Kortárs

 

Kovács István

Fiume mozaikképéből kihullott lapocskák

Fiume és a magyar kultúra (Művelődéstörténeti tanulmányok)

 

Gyermekkorom lassan az örökkévalóságba sodródó éveire a VIII. kerület egy-egy névbójája is figyelmeztet: Teleki tér, OTI-palota, Fiumei út... Szelíd hangzása ellenére is az utóbbit éreztem a legsejtelmesebbnek, mintha a város, amelyet célba vesz, világítótornyával nemcsak a végtelenből érkezőknek jelezne, hanem a végtelennek kiindulópontja is volna.

Fiuméról Dékány András kitűnő ifjúsági regényében, a Matrózok, hajók, kapitányokban olvastam először csaknem ötven évvel ezelőtt. Az 1918 nyarán tengerészéletre vágyó öt, tőlem alig idősebb kamasszal én is el akartam jutni Fiuméba, a "vágyak városába". Képzeletben ott ültem velük a karszthegyek között pöfögő vonaton, és átszellemülten hallgattam az öreg vasutas szavait: "Áthaladunk egy alagúton, közvetlenül a tersattói Frangepán-vár romjai alatt... és amikor napvilágra kerülünk, ott lesz előttetek Fiume városa, ahová annyira vágytok!"

Végül 1974 nyárutóján jutottam el Fiuméba. Akkortájt került a kezembe Henryk Bogda¬skinak, a műkedvelő összeesküvőnek és történésznek az 1826–1827-es lengyel nyelvű útinaplója, aki barátjával, Franciszek Zab©ockival a görög szabadságharcosokhoz szeretett volna csatlakozni. Mert mit is tegyen egy hazáját vesztett lengyel, ha Európában bárhol lehetőség nyílik a szabadságért harcolni? Romantikus zarándokútjuk legtávolabbi pontja végül Fiume volt, ahol hiába várták a hajót, amellyel Byront követve a dicső halálba elvitorlázhattak volna.

Fiume ekkor már – 1823. január 1-jétől – "különálló testként" a Magyar Királyság része volt. I. Ferenc király rendelte el annak a kikötővárosnak a visszacsatolását, amely Mária Terézia döntésének jóvoltából 1779 után harminc éven át egyszer már Magyarországhoz tartozott. 1809-ben Napóleon olvasztotta be az általa szervezett Illír Királyságba. Mind Mária Terézia, mind I. Ferenc döntésének az volt a célja, hogy Fiume kikötője a magyar gazdasági, kereskedelmi élet fellendítését szolgálja. Mivel a Magyar Királyság része volt, élére magyar kormányzót állítottak. Amikor Bogda¬skiék a városba látogattak, egy kitűnően felkészült gazdasági, pénzügyi szakember állt a kormányzói hivatal élén: Ürményi Ferenc. Hogy a város területi, közigazgatási különállását mennyire komolyan vették, arról maga Bogda¬ski számol be, a lengyel szövegben is magyar nevét használva a városnak: "...szeptember 29-én elhagytuk Fiumét. Egy mérföldet tettünk meg, amikor a magyar tartományt az osztráktól elválasztó határsorompónál megállítottak bennünket. Ott a vámház határvigyázó hivatalnoka közölte velünk, hogy dohányt nem szabad átvinni, megkérdezte, hogy van-e nálunk olyan áru, de addig nem hitt nekünk, míg személyes motozással meg nem győződött szavaink igaz voltáról."

A Horvátország és az osztrák tartományok közé a tenger felől beékelődő hozzávetőleg tizenkilenc négyzetkilométernyi terület határellenőrzése – Bogda¬ski szerint – szigorúbb volt, mint ezt a Galíciát a Magyar Királyság elválasztó kárpáti határátkelőn, illetve a Magyarországot Horvátországtól elhatároló Száván átkelve tapasztalták, ahol ügyet sem vetettek rájuk.

Iosip Jelayi´ Magyarország ellen elkövetett agressziója valójában azzal kezdődött, hogy 1848. augusztus 31-én megszállta Fiumét, és annak főleg olaszokból álló magyar kokárdás nemzetőrségét lefegyverezte. Tette ezt törvénytelenül, mert báni méltóságában ekkor még az uralkodó által fel volt függesztve. E tisztébe csak négy nap múlva, szeptember 4-én helyezték vissza. Fiume ettől kezdve egészen a kiegyezésig közigazgatásilag Zágráb alá tartozott, s a horvát–szlavón koronatartomány külön kerületeként kormányozták. Az 1868. XXX. törvénycikk 66. §-a mondta ki, hogy a "város, kikötő és kerület a magyar koronához csatolt külön testet képez". Fiume a három korszak éveit összeadva közel száz esztendeig tartozott Magyarországhoz.

A Fiumei Egyetem Bölcsészettudományi Karának Kroatisztikai Intézete, a Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Karának Hungarológiai Tanszéke, az ELTE Bölcsészettudományi Karának Művelődéstörténeti Tanszéke által 2003. október 3-án és 4-én Fiume és a magyar kultúra címmel tartott tanácskozásának idén kiadott anyagát Nedjelko Fabrio írása nyitja meg A magyar és a horvát kultúra újszövetsége sokatmondó címmel. Ebben írt szavai a tanácskozás résztvevőinek – mindkét részről – megszívlelendők: "Az ugyanis, ahogyan az elmúlt bő tíz évben túlléptünk a két nép bűnös s majd véres különválásán – az utóbbi három évszázad viharos eseményeivel tarkított különválásán, amely sötét árnyékot vetett a két nép tollal és karddal megpecsételt szövetségére, ami a középkortól a XVIII. század elejéig tartott –, fordulatról tesz tanúságot, s ez olyan értékű, mint ama bibliai jelenet ott a Jordán folyónál, és tulajdonképpen annak értelmét ismétli meg."

A magyar–horvát kulturális kapcsolatok legkiválóbb ismerője, Lőkös István a horvát romantika jeles képviselőjéről, Ivan Mažurani´ fiumei diákéveiről tesz közzé tanulmányt A magyar klasszikából a horvát romantikába címmel. A megrajzolt korai pályaképhez hozzátartozik a diákjáért felelősséget érző tanár portréja is. A Fiumei Gimnázium latin- és magyartanára, Császár Ferenc ugyanis – tisztviselői munkája mellett – fontosnak tartotta tehetséges diákját, Mažurani´ot a magyar–horvát kulturális kapcsolatok építésének megnyerni. Ennek jegyében a leghatásosabb eszközhöz nyúl: ösztöndíjat szerez tanítványának, aki így egy évig a jeles nyelvművelő és irodalomítész, Bitnicz Lajos által igazgatott szombathelyi líceum növendéke lesz. "...itteni tanulmányainak egy esztendeje alatt a magyar irodalmi klasszicizmus és romantikus költészet legjavát megismerhette" – emeli ki Lőkös István, aki többek között kimutatja Mažurani´ magyarul írt, Barátomhoz című versének formailag, ritmikailag míves strófáiban Berzsenyi hatását.

Ress Imre Kapcsolatok és keresztutak – Horvátok, szerbek, bosnyákok a nemzetállam vonzásában címmel tavaly közzétett kötete második terjedelmes tanulmányában – Fiumei követek az 1825–27. évi pozsonyi országgyűlésben – tág teret szentel "a magyar korona gyöngyszemét" az alsóházban képviselő Ljudevit Adami´ és Antun Mihanovi´ a tárgyak többségében a reformellenzéket támogató politikai tevékenysége ismertetésének. Ress Imrének a Fiume-kötetben szereplő írása akár idézett önálló könyvének is társfejezete lehetne. Igaz, ennek Antun Mihanovi´ melletti másik címbeli főhőse: Ürményi Ferenc. Az alcím ad magyarázatot kettejük kapcsolatára: Egy horvát literátor és magyar támogatója – 1823–1835. Antun Mihanovi´ a XIX. századi horvát költészet kiemelkedő alakja, s így a mai horvát közvélemény előtt is ismert. Ürményi Ferencről csak történészek szűk köre tud.

Antun Mihanovi´nak költőként és hivatalnokként lételeme a napi aprómunka. A korszak sajátos fiumei horvát közösségének legfelkészültebb képviselői közé tartozik. Az 1821-ben fiatalon nyugdíjazott hadbíró hadnagy Fiuméban az ingyenes hivatalnokoskodást is odaadóan vállalva érdemelte ki, hogy Ürményi Ferenc kormányzó őt jelölje a város egyik országgyűlési képviselőjéül. Az 1825–27-es pozsonyi országgyűlésen végzett munka ha jövedelemben nem is, tapasztalatokban rendkívüli módon gazdagította Mihanovi´ot. Őt is a gazdasági ügyek érdekelték leginkább.

Ma, amikor naponta hallunk a magyar borok külföldi forgalmazásának nehézségeiről, száznyolcvan év múltán is értékelhetjük azon igyekezetét, amellyel a hungarus tudatú horvát költő – a spanyol minőségi borokat a gyarmati uralom alól való felszabadulásuk után bojkottáló – dél-amerikai országokba a ménesi és tokaji borokat szeretné eljuttatni. E lehetőségre minden bizonnyal követtársának, Ljudevit Adami´nak brazíliai származású felesége hívta fel a figyelmet. A horváton kívül latinul, németül, olaszul, magyarul jól tudó poéta evégett szeretne spanyolul és portugálul is megtanulni. Mihanovi´ hungarus tudatát az 1830-as években apránként kioltotta a szláv közösség élménye, amelynek első meghatározó adagjából nem szülőföldjén, hanem Pest-Budán részesült. Ennek is szerepe lehetett abban, hogy a harmincas évek közepén Antun Mihanovi´ megírta a Horvát haza című versét, amelynek az értékét, jelentőségét beszédesen bizonyítja, hogy Horvátország himnusza lett.

A polgári életben Mihanovi´ tervei, törekvései nemegyszer szenvednek fiaskót, de 1834-ben már jól fizetett másodtitkárként Ürményi kormányzó közvetlen munkatársa. Végül kitartásának, szorgalmának köszönhetően megvalósul az álma: konzul lesz, ha nem is ott, ahol korábban tervezte. 1835-ben "hivatalnoki előélete, hadügyi és polgári közigazgatási tapasztalatai, a politikai kérdések iránti érdeklődést tételező elnöki titkári állása és a Szerbiával szomszédos Magyarország kereskedelmi viszonyainak mélyreható ismerete alapján" a bécsi Udvari Kamara elnöke őt jelöli "az angol–orosz hatalmi vetélkedés egyik színterének számító, kiszámíthatatlan uralkodójáról hírhedett vazallus fejedelemségbe" a belgrádi konzuli állásra.

Az Észak-Adria mint üdülőhely az Osztrák–Magyar Monarchiában című sajátos esszékollázsát Kósa László az 1999-ben Fürdőélet a Monarchiában című könyvének vonatkozó bekezdéseiből állította össze. Írásának bevezetőjében fontosnak tartja a fürdőkultúra fogalmának ismertetését: "...az emberiség legrégibb műveltségi javai közé tartozik. Történetileg és földrajzi tagoltság szerint nagyon gazdag és változó. Annyira az, hogy jellemző lehet egy civilizációra, mert nemcsak egy egyszerű szükségletről, a tisztálkodásról van szó, hanem sokféle összefüggésben a közegészségügyhöz, az orvostudományhoz, a köznapi szokásokhoz és a művészetekhez is kötődő jelenségről."

A fürdőhely létrejöttének elengedhetetlen feltétele volt a kínálkozó terület ásványvízkészlete, gyógyforrása, hőforrása, hiszen ezek révén lehetett gyógyfürdőzésre vagy ivókúrára invitálni a vendégeket. Ebből következően a Balatont is – túlzóan – úgy reklámozták, hogy a "vize felhígult ásványvíz". A fürdőhelyet körültekintően és jó időben kellett kiválasztani. A Fiuméval szomszédos, hegykoszorúval védett kelet-isztriai partvidéket, az Abbázia nevű helységgel a központjában, kedvező fekvése és kiegyenlített éghajlata miatt építették ki a Monarchia egyik legjelentősebb üdülőtelepévé. Másfél évtized alatt annyit fejlődött, hogy 1895-ben már magabiztosan írták róla, hogy évszakoktól függetlenül "kitűnő tartózkodási helye az üdülőknek és az élet harcában kifáradt, kimerült egyéneknek".

A villámgyorsan fogalommá vált Abbázia sikerét jelezheti, hogy a magyar politikai, tudományos és kulturális élet szinte minden jeles képviselője megfordult frissen felhúzott palotáiban, kiépített strandjain, sétányain Ady Endrétől, Jókai Mórtól Kálmán Imrén, Lehár Ferencen át Andrássy Gyuláig, Markusovszky Lajos orvosprofesszorig. (A két utóbbi férfiú: a politikus és az Orvosi Hetilap megalapítója itt is halt meg.)

Ladányi Istvánnak Fiume a magyar népi emlékezetben című tanulmányából megtudható, hogy a város az Amerikáig ívelő "hajóhídnak" Magyarországhoz tapadó pillérje volt a kivándorlók számára. A szerző idéz a kivándorlás drámáját megéneklő nép- és műdalok szövegéből, valamint összefoglalja Tömörkény István egyik fiumei témájú novelláját is: János a tengöri hallal. Külön érdeme így az is, hogy a magyar irodalom e háttérbe szorított óriására Fiume ürügyén is felhívja a figyelmet.

Varga Csilla Magyar nyelvkönyvek a XIX. századi Fiuméban című tanulmányából megtudhatjuk, hogy a kiegyezéssel – tizenkilenc év után – a Magyarországhoz visszacsatolt Fiuméban "1876-ban nyílt meg az első állami népoktatási intézmény. (...) Az iskola első évében a tanítás csupán harminchárom fiú- és húsz lánytanulóval indult meg. Ez a létszám húsz év alatt annyira megnőtt (639 fiú és 547 lány), hogy először különvált a fiú- és leányiskola, később pedig párhuzamos osztályokat és külvárosi tagiskolákat voltak kénytelenek nyitni. Ezekben az iskolákban eleinte kizárólag olaszul folyt az oktatás, majd az olasz és magyar nyelv párhuzamos használata után fokozatosan tértek át a magyar nyelv kizárólagos használatára. (...) Szintén az állam irányítása alatt működött a Magyar Királyi Polgári Fiúiskola (1884-től) és Leányiskola (1900-tól). Ezekben az iskolákban a magyar volt a tanítás nyelve, az olasz pedig kötelező tárgy volt. (...) A Magyar Királyi Állami Kereskedelmi Akadémián (Regia Ungarica Accademia di Commercio) a tanítás olasz nyelven folyt, a magyar kötelező tárgy volt. A Királyi Tengerészeti Főtanodában (1894-től Magyar Királyi Tengerészeti Akadémia) is olasz volt a tannyelv, idegen nyelvként azonban tanítottak magyart is. A magyar nyelv és irodalom mellett Magyarország történelmét és közjogi viszonyait magyarul oktatták."

Az 1910-ben ötvenezer lelket számláló város lakosságának felét olaszok alkották. Horvát tizenháromezer élt Fiuméban, míg magyar hatezerötszáz, s ezzel ők tették ki a város lakóinak tizenhárom százalékát. A magyar jelenlét értékeléséhez fontos tudni azt, amit Fábri Anna Egy XIX. századi írónő Fiume magyarjairól című írásában Kányádi Emma emlékirata nyomán kiemel: "...a magyarok túlnyomórészt magyarként kerültek Fiuméba, és magyarként is éltek ott: a magyar koronát és intézményeit képviselték. Az államot képviselték, amelyhez a város tartozott, de minden tekintetben idegenek voltak, és mivel többségükben nem magánvagyonukból, hanem elsősorban a fizetésükből éltek, magánéletük kereteit is az állam (kenyéradójuk) határozta meg. (...) mindennek következményeként a lakosság szemében sokkal inkább egy jól körülhatárolható csoport (a magyar adminisztráció ide delegált) tagjaiként, semmint egyénekként tűntek fel."

A lakosság olasz többsége miatt a magyar nyelvkönyvek olaszoknak íródtak. Az elsőnek Császár Ferenc volt a szerzője, s kiadási ideje és helye: 1827, Róma. A Gresits Miksa által olaszul írt A magyar nyelv módszeres nyelvtana című könyvének nincs fellelhető példánya. A harmadik és a negyedik nyelvkönyvet Györök Leó György, illetve Lengyel János adta ki. Korszerű nyelvkönyvnek mondható Kőrösi Sándor 1891-ben napvilágot látott munkája, amelyben a nyelvhasználat fontosságát tudatosítandó a szöveg áll a leckék élén, s belőlük kellett a nyelvtani szabályokra következtetni. Donáth Imre 1892-ben megjelent (majd 1898-ban bővített formában újra kiadott) magyar nyelvtana és olvasókönyve felnőtteknek íródott. Ennek vannak olyan részei, amelyek ma is használhatók.

Fiume irodalmi életével több tanulmány is foglalkozik. Ines Srdoy-Konestra A fiumei magyar–olasz fordítások történetéből ad szellemi metszetet. Benne kirajzolódik a Petőfit, Tompát, Aranyt, Szász Károlyt és Zrínyi Miklóst fordító, alapos műveltséggel rendelkező Francesco Sirola portréja. Zrínyi ürügyén a szerző röviden kitér a Szigeti veszedelem horvát recepciójára is. Ivan Lukeži´ írásának címe pontosan meghatározza a tartalmat is: Mario Schittar – Petőfi Sándor fiumei fordítója. A festő, drámaíró, költő Schittar "költői hangja az egyszerű fiumei nép lelkivilágának hangja volt. Ugyanolyan mélyen és teljes szívéből szerette hazáját, az akkori Magyar Királyságot. El volt ragadtatva történelmétől és kultúrájától, és szülővárosához fűződő kapcsolatától. Magyarországot valami sajátos, kissé romantikus és költői módon érezte magáénak." Ennek tudatában nincs mit csodálkoznunk azon, hogy kedvenc költője Petőfi Sándor volt, akinek gyakran idézte sorait, mottóként is. 1889-ben írt és színre is vitt drámájának – Hunyad fattya, avagy a liburnai szűz – főhőse Korvin János. A fiumei irodalom egyik legsajátosabb alakja a Fried Ilona Egy kulturális identitás című tanulmányában bemutatott Vittorio De Gauss – Garády Viktor, aki az olasz irodalom fordítójaként kopogtatott a magyar literatúra ajtaján, majd "a későbbiekben számos elbeszélést, gyermek- és ifjúsági regényt, ismeretterjesztő művet is megjelentetett: műveiben a romantikus szemléletmódot és a tudományos precizitást ötvözte". Magyar írói munkásságának szelleme néhány címmel is érzékelhető: A piros köpönyeg – Elbeszélés a magyar szabadságharcból, sok képpel; Fajankó, a bártfai híres fabábnak mulatságos története; Hegyen-völgyön – Képek az állatvilágból; Kerek erdő – Történetek, képek az állatvilágból, sok képpel; Az Adria gyöngye – Magyar fiú a magyar tengerparton.

Fiume magyar múltjától elválaszthatatlan az apránként magyarrá váló fiumei protestáns egyház létrejötte és tevékenysége. Ennek történetébe Makkai Béla A fiumei protestáns egyház című tanulmánya avatja be az olvasót. A vég a történelmi Magyarország felbomlásánál is lehangolóbb: "A magyar katonaságot is számítva a háború végén a négyezret megközelítő gyülekezet 1920-ra szinte teljesen megszűnt. A csaknem kizárólag vegyes házasságban élő maroknyi magyar helyben maradása pedig semmilyen garanciát nem jelentett az anyanyelvű hitélet megújítására."

Kiss Gy. Csaba Egy fejezet a magyar irodalom Fiume-kultuszából című tanulmánya azt vizsgálja, hogy a kikötőváros léte hogyan épül be kisugárzóan a magyar irodalomba. Nem csupán a direkt ismertetőkről (Jakab Elek: A magyar Fiume; Lázár Gyula: Fiume – A magyar korona gyöngye) van szó, hanem irodalmunk legjelesebbjeinek Fiumét megjelenítő műveiről, többek között Jókai Mór Egy játékos aki nyer című regényéről, Kosztolányi Dezső Esti Kornél-történeteiről, Ady Endre úti leveleiről, Herczeg Ferenc Szelek szárnyán című, ifjúságnak szóló útleírásáról, Sebők Zsigmond Mackó úr-kalandjainak tengeri epizódjáról, Krúdy Gyula Cirkuszkirály című ifjúsági regényéről, illetve Cholnoky Viktor és Színi Gyula novelláiról. A szerző ezek ismertetése, rövid jellemzése kapcsán leszögezi: "Száz év távlatából is jól érezhető, hogy akkortájt ez az adriai kikötőváros és környéke természetes része volt a magyar irodalmi képzeletnek. A távolság, a peremhelyzet, a természeti és kulturális-nyelvi különbözőség nyilvánvalóan sajátos mediterrán színeire és hangulatára tették fogékonnyá íróinkat. Akik magától értetődően a Magyar Királyság egyik vonzó sarkának, a »Szent Korona gyöngyének«, valamint a modernizáció jelképének tekintették Fiumét, ám ugyanakkor megtapasztalhatták azt a különös kettősséget, amit egyrészt az állampolgári otthonosság, másrészt a földrajzi-kulturális különbözőség jelent."

A Kiss Gy. Csaba által felvázolt pannóból yurkovi´-Major Franciska egy képet nagyít ki: Fiume jelentősége Szabó Lőrinc munkásságában. Írását az teheti még időszerűvé, hogy 2004 szeptemberében Szabó Lőrincnek emléktáblán örökítették meg 1925-ös fiumei tartózkodását. A bóvlihíreknek kolumnákat és a televízióban órákat szentelő magyar tömegtájékoztatás természetesen elsiklott az esemény fölött. Fiume és a magyar tenger megismerése Szabó Lőrincnek is gyermekkori álma volt. Megvalósulására az ország széthullását követő esztendőkben, 1925-ben került sor. Ekkor a még mintegy ezerötszáz magyar lakost számláló Fiume már Olaszország része volt, s mint félreeső határvárost az agonizálás fenyegette. Az életre keltési kísérletbe a magához térő magyar gazdaság, külkereskedelem, idegenforgalom is bekapcsolódott. A Fiume jelenéről és jövőjéről rendezett tanácskozásra Az Est Szabó Lőrincet küldte el tudósítónak, aki három riportban számolt be a reményteli kezdeményezésről. "Szabó Lőrinc fiumei tartózkodása több szempontból is eredményesnek bizonyult. Beszámolt a gazdasági és kereskedelmi küldöttség munkájáról, amely a következő ősszel sorra kerülő konferenciát is előkészítette. Emellett a magyar olvasók értesülhettek a városban uralkodó viszonyokról, olvashattak a fellendülő idegenforgalomról, és érezhették a város légkörét" – foglalja össze riportútjának jelentőségét a szerző, kiemelve azt is, hogy a költő mely verseinek volt ihlető forrása az, hogy néhány napra horgonyt vethetett gyermekkori képzelete valóságos kikötővárosában.

Irodalmi jellegű tanulmányt tesz közé a kötetben Mann Jolán is: "Könnyed játékok" a múlttal – A történelmi narratívák felülírásának példái Ödön von Horváth és Mikszáth Kálmán műveiben. Az ürügyet a tanulmány megírására a fiumei születésű Ödön von Horváth magyar témájú darabjai szolgáltatják. Mann Jolán a Férfiakat Szelistyének című történelmi drámát ismerteti legnagyobb terjedelemben. Ennek ihlető forrása Mikszáth Kálmán 1901-ben megjelent kisregénye, A szelistyei asszonyok volt. A Fiume emlékezetét a horvátok és a magyarok által igényesen feltámasztó kötetet Danijela Bayi´-Karkovi´ Osztrák–magyar miliő Nedjeljko Fabrio regénytrilógiájában című tanulmánya zárja.

Az ismertetett írások utalásaiba foglalt tényeken kívül mi az, ami a ma százötvenezres lélekszámú és zömében horvát lakosságú Fiume magyar múltjára emlékezetet? Az, amit Ines Srdoy-Konestra idézett tanulmányának bevezetőjében leszögez:  "...egyre kevesebb fiumei beszél két nyelven, az egykori, valódi többnyelvűség pedig a letűnt századoké. Az a hely, ahol még mindig közvetlenül megtapasztalhatjuk ezt a multikulturalitást, többnyelvűséget, több nemzethez tartozást, nem más, mint a temető – ez adja erről a közösségről a leghűségesebb képet." (ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék – Kortárs Kiadó, 2004)