Czigány György
Szólt
a rádió
Szólt a rádió: épp ötven éve magam
is ott lehetek mikrofonja előtt, hogy beszéljek zenéről,
költészetről. Hogy "a zene szava" mottóval 1959-ben
Illyés Gyulát faggassam Szabó Lőrinc és a maga zenei
élményeiről. Hogy Németh László elmondhassa szíven ütő
mondatát Bartókról: akkor is tanítani kéne, ha kottái mind
elvesztek volna... Ez a morális elkötelezettség fűtötte
Tamási Áron nyilatkozatát is, amikor a Cantata profanáról
szólt, és a Bartók-művel egy időben felröppent Rendes
feltámadás című novellájáról. Később Weöres Sándor
Stockhausent emlegette, és Gesualdo madrigáljait, Hincz Gyula
pedig a dallamos festményekről beszélt, mondván: a művészet
különb varázslat annál, mint amit mi magunknak meg tudunk
magyarázni belőle... Borsos Miklós Bach Máté-passióját
és
e zene méltóságának sugallatában létrejött
rézdomborításait emlegette meghatottan.
Akarsz-e játszani halált? A zeneirodalom nagy
és vigasztaló tragédiaremekei és más mesterművek lehetnek-e
mindennapi, profán és derűs játékban igazi örömszerzők?
Erre a kérdésre nemcsak játékosaink feleltek a déli,
tízperces Ki nyer ma? adásaiban harminchét éven át
igennel, de maga a sorozat erkölcsi tanulságot hordozó léte
is, az élmény hevében feledett népművelői szándékot
messze meghaladó életszerűségével.
Már másfél évtizede szól a Muzsikáló
reggel adása a Bartók rádióban. Szombatonkint a
költészet perceit is megteremthettem benne. Eddig 780 vers a
hozzá választott rokon zene részletével! Legutóbb például
Mozartot emlegettük, aki 1787-ben Prágában dolgozik lázas
sietséggel a Don Giovanni még nem egészen elkészült
partitúráján, míg Goethe Rómában kopogtatja kedvese hátán
ki a Római elégiák hexametereinek ritmusát. Az
érzéki valóság indulatai csak a remekművekben válnak
hiteles létté, teremtő fölfedezésként, hogy valami eddig
még el nem gondolt létigazság fénye derüljön ránk,
megvilágítva bennünket... Persze Heidegger mondatja ezt újra
ki velünk, de nem kell mégsem tudnia róla a parasztembernek,
aki aratás közben a hátára akasztott táskarádión hallgatta
a mi "kinyermánk" Mozart-zenéit, s a fodrásznőnek sem,
aki bravúrosan ismeri fel a Verdi-áriákat. Ugyanakkor biztató
hallanom Ottlik Géza délutáni telefonüzenetét, hogy tetszett
neki a mai játék, s fontos tudnom, hogy Ferencsik János
Füredre autózva némi izgalommal várta a versenyző
válaszait, jó szurkolóként.
Csak a derű óráit számolom... A
Szabó Lőrinc Mozart-versére utaló televíziós sorozatban
Kormos István, Mándy Iván, Somogyi József, Doráti Antal,
Nemes Nagy Ágnes volt a vendégünk, és mennyien még! 1982-ben
Cs. Szabó Lászlónak lettem beszélgetőtársa. A
tévéinterjú műsorra tűzésén sokáig tűnődtek az
illetékes hivatalnokok, így történt, hogy beszélgetésünk
írásos változata jóval adás előtt már megjelent a
Kortársban. A műsor fináléjaként Cs. Szabó három versét
is felolvasta. Persze ezeket is boldogan rögzítettük, mint ő
is annak idején, rádiósként, Babits Mihály versmondását.
Énekes házimuzsika: 1956-ban
(kikerülve a Zeneakadémiáról, s bekerülve a Rádióba) tagja
lettem Szekeres Ferenc kamarakórusának énekesként meg
zongorakísérőként, hogy azután a következő esztendőben
önéletrajzok szorgos szerkesztésével, irgalmatlan
adminisztrációval szolgálati útlevél és átutazóvízumok
kiharcolása után bebarangolhassuk és teleénekelhessük
Európát. Reneszánsz zenével, madrigállal, motettával,
Kodály Esti dalával. Párizsi hangverseny három évvel
a forradalom után?! Ez hihetetlennek látszott. Tiszteletünkre
az Hôtel de Ville-ben a polgármester adott fogadást, mások
arra fogadtak, hogy hazaérkezésünk után lecsuknak bennünket.
Szemtelen naivitásunk talán segített: nevetgéltünk, és
utaztunk Svájcba is, Olaszországba, újra Párizsba. Vajon a
St. Eustache-templomban adtuk elő orgonakíséretemmel Bárdos Missa
tertiáját (ahol Liszt Esztergomi miséje oly
csúfosan megbukott), vagy a St. Roch szentélyében?!
Mindenestre láttuk még a piacot, Párizs gyomrát, később
aztán már csak a naiv szobrot a St. Joseph-kápolnában, ahogy
a zöldségesek, gyümölcsárusok kivonulnak a város
szívéből. Nemcsak misét, énekeltük Vecchi Amfiparnaso
madrigálkomédiáját is, mely Balassi Bálint és Lassus
halála évében szólalt meg először Modenában kissé durva
és komikus történeteivel. Énekeltük Monteverdi ötszólamú
kórusait is a párizsi rádióban, nem sejtve, hogy (ha már a
szerző Esztergom környékén is járt Vincenzo Gonzaga herceg
udvari muzsikusaként) négyszáz év múlva egy hegyre kanyargó
esztergomi utcácska szemeteskukáira is Monteverdi neve lesz
fölfestve...
Európai hangversenykörútjaink
gépkocsikaravánjának legelnyűttebb járműve az enyém volt.
Önindító motorom leégett, Zürich belvárosában kurblival
indítottam be öreg Morrisomat. A benzintank sapkáját egy
kígyófejes gyógyszerdoboz fedele pótolta, az elektromos
benzinpumpa membránját nejlonharisnya darabja, melyet egy budai
buszsofőr leleménye folytán a forró égövi levéltetű
elgyantásodott váladékából nyert "sellakkal" bekenve
tettünk üzemképessé. (Ezen ámulva nevetett később Simándy
Jóska is, aki tüneményes pályafutását autószerelőként
kezdte.) Nos hát, Párizsban megcsodálhattuk (akkor még a
Tuileriák kertjében) Monet festménysorozatát, a roueni
katedrális kapujának hajnali és esti fényeit, a
tündérrózsákat és Renoir lányalakjait. Sőt, egy élő
lányalakot is, akit történetesen Rita Renoirnak hívtak: egy
jobb bárban lépett fel sztriptizőzként. Piros köpenyeges
néger szolgálta fel a pezsgőt, s rendelkezett, mint egy
rutinos sekrestyés valami esküvőn. Maga a mutatvány a
hintázó: rokokó ruhában, állig csipkében, kicsit affektált
bakfisképpel. Melege lesz: lazul a ruha, eldobja szép
kesztyűit, cinkos pillantással göngyöli le a harisnyákat, az
abroncsszoknya csak heves keringőben válik meg derekától,
végül tánc ürügyén az izmok elemi mozdulatait, a gyönyör
reflexeit mímeli a helyzethez képest könnyedén, csaknem
illedelmesen. Rávillannak a lámpák: mintha egy
Renoir-festmény rózsaszínű derengését örökölte volna
teste. Névrokon? Vagy dédunoka?!
Az imperialista világ narancs- és
csokoládéillatával érkezünk haza a határra, ahol még
csengenek fülünkben a luneville-i kastély, a Nizzai Operaház
tapsai. De más vasfüggöny, vaskos határsorompó csapódik le
a hátunk mögött. Szorongva várjuk a vámvizsgálat végét.
Nincs baj, legyint az öreg vámos: a banánt hazavihetjük
kuriózumként. Se ő, se mi nem sejthetjük, hogy a nagykorúvá
érett, börtönben őrzött gyerekeket, akik részt vettek a
forradalom harcaiban, épp ezekben a napokban akasztják fel.
Eszmélésem városában, Győrött megpihenünk, s tankolunk a
kézzel pumpálható, falusias benzinkútnál. Nézzük közben a
folyók öléből fölmagasló dombon a székesegyházat, a
Püspökvár bástyáit. Győrt földrajzi helyzete miatt nem
lehetett tönkretenni. A Bakony utolsó kitüremlésén, sziklán
nyugszik – magyarázta egyik rádióműsoromban Borsos Miklós
–, a falak ma is a vízbe nyúlnak, ez egész Európában
ritkaság már. És ott a Szent László-herma! Hazaérkeztünk
hát ebbe a sötét Európába, gyermekkoromba, mely a rideg
őszben is haza: képzelet és emlék bujdosó örömeivel. A
madrigálkomédia pedig, úgy látszik, maga alá gyűrte a
diktatúrát.
A nyolcvanöt esztendős zongoraművésszel,
Alfred Cortot-val még találkoztam svájci otthonában, és
elkészíthettem vele (mint utóbb kiderült) élete utolsó
rádióinterjúját. Ez 1962-ben történt Lausanne-ban, közel a
Genfi-tó fényeihez. (Előzőleg Neuchâtelbe is
elkirándultunk, egy másik tó üde partjára; ott Dürrenmatt
beszélt nekünk a Hamletről, mely egyszerre dráma és
komédia: egy szakácsnőnek jó bűnügyi történet, mondta,
egy filozófusnak valami egészen más. Ám a modern
színdarabnak ilyennek kell lennie.)
Cortot áhítatát osztotta meg velünk: emelt
hangú francia mondatai a romantika legnagyobb európai és
magyar muzsikusát jellemezték, Liszt Ferencet, aki költői
zeneképekben örökítette meg ezt a tájat, a tavak, havasok,
erdők világát, Tell Vilmos tóparti kápolnáját és a genfi
harangok hangulatát. Cortot pályafutása egyik legnagyobb
eseményének nevezte azt a magyarországi hangversenyt, amelyen
a Faust-szimfóniát vezényelte. Boldog vagyok – szólt
meghatottan –, hogy játszhattam Liszt csodálatos h-moll
szonátáját, melynek eredeti kéziratát éppen most
szereztem meg. Egész pályám eszményképe volt Liszt:
zsenialitásában, jóindulatában és tisztánlátásában.
Amikor Liszt Svájcban járt, Cortot már élt, kilencéves volt.
Tartalmat, erőt, példát Liszt élete és zenéje adott
számára, s minden törekvése az volt, amit Kundry így mond a Parsifalban:
dienen, azaz szolgálni, hűséggel, a nekünk adatott
tehetség törvényei szerint.
A véletlen jótéteménye, hogy főiskolás
zongoristaként egyszer (valami budai pártrendezvényen) együtt
léphettem föl a nagyszerű vak zongoraművésszel: Ungár
Imrével. Ő Chopin-darabot játszott, én Sugár Rezső virtuóz
Barokk szonatináját. A honvéd alezredesi egyenruhában
jelen lévő költő, Devecseri Gábor is fültanúja volt, hogy
Ungár Imre megdicsérte akkori zongorajátékomat... Tíz évvel
később riporterként ültem szemben Ungár Imrével a Rádió
valamelyik Házimuzsika-adásában. Úgy véltem, hogy a
vizualitás hiányát számára talán a hangok világának
utánozhatatlan szeretete pótolja. Az, hogy nincsen az ember
számára szín, látvány, mondta; az, hogy a természet
jelentős része hozzáférhetetlen számára, ez hiány, nagy
hiány, hiába is tagadná... "Hogy ezt a hiányt fokozottabb
átéléssel, a zenében való teljes elmélyüléssel próbálja
az ember a maga számára pótolni? Talán igen. Ugyanakkor a
vizualitás hiánya, a szabad mozgás, a lendület természetes
szabadsága és seregnyi pontosan csak szemmel kimérhető dolog
hiánya akadályt jelent, ez nem vitás. Nem mintha a
billentyűket nézni kellene. De a szemnek megvan az a
képessége, hogy aránylag nagy területet alaposan és
részletesen lásson. Ezt nélkülözve a kéz nyilván
bizonytalanabb, maga a mozdulat sem olyan szabad. Én
gyermekkoromban még nem is sportolhattam úgy, mint a mai vak
gyerekek. Ők már ügyesebbek lesznek."
Arra gondoltam, miféle óriási jóvátételre
képes a tehetség tüneménye: hiszen Ungár Imre egy évtizeden
át adott koncerteket szerte a világon, heti két alkalommal
volt rendszeresen hangversenye.
A Rádiótól kaptam a fölserkentő
megbízást: készítsek interjút egykori professzorommal,
Szabolcsi Bencével. Az akkori évtizedek egyik legnagyobb s
különös költői erővel fogalmazó zenetudósa beszélt nekem
arról, hogy mi vezette, miféle vágy s kíváncsi öröm élete
ihletett hivatásához. Rögtön kiderült, hogy Szabolcsi
írónak készült, úgy vélte, olyan regényeket alkot majd,
mint Thomas Mann vagy Marcel Proust. Végül csakugyan írt egy
sereg regényt a világ legelvontabb művészetének
történetéről, a zene útjairól. Az emberlélek eszmélő
munkájának a zene a hű képe: nincs ennél lelkibb emberi
megnyilatkozás – írta Dienes Valéria talán épp ezekben az
esztendőkben. Lírai könyvét nem sokkal halála előtt fejezte
be Szabolcsi Bence, mesteréről, Kodályról.
A könyv címe – Úton Kodályhoz –
szó szerinti gyalogutak emlékét emeli át a szimbólumok
magasságába, s így rá is illik vallomásként az, amit
Kodályról szólva fogalmaz meg: "a klasszikus formát
hirdeti, a mérték, a teljesség és lezártság éber
felelősségét, képzelet és szenvedély fellobogását és
megbékülését az élet és valóság harmóniájában, emberi
érettséget és méltóságot."
Kodálynál is jártam köröndi otthonában,
nem is egyszer. Tudtam róla, hogy az üresjáratú
tiszteletköröket megveti, és roppant takarékosan bánik
minden percével. E tudatos, józan, felelős életre biztatott
bennünket is. A legszükségesebb szavakkal csak. A
szóvirágokat, a fölösleges és fontoskodó beszédet nem
állhatta. Hűvös volt, tartózkodó, és célszerűen
jóakaratú. A hatvanas évek közepén a divatos
Sagan-regénycím változatával (Aimez-vous Brahms? / Szereti
Ön Bachot?) mottóval készítettünk rádióműsort,
melyben az utca embere, ki talán nem is hallott a szerzőről, s
a költő és festő: Pilinszky János, Barcsay Jenő egyaránt
megszólalt. A legelvontabb fugák egykor elfelejtett mestere,
akit ma a dzsesszesített változatok is hirdetnek, végül mit
is jelent számunkra a 20. század közepén? Ilyesféle
kérdésekkel akartam Kodályt is felkeresni. Jó okom volt rá,
hogy ne udvariaskodjam, magyarázkodjam, mentegetőzzem: már
ismertem Kodály természetét. Ezért hát a tőle tanult rideg
rövidséggel csak azt kérdeztem a telefonban: Tanár úr,
beszélne nekünk Bachról?
Meg volt e tömörséggel elégedve, mert
rögtön felelt: Jöjjön holnap ötkor! Másnap kis
kézifelvevővel csöngettem nála. Ifjú felesége, Sárika
kísért be a szobába. Kodály nem az íróasztalánál ült,
nem is a zongoránál, hanem az ebédlőasztalnál, és épp
vacsorázott. Kénytelen voltam futó pillantással tudomásul
venni, a Tanár úr túrós tésztát eszik. A tésztára kis
paradicsomdarabkák voltak rátéve. Leültem melléje, nem
egészen szembe, szemérmesen félrefordulva várakoztam,
ölemben a készülékkel. Hallgattam, Kodály vacsorázott. Jó
hajlama volt az iróniára, s mikor megelégelte a kínos
helyzetet, letette a villát. – Na, mi az, nem kérdez semmit?!
– Ekkor elmondtam rövid kérdésemet, ő pedig étkezését
félbeszakítva a legegyszerűbb szavakkal igen fontos, érdekes
dolgokat hozott tudomásunkra. "Első találkozásom Bach
műveivel tiszta véletlen volt. Ugyanis annak idején
Nagyszombatban senki sem ismerte Bachot. Nővérem sem, aki pedig
kitűnően megtanult zongorázni egy bécsi tanárnőtől, de az
sem játszatott vele Bachot, pedig Haydntől Chopinig mindent
játszott. Történt azonban, hogy egy volt zenetanító özvegye
eladogatta a kottáit. Azok közt két különböző füzetet
találtam, többek közt a Wohltemperiertes Clavier két
kiadását, és, holott csak féléves zongoratudásom volt,
azóta azt böngészem naponta. A mai napig sem hagytak el. Igaz
ugyan, hogy olvastam Beethoven mondását, hogy nem Bachnak,
vagyis pataknak, hanem Meernek, vagyis tengernek kellene őt
nevezni, és olvastam aztán Schumann tanácsát, hogy a Wohltemperiertes
Clavier mindennapi kenyered legyen. A nagyobb művekkel csak
később ismerkedtem meg. Akkor derült rám, hogy Bach olyan
jelenség, akit csak a legnagyobbakhoz lehet mérni.
Homéroszhoz, Dantéhoz vagy Shakespeare-hez. A magyar
közönség előtt nagyobb művei éppen ezért egyelőre nem
nagyon hozzáférhetők, mert az elemi zenei műveltség
hiányzik. Egy kiváló tudós nemrég – csak ötven év előtt
– említette, hogy a lánya zongorázni tanul, de valami
absztrakt, dallamtalan, unalmas dolgokat játszatnak vele:
Bachot. A régebbi generáció előtt a Bach név rossz emlékű
volt nálunk, még a Bach-korszak óta..."
Ez időben már megjelenhettek verseim is, a
Jelenkorban, a Kortársban. És 1963-ban a váratlanul hazatért
Horváth Béla vaskos, hófehér borítójú folyóiratában is,
a Látóhatárban. Nem tudom, milyen politikai alku árán jelent
meg itthon az új szépirodalmi lap, de bizonyos, hogy
megjelenésének szűk évtizedében a magyar költészet és
szellemi élet jelesei rendre szerepeltek benne. Mándy Iván
fontos novelláit olvashattuk itt; Az ördög konyhája
kötetről én írhattam recenziót. Első verseim e lapban
szerencsétlenül Czigány Dezső néven jelentek meg. Abban a
számban, amelyben Weöres Sándor A szörnyeteg koporsója
ciklusát publikálta. Szerepelt e számban Erdélyi József,
Hamvas Béla, a "főköltő" Fodor József az eddigiek:
Zilahy Lajos, Tamási Áron, Lesznai Anna, Szent-Györgyi Albert,
Just Béla után... Persze később az egykor katolikus
költőnek titulált Horváth Bélával is készítettem műsort.
Főleg munkásmozgalmi múltját emlegette. "A Váci út az én
gyerekkorom hazája, itt születtem a Hétházban, ami a
Tizenhárom ház háta mögött van. Valamennyi gyárat,
valamennyi követ ismertem. Minden gyárnak más volt a dudája,
és mi ismertük valamennyit. A Jutagyár kétszer dudált
reggelente, először kettőt fél hétkor, azután egy nagyon
hosszút hétkor. A Csavargyár dudája rettenetes volt,
ijesztő, nagy hördülés, szinte fenyegetés, vagy szörnyű
panasz és kín, mintha a munkásság szenvedését búgta volna
a világba. Itt dolgozott az én édesanyám."
Medgyaszay Vilmánál 1967 tavaszán jártam.
Meg-megszakítva szavait dúdolni kezdett, énekelt: hangversenyt
adott, ha villanásnyit is. Régi sanzont keresett elő kottái
közül, a szoba közepére állt, s a láthatatlan közönség
felé fordulva dalolt úgy, hogy azért a zongorakísérőre is
vethessen egy-egy pillantást. Fiatalosan, parányi mozdulattal
figyelmeztetett a hirtelen lassításokra. Boldog vagyok, hogy az
akkor már nyolcvanadik életévéhez közeledő Medgyaszay Vilma
ifjú hevületű énekét e rögtönzött házimuzsika keretében
zongorán kísérhettem. "Egy évig sehol nem szerepeltem –
szólt beszélgetésünk vége felé igen átfűtötten –, ezt
az évet csak Bartók és Kodály dalainak szántam... Bartók
öt Ady-dala! Egyike a legnehezebb dolgoknak, s pláne az volt
nekem, aki egy életen keresztül énekeltem Reinitz Béla
zenéjével Ady Egyedül a tengerrel című versét. Most
képzelje el ugyanezt énekelni Barók muzsikájával! Szóval
egy teljes évig tanultam ezeket Kósa György és Nádasdy
Kálmán segítségével. S mikor már annyira álltak a dolgok,
hogy el mertem a dalokat énekelni, felkerestem Bartókot, aki
akkor Budán, a Duna partján lakott (ahol az a református
templom van), szóval elmentem hozzá, és azt mondtam,
eljöttem, hogy önnek előbb elénekeljem e dalokat, mielőtt
nyilvánosság elé lépek... Hát kérem szépen, Bartók! –
azt az angyali embert, azt a kedveset, azt az elragadót! Tessék
elkezdeni – szólt csöndesen. Nahát, én elkezdtem,
énekeltem. Az Egyedül a tengerrel közepén van egy
nagyon nehéz hely, egy fisz, énnekem kellemetlenül hangzott
az, de nagy keservesen kinyögtem. Amikor vége volt a dalnak,
azt mondom: Tanár úr, rossz volt az a fisz, ugye? Dehogy volt
az rossz, édes fiam, felelte Bartók, bár mindenki úgy
énekelné, mint maga. Így kell ezt énekelni, mert sajnos –
tisztelet a kivételnek – az énekesek csak kottafejeket
énekelnek, de kifejezni nem tudnak. Ezt mondta nekem Bartók.
Hát én olyan boldog voltam, azóta is, nagyon-nagyon boldog!"
Ferencsik János, az elmúlt évszázad egyik
legjobb karmestere tudta, hogy az emberi érzések legnagyobb
megnyilatkozása őszinte kell hogy legyen. Ha én pulpituson
állok – mondta –, akkor nem hazudok: nem mutatok nagyobb
temperamentumot, mint amennyi belőlem kikívánkozik, nem
hazudok mélyebb költőiséget mozdulataimmal, mimikámmal, mint
amennyi bennem van.
A forradalom után először állva a
Rádiózenekar élén, ő is és a muzsikusok is ünnepként
élték meg ezt az első próbát. Kodály népdalváltozatait
játszották, s amikor a fúvósok az egyik variáció egymásra
torlódó akkordok sorának könyörgő, fájdalmas fokozását
szólaltatták meg, úgy látszik, lelkesedésükben túl hevesen
fújták meg hangszereiket. Jól emlékszem Ferencsik finom
mozdulatára s a tárgyilagos figyelmeztetésre: nono, csak
őszintén!
Az indulatoknak mértéktartás ad
éltetőerőt, formát: nincs őszinteség józan, köznapi
alázat nélkül.
A szonátaforma beteljesülést hozó fordulata
a "repríz" – amikor a téma, a dallam mozgalmas hangnemi
kalandozás, drámai történések után visszatér, hazatér az
alaphangnembe. Egyszerűsítés, de kézenfekvőnek látszik a
forma életét az ember sorsával rokonítani; mindenesetre Solti
György farkasréti sírkövén ez az egy szó olvasható:
Hazatért... Holott káprázatos sikereit e hazán kívül,
elüldözöttként, a nagyvilág más, boldogabb országaiban
aratta. 1997 kora őszén Lady Diana gyászszertartásán
készült vezényelni, de öt nappal Diana párizsi autóbalesete
után Antibes-ban váratlanul elhunyt Solti György is. Sírja
Bartók Béla hazahozott hamvai mellett van Budapesten.
Első hazatérésekor vele, feleségével és
két bakfis lányával jártuk be a karmester gyerekkorának
helyszíneit, persze filmen örökítve meg az emlékidézés
szép epizódjait. Jártunk a városmajori bérházban, amelyen
most emléktábla áll, de akkor, 1985-ben csak nagy nehezen
léphettünk be a lépcsőházba, az udvarba; könnyebben a
templom mögötti parkba, ahol kölyökként Solti oly boldogan
focizott barátaival...
Visszatérésekor, első budapesti koncertjén
azt a Mozart-zenét vezényelte, amit távozásakor utoljára: a Figaro
házassága nyitányát. Amikor az izgatottan és boldogan
muzsikáló operaházi zenekarral próbált, egyszer csak
átkiabálta a hangszerek hangját: ez él, ez a zene él,
inkább, mint mi itt együtt valamennyien!
Majdnem szó szerint kell ezt értenünk: a
teremtő képzelet remekei valóban élnek – emberi értelmünk
számára megnyilvánuló szemérmes előlegként szinte már az
öröklét öröme csillan bennük.