Kortárs

 

Vincze Ferenc

Lövétei Lázár László:
Két
szék között

Kalligram, 2005

 

Szokatlan, borzongató, néha-néha ijesztő Lövétei Lázár László harmadik kötete. A versek mélysége, öniróniája az, ami megállásra kényszerít. Pedig a cím alapján az olvasó semmi komolyságot sem feltételez, hanem a jól ismert szólást felidézve humorra, paródiára számít. És természetesen van humor, van irónia, csakhogy korántsem a megszokott értelemben. Az ilyenfajta humoron az olvasó elfelejt nevetni, görcsbe rándul a gyomra: "amit tudok: már nem kérdem, ki átkoz, / hogy huszonévesen kellett a rákhoz / hozzászoknom, mint levélnek az ághoz / (s ha nem félnék, hogy elrontja a pátosz / a verset teljesen, zene helyett / lovagolhatnék még ezen a témán)..." (Kicsit fáj) A könnyed hangvétel, a rímek tiszta csengése és a szavak jelentése között feszülő ellentét az egész kötet nyelvezetét meghatározza. Már az első verstől kezdve érezhető a különböző költészeti hagyományok megidézése, az ezekhez való csatlakozás (netán elutasítás?) szándéka. "Néztem ki a fejemből, mint egy állat, / de nem öltem, hogy legyen mit egyek. / Nem volt hazám, nem is harcoltam érte, / azt vártam mindig, hogy valaki kérje." Az idézett Magánzsoltár egyes sorai összecsendülnek József Attila Tiszta szívvel című versével, s mintha annak tartalmi értékeit hiányolná a szerző.

A versek jelentős része számvetés az eddig eltelt élettel, a halál felé igyekvő nyugodtnak tűnő visszatekintése. Az újraolvasás során már a cím is ezt sugallja: két szék között, azaz születés és halál között félúton, talán közelebb az utóbbihoz. Harminc címmel írja újra József Attila Születésnapomra című versét, s itt is a közelgő halál gondolata fogalmazódik meg: "Harminckettő leszek vajon? / Van még huszonnégy hónapom? / Le sem / veszem // a pizsamát, ha nem tudom, / hogy van két születésnapom – / baszok / a sok // egyébre: hogyha akarom, / ezeket úgyis megkapom / előbb- / utóbb." Nincs pátosz, sem kesergés vagy akár önsajnálat. A könnyed, a tartalomhoz kevésbé illő forma csökkenti a szavak teremtette feszültséget, s "játékos" halálvers kerekedik, melynek célja talán a félelem elűzése. De éppen a játékosság, a könynyedség az, ami megborzongat. Lehet a haláltól nem félni, lehet a halállal gúnyolódni, viccelődni? A Hol volt, hol nem cím mesére utal, s egyúttal valami megtörténtre, amit most felidézhetünk az elmúltból. A vers elején máris ott a figyelmeztetés: "nincs helye itt ma semmiféle-fajta, / ilyen vagy olyan furcsa vallomásnak". Verfremdungseffekt, mondhatnánk. Minden esetben, ahogyan komolyra fordulna a szó, s tétje lenne a szavaknak, megtörténik az elidegenítés. Ezt láthattuk a Kicsit fáj című versben a kötet elején, és a szövegbeli játékosság a legtöbb esetben ezt a szerepet is betölti. Elidegenít a haláltól. Nincs szükség fájdalomra, együttérzésre, pátoszra. A halál közelsége ne változtassa meg az individuumot. S mégis számvetés történik, megidéződnek az elődök, a teljesített és még teljesítendő feladatok. Felbukkan a Psalmus Hungaricus, s Lövétei Dsida soraival vallja ugyanazt: "hogy kik azok az ők: sohasem bírtam / rájönni, pedig összeírok mindent, / csak épp »e szót: magyar / még le nem írtam«... // Hát itt van. Igaz ugyan, hogy idézet, / de jobb hiján most ez is megteszi..." Dsida után ismét szóhoz jut József Attila, majd Kosztolányi is, s lassan kikerekedik egy modell, egy kisebbfajta kánon, melyet szövegek építenek szövegekből.

A betegséggel való szembenézés és maga a betegség szervezi egyúttal a kötet kompozícióját is. A rák, mely nem csupán egyetlen testrészt, szervet fertőzhet meg, hanem továbbterjedve az egész szervezetet. Ha összevetjük e betegség terjedési formáját a versekben felhalmozott intertextusokkal, érdekes jelenségre figyelhetünk fel. Ahogyan a rák áttételei, úgy a költészeti hagyomány megidézett helyei is beivódnak a versek testébe, szinte eggyé válnak velük. Míg eddig egyértelműnek tűnt a hagyományok megidézésének intenciója, mármint az illeszkedés igénye (azaz egyfajta kontinuitás megteremtése), addig a felvetett hasonlóságok miatt mindez megkérdőjeleződik, s felmerül a kérdés: a rák áttételekkel terjeszkedő "rendszerébe" beírt intertextusok nem fertőzik-e meg olyan mértékben a költészetet, hogy az már nem egyéni, teremtőképes aktus, hanem csupán emlékhelye korábbi szövegeknek? Lövétei Lázár László kötete érdekes vállalkozás. Mindamellett, hogy a versek a halállal szembenéző ember vallomásai, a költő nem éri be ennyivel, s tágabb párhuzamokra is rákérdez. Olyan költészet ez, mely költészetkritikát gyakorol. Egyfelől kielégíti korunknak a lírával szemben támasztott igényeit, majd ugyanezeket az igényeket teszi kérdésessé. A létezésre s a létezés mikéntjére kérdez rá: az ember és a költészet létezésének mikéntjére és hogyanjára.