Vincze Ferenc
Lövétei Lázár László:
Két szék között
Kalligram, 2005
Szokatlan, borzongató, néha-néha
ijesztő Lövétei Lázár László harmadik kötete. A versek
mélysége, öniróniája az, ami megállásra kényszerít.
Pedig a cím alapján az olvasó semmi komolyságot sem
feltételez, hanem a jól ismert szólást felidézve humorra,
paródiára számít. És természetesen van humor, van irónia,
csakhogy korántsem a megszokott értelemben. Az ilyenfajta
humoron az olvasó elfelejt nevetni, görcsbe rándul a gyomra:
"amit tudok: már nem kérdem, ki átkoz, / hogy huszonévesen
kellett a rákhoz / hozzászoknom, mint levélnek az ághoz / (s
ha nem félnék, hogy elrontja a pátosz / a verset teljesen,
zene helyett / lovagolhatnék még ezen a témán)..." (Kicsit
fáj) A könnyed hangvétel, a rímek tiszta csengése és a
szavak jelentése között feszülő ellentét az egész kötet
nyelvezetét meghatározza. Már az első verstől kezdve
érezhető a különböző költészeti hagyományok
megidézése, az ezekhez való csatlakozás (netán
elutasítás?) szándéka. "Néztem ki a fejemből, mint egy
állat, / de nem öltem, hogy legyen mit egyek. / Nem volt
hazám, nem is harcoltam érte, / azt vártam mindig, hogy valaki
kérje." Az idézett Magánzsoltár egyes sorai
összecsendülnek József Attila Tiszta szívvel című
versével, s mintha annak tartalmi értékeit hiányolná a
szerző.
A versek jelentős része számvetés az eddig
eltelt élettel, a halál felé igyekvő nyugodtnak tűnő
visszatekintése. Az újraolvasás során már a cím is ezt
sugallja: két szék között, azaz születés és halál
között félúton, talán közelebb az utóbbihoz. Harminc
címmel írja újra József Attila Születésnapomra című
versét, s itt is a közelgő halál gondolata fogalmazódik
meg: "Harminckettő leszek vajon? / Van még huszonnégy
hónapom? / Le sem / veszem // a pizsamát, ha nem tudom, / hogy
van két születésnapom – / baszok / a sok // egyébre: hogyha
akarom, / ezeket úgyis megkapom / előbb- / utóbb." Nincs
pátosz, sem kesergés vagy akár önsajnálat. A könnyed, a
tartalomhoz kevésbé illő forma csökkenti a szavak teremtette
feszültséget, s "játékos" halálvers kerekedik, melynek
célja talán a félelem elűzése. De éppen a játékosság, a
könynyedség az, ami megborzongat. Lehet a haláltól nem
félni, lehet a halállal gúnyolódni, viccelődni? A Hol
volt, hol nem cím mesére utal, s egyúttal valami
megtörténtre, amit most felidézhetünk az elmúltból. A vers
elején máris ott a figyelmeztetés: "nincs helye itt ma
semmiféle-fajta, / ilyen vagy olyan furcsa vallomásnak". Verfremdungseffekt,
mondhatnánk. Minden esetben, ahogyan komolyra fordulna a szó, s
tétje lenne a szavaknak, megtörténik az elidegenítés. Ezt láthattuk
a Kicsit fáj című versben a kötet elején, és a
szövegbeli játékosság a legtöbb esetben ezt a szerepet is
betölti. Elidegenít a haláltól. Nincs szükség fájdalomra,
együttérzésre, pátoszra. A halál közelsége ne változtassa
meg az individuumot. S mégis számvetés történik,
megidéződnek az elődök, a teljesített és még
teljesítendő feladatok. Felbukkan a Psalmus Hungaricus,
s Lövétei Dsida soraival vallja ugyanazt: "hogy kik azok az
ők: sohasem bírtam / rájönni, pedig összeírok mindent, /
csak épp »e szót: magyar / még le nem írtam«... // Hát itt
van. Igaz ugyan, hogy idézet, / de jobb hiján most ez is
megteszi..." Dsida után ismét szóhoz jut József Attila,
majd Kosztolányi is, s lassan kikerekedik egy modell, egy
kisebbfajta kánon, melyet szövegek építenek szövegekből.
A betegséggel való szembenézés és maga a
betegség szervezi egyúttal a kötet kompozícióját is. A
rák, mely nem csupán egyetlen testrészt, szervet fertőzhet
meg, hanem továbbterjedve az egész szervezetet. Ha
összevetjük e betegség terjedési formáját a versekben
felhalmozott intertextusokkal, érdekes jelenségre figyelhetünk
fel. Ahogyan a rák áttételei, úgy a költészeti hagyomány
megidézett helyei is beivódnak a versek testébe, szinte eggyé
válnak velük. Míg eddig egyértelműnek tűnt a hagyományok
megidézésének intenciója, mármint az illeszkedés igénye
(azaz egyfajta kontinuitás megteremtése), addig a felvetett
hasonlóságok miatt mindez megkérdőjeleződik, s felmerül a
kérdés: a rák áttételekkel terjeszkedő "rendszerébe"
beírt intertextusok nem fertőzik-e meg olyan mértékben a
költészetet, hogy az már nem egyéni, teremtőképes aktus,
hanem csupán emlékhelye korábbi szövegeknek? Lövétei
Lázár László kötete érdekes vállalkozás. Mindamellett,
hogy a versek a halállal szembenéző ember vallomásai, a
költő nem éri be ennyivel, s tágabb párhuzamokra is
rákérdez. Olyan költészet ez, mely költészetkritikát
gyakorol. Egyfelől kielégíti korunknak a lírával szemben
támasztott igényeit, majd ugyanezeket az igényeket teszi
kérdésessé. A létezésre s a létezés mikéntjére kérdez
rá: az ember és a költészet létezésének mikéntjére és
hogyanjára.