Kovács István
Fiume mozaikképéből
kihullott lapocskák
Fiume és a magyar kultúra
(Művelődéstörténeti tanulmányok)
Gyermekkorom lassan az
örökkévalóságba sodródó éveire a VIII. kerület egy-egy
névbójája is figyelmeztet: Teleki tér, OTI-palota, Fiumei
út... Szelíd hangzása ellenére is az utóbbit éreztem a
legsejtelmesebbnek, mintha a város, amelyet célba vesz,
világítótornyával nemcsak a végtelenből érkezőknek
jelezne, hanem a végtelennek kiindulópontja is volna.
Fiuméról Dékány András kitűnő ifjúsági
regényében, a Matrózok, hajók, kapitányokban olvastam
először csaknem ötven évvel ezelőtt. Az 1918 nyarán
tengerészéletre vágyó öt, tőlem alig idősebb kamasszal én
is el akartam jutni Fiuméba, a "vágyak városába".
Képzeletben ott ültem velük a karszthegyek között pöfögő
vonaton, és átszellemülten hallgattam az öreg vasutas
szavait: "Áthaladunk egy alagúton, közvetlenül a tersattói
Frangepán-vár romjai alatt... és amikor napvilágra
kerülünk, ott lesz előttetek Fiume városa, ahová annyira
vágytok!"
Végül 1974 nyárutóján jutottam el
Fiuméba. Akkortájt került a kezembe Henryk Bogda¬skinak, a
műkedvelő összeesküvőnek és történésznek az
1826–1827-es lengyel nyelvű útinaplója, aki barátjával,
Franciszek Zab©ockival a görög szabadságharcosokhoz szeretett
volna csatlakozni. Mert mit is tegyen egy hazáját vesztett
lengyel, ha Európában bárhol lehetőség nyílik a
szabadságért harcolni? Romantikus zarándokútjuk legtávolabbi
pontja végül Fiume volt, ahol hiába várták a hajót,
amellyel Byront követve a dicső halálba elvitorlázhattak
volna.
Fiume ekkor már – 1823. január 1-jétől
– "különálló testként" a Magyar Királyság része
volt. I. Ferenc király rendelte el annak a kikötővárosnak a
visszacsatolását, amely Mária Terézia döntésének
jóvoltából 1779 után harminc éven át egyszer már
Magyarországhoz tartozott. 1809-ben Napóleon olvasztotta be az
általa szervezett Illír Királyságba. Mind Mária Terézia,
mind I. Ferenc döntésének az volt a célja, hogy Fiume
kikötője a magyar gazdasági, kereskedelmi élet
fellendítését szolgálja. Mivel a Magyar Királyság része
volt, élére magyar kormányzót állítottak. Amikor
Bogda¬skiék a városba látogattak, egy kitűnően felkészült
gazdasági, pénzügyi szakember állt a kormányzói hivatal
élén: Ürményi Ferenc. Hogy a város területi,
közigazgatási különállását mennyire komolyan vették,
arról maga Bogda¬ski számol be, a lengyel szövegben is magyar
nevét használva a városnak: "...szeptember 29-én elhagytuk
Fiumét. Egy mérföldet tettünk meg, amikor a magyar
tartományt az osztráktól elválasztó határsorompónál
megállítottak bennünket. Ott a vámház határvigyázó
hivatalnoka közölte velünk, hogy dohányt nem szabad átvinni,
megkérdezte, hogy van-e nálunk olyan áru, de addig nem hitt
nekünk, míg személyes motozással meg nem győződött
szavaink igaz voltáról."
A Horvátország és az osztrák tartományok
közé a tenger felől beékelődő hozzávetőleg tizenkilenc
négyzetkilométernyi terület határellenőrzése – Bogda¬ski
szerint – szigorúbb volt, mint ezt a Galíciát a Magyar
Királyság elválasztó kárpáti határátkelőn, illetve a
Magyarországot Horvátországtól elhatároló Száván átkelve
tapasztalták, ahol ügyet sem vetettek rájuk.
Iosip Jelayi´ Magyarország ellen elkövetett
agressziója valójában azzal kezdődött, hogy 1848. augusztus
31-én megszállta Fiumét, és annak főleg olaszokból álló
magyar kokárdás nemzetőrségét lefegyverezte. Tette ezt
törvénytelenül, mert báni méltóságában ekkor még az
uralkodó által fel volt függesztve. E tisztébe csak négy nap
múlva, szeptember 4-én helyezték vissza. Fiume ettől kezdve
egészen a kiegyezésig közigazgatásilag Zágráb alá
tartozott, s a horvát–szlavón koronatartomány külön
kerületeként kormányozták. Az 1868. XXX. törvénycikk 66.
§-a mondta ki, hogy a "város, kikötő és kerület a magyar
koronához csatolt külön testet képez". Fiume a három
korszak éveit összeadva közel száz esztendeig tartozott
Magyarországhoz.
A Fiumei Egyetem Bölcsészettudományi
Karának Kroatisztikai Intézete, a Zágrábi Egyetem
Bölcsészettudományi Karának Hungarológiai Tanszéke, az ELTE
Bölcsészettudományi Karának Művelődéstörténeti Tanszéke
által 2003. október 3-án és 4-én Fiume és a magyar
kultúra címmel tartott tanácskozásának idén kiadott
anyagát Nedjelko Fabrio írása nyitja meg A magyar és a
horvát kultúra újszövetsége sokatmondó címmel. Ebben
írt szavai a tanácskozás résztvevőinek – mindkét
részről – megszívlelendők: "Az ugyanis, ahogyan az
elmúlt bő tíz évben túlléptünk a két nép bűnös s majd
véres különválásán – az utóbbi három évszázad viharos
eseményeivel tarkított különválásán, amely sötét
árnyékot vetett a két nép tollal és karddal megpecsételt
szövetségére, ami a középkortól a XVIII. század elejéig
tartott –, fordulatról tesz tanúságot, s ez olyan értékű,
mint ama bibliai jelenet ott a Jordán folyónál, és
tulajdonképpen annak értelmét ismétli meg."
A magyar–horvát kulturális kapcsolatok
legkiválóbb ismerője, Lőkös István a horvát romantika
jeles képviselőjéről, Ivan Mažurani´ fiumei diákéveiről
tesz közzé tanulmányt A magyar klasszikából a horvát
romantikába címmel. A megrajzolt korai pályaképhez
hozzátartozik a diákjáért felelősséget érző tanár
portréja is. A Fiumei Gimnázium latin- és magyartanára,
Császár Ferenc ugyanis – tisztviselői munkája mellett –
fontosnak tartotta tehetséges diákját, Mažurani´ot a
magyar–horvát kulturális kapcsolatok építésének
megnyerni. Ennek jegyében a leghatásosabb eszközhöz nyúl:
ösztöndíjat szerez tanítványának, aki így egy évig a
jeles nyelvművelő és irodalomítész, Bitnicz Lajos által
igazgatott szombathelyi líceum növendéke lesz. "...itteni
tanulmányainak egy esztendeje alatt a magyar irodalmi
klasszicizmus és romantikus költészet legjavát
megismerhette" – emeli ki Lőkös István, aki többek
között kimutatja Mažurani´ magyarul írt, Barátomhoz
című versének formailag, ritmikailag míves strófáiban
Berzsenyi hatását.
Ress Imre Kapcsolatok és keresztutak –
Horvátok, szerbek, bosnyákok a nemzetállam vonzásában
címmel tavaly közzétett kötete második terjedelmes
tanulmányában – Fiumei követek az 1825–27. évi
pozsonyi országgyűlésben – tág teret szentel "a
magyar korona gyöngyszemét" az alsóházban képviselő
Ljudevit Adami´ és Antun Mihanovi´ a tárgyak többségében a
reformellenzéket támogató politikai tevékenysége
ismertetésének. Ress Imrének a Fiume-kötetben szereplő
írása akár idézett önálló könyvének is társfejezete
lehetne. Igaz, ennek Antun Mihanovi´ melletti másik
címbeli főhőse: Ürményi Ferenc. Az alcím ad
magyarázatot kettejük kapcsolatára: Egy horvát literátor
és magyar támogatója – 1823–1835. Antun Mihanovi´ a
XIX. századi horvát költészet kiemelkedő alakja, s így a
mai horvát közvélemény előtt is ismert. Ürményi Ferencről
csak történészek szűk köre tud.
Antun Mihanovi´nak költőként és
hivatalnokként lételeme a napi aprómunka. A korszak sajátos
fiumei horvát közösségének legfelkészültebb képviselői
közé tartozik. Az 1821-ben fiatalon nyugdíjazott hadbíró
hadnagy Fiuméban az ingyenes hivatalnokoskodást is odaadóan
vállalva érdemelte ki, hogy Ürményi Ferenc kormányzó őt
jelölje a város egyik országgyűlési képviselőjéül. Az
1825–27-es pozsonyi országgyűlésen végzett munka ha
jövedelemben nem is, tapasztalatokban rendkívüli módon
gazdagította Mihanovi´ot. Őt is a gazdasági ügyek
érdekelték leginkább.
Ma, amikor naponta hallunk a magyar borok
külföldi forgalmazásának nehézségeiről, száznyolcvan év
múltán is értékelhetjük azon igyekezetét, amellyel a
hungarus tudatú horvát költő – a spanyol minőségi borokat
a gyarmati uralom alól való felszabadulásuk után bojkottáló
– dél-amerikai országokba a ménesi és tokaji borokat
szeretné eljuttatni. E lehetőségre minden bizonnyal
követtársának, Ljudevit Adami´nak brazíliai származású
felesége hívta fel a figyelmet. A horváton kívül latinul,
németül, olaszul, magyarul jól tudó poéta evégett szeretne
spanyolul és portugálul is megtanulni. Mihanovi´ hungarus
tudatát az 1830-as években apránként kioltotta a szláv
közösség élménye, amelynek első meghatározó adagjából
nem szülőföldjén, hanem Pest-Budán részesült. Ennek is
szerepe lehetett abban, hogy a harmincas évek közepén Antun
Mihanovi´ megírta a Horvát haza című versét,
amelynek az értékét, jelentőségét beszédesen bizonyítja,
hogy Horvátország himnusza lett.
A polgári életben Mihanovi´ tervei,
törekvései nemegyszer szenvednek fiaskót, de 1834-ben már
jól fizetett másodtitkárként Ürményi kormányzó közvetlen
munkatársa. Végül kitartásának, szorgalmának
köszönhetően megvalósul az álma: konzul lesz, ha nem is ott,
ahol korábban tervezte. 1835-ben "hivatalnoki előélete,
hadügyi és polgári közigazgatási tapasztalatai, a politikai
kérdések iránti érdeklődést tételező elnöki titkári
állása és a Szerbiával szomszédos Magyarország kereskedelmi
viszonyainak mélyreható ismerete alapján" a bécsi Udvari
Kamara elnöke őt jelöli "az angol–orosz hatalmi
vetélkedés egyik színterének számító, kiszámíthatatlan
uralkodójáról hírhedett vazallus fejedelemségbe" a
belgrádi konzuli állásra.
Az Észak-Adria mint üdülőhely az
Osztrák–Magyar Monarchiában című sajátos
esszékollázsát Kósa László az 1999-ben Fürdőélet a
Monarchiában című könyvének vonatkozó bekezdéseiből
állította össze. Írásának bevezetőjében fontosnak tartja
a fürdőkultúra fogalmának ismertetését: "...az emberiség
legrégibb műveltségi javai közé tartozik. Történetileg és
földrajzi tagoltság szerint nagyon gazdag és változó.
Annyira az, hogy jellemző lehet egy civilizációra, mert
nemcsak egy egyszerű szükségletről, a tisztálkodásról van
szó, hanem sokféle összefüggésben a közegészségügyhöz,
az orvostudományhoz, a köznapi szokásokhoz és a
művészetekhez is kötődő jelenségről."
A fürdőhely létrejöttének elengedhetetlen
feltétele volt a kínálkozó terület ásványvízkészlete,
gyógyforrása, hőforrása, hiszen ezek révén lehetett
gyógyfürdőzésre vagy ivókúrára invitálni a vendégeket.
Ebből következően a Balatont is – túlzóan – úgy
reklámozták, hogy a "vize felhígult ásványvíz". A
fürdőhelyet körültekintően és jó időben kellett
kiválasztani. A Fiuméval szomszédos, hegykoszorúval védett
kelet-isztriai partvidéket, az Abbázia nevű helységgel a
központjában, kedvező fekvése és kiegyenlített éghajlata
miatt építették ki a Monarchia egyik legjelentősebb
üdülőtelepévé. Másfél évtized alatt annyit fejlődött,
hogy 1895-ben már magabiztosan írták róla, hogy évszakoktól
függetlenül "kitűnő tartózkodási helye az üdülőknek
és az élet harcában kifáradt, kimerült egyéneknek".
A villámgyorsan fogalommá vált Abbázia
sikerét jelezheti, hogy a magyar politikai, tudományos és
kulturális élet szinte minden jeles képviselője megfordult
frissen felhúzott palotáiban, kiépített strandjain,
sétányain Ady Endrétől, Jókai Mórtól Kálmán Imrén,
Lehár Ferencen át Andrássy Gyuláig, Markusovszky Lajos
orvosprofesszorig. (A két utóbbi férfiú: a politikus és az
Orvosi Hetilap megalapítója itt is halt meg.)
Ladányi Istvánnak Fiume a magyar népi
emlékezetben című tanulmányából megtudható, hogy a
város az Amerikáig ívelő "hajóhídnak" Magyarországhoz
tapadó pillérje volt a kivándorlók számára. A szerző idéz
a kivándorlás drámáját megéneklő nép- és műdalok
szövegéből, valamint összefoglalja Tömörkény István egyik
fiumei témájú novelláját is: János a tengöri hallal.
Külön érdeme így az is, hogy a magyar irodalom e háttérbe
szorított óriására Fiume ürügyén is felhívja a figyelmet.
Varga Csilla Magyar nyelvkönyvek a XIX.
századi Fiuméban című tanulmányából megtudhatjuk, hogy
a kiegyezéssel – tizenkilenc év után – a Magyarországhoz
visszacsatolt Fiuméban "1876-ban nyílt meg az első állami
népoktatási intézmény. (...) Az iskola első évében a
tanítás csupán harminchárom fiú- és húsz lánytanulóval
indult meg. Ez a létszám húsz év alatt annyira megnőtt (639
fiú és 547 lány), hogy először különvált a fiú- és
leányiskola, később pedig párhuzamos osztályokat és
külvárosi tagiskolákat voltak kénytelenek nyitni. Ezekben az
iskolákban eleinte kizárólag olaszul folyt az oktatás, majd
az olasz és magyar nyelv párhuzamos használata után
fokozatosan tértek át a magyar nyelv kizárólagos
használatára. (...) Szintén az állam irányítása alatt
működött a Magyar Királyi Polgári Fiúiskola (1884-től) és
Leányiskola (1900-tól). Ezekben az iskolákban a magyar volt a
tanítás nyelve, az olasz pedig kötelező tárgy volt. (...) A
Magyar Királyi Állami Kereskedelmi Akadémián (Regia Ungarica
Accademia di Commercio) a tanítás olasz nyelven folyt, a magyar
kötelező tárgy volt. A Királyi Tengerészeti Főtanodában
(1894-től Magyar Királyi Tengerészeti Akadémia) is olasz volt
a tannyelv, idegen nyelvként azonban tanítottak magyart is. A
magyar nyelv és irodalom mellett Magyarország történelmét
és közjogi viszonyait magyarul oktatták."
Az 1910-ben ötvenezer lelket számláló
város lakosságának felét olaszok alkották. Horvát
tizenháromezer élt Fiuméban, míg magyar hatezerötszáz, s
ezzel ők tették ki a város lakóinak tizenhárom
százalékát. A magyar jelenlét értékeléséhez fontos tudni
azt, amit Fábri Anna Egy XIX. századi írónő Fiume
magyarjairól című írásában Kányádi Emma emlékirata
nyomán kiemel: "...a magyarok túlnyomórészt magyarként
kerültek Fiuméba, és magyarként is éltek ott: a magyar
koronát és intézményeit képviselték. Az államot
képviselték, amelyhez a város tartozott, de minden tekintetben
idegenek voltak, és mivel többségükben nem
magánvagyonukból, hanem elsősorban a fizetésükből éltek,
magánéletük kereteit is az állam (kenyéradójuk) határozta
meg. (...) mindennek következményeként a lakosság szemében
sokkal inkább egy jól körülhatárolható csoport (a magyar
adminisztráció ide delegált) tagjaiként, semmint
egyénekként tűntek fel."
A lakosság olasz többsége miatt a magyar
nyelvkönyvek olaszoknak íródtak. Az elsőnek Császár Ferenc
volt a szerzője, s kiadási ideje és helye: 1827, Róma. A
Gresits Miksa által olaszul írt A magyar nyelv módszeres
nyelvtana című könyvének nincs fellelhető példánya. A
harmadik és a negyedik nyelvkönyvet Györök Leó György,
illetve Lengyel János adta ki. Korszerű nyelvkönyvnek
mondható Kőrösi Sándor 1891-ben napvilágot látott munkája,
amelyben a nyelvhasználat fontosságát tudatosítandó a
szöveg áll a leckék élén, s belőlük kellett a nyelvtani
szabályokra következtetni. Donáth Imre 1892-ben megjelent
(majd 1898-ban bővített formában újra kiadott) magyar
nyelvtana és olvasókönyve felnőtteknek íródott. Ennek
vannak olyan részei, amelyek ma is használhatók.
Fiume irodalmi életével több tanulmány is
foglalkozik. Ines Srdoy-Konestra A fiumei magyar–olasz
fordítások történetéből ad szellemi metszetet. Benne
kirajzolódik a Petőfit, Tompát, Aranyt, Szász Károlyt és
Zrínyi Miklóst fordító, alapos műveltséggel rendelkező
Francesco Sirola portréja. Zrínyi ürügyén a szerző röviden
kitér a Szigeti veszedelem horvát recepciójára is.
Ivan Lukeži´ írásának címe pontosan meghatározza a
tartalmat is: Mario Schittar – Petőfi Sándor fiumei
fordítója. A festő, drámaíró, költő Schittar
"költői hangja az egyszerű fiumei nép lelkivilágának
hangja volt. Ugyanolyan mélyen és teljes szívéből szerette
hazáját, az akkori Magyar Királyságot. El volt ragadtatva
történelmétől és kultúrájától, és szülővárosához
fűződő kapcsolatától. Magyarországot valami sajátos,
kissé romantikus és költői módon érezte magáénak."
Ennek tudatában nincs mit csodálkoznunk azon, hogy kedvenc
költője Petőfi Sándor volt, akinek gyakran idézte sorait,
mottóként is. 1889-ben írt és színre is vitt drámájának
– Hunyad fattya, avagy a liburnai szűz – főhőse
Korvin János. A fiumei irodalom egyik legsajátosabb alakja a
Fried Ilona Egy kulturális identitás című
tanulmányában bemutatott Vittorio De Gauss – Garády Viktor,
aki az olasz irodalom fordítójaként kopogtatott a magyar
literatúra ajtaján, majd "a későbbiekben számos
elbeszélést, gyermek- és ifjúsági regényt,
ismeretterjesztő művet is megjelentetett: műveiben a
romantikus szemléletmódot és a tudományos precizitást
ötvözte". Magyar írói munkásságának szelleme néhány
címmel is érzékelhető: A piros köpönyeg – Elbeszélés
a magyar szabadságharcból, sok képpel; Fajankó, a bártfai
híres fabábnak mulatságos története; Hegyen-völgyön –
Képek az állatvilágból; Kerek erdő – Történetek, képek
az állatvilágból, sok képpel; Az Adria gyöngye – Magyar
fiú a magyar tengerparton.
Fiume magyar múltjától elválaszthatatlan az
apránként magyarrá váló fiumei protestáns egyház
létrejötte és tevékenysége. Ennek történetébe Makkai
Béla A fiumei protestáns egyház című tanulmánya
avatja be az olvasót. A vég a történelmi Magyarország
felbomlásánál is lehangolóbb: "A magyar katonaságot is
számítva a háború végén a négyezret megközelítő
gyülekezet 1920-ra szinte teljesen megszűnt. A csaknem
kizárólag vegyes házasságban élő maroknyi magyar helyben
maradása pedig semmilyen garanciát nem jelentett az anyanyelvű
hitélet megújítására."
Kiss Gy. Csaba Egy fejezet a magyar irodalom
Fiume-kultuszából című tanulmánya azt vizsgálja, hogy a
kikötőváros léte hogyan épül be kisugárzóan a magyar
irodalomba. Nem csupán a direkt ismertetőkről (Jakab Elek: A
magyar Fiume; Lázár Gyula: Fiume – A magyar
korona gyöngye) van szó, hanem irodalmunk legjelesebbjeinek
Fiumét megjelenítő műveiről, többek között Jókai Mór Egy
játékos aki nyer című regényéről, Kosztolányi Dezső
Esti Kornél-történeteiről, Ady Endre úti leveleiről,
Herczeg Ferenc Szelek szárnyán című, ifjúságnak
szóló útleírásáról, Sebők Zsigmond Mackó
úr-kalandjainak tengeri epizódjáról, Krúdy Gyula Cirkuszkirály
című ifjúsági regényéről, illetve Cholnoky Viktor és
Színi Gyula novelláiról. A szerző ezek ismertetése, rövid
jellemzése kapcsán leszögezi: "Száz év távlatából is
jól érezhető, hogy akkortájt ez az adriai kikötőváros és
környéke természetes része volt a magyar irodalmi
képzeletnek. A távolság, a peremhelyzet, a természeti és
kulturális-nyelvi különbözőség nyilvánvalóan sajátos
mediterrán színeire és hangulatára tették fogékonnyá
íróinkat. Akik magától értetődően a Magyar Királyság
egyik vonzó sarkának, a »Szent Korona gyöngyének«, valamint
a modernizáció jelképének tekintették Fiumét, ám
ugyanakkor megtapasztalhatták azt a különös kettősséget,
amit egyrészt az állampolgári otthonosság, másrészt a
földrajzi-kulturális különbözőség jelent."
A Kiss Gy. Csaba által felvázolt pannóból
yurkovi´-Major Franciska egy képet nagyít ki: Fiume
jelentősége Szabó Lőrinc munkásságában. Írását az
teheti még időszerűvé, hogy 2004 szeptemberében Szabó
Lőrincnek emléktáblán örökítették meg 1925-ös fiumei
tartózkodását. A bóvlihíreknek kolumnákat és a
televízióban órákat szentelő magyar tömegtájékoztatás
természetesen elsiklott az esemény fölött. Fiume és a magyar
tenger megismerése Szabó Lőrincnek is gyermekkori álma volt.
Megvalósulására az ország széthullását követő
esztendőkben, 1925-ben került sor. Ekkor a még mintegy
ezerötszáz magyar lakost számláló Fiume már Olaszország
része volt, s mint félreeső határvárost az agonizálás
fenyegette. Az életre keltési kísérletbe a magához térő
magyar gazdaság, külkereskedelem, idegenforgalom is
bekapcsolódott. A Fiume jelenéről és jövőjéről rendezett
tanácskozásra Az Est Szabó Lőrincet küldte el
tudósítónak, aki három riportban számolt be a reményteli
kezdeményezésről. "Szabó Lőrinc fiumei tartózkodása
több szempontból is eredményesnek bizonyult. Beszámolt a
gazdasági és kereskedelmi küldöttség munkájáról, amely a
következő ősszel sorra kerülő konferenciát is
előkészítette. Emellett a magyar olvasók értesülhettek a
városban uralkodó viszonyokról, olvashattak a fellendülő
idegenforgalomról, és érezhették a város légkörét" –
foglalja össze riportútjának jelentőségét a szerző,
kiemelve azt is, hogy a költő mely verseinek volt ihlető
forrása az, hogy néhány napra horgonyt vethetett gyermekkori
képzelete valóságos kikötővárosában.
Irodalmi jellegű tanulmányt tesz közé a
kötetben Mann Jolán is: "Könnyed játékok" a múlttal
– A történelmi narratívák felülírásának példái Ödön
von Horváth és Mikszáth Kálmán műveiben. Az ürügyet a
tanulmány megírására a fiumei születésű Ödön von
Horváth magyar témájú darabjai szolgáltatják. Mann Jolán a
Férfiakat Szelistyének című történelmi drámát
ismerteti legnagyobb terjedelemben. Ennek ihlető forrása
Mikszáth Kálmán 1901-ben megjelent kisregénye, A
szelistyei asszonyok volt. A Fiume emlékezetét a horvátok
és a magyarok által igényesen feltámasztó kötetet Danijela
Bayi´-Karkovi´ Osztrák–magyar miliő Nedjeljko Fabrio
regénytrilógiájában című tanulmánya zárja.
Az ismertetett írások utalásaiba foglalt
tényeken kívül mi az, ami a ma százötvenezres lélekszámú
és zömében horvát lakosságú Fiume magyar múltjára
emlékezetet? Az, amit Ines Srdoy-Konestra idézett
tanulmányának bevezetőjében leszögez: "...egyre kevesebb
fiumei beszél két nyelven, az egykori, valódi többnyelvűség
pedig a letűnt századoké. Az a hely, ahol még mindig
közvetlenül megtapasztalhatjuk ezt a multikulturalitást,
többnyelvűséget, több nemzethez tartozást, nem más, mint a
temető – ez adja erről a közösségről a leghűségesebb
képet." (ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék –
Kortárs Kiadó, 2004)