Czakó Gábor
Zsibimese
– Kedvenc kirándulóhelyem az
ócskapiac – kezdte meséjét Jakab Bori, a porcelánművész.
– Csudálatos tárgyakat lehet ott találni...
– Abból van kegyednek elég – vetette
közbe Édesszájú Lóorvos.
– De olyan pompás embereket ma már sehol!
– nevetett a művésznő. – Igazi álomfigurák; fél lábuk
egy Krúdy-regényben, a másik itt, ebben a mi sorsunkban.
Számukra a zsibvásár halálosan komoly, mert benne élnek,
akár a béka a Malomárokban. Sokan vádolják őket, hogy
csalók, áruik megbízhatatlanok. Na és, mondom erre én.
Bankárok, elnökök, vezérek közt vajon nem hemzsegnek a
széltolók?
Költői kérdésére a jelenlévők
valamennyien koccintottak, s ittak.
– Egy alkalommal képeket nézegettem.
Gyönyörű, múlt századi keretekben gyerekes rajzok,
mázolmányok. Mind szignálva: Rudnay, Barcsay, Derkovits.
Kérdem az eladót: ez valódi Aba-Novák? Egy darabig keményen
a szemembe néz, aztán ellágyul a tekintete, mint aki a
festegető kamasz lányára gondol, majd kiböki: Nem, de azért
szép, ugye?
Metanoia
Rab úr szalmakalapját a térdére
helyezte, és beszéd közben citromleves ásványvizet ivott.
A hatvanas éveket a temesvári
Securitate-börtönben töltöttem egy német katonatiszttel, aki
bekerülésemkor kezdte leülni a tizenhatodik évét. A leülés
szót képletesen használom, mert a zárkánkban napközben
tilos volt leülnünk. Hajnalban ébresztő, torna, reggeli,
némi séta, s közben állni egész nap. Ha valamelyikünk
leült, akkor jött a kosztmegvonás, a magánzárka és
hasonlók. Erről Zé főhadnagy gondoskodott; magyar ember
létére durva és kegyetlen. Minden szabályt irgalmatlanul
végrehajtott rajtunk, és minden áldott nap üvöltözött
velünk, hogy ilyen gazemberek vagyunk, meg olyanok, és ott
fogunk megdögleni. Ne is álmodjunk arról, hogy valaha kimehetünk
vagy megszökhetünk.
Egy alkalommal azt találtam mondani neki:
főhadnagy úr, nyugodtan nyitva hagyhatja a cellánk ajtaját,
nem fogunk kimenni, nekünk ez az otthonunk. Meghökkent,
köpni-nyelni nem tudott. Kirohant, s eltűnt az életünkből.
Azt hallottuk, hogy leszámolt a Szekuval.
Húsz év múlva találkoztam vele
Nagyváradon. Forrón kezet rázott velem, s azt mondta:
köszönöm. Beszélgettünk egy kicsit, elmondta, hogy
természetesen nem kapott rendes állást sehol, a váradi
alumíniumgyárban lett segédmunkás. Megnősült, gyermekei
vannak, nyugodtan alszik. Amikor elváltunk, még egyszer
megszorította a kezemet: Köszönöm!
Matyika
A három és fél éves Matyika
vendégségben jár nagyszüleinél. Az egyik szobában hosszasan
néz egy újmódi Jézus-képet, ami sok apró keresztből áll,
majd kijelenti:
– Nagyapi, ezt vegyétek le a falról.
Nem veszik le, Matyika követeli, mire inkább
átmennek a másik szobába. Ott kérdezik:
– Miért nem tetszik a kép, Matyika?
– Mert nem ilyen.
– Ki nem ilyen?
– Jézus.
– Te tudod, hogy kit ábrázol a kép?
– Jézust.
– Ismered Jézust?
– Persze, már beszéltem vele kiskoromban.
– Mit beszéltél vele?
– Azt, hogy milyen lesz a magam sorsa.
– Milyen lesz, Matyika?
Matyika elgondolkodik, mérlegel: köthet-e
mindent a fölnőttek orrára? Végül összefoglalja azt a
bizonyos beszélgetést:
– Jó.
A szovjet lovag
A Szépasszonyt környező vendégkoszorú
játszi szavakat gyártott:
– Halszőr! – kiáltotta Ősz Hírlapíró.
– Pincetorony! – vágta rá Barna
adjunktus.
– Kígyóköröm! – szólt Édesszájú
Lóorvos.
– Szovjet lovag – somolygott csöndesen
Misi mérnök. No, erre kitört a hahota.
– Pedig igaz – folytatta Misi mérnök. –
Hajdanában-danában, egyetemista koromban pár hetet töltöttem
cserediákként Leningrádban. Egy alkalommal bekergetett
bennünket a zápor egy kapualjba, ahol már szárítkozott egy
éltes szovjet férfiú. Beszédbe elegyedtünk, mert akkor még
tudtam valamit oroszul. Kiderült, hogy új ismerősünk
’45-ben járt Magyarországon. Tudott pár káromkodást, és
dicsérte Budapestet, hogy milyen gyönyörű.
– Naná – biccentett Rezesorrú
Drámaíró. – Ő lőtte szét.
– Aztán elállt az eső. Elbúcsúztunk, s
emberünk nyugatias műveltségét hangsúlyozandó kezet
csókolt a társaságunkban lévő kolleginának. Ámde
mahorkáját nem vette ki a szájából. Lett is nagy sikítás.
Ő azonban rögtön föltalálta magát: lovagiasan ráköpött a
frissen égett sebre, s pardon, pardon kiáltásokkal
eldörzsölte.
Pongrácz Gergely
Szépasszony vendégei között
rendszeresen föltünedeztek különös alakok, hasonlóan a
békásmegyeri kertekhez, melyeket gyakran fölkeresnek a
Róka-hegy, a Nagy-kevély s más tájak lakói: fenyőrigók,
szajkók, sőt lakótelepi denevérek is. Ez alkalommal egy
bőgatyás férfiú emelgette a Szőlősgazda rizlingjétől
aranyos poharat, Szarka fia László néven mutatkozott be, és
honfiúi lelkesültségéhez illő módon az ’56-os
forradalommal kapcsolatos mesét mondott.
– Miután Pongrácz Gergely hazajött
Amerikából, meghívták az orosz követségre. Elment.
Amikor belépett, valami ügyvivő fogadta,
azután a nagykövet. Ő rögtön a társaság középpontjába
vezette, s rövid, de megrendült beszédet intézett a
jelenlévőkhöz: "Történelmi esemény, hogy az ellenünk
harcoló, egykori Corvin közi parancsnok bejött az orosz
követségre."
A meghívottak lelkesen tapsoltak.
Gergely kivárta türelmesen, hogy szóhoz
jusson, majd csöndesen mondta: "Nem az a történelmi
esemény, hogy bejöttem, hanem az, hogy ki is fogok menni
innen."
Célzás
A temetés után hamar szétszéledtek az
elhagyott szeretők, a hat feleség, a letagadott gyermekek, az
átejtett üzletfelek. Rezesorrú Drámaíró és néhány
cimborája azért csak leült egy liter forralt bor köré a
Sírvavigadóban. Kegyeletből, mert hát mégsem kutyát
kapartak el a januári hóviharban. Fölelevenítgették a néhai
különb-különb gaztetteit, s oly hosszú lett a sor, hogy még
a negyedénél sem tartottak, amikor harmadik kancsót is ki
kellett hozatniok. Reménykedve, hátha a fahéj, a szegfűszeg,
a forró bor föllobbant valami jót is az elhunytról. Hiába,
Agg Hírlapíró, az utolsó nap tanúja is olyan gyalázatot
kellett meséljen, amit nem bírna el a nyomdafesték.
– Palkó örökké a biztosra ment –
tűnődött Édesszájú Lóorvos az asztalfőn, és kitágult
orrcimpával bűzölgette pohara illatait.
– Szerintem nem is hibázta el – bólintott
a végórák tanúja.