Faludi Ádám
A rockdíler
(Részletek egy készülő regényből)
Debra Kadabra
Április vége óta laktam itt, az eladott
két ház és az újonnan vásárolt, háznak látszó műtárgy
árkülönbözetét éltem fel, s többnyire azon töprengtem,
hogyan lehetne állandósítani ezt az állapotot. Máson is
töprengtem, kerülendő az egysíkú gondolkodást, de
elfelejteni sem maradt időm azt, hogy min töprengtem, nemhogy
megjegyezni.
Két hete beállított egy pali, hogy eladó-e
a ház. Rápillantottam az órámra, és azt mondtam, hogy két
év múlva meghalok, és akkor viheti.
Egy göcsörtös, vén körtefának álcázott
varázsló állt a konyhaajtótól néhány méternyire. Hármat
kellett lépnem a konyhaajtóból előre, és minden
töprengésemet (már keletkezésének pillanatában) a lába
elé szórhattam. A varázsló földbe gyökerezett lábán
keresztül szívta magába a töprengéseimet, úgy tűnt el
minden egyes elvetélt elképzelés a gyökeret vert lábazat
tornacipőjén keresztül, mint Jean-Paul Belmondo Ford Mustangja
a Nizzába vezető út gyér forgalmában 1963. július 12-én.
Ha megkocogtattam a varázsló kérgét, a felém eső oldala
Frank Zappa-maszkot öltött, a túloldala pedig Captain
Beefheart-maszkot. Feltéve, ha ott kocogtattam meg. Utóbbi
minden egyes alkalommal cilinderben tette tiszteletét. Semmi
röhejeset nem találtam a körtefamaszkokban. Egyetlen
operaáriára sem emlékeztettek.
Villanykörte
ketteslétrával
A varázsló talán nem is helyes
kifejezés, hiszen az álcázott vén körtefa a sok
macerálásnak köszönhetően egy komplett sámánirodát
nyitott nekem, az iroda két ügyintézője pedig valóságosan
is megjelent, amikor ügyintézhetnékem támadt. Az igaz,
hogy csak nekem. Zappa sámánnak ráadásul egy kakadu is
segédkezett, erről bővebben majd odébb. Tudod, hogy hívták
a kakadut? Nem? Pedig kedves neve s hozzá kedves szokása
révén a földkerekség egyharmada ha sokat nem is, de épp
eleget tudott erről a zajos madárról. Te ezek szerint a
földkerekség népességének fennmaradó kétharmadához
tartozol. Csatlakozni szeretnél? Csak neked: a kakadu neve Bird
Raynolds. A minden sebet gyógyító, minden ármányt
semlegesítő, minden égi-földi viszályt elsimító
varázsigéje pedig így hangzik: Árapály! Ha döntetlenre
álltam a két körtefaalakzatban lakozó ügyintézővel,
kivétel nélkül ezt rikoltotta a kakadu, akár egy vasrúd
tetején fészkelő teniszbíró, és azonmód helyrebillentek a
dolgok.
Amikor tanácsért folyamodtam a körtefához,
a Zappa-oldal mindig ugyanazt a varázsigét adta útravalóul:
– Debra Kadabra. Ezt aztán a későbbiekben, ahogyan
viszonyunk mélyült, bővítményekkel látta el. A cilinderes
pedig azt hajtogatta folyamatosan, hogy Bongo Fury, Bongo Fury.
(Ezt aztán a későbbiekben, ahogyan viszonyunk mélyült, ő is
bővítményekkel látta el.)
Hetedikes koromban egy ugyanilyen körtefa
mellett gyökerezett földbe a lábam. Vadonatúj zsebrádiómat
tartottam a kezemben, és életemben először hallottam a
Themtől a Don’t Start Crying Now-t. Egy nappal később
pedig, ugyancsak életemben először, a 2120 South Michigan
Avenue-t a Rolling Stonestól. Úgy emelkedtek ki az
álhírek és a honi táncdalok mocsarából ezek az
életmódjavallatok, akár a Teremtő ketteslétrája művének
biztos alapjáról, amikor az égbolt közepébe becsavarta a
villanykörtét. (Tényleg, mi az istennel foglalatoskodott a
világ teremtése előtt a Mester? Gondolkodtál már ezen? Nekem
kicsit birizgálja a csőrömet olykor még ma is, pedig nem
vagyok egy kimondott Bird Raynolds.)
Zsenitemető
Az eladott lakások árának több mint a
fele megmaradt, amikor megvettem ezt a fagerendás, öreg
épületet a város háta mögött, öcsém már nem volt,
pénzem ezzel szemben az addigi gyakorlatomhoz képest rengeteg.
Eltartott egy darabig, amíg átvergődtem a hivatalokon, de nem
volt maradásom, inkább verekedtem, aztán jöttem.
Diákkoromban már megfordultam ebben a
fagerendásban néhányszor. Itt lakott egy helyi zseni, aki
zseniális költeményeket írt, s akinek zseniális
osztálytársam mindenképpen be akart mutatni, mert szerinte a
város bolondjainak bérletük volt ide. Zseniális
osztálytársam zseniális színésznek készült, de
helyiérdekű amatőr ripacs lett belőle, mert nem vették fel a
Színművészetire. Akkoriban nem nagyon fért a fejembe a
művészeti főiskolák felvételi filozófiája (ha-ha). Ma már
semmi gond, könnyedén belefér. Zseniális osztálytársam
végül alkoholizmusa záróakkordjaként három napig feküdt
kómában saját lakásának előszobájában, amikor a
szomszédból áttolta képét volt felesége, mert zavarta az
elakadt lemezjátszó, amelyik rendületlenül szólt
éjjel-nappal barátom lakásában. A szőke haj már földig
ér. Ezt ismételgette Szörényi Levente. LEVI! LEVI! Hát
eljön a lány, át a szomszédból, s némi undorral megfogja
két ujjal az inggallérodat: – Ne szórakozz, kelj már föl,
engem nem hat meg a színészkedésed! – Aztán a söprűnyelet
alád dugja, nagy nehezen átfordítja elhízott testedet, s
ahogy hanyatt gördít, teleömlik valami savanyúsággal a
torkod, ami aztán se le, se föl. Szederjes? Ez a helyes
kifejezés? Nem fér el a nyelved a szádban.
Padlizsán
Azért jöttem errefelé április elején,
mert befuccsoltam otthon. Egyetlen ismerőst sem szerettem volna
többé látni. Vegyék úgy az ismerősök, hogy meghaltam. Vagy
ne vegyék úgy. Nem akartam meghalni, csak új
személyazonossággal a hátralévő időt magamra fordítva
élni tovább egy olyan helyen, ahol nem talál rám se a
közelmúlt, se kallódó távoli rokon. Egyik napon aztán azon
vettem észre magam, hogy parkolóhelyet keresek abban a
városban, ahol ifjúságom négy esztendejét töltöttem. Azzal
töltöttem ifjúságom négy esztendejét, hogy megértsem, mit
szeretnének tőlem hallani a középiskolában, a megfelelő választ
kerestem, hogy ne kérdezzenek többet tőlem semmit.
Mindeközben az első két évet követően remekül éreztem
magamat a nap nagyobbik részében. Amikor a szervezett
oktatásból szabadulva a szervezetlent tanulmányozhattam.
Kerestem a parkolóhelyet, aztán a piac
helyén egy plázába botlottam. Mintha távollétedben egy
idegen rendet rakna a lakásodban, és még csak el sem űzheted
miatta valami rejtélyes oknál fogva.
Semmi biztatót nem találtam a viszontlátás
első pillanataiban. Elsétáltam abba az utcába, ahol alig
történt valami az elmúlt harminc év alatt, megkerestem a
zseniális házát, s elolvastam a leszakadt redőnyre ragasztott
cédulát. Eladó. Cím, telefonszám. Ettől teljesen
kivirultam, túró a plázába, kit érdekel? Eszembe jutott a
zseniális költő, aki egyszer heregyulladást kapott, feküdt a
redőny mögötti szobában a sezlonyon, s mozdulni is alig
bírt. Meghívott mindenkit, aki valaha is megfordult nála, és
egyenként megmutogatta a meghívottaknak, hogy milyen a
heregyulladás. Felhajtotta mellig a gyapjútakarót meztelen
testéről, hogy meg lehessen tekinteni a gyulladt tökét. Két
kéklő padlizsánt dédelgetett a lába között, baromi
gusztustalanul nézett ki, felfordult tőle a gyomrom, de akkor
még semmit sem tudtam a való világról, így nem is csoda.
Most meg az igaziról tudok egyre kevesebbet, ahogyan mind
mélyebben nézek a szemébe. Hát ennek a barátságos,
fagerendás szobának a képe sejlett föl előttem, amikor az Eladó
feliratot elolvastam. Láttam a jövőt. Sőt, két jövőt
láttam. Az egyikben sikerült megvennem ezt a házat, a másik
jövőben azonban nem. Amelyikben nem sikerült megvennem, az is
tanulságos történet lehetett volna, de nem lett.
[...]
Som
Azt álmodtam, hogy a kórházban fekszem,
s Vanra Cefre hajol fölém. Vanra Cefre (a rövidség kedvéért
s a fanyarság okán: Som; anyakönyv: Vaar Ferenc), aki
eltiltotta magát eredeti nevének használatától, amikor
elérkezettnek látta az időt. Az idejét.
Ő volt az egyik olyan földi lény, akivel
szót tudtam érteni.
– Som – mondtam neki –, én egy
világhírű amerikai zsidó író szeretnék lenni.
– Erről sajnos lecsúsztál – válaszolta.
– Akkor meg a legnagyobb semmittevő.
– Jó úton jársz – felelte.
– Nem akarok meghalni.
– Tedd próbára az akaraterődet.
– Nem akarok fiatalon megöregedni.
– Ne légy feledékeny.
A másik közeli hozzátartozóm pedig a
Goodmans-hangszóró volt. Húsz wattól felfelé.
Aztán eszembe sem jutott többé, hogy író
legyek. Csak az, hogy legyek.
Vanra Cefre koboldképe azzal a kusza göndör,
fekete hajjal az angyalt juttatta eszembe. Az Angyalt. Az utolsó
órák időpontjáról azonban egészen más elképzeléseim
voltak.
– Ha már csak egy hét van hátra az
életedből, ne vegyél tartós tejet – súgta a fülembe a
kobold, aztán egy tömörített vihogást hallatva kihátrált a
kórteremből.
[...]
Fagyálló vőlegény
Amikor a Ford utolsót csikordulva
leblokkolt a piactér mellett, estére járt. A költözési
energiáim mindig a cél előtt néhány utcahosszal szoktak
kifogyni. Miért lett volna ez épp most másként? Mire a
parkoló közelében lecsaptam a csomagtartó tetejét,
beesteledett, és eleredt az eső. Egy elgyengült pillanatig én
jártam az eszemben, fáztam, s legalább két kilométert
kellett még mennem a kapumig. Istentelenül messze volt az a
kapu, rágyújtani sem lehetett, annyira rákezdte Április
Őszeszélyessége, hogy öt perc alatt elázott a zsebem,
gyufástól. A cigarettásdoboz még bírta, de amúgy sem maradt
semmi belső tartalékom, csak raktam egyik lábamat a másik
után, a lehető legkisebb méretűre összehúzva magamat.
– Tudod, hogyan nevezik másképpen a poklot?
– kérdeztem Vanra Cefre szellemétől, amikor felébredtem
álmomban a kórházi ágyon. Meg akartam torolni a tartós
tejet. – Vatikán-alsónak. – Ám ez félórával később
jutott eszembe.
Égő porszemeket
hallgatni
Alig égtek az utcai lámpák, csak
annyira permeteztek lefelé némi fénykört, hogy nagyjából
láthassam, miben botlom meg. Húztam magam után a bukdácsoló
kerekes bőröndöt, és már szerencsétlennek sem éreztem
magamat. Nem voltam szerencsétlen. Nem voltam, lehet, hogy nem
is voltam egyáltalán. Csak a másolatom. Lehet, hogy én
sírtam az esőt, már majdnem kezdtem sajnálni ezt a
bőröndös valakit ott a magába húzódó házak között,
abban az átázott áprilisi sötétségben. Mégis, mire
számítottam? Nagyjából erre. Kivéve az esőt. Az eső nem
szerepelt a terveimben, nem is öltöztem az Áprilisi
Sötétség Esőjéhez. Pedig ehhez az esőhöz illő kollekciót
kell összeállítani, a kénkőbe is, részesévé kell
válnunk, közreműködővé, s Janis Joplint hallgatni fejben. A
Magic of Love-ot vagy a One Night Standet a Farewell
Songról. Jó kis lemez. Tedd fel. Tedd fel magadnak.
Hogy is van az a jó kezdőmondat Malamudnál? S.
Levin, egykori alkoholista, a kontinenst átszelő hosszú és
fárasztó utazás után, 1950 augusztusának utolsó
vasárnapján, estefelé szállt le a vonatról a Cascadia
állambeli Marathonban. Szakállas volt, holtfáradt és
magányos. Fordította Szilágyi Tibor. Persze semmi közöm
ehhez, de hosszú évekig a kedvenc kezdőmondatom volt. A
rockdíler terjesztette ezt a mondatot, amerre járt. Minden
ellenszolgáltatás nélkül, mert azért lett rockdíler, hogy
ne fogadjon el semmit ellenszolgáltatásként. Jótettet a
jótett helyébe. Semmiért, és úgy általában se fogadjon el
semmit. Semmit a mindenért.
Szóval a gömbcsukló feladta, előfordul az
ilyesmi. A vénséges Ford a parkolótól talán húsz méterre
reccsent egy utolsót, aztán se előre, se hátra. Más
irányban meg sem próbáltam. Az értékeket igen helyesen és
leleményesen átmenekítettem az autóból ebbe a guruló
förmedvénybe, amit az utcán találtam, amikor lomtalanított a
város, ide negyven kilométerre, odahagyott lakhelyemen. Ügyes
kis bőrönd, de leszakad a karomról néha. Ahogy szoktam volt
mondani: egy váltás magnószalag van benne, meg némi egyéb
holmi. Új élet. Rajta. A lakatban elfordult a kulcs, a lánc
– miért is ne – beleesik a sárba, benyomom a kaput, aztán
visszababrálom az egészet. Nem szoktam káromkodni, lehet, hogy
nem is tudok, egy nagy nyögésbe csomagolok helyette valami
nagyon ősit és rejtélyeset most is. Na most belül vagy?
Belül, belül. Sötét van, mint egy nigger király
kriptájában. Rasszista disznó. Hol a kulcs? A kulcs Frank.
Bent hidegebb van, mint odakint, de nem esik. Képes leszek
begyújtani? Nem, nem leszek képes. Megteszi helyette a
gáztűzhely vagy a villanymelegítő. Tudod, mi a legnehezebb
dolog a világon? Egy kerekeken guruló, átázott bőröndöt
vonszolni a sárban a külváros legszélén, a sötét áprilisi
utcán, miközben zuhog az eső.
Nem is ez a legnehezebb. Én vagyok a
legnehezebb. A rekordok könyvében egy hajszállal marad le
tőlem ez a konyha. Olyan dermedt, amilyen dermedt csak lehet egy
évek óta elhagyottan álló falusi konyha, amelyikbe nem jár
hálni a lélek. Villany már van néhány hete, így aztán
bármi is lehet.
A legszebb tócsa az, amelyiket sikerül
elhagynunk.
A villanymelegítőt bedugom a konnektorba,
azonnal zizegni, percegni kezd a cekasz fűtőszál mind a három
kerámiahengeren. Cekasz. Évtizedek óta nem használtam ezt a
szót, nem ártott volna előbb leporolni, lefújni róla a port,
mert most, ahogyan fokozatosan vörösödik, a porszemek is
felizzanak, s ezt nem hagyják annyiban. Égő porszemeket
hallgatni, majd kilépni az újabb tócsából, meztelenre
vetkőzni, be a szobába; íme az ágy! Bebújni a hókupac alá,
s várni, mikor lesz belőle kacsatollal töltött meleg dunyha,
miközben kattog a fogazatom, mint Gatling géppuskája, ez már
valami. Látni az események végét. Nagyjából háromezer
zeneszám hangzik fel az 1967 és 1972 közötti időszakból.
Sajnos, ugyanabban a három percben, amíg a földkörüli
pályát elhagyva belezuhanok a kozmoszba. A kozmosz felé hullva
az a falfirka pörög előttem, amelyiket az utcai ablak alatt
találtam néhány nappal ezelőtt. Jó lenne, ha a gyerekem
rajzolta volna. Csakhogy nekem nincsen gyerekem.
Haggyámá
Egyszer meghaltam, de ez régen történt.
Akkor éppen alkonyodott, berepült egy hattyú a fejembe, és
azt állította, hogy ő egy árva lélek, dominózni szeretne.
Egész éjjel be nem állt a csőre. Ettől aztán a virradattal
valami történt, próbáltam felkelteni a napot, nem ment,
hiába rázogattam, mindegyre azt hajtogatta, hogy haggyámá,
haggyámá. Elloptam egy cipőt, ott találtam az
ajtóm előtt, épp illett a lábamra, utóbb kiderült, hogy a
sajátom, felrohantam a hegyre, állt ott valami kilátó,
felmásztam a tetejére, de a virradat sehol. A kilátó
lépcsőzete épp akkor szakadt le óriási robajjal, amikor
elszántam magamat a leereszkedésre. A hattyú tovább kérlelt,
leültem mellé a vaspadlóra a kilátó tetején, és meghaltam.
Nem volt ehhez se a hattyúnak, se nekem dominókészletünk,
úgyhogy fejben játszottunk. Elnyertem a hattyú szárnyait,
ettől a hattyú is megkrepált, két hulla hevert a kilátó
vasán odafent, én csak a taxiban tértem magamhoz, elképzelni
sem tudom, mennyi idő múlva. Beviszem a kórházba, maga beteg,
mondta a taxis, le kell operálni a szárnyait, mielőtt bármi
jóvátehetetlen történhetne. Erre újra csak meg akartam
halni, de nem maradt már rá időm. Jöttek értem, hogy
elvigyenek (they’re coming to take me away, ha-haaa –
skandálta valami gyagyás.)
Egy puskacső állt ki a
levélbedobómból
Amikor kiálltam a konyhaajtóba,
hajnalodott. Rácsatlakoztam az országúton túli narancssárga
párolgásra, szívni kezdtem magamba a napfényt. A felkelő nap
ívéből még csak annyi látszott ki a jegenyék mögött,
amennyi a pénzérméből szokott a bevásárlókocsik
kattantyújából. A kattantyú az a hely, ahová bedugod a
fémkorongodat, hogy megszabadítsd láncától a
bevásárlókocsit, és csatlakozz a bevásárlóvá
szabványosított élőlényekhez a szabványáruk
szabványáruházaiban.
Megszólalt egy vadgalamb, váratlanul rezegni
kezdtem, akár egy jelre talált oszcillátor, s fokozatosan a
többi hangot is észlelni kezdtem köröttem. A napkorong
narancsa nem úgy hatott, mint egy izzó fémkorong, gömb volt
sötétbarna foltokkal, s csak tolult egyre feljebb, önmagában
forogva, de még akkor is aludtam.
A régi lakásom előszobájában álltam a
bejárati ajtó előtt. Nemrég csengettek, de mielőtt
kinyitottam volna, gondoltam, kinézek a levélbedobón. Alig
értem hozzá az alumínium zárólemezhez, egy puskacsövet tolt
be valaki, és kétszer belém lőtt. A mellkasomon két erős
ütést éreztem, fájdalmat azonban alig. Schwarzenegger,
Sylvester Stallone, Jean-Claud Van Damme és Papp László
egyesült erejével megragadtam a csövet, felrántottam az
ajtót, de a lépcsőházban egy teremtett lelket sem találtam.
Egy puska állt ki a levélbedobómból, aminek odabent
szorongattam a csövét, aztán semmi. A házban lakók dolgozni
mentek, talán aludtak, vagy rég meghaltak, és hónapok óta
folyósodtak szőnyegpadlójukon, a helyszínelőkre várva.
Kihúztam a puskát az ajtóból, kettétörtem a combomon,
aztán a darabokat beleállítottam a szemetesvödrömbe. Dühös
voltam a két véres lyuk miatt. A kedvenc trikómnak vége,
dühöm csak fokozódott, amikor megláttam, hogy a hátán
tenyérnyiek a lyukak. Kimentem a konyhába, hogy keressek két
parafa dugót, hogy legalább a mellemen bedugjam a lyukakat,
amíg találok valami megoldást.
A rémület ébresztett fel, hanyatt feküdtem,
jobb lábam az ágy mellett, kezem a nadrágzsebben. Görcsösen
szorongattam két eldeformálódott parafa dugót a kezemben.
Bármilyen megviselten
Bármilyen megviselten képes lennék
összerámolni pillanatok alatt a szerelvényeimet (magnók,
lemezjátszók, erősítő, hangfalak), bármilyen megviselt
voltam, összerámoltam pillanatok alatt a még halomban álló,
halomsírban nyugvó szerelvényeimet, s aztán kezdődhetett a
lakásavató.
Nem terveztem, csupán a pillanat varázsa, a
másnaposság s az a tudat vezérelt, hogy bontatlanul áll két
darab háromliteres demizson a konyhaajtó mögött. Még
Boldogasszony-pusztáról hoztam, hogy legyen megbízható
minőségű tartalékom, amíg kiismerem a helyi viszonyokat. A
Bekötés Napján – nevezhetjük keresztelőnek, avagy
lakásavatónak is, nincs jelentősége – előkerestem a Stones
Get yer ya-ya’s out!-ját, készítettem egy bögre
fröccsöt, és kiálltam a ház elé. Megérkeztem!
(Hova érkeztél meg, hova? A fröccs érkezett
meg, a fröccs! Át ne öleld már a Függőlegest! Üdv.:
Vízszintes.)
Az Oh Carolnál újfent töltöttem, s
meggyújtottam még egy cigit. Rengett a ház. Új élet,
mondtam. Az Új élet kezdőmondatait sodorta újfent keresztül
rajtam a tápászkodni kezdő emlékezet. Csakhogy sem
holtfáradt, se szakállas, se magányos nem voltam, mint Malamud
S. Levinje, a rizling derűvel és bizakodással töltött el.
Úgy feszítettem a konyhaajtóban, akár egy diadalmas kanveréb
az ereszcsatornán, miután kellő esetben megugrálta már
szíve választottját.
Szelídített szomszéd
A Stray cat blues közepén
tarthattam, amikor a szemközti sövény mögött megjelent a
szomszéd. Tagbaszakadt, ötven körüli, kopaszodó, kerek fejű
pasas. Addig nem volt még hozzá szerencsém. Csak a vállától
felfelé látszott, hadonászott, kiabált valamit. – Nem
hallom, mert nagyon hangosan szól ez itt! – kiabáltam neki
vissza, s mutogattam a szoba felé a bögrével. A szomszéd
azonban tovább hadonászott meg tátogott, s kezdett
vörösödni a feje. Annyira kezdett vörösödni, hogy a
konyhaajtóból is jól láttam. Letettem a bögrét, aztán
odaballagtam a kerítéshez. – Az isten verje meg magát,
halkítsa már le, meg lehet itt bolondulni! – Ezek voltak az
első szavai, amiket megértettem. Mondtam neki, hogy ez itt egy
lakásavató, én lennék az új szomszéd, s amíg az ünnepség
véget nem ér, eszem ágában sincs semmit sem lehalkítani.
Valóban, eszem ágában sem volt. Nem alkalmazkodni jöttem én
ide, hanem eltűnni. Ez nálam néha ekkora zajjal jár. Talán
öt percig ordítoztunk, amikor a szomszéd elrohant azzal, hogy
majd megmutatja ő nekem. Alig fordítottam hátat a
kerítésnek, s tettem három lépést, amikor megint hallottam a
bömbölését. – Most gyere ide, te szemét! – vagy valami
hasonlót üvöltött. Miért ne mennék? Ezen a sövényen csak
tankkal lehet áttörni. Odamentem amolyan namivanhapsikám
stílusra véve a figurát, mire a céklaképű váratlanul a
feje fölé emelt egy horpadt, ócska vödröt, s rám borította
a tartalmát. Teljesen telibe kapott. Elképesztő bűzt
éreztem, s azt, hogy igen hideg lesz rajtam minden. Nem tudom,
mi szállt meg, egy dermedt másodperc után ráüvöltöttem:
– Most én jövök! Ha nem vagy gyáva féreg, nem bújsz el az
óladban, Burkus! – Fogalmam sem volt, mit fogok tenni,
rohantam a ház felé, s akkora képtelenségnek tartottam, ami
történt, hogy mielőtt a tornáchoz értem, elfogott a
röhögés. Csöpögött belőlem az a szörnyű lé,
lelassítottam, lépésben értem a demizsonhoz, s közben
rázott a röhögés. Fogtam még egy bögrét meg az üveget, s
komolyságot kényszerítve magamra visszagyalogoltam a
kerekfejűhöz. Ott állt, ahol hagytam, s csak meregette a
szemét. A Midnight Rambler közepén tartottunk. Mintha
azt mondta volna az ábrázata, hogy én ezt nem értem. Nem a
fejszét hozza, hanem a demizsont. Mi lehet abban? Csak nem sav?
Teletöltöttem a bögrét, s nyújtottam felé. – Rizling.
Boldogasszony-pusztáról. – Mit akar? – dörrent rám. –
Ne veszekedjünk. – Csak nézett, nézett, láttam rajta, hogy
teljesen lebénult. Nem volt kulcsa ehhez a fordulathoz. Ott
bűzlöttem a latyakjától, és tartottam a sövény fölött a
bögrét. Nagy tusa zajlott benne. Amikor véget ért a Midnight
Rambler, beállt a csönd, lassan elvette tőlem a bögrét,
egy kicsit megemelte: – Sutyek vagyok, egészségére. –
Lehajtotta a bort, de már indult a Sympathy, úgyhogy
letettem az üveget, és azt mondtam az értetlenségtől dermedt
szomszédnak, hogy várjon egy pillanatot. Lekapcsoltam a
világvégét, s visszamentem a kerítéshez. Kitartóan
csepegett rólam mindvégig a szutyok.
Amikor elfogyott a bor, már nagy szeretet és
bűz lengett körül bennünket. Kovácsmester volt Sutyek úr, s
a palántása mellett egy bádoghordóban gyűjtötte a
vizeletét, hogy azzal serkentse a palántását, ahogy később
elmondta. Abban merítette meg a vödrét, s azt borította rám.
Kétszer is elmeséltettem vele, a könnyünk is potyogott,
Sutyek úr pálinkát hozott ki, üvegből ittunk, s mint a
szerelmesek, kezdtük megosztani egymással életünk jelesebb
epizódjait. Már régen nem fáztam, pedig alkonyodott. Mire a
pálinka is elfogyott, részegek voltunk mind a ketten, mondtam
Sutyek úrnak, hogy én a With A Girl Like You-ra tanultam
meg géppel kovácsolni a technikum műhelyében, majd azt rakom
fel neki, hogy el ne tévessze a ritmust, amikor kalapál. A With
A Girl Like You egy Troggs-szám, akartam magyarázni, de a
rockdíler másik oldalára fordult bennem, és leintett.
Sutyek úr már ezredszer kért bocsánatot,
megígérte, hogy minden káromat megtéríti, csak írjam össze
tételesen, s ő megy, megvásárolja nekem a tönkretett
ruháimat. Aztán hoztam még egy utolsó pohárra a másik
demizsont, Sutyek úr ekkor már a meghatottságtól és a
pálinkától eldeformálódott képpel, sírva nyújtogatta
mindkét karját felém, hogy ő egy alávaló gazember, de a
sövény nem engedte kellő közelségbe, majd váratlanul
elszaladt, csak egy pillanatot várj, azonnal itt vagyok,
kiáltotta. Amikor megjelent a feje a sövény fölött, láttam,
hogy az arca földes. Elestem, de nem számít, vezekelni akarok,
rikoltotta, aztán feje fölé emelte ugyanazt a horpadt
vödröt, amiből engem áztatott el, s magára borította a
tartalmát, az apránként gyűjtögetett értékes vizeletét,
köpködött, törölgette az arcát, nyújtotta a kezét, s azt
susogta felém, hogy testvér. Megszorítottam azokat az óriási
kovácsmester-kezeket, aztán nagy nehezen elváltunk, s
betántorogtam a konyhába. Ledobáltam minden ruhaneműt, az
udvaron leborítottam magamat egy vödör vízzel, aztán csak
vacogtam, amíg megmelegedett egy újabb vödörnyi a gázon.
Beleálltam a lavórba, s megpróbáltam megszabadulni Sutyek úr
vizeletkoncentrátumának nyomaitól. Vastagon befújtam a
testemet dezodorral, de csak még büdösebb lettem, úgyhogy
másnap Sutyek úrék fürdőkádjában áztattam ki magamat,
ennek a látogatásnak pedig egy nagy vendégeskedés lett a
vége. Ott marasztaltak ebédre, aztán söröztünk, megnéztem
a házat, a műhelyt, a fényképeket meg a bádoghordót a
palántásnál, megint előkerült a pálinkásüveg, Sutyek úr
le akart vágatni az asszonnyal egy tyúkot, hogy vigyem haza,
és főzzem meg levesnek, nehogy megbetegedjek, mert biztosan
agyonfagytam tegnap.
Éjjel kerültem haza, Sutyek úr átkísért,
megmutattam neki a With A Girl Like You-t a Troggstól, s
teljesen odalett, hogy ez tényleg kiválóan alkalmas arra, hogy
az ember kovácsoljon rá. Kérte, hogy hangosítsam fel, ahogy
csak bírom, s ott, a szoba közepén a nem létező
kalapácsával a nem létező üllőn kalapálni kezdte a nem
létező vasat, amit a nem létező fogóval markolt jó
szorosan, végig, amíg csak ment a With A Girl Like You.