Kovács István
Szibéria fényei és
felhői
Gennagyij Rajsev műveihez
Talán történelmi optimizmusomnak is
köszönhető, hogy sohasem gondoltam: valaha is eljutok
Szibériába. Pedig olykor-olykor vonzott a képzeletben is
földre terített kozmikus tágasság, amelyen az esztendőt az
időzónák pántjaival összepattintó szilveszter
szerpentinszalagjaiként tekerednek a folyók, s konfettiként
csillognak a tavak.
Még kevésbé hittem volna, hogy fél
esztendő eltelte után, most, 2005 tavaszán is úgy él bennem
a Faust által megszólított pillanat, mintha a múló idő
valóban nem az ember mumifikálását szolgálná csupán.
Szibériát, apám halálának feltételezett színterét, a
parttalan tömegsírt elegyengették azok az élmények,
amelyekben 2004. szeptemberi napjaiban részesültem.
Az olvasmányaimban és tanulmányaimban
megelevenedő száműzött-telepeket és lágereket a tavalyi
kora őszön eltakarta a megálmodott kék ég, amelyen a felhők
olyan formákat öltenek, mint a teregetéshez kicsavart
születési és halotti leplek. Az általuk is folyton változó
mennybolt ugyanúgy feltérképezetlen, mint Szibéria
kontinensnyit kitevő érintetlen területe.
Domokos Péter, aki a nyolcvanas években egyik
fő kezdeményezője volt a Finnugor Írók Nemzetközi
Szövetsége létrejöttének, már tavasszal szólt, hogy legyek
a 2004. szeptember 21-e és 23-a között Hanti-Manszijszkban
megrendezendő finnugor írótalálkozó magyar
küldöttségének tagja. A meghívásra feljogosító űrlapot
vagy harminc évvel azelőtt a keleti finnugor népek több
költőjének fordításával töltöttem ki. Örültem, hogy
nemcsak hanti és manysi, mordvin és udmurt, karéliai és
nyenyec poétákkal találkozhatom, hanem a küldöttségünkben
szintén részt vevő Buda Ferenccel és Kiss Annával is, akiket
vagy tíz éve nem láttam... És persze Bella Istvánnal és Kő
Pállal is módom lesz zavartalanul elbeszélgetni, gondoltam
magamban.
Az időtlenségre berendezkedő ember olykor
nehezen hiszi, hogy a hat-nyolc hónap végül annak ellenére
gyorsan eltelik, hogy minden megélt nap csoda... És egyszeriben
a közösségi emlékezet legősibb folyóin, az Irtiszen, majd
az Obon hajókázik, és miközben a partok aranyba mártott
totemoszlopsorát, az őszi nyírfákat bámulja, időnként
egész lényén végigfut a megrendültségnek a párhuzamosok
teremtéskori találkozási pontjáról érkező furcsa árama.
Talán az örökkévalóságé, talán csupán a régmúltról
visszaverődő emlékezeté.
Szép őszi nap volt. A mennybolt
kaleidoszkópszerűen borult ránk, s mi folyton változó
fényeiben gyönyörködtünk. Visszafelé ereszkedve a folyón
és a sötétségben itt-ott mintha városok villogványai
hasogattak volna a fekete égbe. De város messze távolban csak
egy található: Hanti-Manszijszk, az Autonóm Terület névadó
metropolisza. "A mi földünk lángol" – figyelmeztet a
nyenyec költő, Jurij Ajvaszeda Vella, s ezzel az óriási
terület (maga a Hanti-Manszijszki Autonóm Terület 530 ezer
négyzetkilométert számlál, s a tőle északra húzódó
Nyenyecföld még nagyobb) őslakosainak drámájára is utal. A
négy évtizede terjeszkedő, Hodorkovszkij nevével is
fémjelzett olaj- és földgázkitermelő vállalatok hosszú
időn át büntetlen kíméletlenséggel űzhették el az
őslakosokat szálláshelyeikről, rénszarvaslegelőikről,
miközben a folyókat kloakákká, a tavakat köpőcsészékké,
az erdőségeket ótvarokká változtatták. De járulékos
jótéteményként pár éve – amióta az olaj- és
földgázbevétel egy része helyben maradhat – egy szép
várost is világra hoztak a hajdani száműzöttek faházai
helyén: Hanti-Manszijszkot, amelyet magyarra talán
Osztják-Voguliának lehetne fordítani. E város vendégei
voltunk, ráadásul bennünket Oláh Jánossal és Bella
Istvánnal újságíróknak vélvén, olyan szállodában
helyeztetett el az orosz külügyminisztérium, amelyet az uniós
tagországok (nem a Szovjetunióra gondolok) legrégebbjei is
megirigyelhetnének.
"Félek, mi lesz a várossal s az itt
élőkkel majd negyven-ötven év múlva, amikor a föld
kimerül, s az olaj és a földgáz helyén maradt üres
térségeket patkányáradat tölti el, lesve az alkalmas
pillanatot, hogy a felszínre törjön" – aggodalmaskodott
egy nyolcvanéves hanti költő és politikus. Mert itt minden
író és költő politikus. És néptanító is... Esetleg
rénszarvastenyésztő... És vízügyes – illyési
értelemben. A legtöbb feladatot talán Nyikolaj Abramov vepsze
költő vállalja magára. A Pszkov környékén élő vepszék
közül ma már csak nyolcvanhárman beszélik anyanyelvüket.
Szülei egyik ágán állítólag Putyin elnök is vepsze
származású, ezért adták át neki nemrégiben a vepszére
fordított Kalevala egyessel számozott példányát.
Az őslakosok kultúrájának és a táj
megóvásának gondjait az anyanyelvükön és oroszul író
hanti, manysi, udmurt, szamojéd, zürjén és más literátorok
mellett már a szaporodó társadalmi szervezetek, egyesületek,
alapítványok, sőt egyes hivatalok is magukra vállalják. E
tekintetben még a helyi Dumára is lehet számítani, amelynek
harminc küldötte közül öten képviselik az alig 30 ezer főt
kitevő hanti és manysi közösséget. (Az Autonóm Terület
lakossága másfél millió.) Ez a parlament fogadta el
nemrégiben a kisebbségek védelmére hozott törvényt. A
törvény paragrafusai persze annyit érnek, amennyit
megvalósítanak belőlük. Elkötelezett strázsái közül
kiemelkedik Jeremej Ajpin, aki ma már az oroszországi finnugor
népek legnagyobb tekintélyű képviselője. A Szűzanya a
véres havon című regénye avatta azzá. (Magyarul Nagy
Katalin fordításában nemrégiben jelentette meg a Magyar
Napló Kiadó.) A könyv az 1933–34-es hanti felkelésről és
az azt követő megtorlásról szól. Arról, hogy miben
reménykedhetnek a félig és egészen agyonvertek.
Hogy miben reménykedhetnek? E kérdésre
Gennagyij Rajsev festményeiben és metszeteiben véltem
megtalálni a választ. Szerencsésnek és boldognak mondhatom
magam, hogy egy programváltozás miatt eljutottam a hetvenegy
éves mester lakásába, amely egyszerre alkotóház és
életmű-galéria. Rajsev arcvonásain, tekintetén látszik,
hogy noha nem volt hozzá kegyes a história, nem tört meg.
Házának-várának hangulatában egyszeriben mintha a
Szervátiuszok harmincöt évvel korábbi kolozsvári házában
találtam volna magam... Onnan araszoltam vissza még időben
vagy két-háromezer évet, térben négy-ötezer kilométert.
Szellemekkel pörgő forgószelek repítenek a színek
szilánkjaival teletűzdelt végtelenbe, amelyek Vasarely előtti
formátlan formákat alkotnak, ha úgy nézzük őket, mintha
napba vagy a tavak mélyébe hunyorognánk. A hiedelmek, mesék,
mondák, medveénekek hősei is megelevenednek... Ereszkedőben
vagy fölszállóban egy világunk fölött szétterült
szárnyú bagoly: egyik szeme a nap, a másik a hold... és
halljuk űri huhogását. A sárgás-zöldes nap előterében egy
repülőhal – de nem tartunk attól, hogy ropogósra sülhet,
mielőtt visszazuhan a végtelen vizekbe. És egy festmény –
lehetne akár faliszőnyeg is. Kiterítve rajta az emberrojtokkal
szegélyezett Szibéria. Súlyos gondok alatt görnyedő
asszonyok s a felhabzó mondókákon könnyedén sikló
vadászcsónak. És meseillusztrációk Jeremej Ajpin könyvecskéjéhez.
És egy festmény, amelyen felismerhető ő maga. Ami a
képzőművészetben Gennagyij Rajsev, az az irodalomban Ajpin.
Jeremej Ajpint a Finnugor Írók Nemzetközi
Szövetsége, mint az oroszországi finnugor népek talán
legfontosabb erkölcsi és szellemi protektora, 2004. szeptember
23-án a VIII. Kongresszus zárónapján egyhangúlag
Nobel-díjra jelölte. Jeremej Ajpin zárószavában kiemelte,
hogy a finnugor népek közössége mit adott a világnak – az
"álmok álmodói" közül háromnak sorolta fel a nevét: a
biztonsági gyufa, a golyóstoll feltalálójának és a
C-vitamin felfedezőjének. Vannak, akik ragaszkodnak hozzánk,
és ránk tekintenek. Ők tudják, miért.