Kortárs

 

Czigány György

Szólt a rádió

 

 

 

 

 

Szólt a rádió: épp ötven éve magam is ott lehetek mikrofonja előtt, hogy beszéljek zenéről, költészetről. Hogy "a zene szava" mottóval 1959-ben Illyés Gyulát faggassam Szabó Lőrinc és a maga zenei élményeiről. Hogy Németh László elmondhassa szíven ütő mondatát Bartókról: akkor is tanítani kéne, ha kottái mind elvesztek volna... Ez a morális elkötelezettség fűtötte Tamási Áron nyilatkozatát is, amikor a Cantata profanáról szólt, és a Bartók-művel egy időben felröppent Rendes feltámadás című novellájáról. Később Weöres Sándor Stockhausent emlegette, és Gesualdo madrigáljait, Hincz Gyula pedig a dallamos festményekről beszélt, mondván: a művészet különb varázslat annál, mint amit mi magunknak meg tudunk magyarázni belőle... Borsos Miklós Bach Máté-passióját és
e zene méltóságának sugallatában létrejött rézdomborításait emlegette meghatottan.

Akarsz-e játszani halált? A zeneirodalom nagy és vigasztaló tragédiaremekei és más mesterművek lehetnek-e mindennapi, profán és derűs játékban igazi örömszerzők? Erre a kérdésre nemcsak játékosaink feleltek a déli, tízperces Ki nyer ma? adásaiban harminchét éven át igennel, de maga a sorozat erkölcsi tanulságot hordozó léte is, az élmény hevében feledett népművelői szándékot messze meghaladó életszerűségével.

Már másfél évtizede szól a Muzsikáló reggel adása a Bartók rádióban. Szombatonkint a költészet perceit is megteremthettem benne. Eddig 780 vers a hozzá választott rokon zene részletével! Legutóbb például Mozartot emlegettük, aki 1787-ben Prágában dolgozik lázas sietséggel a Don Giovanni még nem egészen elkészült partitúráján, míg Goethe Rómában kopogtatja kedvese hátán ki a Római elégiák hexametereinek ritmusát. Az érzéki valóság indulatai csak a remekművekben válnak hiteles létté, teremtő fölfedezésként, hogy valami eddig még el nem gondolt létigazság fénye derüljön ránk, megvilágítva bennünket... Persze Heidegger mondatja ezt újra ki velünk, de nem kell mégsem tudnia róla a parasztembernek, aki aratás közben a hátára akasztott táskarádión hallgatta a mi "kinyermánk" Mozart-zenéit, s a fodrásznőnek sem, aki bravúrosan ismeri fel a Verdi-áriákat. Ugyanakkor biztató hallanom Ottlik Géza délutáni telefonüzenetét, hogy tetszett neki a mai játék, s fontos tudnom, hogy Ferencsik János Füredre autózva némi izgalommal várta a versenyző válaszait, jó szurkolóként.

Csak a derű óráit számolom... A Szabó Lőrinc Mozart-versére utaló televíziós sorozatban Kormos István, Mándy Iván, Somogyi József, Doráti Antal, Nemes Nagy Ágnes volt a vendégünk, és mennyien még! 1982-ben Cs. Szabó Lászlónak lettem beszélgetőtársa. A tévéinterjú műsorra tűzésén sokáig tűnődtek az illetékes hivatalnokok, így történt, hogy beszélgetésünk írásos változata jóval adás előtt már megjelent a Kortársban. A műsor fináléjaként Cs. Szabó három versét is felolvasta. Persze ezeket is boldogan rögzítettük, mint ő is annak idején, rádiósként, Babits Mihály versmondását.

Énekes házimuzsika: 1956-ban (kikerülve a Zeneakadémiáról, s bekerülve a Rádióba) tagja lettem Szekeres Ferenc kamarakórusának énekesként meg zongorakísérőként, hogy azután a következő esztendőben önéletrajzok szorgos szerkesztésével, irgalmatlan adminisztrációval szolgálati útlevél és átutazóvízumok kiharcolása után bebarangolhassuk és teleénekelhessük Európát. Reneszánsz zenével, madrigállal, motettával, Kodály Esti dalával. Párizsi hangverseny három évvel a forradalom után?! Ez hihetetlennek látszott. Tiszteletünkre az Hôtel de Ville-ben a polgármester adott fogadást, mások arra fogadtak, hogy hazaérkezésünk után lecsuknak bennünket. Szemtelen naivitásunk talán segített: nevetgéltünk, és utaztunk Svájcba is, Olaszországba, újra Párizsba. Vajon a St. Eustache-templomban adtuk elő orgonakíséretemmel Bárdos Missa tertiáját (ahol Liszt Esztergomi miséje oly csúfosan megbukott), vagy a St. Roch szentélyében?! Mindenestre láttuk még a piacot, Párizs gyomrát, később aztán már csak a naiv szobrot a St. Joseph-kápolnában, ahogy a zöldségesek, gyümölcsárusok kivonulnak a város szívéből. Nemcsak misét, énekeltük Vecchi Amfiparnaso madrigálkomédiáját is, mely Balassi Bálint és Lassus halála évében szólalt meg először Modenában kissé durva és komikus történeteivel. Énekeltük Monteverdi ötszólamú kórusait is a párizsi rádióban, nem sejtve, hogy (ha már a szerző Esztergom környékén is járt Vincenzo Gonzaga herceg udvari muzsikusaként) négyszáz év múlva egy hegyre kanyargó esztergomi utcácska szemeteskukáira is Monteverdi neve lesz fölfestve...

Európai hangversenykörútjaink gépkocsikaravánjának legelnyűttebb járműve az enyém volt. Önindító motorom leégett, Zürich belvárosában kurblival indítottam be öreg Morrisomat. A benzintank sapkáját egy kígyófejes gyógyszerdoboz fedele pótolta, az elektromos benzinpumpa membránját nejlonharisnya darabja, melyet egy budai buszsofőr leleménye folytán a forró égövi levéltetű elgyantásodott váladékából nyert "sellakkal" bekenve tettünk üzemképessé. (Ezen ámulva nevetett később Simándy Jóska is, aki tüneményes pályafutását autószerelőként kezdte.) Nos hát, Párizsban megcsodálhattuk (akkor még a Tuileriák kertjében) Monet festménysorozatát, a roueni katedrális kapujának hajnali és esti fényeit, a tündérrózsákat és Renoir lányalakjait. Sőt, egy élő lányalakot is, akit történetesen Rita Renoirnak hívtak: egy jobb bárban lépett fel sztriptizőzként. Piros köpenyeges néger szolgálta fel a pezsgőt, s rendelkezett, mint egy rutinos sekrestyés valami esküvőn. Maga a mutatvány a hintázó: rokokó ruhában, állig csipkében, kicsit affektált bakfisképpel. Melege lesz: lazul a ruha, eldobja szép kesztyűit, cinkos pillantással göngyöli le a harisnyákat, az abroncsszoknya csak heves keringőben válik meg derekától, végül tánc ürügyén az izmok elemi mozdulatait, a gyönyör reflexeit mímeli a helyzethez képest könnyedén, csaknem illedelmesen. Rávillannak a lámpák: mintha egy Renoir-festmény rózsaszínű derengését örökölte volna teste. Névrokon? Vagy dédunoka?!

Az imperialista világ narancs- és csokoládéillatával érkezünk haza a határra, ahol még csengenek fülünkben a luneville-i kastély, a Nizzai Operaház tapsai. De más vasfüggöny, vaskos határsorompó csapódik le a hátunk mögött. Szorongva várjuk a vámvizsgálat végét. Nincs baj, legyint az öreg vámos: a banánt hazavihetjük kuriózumként. Se ő, se mi nem sejthetjük, hogy a nagykorúvá érett, börtönben őrzött gyerekeket, akik részt vettek a forradalom harcaiban, épp ezekben a napokban akasztják fel. Eszmélésem városában, Győrött megpihenünk, s tankolunk a kézzel pumpálható, falusias benzinkútnál. Nézzük közben a folyók öléből fölmagasló dombon a székesegyházat, a Püspökvár bástyáit. Győrt földrajzi helyzete miatt nem lehetett tönkretenni. A Bakony utolsó kitüremlésén, sziklán nyugszik – magyarázta egyik rádióműsoromban Borsos Miklós –, a falak ma is a vízbe nyúlnak, ez egész Európában ritkaság már. És ott a Szent László-herma! Hazaérkeztünk hát ebbe a sötét Európába, gyermekkoromba, mely a rideg őszben is haza: képzelet és emlék bujdosó örömeivel. A madrigálkomédia pedig, úgy látszik, maga alá gyűrte a diktatúrát.

A nyolcvanöt esztendős zongoraművésszel, Alfred Cortot-val még találkoztam svájci otthonában, és elkészíthettem vele (mint utóbb kiderült) élete utolsó rádióinterjúját. Ez 1962-ben történt Lausanne-ban, közel a Genfi-tó fényeihez. (Előzőleg Neuchâtelbe is elkirándultunk, egy másik tó üde partjára; ott Dürrenmatt beszélt nekünk a Hamletről, mely egyszerre dráma és komédia: egy szakácsnőnek jó bűnügyi történet, mondta, egy filozófusnak valami egészen más. Ám a modern színdarabnak ilyennek kell lennie.)

Cortot áhítatát osztotta meg velünk: emelt hangú francia mondatai a romantika legnagyobb európai és magyar muzsikusát jellemezték, Liszt Ferencet, aki költői zeneképekben örökítette meg ezt a tájat, a tavak, havasok, erdők világát, Tell Vilmos tóparti kápolnáját és a genfi harangok hangulatát. Cortot pályafutása egyik legnagyobb eseményének nevezte azt a magyarországi hangversenyt, amelyen a Faust-szimfóniát vezényelte. Boldog vagyok – szólt meghatottan –, hogy játszhattam Liszt csodálatos h-moll szonátáját, melynek eredeti kéziratát éppen most szereztem meg. Egész pályám eszményképe volt Liszt: zsenialitásában, jóindulatában és tisztánlátásában. Amikor Liszt Svájcban járt, Cortot már élt, kilencéves volt. Tartalmat, erőt, példát Liszt élete és zenéje adott számára, s minden törekvése az volt, amit Kundry így mond a Parsifalban: dienen, azaz szolgálni, hűséggel, a nekünk adatott tehetség törvényei szerint.

A véletlen jótéteménye, hogy főiskolás zongoristaként egyszer (valami budai pártrendezvényen) együtt léphettem föl a nagyszerű vak zongoraművésszel: Ungár Imrével. Ő Chopin-darabot játszott, én Sugár Rezső virtuóz Barokk szonatináját. A honvéd alezredesi egyenruhában jelen lévő költő, Devecseri Gábor is fültanúja volt, hogy Ungár Imre megdicsérte akkori zongorajátékomat... Tíz évvel később riporterként ültem szemben Ungár Imrével a Rádió valamelyik Házimuzsika-adásában. Úgy véltem, hogy a vizualitás hiányát számára talán a hangok világának utánozhatatlan szeretete pótolja. Az, hogy nincsen az ember számára szín, látvány, mondta; az, hogy a természet jelentős része hozzáférhetetlen számára, ez hiány, nagy hiány, hiába is tagadná... "Hogy ezt a hiányt fokozottabb átéléssel, a zenében való teljes elmélyüléssel próbálja az ember a maga számára pótolni? Talán igen. Ugyanakkor a vizualitás hiánya, a szabad mozgás, a lendület természetes szabadsága és seregnyi pontosan csak szemmel kimérhető dolog hiánya akadályt jelent, ez nem vitás. Nem mintha a billentyűket nézni kellene. De a szemnek megvan az a képessége, hogy aránylag nagy területet alaposan és részletesen lásson. Ezt nélkülözve a kéz nyilván bizonytalanabb, maga a mozdulat sem olyan szabad. Én gyermekkoromban még nem is sportolhattam úgy, mint a mai vak gyerekek. Ők már ügyesebbek lesznek."

Arra gondoltam, miféle óriási jóvátételre képes a tehetség tüneménye: hiszen Ungár Imre egy évtizeden át adott koncerteket szerte a világon, heti két alkalommal volt rendszeresen hangversenye.

A Rádiótól kaptam a fölserkentő megbízást: készítsek interjút egykori professzorommal, Szabolcsi Bencével. Az akkori évtizedek egyik legnagyobb s különös költői erővel fogalmazó zenetudósa beszélt nekem arról, hogy mi vezette, miféle vágy s kíváncsi öröm élete ihletett hivatásához. Rögtön kiderült, hogy Szabolcsi írónak készült, úgy vélte, olyan regényeket alkot majd, mint Thomas Mann vagy Marcel Proust. Végül csakugyan írt egy sereg regényt a világ legelvontabb művészetének történetéről, a zene útjairól. Az emberlélek eszmélő munkájának a zene a hű képe: nincs ennél lelkibb emberi megnyilatkozás – írta Dienes Valéria talán épp ezekben az esztendőkben. Lírai könyvét nem sokkal halála előtt fejezte be Szabolcsi Bence, mesteréről, Kodályról.

A könyv címe – Úton Kodályhoz – szó szerinti gyalogutak emlékét emeli át a szimbólumok magasságába, s így rá is illik vallomásként az, amit Kodályról szólva fogalmaz meg: "a klasszikus formát hirdeti, a mérték, a teljesség és lezártság éber felelősségét, képzelet és szenvedély fellobogását és megbékülését az élet és valóság harmóniájában, emberi érettséget és méltóságot."

Kodálynál is jártam köröndi otthonában, nem is egyszer. Tudtam róla, hogy az üresjáratú tiszteletköröket megveti, és roppant takarékosan bánik minden percével. E tudatos, józan, felelős életre biztatott bennünket is. A legszükségesebb szavakkal csak. A szóvirágokat, a fölösleges és fontoskodó beszédet nem állhatta. Hűvös volt, tartózkodó, és célszerűen jóakaratú. A hatvanas évek közepén a divatos Sagan-regénycím változatával (Aimez-vous Brahms? / Szereti Ön Bachot?) mottóval készítettünk rádióműsort, melyben az utca embere, ki talán nem is hallott a szerzőről, s a költő és festő: Pilinszky János, Barcsay Jenő egyaránt megszólalt. A legelvontabb fugák egykor elfelejtett mestere, akit ma a dzsesszesített változatok is hirdetnek, végül mit is jelent számunkra a 20. század közepén? Ilyesféle kérdésekkel akartam Kodályt is felkeresni. Jó okom volt rá, hogy ne udvariaskodjam, magyarázkodjam, mentegetőzzem: már ismertem Kodály természetét. Ezért hát a tőle tanult rideg rövidséggel csak azt kérdeztem a telefonban: Tanár úr, beszélne nekünk Bachról?

Meg volt e tömörséggel elégedve, mert rögtön felelt: Jöjjön holnap ötkor! Másnap kis kézifelvevővel csöngettem nála. Ifjú felesége, Sárika kísért be a szobába. Kodály nem az íróasztalánál ült, nem is a zongoránál, hanem az ebédlőasztalnál, és épp vacsorázott. Kénytelen voltam futó pillantással tudomásul venni, a Tanár úr túrós tésztát eszik. A tésztára kis paradicsomdarabkák voltak rátéve. Leültem melléje, nem egészen szembe, szemérmesen félrefordulva várakoztam, ölemben a készülékkel. Hallgattam, Kodály vacsorázott. Jó hajlama volt az iróniára, s mikor megelégelte a kínos helyzetet, letette a villát. – Na, mi az, nem kérdez semmit?! – Ekkor elmondtam rövid kérdésemet, ő pedig étkezését félbeszakítva a legegyszerűbb szavakkal igen fontos, érdekes dolgokat hozott tudomásunkra. "Első találkozásom Bach műveivel tiszta véletlen volt. Ugyanis annak idején Nagyszombatban senki sem ismerte Bachot. Nővérem sem, aki pedig kitűnően megtanult zongorázni egy bécsi tanárnőtől, de az sem játszatott vele Bachot, pedig Haydntől Chopinig mindent játszott. Történt azonban, hogy egy volt zenetanító özvegye eladogatta a kottáit. Azok közt két különböző füzetet találtam, többek közt a Wohltemperiertes Clavier két kiadását, és, holott csak féléves zongoratudásom volt, azóta azt böngészem naponta. A mai napig sem hagytak el. Igaz ugyan, hogy olvastam Beethoven mondását, hogy nem Bachnak, vagyis pataknak, hanem Meernek, vagyis tengernek kellene őt nevezni, és olvastam aztán Schumann tanácsát, hogy a Wohltemperiertes Clavier mindennapi kenyered legyen. A nagyobb művekkel csak később ismerkedtem meg. Akkor derült rám, hogy Bach olyan jelenség, akit csak a legnagyobbakhoz lehet mérni. Homéroszhoz, Dantéhoz vagy Shakespeare-hez. A magyar közönség előtt nagyobb művei éppen ezért egyelőre nem nagyon hozzáférhetők, mert az elemi zenei műveltség hiányzik. Egy kiváló tudós nemrég – csak ötven év előtt – említette, hogy a lánya zongorázni tanul, de valami absztrakt, dallamtalan, unalmas dolgokat játszatnak vele: Bachot. A régebbi generáció előtt a Bach név rossz emlékű volt nálunk, még a Bach-korszak óta..."

Ez időben már megjelenhettek verseim is, a Jelenkorban, a Kortársban. És 1963-ban a váratlanul hazatért Horváth Béla vaskos, hófehér borítójú folyóiratában is, a Látóhatárban. Nem tudom, milyen politikai alku árán jelent meg itthon az új szépirodalmi lap, de bizonyos, hogy megjelenésének szűk évtizedében a magyar költészet és szellemi élet jelesei rendre szerepeltek benne. Mándy Iván fontos novelláit olvashattuk itt; Az ördög konyhája kötetről én írhattam recenziót. Első verseim e lapban szerencsétlenül Czigány Dezső néven jelentek meg. Abban a számban, amelyben Weöres Sándor A szörnyeteg koporsója ciklusát publikálta. Szerepelt e számban Erdélyi József, Hamvas Béla, a "főköltő" Fodor József az eddigiek: Zilahy Lajos, Tamási Áron, Lesznai Anna, Szent-Györgyi Albert, Just Béla után... Persze később az egykor katolikus költőnek titulált Horváth Bélával is készítettem műsort. Főleg munkásmozgalmi múltját emlegette. "A Váci út az én gyerekkorom hazája, itt születtem a Hétházban, ami a Tizenhárom ház háta mögött van. Valamennyi gyárat, valamennyi követ ismertem. Minden gyárnak más volt a dudája, és mi ismertük valamennyit. A Jutagyár kétszer dudált reggelente, először kettőt fél hétkor, azután egy nagyon hosszút hétkor. A Csavargyár dudája rettenetes volt, ijesztő, nagy hördülés, szinte fenyegetés, vagy szörnyű panasz és kín, mintha a munkásság szenvedését búgta volna a világba. Itt dolgozott az én édesanyám."

Medgyaszay Vilmánál 1967 tavaszán jártam. Meg-megszakítva szavait dúdolni kezdett, énekelt: hangversenyt adott, ha villanásnyit is. Régi sanzont keresett elő kottái közül, a szoba közepére állt, s a láthatatlan közönség felé fordulva dalolt úgy, hogy azért a zongorakísérőre is vethessen egy-egy pillantást. Fiatalosan, parányi mozdulattal figyelmeztetett a hirtelen lassításokra. Boldog vagyok, hogy az akkor már nyolcvanadik életévéhez közeledő Medgyaszay Vilma ifjú hevületű énekét e rögtönzött házimuzsika keretében zongorán kísérhettem. "Egy évig sehol nem szerepeltem – szólt beszélgetésünk vége felé igen átfűtötten –, ezt az évet csak Bartók és Kodály dalainak szántam... Bartók öt Ady-dala! Egyike a legnehezebb dolgoknak, s pláne az volt nekem, aki egy életen keresztül énekeltem Reinitz Béla zenéjével Ady Egyedül a tengerrel című versét. Most képzelje el ugyanezt énekelni Barók muzsikájával! Szóval egy teljes évig tanultam ezeket Kósa György és Nádasdy Kálmán segítségével. S mikor már annyira álltak a dolgok, hogy el mertem a dalokat énekelni, felkerestem Bartókot, aki akkor Budán, a Duna partján lakott (ahol az a református templom van), szóval elmentem hozzá, és azt mondtam, eljöttem, hogy önnek előbb elénekeljem e dalokat, mielőtt nyilvánosság elé lépek... Hát kérem szépen, Bartók! – azt az angyali embert, azt a kedveset, azt az elragadót! Tessék elkezdeni – szólt csöndesen. Nahát, én elkezdtem, énekeltem. Az Egyedül a tengerrel közepén van egy nagyon nehéz hely, egy fisz, énnekem kellemetlenül hangzott az, de nagy keservesen kinyögtem. Amikor vége volt a dalnak, azt mondom: Tanár úr, rossz volt az a fisz, ugye? Dehogy volt az rossz, édes fiam, felelte Bartók, bár mindenki úgy énekelné, mint maga. Így kell ezt énekelni, mert sajnos – tisztelet a kivételnek – az énekesek csak kottafejeket énekelnek, de kifejezni nem tudnak. Ezt mondta nekem Bartók. Hát én olyan boldog voltam, azóta is, nagyon-nagyon boldog!"

Ferencsik János, az elmúlt évszázad egyik legjobb karmestere tudta, hogy az emberi érzések legnagyobb megnyilatkozása őszinte kell hogy legyen. Ha én pulpituson állok – mondta –, akkor nem hazudok: nem mutatok nagyobb temperamentumot, mint amennyi belőlem kikívánkozik, nem hazudok mélyebb költőiséget mozdulataimmal, mimikámmal, mint amennyi bennem van.

A forradalom után először állva a Rádiózenekar élén, ő is és a muzsikusok is ünnepként élték meg ezt az első próbát. Kodály népdalváltozatait játszották, s amikor a fúvósok az egyik variáció egymásra torlódó akkordok sorának könyörgő, fájdalmas fokozását szólaltatták meg, úgy látszik, lelkesedésükben túl hevesen fújták meg hangszereiket. Jól emlékszem Ferencsik finom mozdulatára s a tárgyilagos figyelmeztetésre: nono, csak őszintén!

Az indulatoknak mértéktartás ad éltetőerőt, formát: nincs őszinteség józan, köznapi alázat nélkül.

A szonátaforma beteljesülést hozó fordulata a "repríz" – amikor a téma, a dallam mozgalmas hangnemi kalandozás, drámai történések után visszatér, hazatér az alaphangnembe. Egyszerűsítés, de kézenfekvőnek látszik a forma életét az ember sorsával rokonítani; mindenesetre Solti György farkasréti sírkövén ez az egy szó olvasható: Hazatért... Holott káprázatos sikereit e hazán kívül, elüldözöttként, a nagyvilág más, boldogabb országaiban aratta. 1997 kora őszén Lady Diana gyászszertartásán készült vezényelni, de öt nappal Diana párizsi autóbalesete után Antibes-ban váratlanul elhunyt Solti György is. Sírja Bartók Béla hazahozott hamvai mellett van Budapesten.

Első hazatérésekor vele, feleségével és két bakfis lányával jártuk be a karmester gyerekkorának helyszíneit, persze filmen örökítve meg az emlékidézés szép epizódjait. Jártunk a városmajori bérházban, amelyen most emléktábla áll, de akkor, 1985-ben csak nagy nehezen léphettünk be a lépcsőházba, az udvarba; könnyebben a templom mögötti parkba, ahol kölyökként Solti oly boldogan focizott barátaival...

Visszatérésekor, első budapesti koncertjén azt a Mozart-zenét vezényelte, amit távozásakor utoljára: a Figaro házassága nyitányát. Amikor az izgatottan és boldogan muzsikáló operaházi zenekarral próbált, egyszer csak átkiabálta a hangszerek hangját: ez él, ez a zene él, inkább, mint mi itt együtt valamennyien!

Majdnem szó szerint kell ezt értenünk: a teremtő képzelet remekei valóban élnek – emberi értelmünk számára megnyilvánuló szemérmes előlegként szinte már az öröklét öröme csillan bennük.