Kortárs

 

Faludi Ádám

A rockdíler

(Részletek egy készülő regényből)

 

 

Debra Kadabra

 

Április vége óta laktam itt, az eladott két ház és az újonnan vásárolt, háznak látszó műtárgy árkülönbözetét éltem fel, s többnyire azon töprengtem, hogyan lehetne állandósítani ezt az állapotot. Máson is töprengtem, kerülendő az egysíkú gondolkodást, de elfelejteni sem maradt időm azt, hogy min töprengtem, nemhogy megjegyezni.

Két hete beállított egy pali, hogy eladó-e a ház. Rápillantottam az órámra, és azt mondtam, hogy két év múlva meghalok, és akkor viheti.

Egy göcsörtös, vén körtefának álcázott varázsló állt a konyhaajtótól néhány méternyire. Hármat kellett lépnem a konyhaajtóból előre, és minden töprengésemet (már keletkezésének pillanatában) a lába elé szórhattam. A varázsló földbe gyökerezett lábán keresztül szívta magába a töprengéseimet, úgy tűnt el minden egyes elvetélt elképzelés a gyökeret vert lábazat tornacipőjén keresztül, mint Jean-Paul Belmondo Ford Mustangja a Nizzába vezető út gyér forgalmában 1963. július 12-én. Ha megkocogtattam a varázsló kérgét, a felém eső oldala Frank Zappa-maszkot öltött, a túloldala pedig Captain Beefheart-maszkot. Feltéve, ha ott kocogtattam meg. Utóbbi minden egyes alkalommal cilinderben tette tiszteletét. Semmi röhejeset nem találtam a körtefamaszkokban. Egyetlen operaáriára sem emlékeztettek.

 

 

Villanykörte ketteslétrával

 

A varázsló talán nem is helyes kifejezés, hiszen az álcázott vén körtefa a sok macerálásnak köszönhetően egy komplett sámánirodát nyitott nekem, az iroda két ügyintézője pedig valóságosan is megjelent, amikor ügyintézhetnékem támadt. Az igaz, hogy csak nekem. Zappa sámánnak ráadásul egy kakadu is segédkezett, erről bővebben majd odébb. Tudod, hogy hívták a kakadut? Nem? Pedig kedves neve s hozzá kedves szokása révén a földkerekség egyharmada ha sokat nem is, de épp eleget tudott erről a zajos madárról. Te ezek szerint a földkerekség népességének fennmaradó kétharmadához tartozol. Csatlakozni szeretnél? Csak neked: a kakadu neve Bird Raynolds. A minden sebet gyógyító, minden ármányt semlegesítő, minden égi-földi viszályt elsimító varázsigéje pedig így hangzik: Árapály!  Ha döntetlenre álltam a két körtefaalakzatban lakozó ügyintézővel, kivétel nélkül ezt rikoltotta a kakadu, akár egy vasrúd tetején fészkelő teniszbíró, és azonmód helyrebillentek a dolgok.

Amikor tanácsért folyamodtam a körtefához, a Zappa-oldal mindig ugyanazt a varázsigét adta útravalóul: – Debra Kadabra. Ezt aztán a későbbiekben, ahogyan viszonyunk mélyült, bővítményekkel látta el. A cilinderes pedig azt hajtogatta folyamatosan, hogy Bongo Fury, Bongo Fury. (Ezt aztán a későbbiekben, ahogyan viszonyunk mélyült, ő is bővítményekkel látta el.)

Hetedikes koromban egy ugyanilyen körtefa mellett gyökerezett földbe a lábam. Vadonatúj zsebrádiómat tartottam a kezemben, és életemben először hallottam a Themtől a Don’t Start Crying Now-t. Egy nappal később pedig, ugyancsak életemben először, a 2120 South Michigan Avenue-t a Rolling Stonestól. Úgy emelkedtek ki az álhírek és a honi táncdalok mocsarából ezek az életmódjavallatok, akár a Teremtő ketteslétrája művének biztos alapjáról, amikor az égbolt közepébe becsavarta a villanykörtét. (Tényleg, mi az istennel foglalatoskodott a világ teremtése előtt a Mester? Gondolkodtál már ezen? Nekem kicsit birizgálja a csőrömet olykor még ma is, pedig nem vagyok egy kimondott Bird Raynolds.)

 

 

Zsenitemető

 

Az eladott lakások árának több mint a fele megmaradt, amikor megvettem ezt a fagerendás, öreg épületet a város háta mögött, öcsém már nem volt, pénzem ezzel szemben az addigi gyakorlatomhoz képest rengeteg. Eltartott egy darabig, amíg átvergődtem a hivatalokon, de nem volt maradásom, inkább verekedtem, aztán jöttem.

Diákkoromban már megfordultam ebben a fagerendásban néhányszor. Itt lakott egy helyi zseni, aki zseniális költeményeket írt, s akinek zseniális osztálytársam mindenképpen be akart mutatni, mert szerinte a város bolondjainak bérletük volt ide. Zseniális osztálytársam zseniális színésznek készült, de helyiérdekű amatőr ripacs lett belőle, mert nem vették fel a Színművészetire. Akkoriban nem nagyon fért a fejembe a művészeti főiskolák felvételi filozófiája (ha-ha). Ma már semmi gond, könnyedén belefér. Zseniális osztálytársam végül alkoholizmusa záróakkordjaként három napig feküdt kómában saját lakásának előszobájában, amikor a szomszédból áttolta képét volt felesége, mert zavarta az elakadt lemezjátszó, amelyik rendületlenül szólt éjjel-nappal barátom lakásában. A szőke haj már földig ér. Ezt ismételgette Szörényi Levente. LEVI! LEVI! Hát eljön a lány, át a szomszédból, s némi undorral megfogja két ujjal az inggallérodat: – Ne szórakozz, kelj már föl, engem nem hat meg a színészkedésed! – Aztán a söprűnyelet alád dugja, nagy nehezen átfordítja elhízott testedet, s ahogy hanyatt gördít, teleömlik valami savanyúsággal a torkod, ami aztán se le, se föl. Szederjes? Ez a helyes kifejezés? Nem fér el a nyelved a szádban.

 

 

Padlizsán

 

Azért jöttem errefelé április elején, mert befuccsoltam otthon. Egyetlen ismerőst sem szerettem volna többé látni. Vegyék úgy az ismerősök, hogy meghaltam. Vagy ne vegyék úgy. Nem akartam meghalni, csak új személyazonossággal a hátralévő időt magamra fordítva élni tovább egy olyan helyen, ahol nem talál rám se a közelmúlt, se kallódó távoli rokon. Egyik napon aztán azon vettem észre magam, hogy parkolóhelyet keresek abban a városban, ahol ifjúságom négy esztendejét töltöttem. Azzal töltöttem ifjúságom négy esztendejét, hogy megértsem, mit szeretnének tőlem hallani a középiskolában, a megfelelő választ kerestem, hogy ne kérdezzenek többet tőlem semmit. Mindeközben az első két évet követően remekül éreztem magamat a nap nagyobbik részében. Amikor a szervezett oktatásból szabadulva a szervezetlent tanulmányozhattam.

Kerestem a parkolóhelyet, aztán a piac helyén egy plázába botlottam. Mintha távollétedben egy idegen rendet rakna a lakásodban, és még csak el sem űzheted miatta valami rejtélyes oknál fogva.

Semmi biztatót nem találtam a viszontlátás első pillanataiban. Elsétáltam abba az utcába, ahol alig történt valami az elmúlt harminc év alatt, megkerestem a zseniális házát, s elolvastam a leszakadt redőnyre ragasztott cédulát. Eladó. Cím, telefonszám. Ettől teljesen kivirultam, túró a plázába, kit érdekel? Eszembe jutott a zseniális költő, aki egyszer heregyulladást kapott, feküdt a redőny mögötti szobában a sezlonyon, s mozdulni is alig bírt. Meghívott mindenkit, aki valaha is megfordult nála, és egyenként megmutogatta a meghívottaknak, hogy milyen a heregyulladás. Felhajtotta mellig a gyapjútakarót meztelen testéről, hogy meg lehessen tekinteni a gyulladt tökét. Két kéklő padlizsánt dédelgetett a lába között, baromi gusztustalanul nézett ki, felfordult tőle a gyomrom, de akkor még semmit sem tudtam a való világról, így nem is csoda. Most meg az igaziról tudok egyre kevesebbet, ahogyan mind mélyebben nézek a szemébe. Hát ennek a barátságos, fagerendás szobának a képe sejlett föl előttem, amikor az Eladó feliratot elolvastam. Láttam a jövőt. Sőt, két jövőt láttam. Az egyikben sikerült megvennem ezt a házat, a másik jövőben azonban nem. Amelyikben nem sikerült megvennem, az is tanulságos történet lehetett volna, de nem lett.

 

[...]

 

 

Som

 

Azt álmodtam, hogy a kórházban fekszem, s Vanra Cefre hajol fölém. Vanra Cefre (a rövidség kedvéért s a fanyarság okán: Som; anyakönyv: Vaar Ferenc), aki eltiltotta magát eredeti nevének használatától, amikor elérkezettnek látta az időt. Az idejét.

Ő volt az egyik olyan földi lény, akivel szót tudtam érteni.

– Som – mondtam neki –, én egy világhírű amerikai zsidó író szeretnék lenni.

– Erről sajnos lecsúsztál – válaszolta.

– Akkor meg a legnagyobb semmittevő.

– Jó úton jársz – felelte.

– Nem akarok meghalni.

– Tedd próbára az akaraterődet.

– Nem akarok fiatalon megöregedni.

– Ne légy feledékeny.

A másik közeli hozzátartozóm pedig a Goodmans-hangszóró volt. Húsz wattól felfelé.

Aztán eszembe sem jutott többé, hogy író legyek. Csak az, hogy legyek.

Vanra Cefre koboldképe azzal a kusza göndör, fekete hajjal az angyalt juttatta eszembe. Az Angyalt. Az utolsó órák időpontjáról azonban egészen más elképzeléseim voltak.

– Ha már csak egy hét van hátra az életedből, ne vegyél tartós tejet – súgta a fülembe a kobold, aztán egy tömörített vihogást hallatva kihátrált a kórteremből.

 

[...]

 

 

Fagyálló vőlegény

 

Amikor a Ford utolsót csikordulva leblokkolt a piactér mellett, estére járt. A költözési energiáim mindig a cél előtt néhány utcahosszal szoktak kifogyni. Miért lett volna ez épp most másként? Mire a parkoló közelében lecsaptam a csomagtartó tetejét, beesteledett, és eleredt az eső. Egy elgyengült pillanatig én jártam az eszemben, fáztam, s legalább két kilométert kellett még mennem a kapumig. Istentelenül messze volt az a kapu, rágyújtani sem lehetett, annyira rákezdte Április Őszeszélyessége, hogy öt perc alatt elázott a zsebem, gyufástól. A cigarettásdoboz még bírta, de amúgy sem maradt semmi belső tartalékom, csak raktam egyik lábamat a másik után, a lehető legkisebb méretűre összehúzva magamat.

– Tudod, hogyan nevezik másképpen a poklot? – kérdeztem Vanra Cefre szellemétől, amikor felébredtem álmomban a kórházi ágyon. Meg akartam torolni a tartós tejet. – Vatikán-alsónak. – Ám ez félórával később jutott eszembe.

 

 

Égő porszemeket hallgatni

 

Alig égtek az utcai lámpák, csak annyira permeteztek lefelé némi fénykört, hogy nagyjából láthassam, miben botlom meg. Húztam magam után a bukdácsoló kerekes bőröndöt, és már szerencsétlennek sem éreztem magamat. Nem voltam szerencsétlen. Nem voltam, lehet, hogy nem is voltam egyáltalán. Csak a másolatom. Lehet, hogy én sírtam az esőt, már majdnem kezdtem sajnálni ezt a bőröndös valakit ott a magába húzódó házak között, abban az átázott áprilisi sötétségben. Mégis, mire számítottam? Nagyjából erre. Kivéve az esőt. Az eső nem szerepelt a terveimben, nem is öltöztem az Áprilisi Sötétség Esőjéhez. Pedig ehhez az esőhöz illő kollekciót kell összeállítani, a kénkőbe is, részesévé kell válnunk, közreműködővé, s Janis Joplint hallgatni fejben. A Magic of Love-ot vagy a One Night Standet a Farewell Songról. Jó kis lemez. Tedd fel. Tedd fel magadnak.

Hogy is van az a jó kezdőmondat Malamudnál? S. Levin, egykori alkoholista, a kontinenst átszelő hosszú és fárasztó utazás után, 1950 augusztusának utolsó vasárnapján, estefelé szállt le a vonatról a Cascadia állambeli Marathonban. Szakállas volt, holtfáradt és magányos. Fordította Szilágyi Tibor. Persze semmi közöm ehhez, de hosszú évekig a kedvenc kezdőmondatom volt. A rockdíler terjesztette ezt a mondatot, amerre járt. Minden ellenszolgáltatás nélkül, mert azért lett rockdíler, hogy ne fogadjon el semmit ellenszolgáltatásként. Jótettet a jótett helyébe. Semmiért, és úgy általában se fogadjon el semmit. Semmit a mindenért.

Szóval a gömbcsukló feladta, előfordul az ilyesmi. A vénséges Ford a parkolótól talán húsz méterre reccsent egy utolsót, aztán se előre, se hátra. Más irányban meg sem próbáltam. Az értékeket igen helyesen és leleményesen átmenekítettem az autóból ebbe a guruló förmedvénybe, amit az utcán találtam, amikor lomtalanított a város, ide negyven kilométerre, odahagyott lakhelyemen. Ügyes kis bőrönd, de leszakad a karomról néha. Ahogy szoktam volt mondani: egy váltás magnószalag van benne, meg némi egyéb holmi. Új élet. Rajta. A lakatban elfordult a kulcs, a lánc – miért is ne – beleesik a sárba, benyomom a kaput, aztán visszababrálom az egészet. Nem szoktam káromkodni, lehet, hogy nem is tudok, egy nagy nyögésbe csomagolok helyette valami nagyon ősit és rejtélyeset most is. Na most belül vagy? Belül, belül. Sötét van, mint egy nigger király kriptájában. Rasszista disznó. Hol a kulcs? A kulcs Frank. Bent hidegebb van, mint odakint, de nem esik. Képes leszek begyújtani? Nem, nem leszek képes. Megteszi helyette a gáztűzhely vagy a villanymelegítő. Tudod, mi a legnehezebb dolog a világon? Egy kerekeken guruló, átázott bőröndöt vonszolni a sárban a külváros legszélén, a sötét áprilisi utcán, miközben zuhog az eső.

Nem is ez a legnehezebb. Én vagyok a legnehezebb. A rekordok könyvében egy hajszállal marad le tőlem ez a konyha. Olyan dermedt, amilyen dermedt csak lehet egy évek óta elhagyottan álló falusi konyha, amelyikbe nem jár hálni a lélek. Villany már van néhány hete, így aztán bármi is lehet.

A legszebb tócsa az, amelyiket sikerül elhagynunk.

A villanymelegítőt bedugom a konnektorba, azonnal zizegni, percegni kezd a cekasz fűtőszál mind a három kerámiahengeren. Cekasz. Évtizedek óta nem használtam ezt a szót, nem ártott volna előbb leporolni, lefújni róla a port, mert most, ahogyan fokozatosan vörösödik, a porszemek is felizzanak, s ezt nem hagyják annyiban. Égő porszemeket hallgatni, majd kilépni az újabb tócsából, meztelenre vetkőzni, be a szobába; íme az ágy! Bebújni a hókupac alá, s várni, mikor lesz belőle kacsatollal töltött meleg dunyha, miközben kattog a fogazatom, mint Gatling géppuskája, ez már valami. Látni az események végét. Nagyjából háromezer zeneszám hangzik fel az 1967 és 1972 közötti időszakból. Sajnos, ugyanabban a három percben, amíg a földkörüli pályát elhagyva belezuhanok a kozmoszba. A kozmosz felé hullva az a falfirka pörög előttem, amelyiket az utcai ablak alatt találtam néhány nappal ezelőtt. Jó lenne, ha a gyerekem rajzolta volna. Csakhogy nekem nincsen gyerekem.

 

 

Haggyámá

 

Egyszer meghaltam, de ez régen történt. Akkor éppen alkonyodott, berepült egy hattyú a fejembe, és azt állította, hogy ő egy árva lélek, dominózni szeretne. Egész éjjel be nem állt a csőre. Ettől aztán a virradattal valami történt, próbáltam felkelteni a napot, nem ment, hiába rázogattam, mindegyre azt hajtogatta, hogy haggyámá, haggyámá.  Elloptam egy cipőt, ott találtam az ajtóm előtt, épp illett a lábamra, utóbb kiderült, hogy a sajátom, felrohantam a hegyre, állt ott valami kilátó, felmásztam a tetejére, de a virradat sehol. A kilátó lépcsőzete épp akkor szakadt le óriási robajjal, amikor elszántam magamat a leereszkedésre. A hattyú tovább kérlelt, leültem mellé a vaspadlóra a kilátó tetején, és meghaltam. Nem volt ehhez se a hattyúnak, se nekem dominókészletünk, úgyhogy fejben játszottunk. Elnyertem a hattyú szárnyait, ettől a hattyú is megkrepált, két hulla hevert a kilátó vasán odafent, én csak a taxiban tértem magamhoz, elképzelni sem tudom, mennyi idő múlva. Beviszem a kórházba, maga beteg, mondta a taxis, le kell operálni a szárnyait, mielőtt bármi jóvátehetetlen történhetne. Erre újra csak meg akartam halni, de nem maradt már rá időm. Jöttek értem, hogy elvigyenek (they’re coming to take me away, ha-haaa – skandálta valami gyagyás.)

 

 

Egy puskacső állt ki a levélbedobómból

 

Amikor kiálltam a konyhaajtóba, hajnalodott. Rácsatlakoztam az országúton túli narancssárga párolgásra, szívni kezdtem magamba a napfényt. A felkelő nap ívéből még csak annyi látszott ki a jegenyék mögött, amennyi a pénzérméből szokott a bevásárlókocsik kattantyújából. A kattantyú az a hely, ahová bedugod a fémkorongodat, hogy megszabadítsd láncától a bevásárlókocsit, és csatlakozz a bevásárlóvá szabványosított élőlényekhez a szabványáruk szabványáruházaiban.

Megszólalt egy vadgalamb, váratlanul rezegni kezdtem, akár egy jelre talált oszcillátor, s fokozatosan a többi hangot is észlelni kezdtem köröttem. A napkorong narancsa nem úgy hatott, mint egy izzó fémkorong, gömb volt sötétbarna foltokkal, s csak tolult egyre feljebb, önmagában forogva, de még akkor is aludtam.

A régi lakásom előszobájában álltam a bejárati ajtó előtt. Nemrég csengettek, de mielőtt kinyitottam volna, gondoltam, kinézek a levélbedobón. Alig értem hozzá az alumínium zárólemezhez, egy puskacsövet tolt be valaki, és kétszer belém lőtt. A mellkasomon két erős ütést éreztem, fájdalmat azonban alig. Schwarzenegger, Sylvester Stallone, Jean-Claud Van Damme és Papp László egyesült erejével megragadtam a csövet, felrántottam az ajtót, de a lépcsőházban egy teremtett lelket sem találtam. Egy puska állt ki a levélbedobómból, aminek odabent szorongattam a csövét, aztán semmi. A házban lakók dolgozni mentek, talán aludtak, vagy rég meghaltak, és hónapok óta folyósodtak szőnyegpadlójukon, a helyszínelőkre várva. Kihúztam a puskát az ajtóból, kettétörtem a combomon, aztán a darabokat beleállítottam a szemetesvödrömbe. Dühös voltam a két véres lyuk miatt. A kedvenc trikómnak vége, dühöm csak fokozódott, amikor megláttam, hogy a hátán tenyérnyiek a lyukak. Kimentem a konyhába, hogy keressek két parafa dugót, hogy legalább a mellemen bedugjam a lyukakat, amíg találok valami megoldást.

A rémület ébresztett fel, hanyatt feküdtem, jobb lábam az ágy mellett, kezem a nadrágzsebben. Görcsösen szorongattam két eldeformálódott parafa dugót a kezemben.

 

 

Bármilyen megviselten

 

Bármilyen megviselten képes lennék összerámolni pillanatok alatt a szerelvényeimet (magnók, lemezjátszók, erősítő, hangfalak), bármilyen megviselt voltam, összerámoltam pillanatok alatt a még halomban álló, halomsírban nyugvó szerelvényeimet, s aztán kezdődhetett a lakásavató.

Nem terveztem, csupán a pillanat varázsa, a másnaposság s az a tudat vezérelt, hogy bontatlanul áll két darab háromliteres demizson a konyhaajtó mögött. Még Boldogasszony-pusztáról hoztam, hogy legyen megbízható minőségű tartalékom, amíg kiismerem a helyi viszonyokat. A Bekötés Napján – nevezhetjük keresztelőnek, avagy lakásavatónak is, nincs jelentősége – előkerestem a Stones Get yer ya-ya’s out!-ját, készítettem egy bögre fröccsöt, és kiálltam a ház elé. Megérkeztem!

(Hova érkeztél meg, hova? A fröccs érkezett meg, a fröccs! Át ne öleld már a Függőlegest! Üdv.: Vízszintes.)

Az Oh Carolnál újfent töltöttem, s meggyújtottam még egy cigit. Rengett a ház. Új élet, mondtam. Az Új élet kezdőmondatait sodorta újfent keresztül rajtam a tápászkodni kezdő emlékezet. Csakhogy sem holtfáradt, se szakállas, se magányos nem voltam, mint Malamud S. Levinje, a rizling derűvel és bizakodással töltött el. Úgy feszítettem a konyhaajtóban, akár egy diadalmas kanveréb az ereszcsatornán, miután kellő esetben megugrálta már szíve választottját.

 

 

Szelídített szomszéd

 

A Stray cat blues közepén tarthattam, amikor a szemközti sövény mögött megjelent a szomszéd. Tagbaszakadt, ötven körüli, kopaszodó, kerek fejű pasas. Addig nem volt még hozzá szerencsém. Csak a vállától felfelé látszott, hadonászott, kiabált valamit. – Nem hallom, mert nagyon hangosan szól ez itt! – kiabáltam neki vissza, s mutogattam a szoba felé a bögrével. A szomszéd azonban tovább hadonászott meg tátogott, s kezdett vörösödni a feje. Annyira kezdett vörösödni, hogy a konyhaajtóból is jól láttam. Letettem a bögrét, aztán odaballagtam a kerítéshez. – Az isten verje meg magát, halkítsa már le, meg lehet itt bolondulni! – Ezek voltak az első szavai, amiket megértettem. Mondtam neki, hogy ez itt egy lakásavató, én lennék az új szomszéd, s amíg az ünnepség véget nem ér, eszem ágában sincs semmit sem lehalkítani. Valóban, eszem ágában sem volt. Nem alkalmazkodni jöttem én ide, hanem eltűnni. Ez nálam néha ekkora zajjal jár. Talán öt percig ordítoztunk, amikor a szomszéd elrohant azzal, hogy majd megmutatja ő nekem. Alig fordítottam hátat a kerítésnek, s tettem három lépést, amikor megint hallottam a bömbölését. – Most gyere ide, te szemét! – vagy valami hasonlót üvöltött. Miért ne mennék? Ezen a sövényen csak tankkal lehet áttörni. Odamentem amolyan namivanhapsikám stílusra véve a figurát, mire a céklaképű váratlanul a feje fölé emelt egy horpadt, ócska vödröt, s rám borította a tartalmát. Teljesen telibe kapott. Elképesztő bűzt éreztem, s azt, hogy igen hideg lesz rajtam minden. Nem tudom, mi szállt meg, egy dermedt másodperc után ráüvöltöttem: – Most én jövök! Ha nem vagy gyáva féreg, nem bújsz el az óladban, Burkus! – Fogalmam sem volt, mit fogok tenni, rohantam a ház felé, s akkora képtelenségnek tartottam, ami történt, hogy mielőtt a tornáchoz értem, elfogott a röhögés. Csöpögött belőlem az a szörnyű lé, lelassítottam, lépésben értem a demizsonhoz, s közben rázott a röhögés. Fogtam még egy bögrét meg az üveget, s komolyságot kényszerítve magamra visszagyalogoltam a kerekfejűhöz. Ott állt, ahol hagytam, s csak meregette a szemét. A Midnight Rambler közepén tartottunk. Mintha azt mondta volna az ábrázata, hogy én ezt nem értem. Nem a fejszét hozza, hanem a demizsont. Mi lehet abban? Csak nem sav? Teletöltöttem a bögrét, s nyújtottam felé. – Rizling. Boldogasszony-pusztáról. – Mit akar? – dörrent rám. – Ne veszekedjünk. – Csak nézett, nézett, láttam rajta, hogy teljesen lebénult. Nem volt kulcsa ehhez a fordulathoz. Ott bűzlöttem a latyakjától, és tartottam a sövény fölött a bögrét. Nagy tusa zajlott benne. Amikor véget ért a Midnight Rambler, beállt a csönd, lassan elvette tőlem a bögrét, egy kicsit megemelte: – Sutyek vagyok, egészségére. – Lehajtotta a bort, de már indult a Sympathy, úgyhogy letettem az üveget, és azt mondtam az értetlenségtől dermedt szomszédnak, hogy várjon egy pillanatot. Lekapcsoltam a világvégét, s visszamentem a kerítéshez. Kitartóan csepegett rólam mindvégig a szutyok.

Amikor elfogyott a bor, már nagy szeretet és bűz lengett körül bennünket. Kovácsmester volt Sutyek úr, s a palántása mellett egy bádoghordóban gyűjtötte a vizeletét, hogy azzal serkentse a palántását, ahogy később elmondta. Abban merítette meg a vödrét, s azt borította rám. Kétszer is elmeséltettem vele, a könnyünk is potyogott, Sutyek úr pálinkát hozott ki, üvegből ittunk, s mint a szerelmesek, kezdtük megosztani egymással életünk jelesebb epizódjait. Már régen nem fáztam, pedig alkonyodott. Mire a pálinka is elfogyott, részegek voltunk mind a ketten, mondtam Sutyek úrnak, hogy én a With A Girl Like You-ra tanultam meg géppel kovácsolni a technikum műhelyében, majd azt rakom fel neki, hogy el ne tévessze a ritmust, amikor kalapál. A With A Girl Like You egy Troggs-szám, akartam magyarázni, de a rockdíler másik oldalára fordult bennem, és leintett.

Sutyek úr már ezredszer kért bocsánatot, megígérte, hogy minden káromat megtéríti, csak írjam össze tételesen, s ő megy, megvásárolja nekem a tönkretett ruháimat. Aztán hoztam még egy utolsó pohárra a másik demizsont, Sutyek úr ekkor már a meghatottságtól és a pálinkától eldeformálódott képpel, sírva nyújtogatta mindkét karját felém, hogy ő egy alávaló gazember, de a sövény nem engedte kellő közelségbe, majd váratlanul elszaladt, csak egy pillanatot várj, azonnal itt vagyok, kiáltotta. Amikor megjelent a feje a sövény fölött, láttam, hogy az arca földes. Elestem, de nem számít, vezekelni akarok, rikoltotta, aztán feje fölé emelte ugyanazt a horpadt vödröt, amiből engem áztatott el, s magára borította a tartalmát, az apránként gyűjtögetett értékes vizeletét, köpködött, törölgette az arcát, nyújtotta a kezét, s azt susogta felém, hogy testvér. Megszorítottam azokat az óriási kovácsmester-kezeket, aztán nagy nehezen elváltunk, s betántorogtam a konyhába. Ledobáltam minden ruhaneműt, az udvaron leborítottam magamat egy vödör vízzel, aztán csak vacogtam, amíg megmelegedett egy újabb vödörnyi a gázon. Beleálltam a lavórba, s megpróbáltam megszabadulni Sutyek úr vizeletkoncentrátumának nyomaitól. Vastagon befújtam a testemet dezodorral, de csak még büdösebb lettem, úgyhogy másnap Sutyek úrék fürdőkádjában áztattam ki magamat, ennek a látogatásnak pedig egy nagy vendégeskedés lett a vége. Ott marasztaltak ebédre, aztán söröztünk, megnéztem a házat, a műhelyt, a fényképeket meg a bádoghordót a palántásnál, megint előkerült a pálinkásüveg, Sutyek úr le akart vágatni az asszonnyal egy tyúkot, hogy vigyem haza, és főzzem meg levesnek, nehogy megbetegedjek, mert biztosan agyonfagytam tegnap.

Éjjel kerültem haza, Sutyek úr átkísért, megmutattam neki a With A Girl Like You-t a Troggstól, s teljesen odalett, hogy ez tényleg kiválóan alkalmas arra, hogy az ember kovácsoljon rá. Kérte, hogy hangosítsam fel, ahogy csak bírom, s ott, a szoba közepén a nem létező kalapácsával a nem létező üllőn kalapálni kezdte a nem létező vasat, amit a nem létező fogóval markolt jó szorosan, végig, amíg csak ment a With A Girl Like You.