Kortárs

 

Szöllősi Zoltán

 

Vers után, vers előtt

 

Dolgaim

Szívem csupa seb, lábnyom.
       Indíts el, bánat, túlra.
Dolgaim eldobálom,
       zsákom
a semmi súlya –
       Indíts el, bánat, túlra.

 

Inkognitó

Kék overall és zsebbe kéz
       ráccsal
az arcán csavarog,
és kék a táj, és szanaszét
       mennyei csillag-csavarok.

Még felszipog anyaföldje,
       Holdat
az égről sárba szív,
s leng utána villanykörte,
       zihálva égő sárga szív.

Ám ha elment, sose lássuk,
       vacsora
jégen, dáridó,
órák járják ugrós táncuk,
       szakad a lépték, fá-ri dó.

Még felszipog anyaföldje,
       s
leng utána villanykörte.

 

Nem virrad

Alkonyodik, leborul az ősz,
       homloka
fagy szőnyegén roppan,
háta szürke este lesz –
       egéhez döntve csillagos fa,
       bot van.

Nap után, vak nyugattól kábán
       deres füvön lépni nem merek,
imádkozó ősz szakálla ez –
       hinnem kell tenéked,
       képzelet.

Ősz búcsuja van most, koldusé,
       télbe
fagy reverenciája –
várásom küzdelme várba zár,
       sír a Hold üres
       talicskája.

 

Páros haiku

Ablakban álltam,
mögöttem mosott néném,
sírtam kegyetlen.

Könnyemmel teli
zsebkendőm kicsavartam
földes szobában.