Kortárs

 

Lackfi János

 

Környezetismereti alapvetés

 

Ragadozó, ki futtában ölve,

          azon melegében

falja fel áldozatát.

 

Így vész el antilop,

          apró madár, egér,

ropognak ceruza-csontok.

 

Élősködő, ki más élőn csüggve

          mohón, de csínján csapolgatja azt,

hisz háza, éléstára is egyben.

 

Így hízik bolha, pióca,

          bolyhosodik penész,

gyötri görcsösre a fát a fagyöngy.        

 

Dögevő, hullazabáló,

          ki más tetemén tengeti létét,

temetőkert a gyomra.

 

Sakál cincál rothadó szerveket,

          korhadékot fal a giliszta,

sündisznó hullott gyümölcstől maszatos.

 

Az ember társa torkát

          futva harapja át,

tartja magát nemes lovagnak.

 

Élősködik más testén-lelkén,

          szívja a vért, feszíti

idegek húrját, dagasztja magát.

 

A legváltozatosabb formákban

          ő falatoz dögöket,

zabál virtusból, akkor is, ha nem éhes.

 

 

Mária tér-blues

 

Az úgy volt, hogy mentem a Mária téren,

de nem mint most, hanem mint akkor régen,

az utcalámpa afféle rendőr, sötét tömeget oszlat:

fénybombák könnygáza, fénykévék gumibotoznak,

akkoriban egy kerületi lapocskát szerkesztettem,

élesebbek voltak a pixelek szememben,

és lapzártakor gyakorta éjszakáztam

egy közeli házban,

székre rogyva,

míg el nem készült a következő korrektúraoldal.

A tördelő képernyőjén

vibrált a kék verőfény,

szemfájásig néztem, s még azután is,

a múlt illata kéklő, csalfa ánizs,

a napba öltözött asszony szobra felettem elnéz,

cifra fény-kígyók körötte, s töméntelen méz,

csurog a reflektor sugara tejként,

s most egyszerre van, mi történik s mi történt.

Ott a kandeláberes lépcső, szívesen arra jártam

volna, ballagva komótosan, fokról fokra, kabátban,

sétapálcával és kalapban,

de mellette általában csak elszaladtam,

a Krúdy-korszaknak vége, dolgozni óhatatlan,

s egyszer egy srácot hazavittem, Trabanttal,

az évek ködén, kedves, te is halld át

az Otto-motor csikarásos hangját.

Kezek röppennek most a függönyökre,

tévé-lilán, és behúzzák örökre,

s én átlátok mégis minden házon,

s a könyékig meztelen karok helyett fázom,

a tévén is keresztüllátok, fehérlik Alaszka,

s hogy az Egyesült Államok elfogadta,

de a lépcsőn ugyanúgy bújnak a párok,

felállítani valami sose-látott

rekordot: hogy lehet ketten

elférni minél kisebb keresztmetszetben,

a palacsintázóban a lányka

elszalad, ahelyett hogy kiszolgálna,

a kijárat felé induló bőrszerkós barátja

nyakába csimpaszkodik, magyarázza

a szerelmi bizonyítványt a motorosnak,

a legtöbb ember él csak, nem akar sose rosszat,

időnként mégis baj lesz belőle,

mintha akaratlan éles karma-foga nőne,

és nem tudna vele nem sebezni,

s a vért látva döbbenten kérdi, ez mi?

és a benzinkútban vett sört egy kőre ülve

iszom a horpadós dobozból, jó keserűre

válik tőle a nyálam, két csavargó jön arra,

cigarettát lejmolnak, mondom, nem dohányzom, sajna,

a hangom nyilván ostoba-büszke,

akkor minek iszol, vág vissza az egyik röhögve,

valami kell azért, ezt muszáj még odavetnem,

de már nem hallják, a párbajt elvesztettem,

a mádi borozóból pedig a régi, sűrű, pállott

füstköd szivárog,

ugyanaz a pirosas lé a poharakban,

csak az arcok szemtelenül fiatalabbak,

s az egyik asztalnál felfedeztem

az öcsémet, de el is tűnt a két grimasz közti szünetben,

valahogy úgy, ahogy igazolványképen

tűnik el az ember arca: hasonlít, de mégsem,

s ha már igazoltattam a múltat, s nem találtam

semmi rendellenest, elengedem, hadd bámuljon utánam.