Varga Mária

A regény mint a lét egyedül érvényes értelmezése

Párhuzamok Hamvas, Lukács és Bahtyin regényelméletében

A Hamvas-életmű adekvát befogadását nagymértékben nehezíti – egyéb, hely hiányában nem említhető tényezők mellett –, hogy túlságosan egyoldalúan, a Guenon–Evola–Ziegler nevével fémjelzett tradicionalizmus felől közelítik meg, újszerűségére, korszerűségére eddig kevesen figyeltek föl. Ez a megközelítés természetesen érvényes, de nem lehet kizárólagos. A huszadik század egyik legnyitottabb szellemű magyar gondolkodóját bezárták a tradicionalizmus skatulyájába (róla csak ezoterizmusba ájult tisztelettel lehet szólni – mondja ironikusan Spiró György), és más irányokba nem is igen tájékozódtak vele kapcsolatban. Pedig számára hagyomány és korszerűség összetartozó fogalmak: az a korszerű művészet, amely saját korában gyökerezik, mivel saját feladata van – mondja a Kemény Katalinnal közösen írt, Forradalom a művészetben című tanulmányában. "Mert alig képzelhető el nagyobb katasztrófa, mint ha valaki a reális történeti időn kívül él. Akkor ugyanis üres és hazug világban él, amelyben semminek sem az az értelme már, amit látni és megállapítani vél, hanem valami egészen más." A szerzők kifejtik, milyen hatalmas változások következtek be a huszadik századi világképben, s ezek hogyan tükröződnek vissza a különböző művészeti ágakban. A jelenkortudat legfőbb képviselőiként Joyce-ot, Picassót és Sztravinszkijt jelölik meg. Hamvas a huszadik század minden jelentős, a modernitást bíráló eszmei irányzatával megismerkedett, éppen azért, hogy megtalálja a maga sohasem befejezett válaszát. Irodalmi főműve, a Karnevál a kor világirodalmi és filozófiai törekvéseivel egybehangzó szándékokról, jóllehet egyéni szemléletről tanúskodik. A regényhez szorosan kötődő elméleti munka, a Regényelméleti Fragmentum szintén a korabeli eszmei áramlatokhoz és tematikákhoz illeszkedik, amint ezt a következő összehasonlítás bizonyítani kívánja.

Felesége és szerzőtársa, Kemény Katalin több helyen is szóvá teszi, hogy Hamvas írásaiból nem azt értették, ami igazából lényeges, nem azt hallották, amit valójában mondott. Ennek okát ő egyebek mellett abban látja, hogy Hamvas Magyarországon szinte egyetlen képviselője volt a Böhme–Baader–St. Martin–Szolovjov–Bergyajev-vonalnak, amely Európában sem túlságosan ismert. Kemény Katalin tökéletesen átlátta a Hamvas-életmű befogadásának problematikáját, kijelentésének utolsó része azonban korrekcióra szorul, mert az említett spirituális irányultság Európában egyáltalán nem volt elszigetelt jelenség. Több tanulmány is foglalkozik azzal, hogy az említett misztikus szerzők másokkal, például Eckhart mesterrel együtt milyen jelentős hatást gyakoroltak a huszadik századi, a modernitás mechanizáltsága és ráció-központúsága ellen lázadó filozófiákra. Molnár Tamás filozófus több könyvében is kifejti (legnagyobb alapossággal talán a Teisták és ateisták címűben), hogy az egykor a Földközi-tenger mellékén keletkezett titkos tanok, a gnoszticizmus, a hermetizmus, majd a neoplatonizmus milyen közvetítéssel és milyen módon hatottak olyan, az egész huszadik századot meghatározó szerzőkre, mint az egzisztencializmust elindító Kierkegaard és a ma posztmodernnek nevezett Heidegger. Ezek a tanok ismerhetők föl a középkori és későbbi misztikusok műveiben, a reneszánsz nagy filozófusainál, majd a huszadik század első felében újra feléjük fordult a figyelem. Molnár szerint Plótinosz, Dionüsziosz Aieropagitész, Hermész Triszmegisztosz és későbbi misztikus követőik hatása érződik korunk jellegzetes irányzatain, egész világszemléletén. Az antikvitásban (s emellett természetesen a keleti vallásokban) gyökerezik például a Hamvas által is vallott "Minden egy"-elv és a negatív teológia is, mely nézetek ellen a keresztény egyház állandó harcot folytat. Ebbe a körbe tartozik az az elképzelés is, hogy a lélek megváltása theioszisz, megistenülés révén megy végbe. (Az említett világszemlélet jellegzetes terméke a katolikus egyház által bírált Harry Potter című sikerkönyv és film, amelyben a gyerekszereplők már nem várják vagy elszenvedik a csodát, hanem maguk művelik azt.)

Az említett tényeket figyelembe véve nem annyira meglepő, hogy az általunk összehasonlítani kívánt, a huszadik század első felében keletkezett három regényelmélet – a Hamvasé, a Lukácsé és a Bahtyiné – sok hasonló vonást mutat. Hamvast és az őt később elhallgattató Lukács Györgyöt egy időben ugyanazon szerzők és tanítások inspirálták, érdeklődési körük szinte hajszálpontosan egyezett. Novák Zoltán jellemzése a korai, "premarxista" Lukács György vallásosságáról Hamvasra is vonatkozhatna: "Lukácsnál a tételes történeti vallásokkal szemben egy dezantropomorfabb, a negatív teológia bizonyos mozzanatait is magába foglaló, az újplatonikus misztika által színezett, a kierkegaard-i és a dosztojevszkiji vallásosság hatása alatt létrejött szubtilisebb, metafizikusabb vallásosság kialakulása valósulhatott meg." Különös egyezés az is, hogy mindketten az evangélikus felekezethez tartoztak, ennek ellenére a katolicizmussal szimpatizáltak, Lukács főleg középkori változatát csodálta annak zárt totalitása miatt. Hamvas és a fiatal Lukács világképét is a különböző időkben keletkezett tanok és vallások elemeinek az összekapcsolása, bizonyos fokú szinkretizmus jellemezte. Szinte mindegyik Lukáccsal foglalkozó tanulmány megemlíti, hogy első korszakában példaképének tekintette a német panteista misztika képviselőit, Eckhart mestert és Jakob Böhmét, s talán első itthoni olvasója és rajongója volt Sřren Kierkegaard-nak, akiről már 1909-ben esszét írt Forma az élet zátonyán címmel. Hamvas Béla vonzódása közismert az említett szerzők iránt, Kierkegaard Szicíliában címmel ő is esszét szentel a dán filozófusnak. Mind Hamvas, mind Lukács élénk figyelemmel kísérte Európa szellemi eseményeit, ugyanakkor hazájukban meglehetős elszigeteltségben éltek. Talán ennek a körülménynek is köszönhető az a lázas abszolútumkeresés, amely mindkettejüket jellemezte. "Abszolútumokat látni az életben és nem sekély megalkuvásokat" – jellemzi Kierkegaard világszemléletét (s közvetve a sajátját) Lukács az említett esszéjében. Az osztrák Rudolf Kassner hatására egy időben mind Hamvas, mind Lukács a szellemtörténeti kultúrkritika talaján állt, melynek kiindulópontja a fennálló valóság megkérdőjelezése, néha teljes tagadása. Az irracionálisnak, a misztikusnak ez az előtérbe helyezése a század elején Kafka műveiben jut kifejezésre, majd később Heideggernél és követőinél jelenik meg filozófiai és irodalmi formában. Ebbe a vonulatba illeszkedik Dosztojevszkij, majd Szolovjov és Bergyajev munkássága, akik a "misztikus" Oroszországban láttak olyan tényezőt, amely erkölcsi kiutat mutathat az általános válságból. Összefoglalva tehát Hamvasról és a fiatal Lukácsról is elmondható, hogy azon eszmeáramlaton belül alkottak, amely a hellenisztikus gyökerektől a panteista misztikán és a reneszánszon keresztül Heideggerig és az őt követő gondolkodókig – tehát napjainkig – ível.

Lukács Györgynek A regény elmélete (1906) című munkáját Max Dvorák, a neves osztrák művészettörténész a szellemtörténeti iskola legkiválóbb teljesítményeként aposztrofálta, de hasonlóképpen vélekedik Szerb Antal is: A Theorie des Romans – mondja – "a szellemtörténeti iskola előfutárja és egyben rekordteljesítménye". A tanulmány az eposz és a regény összetartozásának és ellentétének – eredetileg Hegel által felvetett – történetfilozófiai felfogására épül. Az általuk ábrázolt világot a lélek és a valóság kapcsolata alapján veti össze. Az eposz az archaikus korok magasrendű egységét szemlélteti, a regény a kapitalizmus – a teljes bűnösség korszakának – műformája. Mivel nem létezik többé "a lét spontán teljessége", a formák számára sincs többé olyan teljesség, amit csak el kell fogadni. A regényforma minden más formánál jobban kifejezi a "transzcendentális hajléktalanságot", a regény keresi a módját, hogy formájában felfedje és felépítse az élet rejtett teljességét. Az eposzban a forma – a mű formája, az élet formája – adott, a regényben ezzel szemben feladott. Keresendő, megalkotandó. Lukács elismeri, hogy "nem tudnánk már lélegezni egy zárt világban", de szimpátiája érezhetően az általa idealizáltan bemutatott archaikus közösségé. Nem ismeri el a polgári társadalom értékeit, nem látja be, hogy a korábbiakhoz képest gazdagodást is jelent az új kor, és az emancipáció lehetőségét is magában hordozza.

Jó pár évvel Lukács regényelméleti munkája után, 1941-ben jelenik meg Mihail Bahtyin Az eposz és a regény című tanulmánya, amely szintén e két műforma viszonyát vizsgálja némileg eltérő aspektusból: a művészi orientáció szemszögéből veti össze az általuk ábrázolt korok világ- és emberképét. A kérdést tisztán művészetelméleti síkon vizsgálja, nem vegyíti etikai és szociológiai szempontokkal, mint Lukács. Az orosz irodalomtudós-filozófus munkássága szintén a már vázolt eszmetörténeti vonulatba illeszkedik, elég itt utalni Kierkegaard és Dosztojevszkij általi érintettségére (mindkét szerzővel rendkívül sokat foglalkozott) és a munkáiból kirajzolódó, ember és kozmosz eredeti egységét, aktív kölcsönhatását valló panteisztikus világképre. Tanulmányának egyik kulcsmondata szerint a regény az egyetlen keletkező, még nem kész műfaj, amelyet a világtörténelem új korszaka szül és táplál, más műfajokkal ellentétben nincs szilárd formája és kánonja. A problémafelvetés, a gondolati lezáratlanság és a keletkező jelenkorral, a befejezetlen jelennel való eleven kontaktus jellemzi. Az eposzi világban ezzel szemben nincs helye a befejezetlenségnek, problematikusságnak. Egyetlen egységes és teljesen kész világnézetet ismer, amely a hős, a szerző és a hallgató számára is kötelező. Nem lehet átértelmezni, nem tesz lehetővé személyes nézőpontot és értékelést. A regény befejezetlen kontextusában viszont a tárgy értelme és jelentése folyton bővül a kontextus kibontakozásának mértékében. Ez a műforma az idő új érzékelésének talaján jött létre: a jelen – a maga befejezetlenségében – vált a művészi orientáció kiindulópontjává és centrumává. Az idő új – történelmi – szemlélete révén bekerül a világképbe az ismert, a megszokott mellé az esetlegesség, a kiszámíthatatlanság kategóriája. Bahtyin a regény formáját és az általa ábrázolt világképet – a viszonylagosság és a lezáratlanság dacára – sokkal izgalmasabbnak és gazdagabbnak gondolja, mint az eposz zárt és kötelező világképét, hiszen éppen a nyitottság ad lehetőséget az építkezésre és a fejlődésre.

Az 1948-ban keletkezett Regényelméleti Fragmentumban Hamvas Lukácshoz hasonlóan nem tisztán művészetelméleti kérdéseket boncolgat: etikai, vallási-metafizikai alapon közelíti meg a témát. A másik két szerzővel ellentétben az archaikus kor műformájának elméletét nem állítja föl, utalásokat tesz csak a két forma szembenállására. Lukács szerint az új korban kettéválik és oppozícióba kerül a lélek és a valóság, Hamvasnál alapvetően a személyiség története és a hivatalos történet alkot hasonló ellentétpárt, s e két terület természetesen alapvetően másfajta etikát, erkölcsöt hordoz. A modern regény kezdetei nála is egybeesnek a "tökéletes bűnösség korszakának" kialakulásával, mely korban bensőség és világ végérvényesen kettéválik. Ebben az időben – olvashatjuk a Fragmentumban – "Anglia hatalma félelmetessé vált, Franciaországban a modern zseniális gonosztevők egyike, Richelieu kezdi szőni saját bűntényeit, a spanyol világbirodalom züllésnek indult". A kor a tizenhetedik század első fele, a modern állam, a modern gazdaság, a modern tudomány megjelenésének időszaka. Lukács úgy fogalmazott, hogy amikor a külvilág objektumai már végérvényesen elszakadnak az emberi lélektől, akkor az embereket "vakon és kivétel nélkül uraló hatalomra kell szert tenniük, hogy fennmaradhassanak". Hamvas ki is fejti, hogyan tesznek szert ilyen hatalomra: szoros kapcsolatot teremtenek saját maguk és a realitás között. Sőt, elhitetik, hogy ők maguk képviselik a realitást. "Ettől fogva a realitás fogalma megváltozott. A valóság az, amely szívtelen, erőszakos, kegyetlen, közönséges és buta. Ez a realitásfogalom az, amellyel az újkori hatalom felmutatja önmagát." A közösség – mondja Hamvas – az új realitásfogalmat fogadta el, a szembenállók (gyakorlatilag ők az új kor irodalmának hősei) outsiderek lettek. Egyik oldalon áll Don Quijote, Miskin herceg, Tristram Shandy, Hamlet, velük szemben áll a Nagy Inkvizítor, a hatalmi ösztön, aki ezt a realitásfogalmat fenntartja, és akit ez a realitásfogalom fenntart. Mivel – idézi Böhmét – a valóság alaptermészete a polaritás, ekkor alakul ki a realitás ellenfogalma is, amelynek letéteményese a regény. Európa története kettéválik: a "hivatalos" történet, a közösség, az állam és a gazdaság története egyre sötétebb úton halad, egyenesen a koncentrációs táborok és a gulagok felé. Az úgynevezett realitás kifogásolja a privát történethez és a személyes sorshoz való jogot, felfogásában a személyiség a társadalom függvénye, válságtermék, s ha a közösség problémái megoldódnak, a személyes sors a közösségbe vissza fog olvadni.

A Fragmentum alapvetése szerint – az orosz perszonalista filozófus, Bergyajev hatása itt erősen érzékelhető – az ember kétfajta minőséget képvisel: individuum maradhat, vagy személyiséggé válhat. Az individuumnak – amely a kollektívum része, egyben ellenpólusa – sorsa, a személyiségnek üdvtörténete van. A rész jellegű individuum – miként az archaikus mítosz hőse – csupán metamorfózison esik át, a regény hőse, a személyiség viszont fejlődik. A Karneválban Hamvas az epika eszközeivel ábrázolja ezt a tételt. Az álarcos szereplők átveszik egymás maszkjait, egymás szerepeit, a bennük saját álarcait szemlélő és egyben levető Bormester viszont – a beavatási fokozatokon keresztül – a megváltáshoz közelít. Itt Bergyajev azon állítása is megjelenik irodalmi formában, mely szerint a lélek megváltása csak a tökéletesség eléréseként, theiosziszként gondolható el. Lukács is hangsúlyozta azt a tényt, hogy az eposzi szereplő örök mintákat másol, a regény hőse viszont már kereső szubjektum, számára formák, utak, célok nem adottak többé. Bahtyin úgy fogalmazott: az eposz hőseit helyzetek és sorsok, a regény hőseit viszont saját igazságok határolják el, formálják és egyénítik. Ezeket a gondolatokat Hamvas azzal egészíti ki, hogy a szakralitás, a tartalom elvesztésével az archaikus minták ismételgetése üres és abszurd cselekedet, álszemélyiséget, "maszkot" szül. A modern regény egyik nagy felfedezése éppen a hamis lelki életnek, az álszemélyiségnek a birodalma, amelynek feltérképezésére a Karnevál is vállalkozik. Az álszemélyiséget, az individuumot a közösség részeként Hamvas a "hivatalos" történethez sorolja, az ellentörténetet vele szemben a személyiség és a regény képviseli. Személy és individuum kettéválása tehát azért következett be, mert a közösség "kilépett az igazságból", s az új realitásfogalmat – egyben az új morált – elfogadta. Hamvas a modern regény ontológiai koncepcióját abban látja, hogy a világban az igazsághordozó már nem a közösség, hanem a személy. A szakralitás, ami korábban minden közösség alapja volt, elveszett, a tudomány lett a modern világ vallása. Ebben a helyzetben a személyiség veszi át a közösség szerepét. De nemcsak a szerepét: magatartását, felelősségét, morálját, öntudatát is. A személyiség az elvesztett szakralitást önmagában építi föl. A Patmosz egyik darabjában, Az életműben Hamvas arról értekezik, hogy az üdvöt ma már lehetetlen valamely kollektív kategórián belül elképzelni. Megszűntek a kultúrák, amelyek az egyén életét megformálták. Lukács fontos témájára ismerhetünk itt rá, s egyben a korszak fontos témájára. Bahtyin úgy fogalmaz: nincsenek már formák, amelyek megtestesítenék minden emberi lehetőségét és igényét. Az egyén már képtelen arra, hogy bármely közösségbe visszaolvadjon – szögezi le Hamvas. Az életmű, az üdv minden esetben személyes. A kereszténység, a szabadság megjelenése óta azt, hogy az ember a maga számára milyen üdvöt tart méltónak, minden esetben önmaga dönti el. Minden kollektív megoldás érvénytelen – vallja Lukáccsal ellentétben.

A mitikus hős egykor az egész közösséget képviselte, feladata az volt, hogy a többiekért is helytálljon. Miután a közösség kilépett az igazságból, az igazságot – s egyben az üdvigényt – a személynek kell képviselnie. Mivel nincs hős, aki a többiekért is helytálljon, mindenki kénytelen a saját üdvigényét egyedül, támasz nélkül keresni, kénytelen személyiséggé válni, ha nem akar töredékként elveszni. Sajátos feszültség támad a személy modern kori eldologiasodása és az egyéni sors, az identitás keresésének igénye között. Hamvas szerint ez az identitáskeresés leginkább a nőkre jellemző, akiknek korábban nem volt saját sorsuk, saját életük. Éppen ezért lesznek ők a regény legfőbb hívei. Korát – Lukácshoz hasonlóan – bűnös kornak, a modern gonosztevők korának látja ugyan, de – egy másik síkon – egyben a teljes körű emancipáció és a személyiség kibontakozása korának is. Ez a felfogás a Bahtyinéhoz áll közelebb, aki azt vallja, hogy az ember eposzi teljességének szétesése új, bonyolult teljességének előkészítésével párosul a regényben. A modern korban a regény mint a személyes sors műfaja minden más műfajt magába olvaszt, "regényesít". Schopenhauer a filozófiát is "regényesítette", azaz középpontjába a konfesszionális tudatot helyezte. Nietzsche és követői már megszemélyesítik a filozófiát. A regény válfaja a pszichológia is, amely arra tesz kísérletet, hogy a sorsot feloldja. "Regényesedésről" beszél, bár csak az irodalmi műfajok terén, Bahtyin is.

A regény az embert a mítoszból kiemeli – mondja Hamvas –, és a történetbe állítja, hogy az emberi lény zártságának illúzióját lerombolja. (Az ember bensőleg befejezetlen – állítja Bahtyin. A regényhős mint a világ által nevelődő személyiség áll előttünk. Az idő és a világ történeti szemlélete mindenfajta befejezettséget kizár.) A regényhős felismeri, hogy a sorsa kötött, azon nem tud változtatni, de az üdvét maga intézi, méghozzá szabadon. Egyszerre létezik sors és személy is, körforgás és fejlődés is. A regényben a megoldás a személy és a fejlődés irányába dől el, ezért a regény sohasem jelenti az utolsó szót, nem jelenthet monumentumot. A regény, akárcsak az esszé, kísérlet, Hamvas megfogalmazásában experimentum, amely "nem kényszeríti az embert egy kuckóba", hanem "az összes ajtót nyitva hagyja" – olvasható a Karneválban. Benne nincsenek fix pontok, hiszen mindannyian – hős, szerző, olvasó, kritikus – benne vagyunk a pácban, és szüntelenül mozgunk. Bahtyinhoz hasonlóan a nyitott világképet, a folyamatjelleget a regény alapvető sajátosságának tekinti. Ez a posztmodern világképet is jellemző "processz-szemlélet" jelentkezik a Karnevál megformálásában is: rendkívül sok nyitott, befejezetlen mondat, gondolat található a műben, amely az olvasótól várja a folytatást, a továbbgondolást. A regény a de kötőszóval kezdődik, s egy gondolatjellel zárul, mely megoldás szintén a gondolati lezáratlanságot, a befejezetlen jelennel való kontaktust (Bahtyin) hangsúlyozza. A huszadik században a regény lett a létezés általános és egyedül érvényes értelmezése – mondja Hamvas. Ezt az értelmező szerepet korábban a mítosz töltötte be. (Az eposz hőseinek személyes értelmezésre és felelősségvállalásra nem volt szükségük, ők csupán "örök lényegiségeket" másoltak, őket nem saját igazságok, hanem a sorsok és a helyzetek határolták el – olvashatjuk a két korábbi szerzőnél.) A regényben a hős, a "konfesszionális tudat" likvidálja a mítoszokat, azaz felfedi és feladja saját igényét a boldogulásra. A mítoszokat úgy lehet likvidálni, ha az ember sorra megvizsgálja a kor sajátos eseményeit, karaktereit, felismeri magát bennük, azonosul kora mítoszaival, s ezzel eloldja magát tőlük. Pontosan ez volt a célja Hamvasnak a Karnevál megírásával, amelyben a kor jellegzetes figuráit és ezeknek archetipikus megfelelőit saját tükörképeként ismerte föl és mutatta meg.

A Fragmentumban megismert szubjektumfogalom részben az egzisztencializmus, illetve a perszonalizmus filozófiájából eredeztethető, csakúgy, mint a tanulmány másik kulcsszava, a kommunikáció. Utóbbi fogalom részletes kidolgozása Karl Jaspers filozófiájában található meg, melyről Hamvas nagyesszét írt Szellem és egzisztencia címmel. Az egzisztencialista felfogás szerint személyes kommunikáció nélkül nem lehet valaki egzisztencia, a személyiségfejlődés csupán a lélektől lélekhez szóló kommunikációban valósul meg. A Karnevál szereplői, a töredéklétben élő "maszkok" nem tudnak egymással dialógusra lépni, kommunikálni, ezáltal képtelenek közösséget alkotni. Absztrakt módon léteznek, elvontan, személytelenül észlelik egymást, nem ismerik föl a másikban önmagukat. Hamvas szubjektumfogalmának szerves részét képezi az antik és a keresztény világ- és istenkép szembeállítása. A Bahtyin által jellemzett történeti szemléletet Hamvas a kereszténységgel kapcsolja össze. A keresztény Isten a kinyilatkoztatás révén kilép önmagából, megnyílik az ember felé, "nyitott a kommunikációra", míg az antik világkép lényegi sajátossága a kommunikáció teljes hiánya. Az antik istenek és hősök bizonyos helyzeteket, jelenségeket szimbolizálnak, mely helyzetek, jelenségek állandóan ismétlődnek (a "maszkok" történetei), míg a keresztény Isten aktívan részt vesz a történetben, és az embert a szent tanítás realizálására (a személyiség története) szólítja fel. A realizáláshoz a helyzet önálló értelmezésére és a felelősség vállalására van szükség. A valláskutató Eliade egy helyen úgy fogalmaz, hogy a kereszténység kivezette az emberiséget az ismétlések paradicsomából.

A három regényelmélet áttekintése után mindenképpen nyilvánvaló, hogy Hamvas nagyon kiterjedt ismeretanyag birtokában, a kor jelentős felismeréseinek fényében dolgozta föl a témát. Fogalmazhatunk úgy is, hogy jól ismerte a meghatározó diskurzusokat. Megállapításai gyakran egybecsengnek a másik két gondolkodó kijelentéseivel, kiegészítik egymást, mintegy párbeszédet folytatnak. Műve sok önálló momentumot is tartalmaz, ilyen például a keresztény világfelfogásnak a regényben való megjelenése, illetve annak a regényre tett hatása. Ezt a munkáját – mint egész működését – az egységben látás igénye, a szintetizálásra való törekvés jellemzi. Lukácshoz hasonlóan a regény világát, a kapitalizmus korát a teljes bűnösség korszakának látja, ám Bahtyinnal úgy véli, a világban és az emberben rejlő lehetőségek kibontakozására is lehetőséget ad ez a kor. Hogy erről a kibontakozásról mi az ő konkrét elképzelése, azt majd a Karneválban az epika eszközeivel, a regény nyelvén mondja el.

Nyitólap