Kortárs

 

Czakó Gábor

 

 

 

 

Zsibimese

 

– Kedvenc kirándulóhelyem az ócskapiac – kezdte meséjét Jakab Bori, a porcelánművész. – Csudálatos tárgyakat lehet ott találni...

– Abból van kegyednek elég – vetette közbe Édesszájú Lóorvos.

– De olyan pompás embereket ma már sehol! – nevetett a művésznő. – Igazi álomfigurák; fél lábuk egy Krúdy-regényben, a másik itt, ebben a mi sorsunkban. Számukra a zsibvásár halálosan komoly, mert benne élnek, akár a béka a Malomárokban. Sokan vádolják őket, hogy csalók, áruik megbízhatatlanok. Na és, mondom erre én. Bankárok, elnökök, vezérek közt vajon nem hemzsegnek a széltolók?

Költői kérdésére a jelenlévők valamennyien koccintottak, s ittak.

– Egy alkalommal képeket nézegettem. Gyönyörű, múlt századi keretekben gyerekes rajzok, mázolmányok. Mind szignálva: Rudnay, Barcsay, Derkovits. Kérdem az eladót: ez valódi Aba-Novák? Egy darabig keményen a szemembe néz, aztán ellágyul a tekintete, mint aki a festegető kamasz lányára gondol, majd kiböki: Nem, de azért szép, ugye?

 

 

Metanoia

 

Rab úr szalmakalapját a térdére helyezte, és beszéd közben citromleves ásványvizet ivott.

A hatvanas éveket a temesvári Securitate-börtönben töltöttem egy német katonatiszttel, aki bekerülésemkor kezdte leülni a tizenhatodik évét. A leülés szót képletesen használom, mert a zárkánkban napközben tilos volt leülnünk. Hajnalban ébresztő, torna, reggeli, némi séta, s közben állni egész nap. Ha valamelyikünk leült, akkor jött a kosztmegvonás, a magánzárka és hasonlók. Erről Zé főhadnagy gondoskodott; magyar ember létére durva és kegyetlen. Minden szabályt irgalmatlanul végrehajtott rajtunk, és minden áldott nap üvöltözött velünk, hogy ilyen gazemberek vagyunk, meg olyanok, és ott fogunk megdögleni. Ne is álmodjunk arról, hogy valaha kimehetünk vagy megszökhetünk.

Egy alkalommal azt találtam mondani neki: főhadnagy úr, nyugodtan nyitva hagyhatja a cellánk ajtaját, nem fogunk kimenni, nekünk ez az otthonunk. Meghökkent, köpni-nyelni nem tudott. Kirohant, s eltűnt az életünkből. Azt hallottuk, hogy leszámolt a Szekuval.

Húsz év múlva találkoztam vele Nagyváradon. Forrón kezet rázott velem, s azt mondta: köszönöm. Beszélgettünk egy kicsit, elmondta, hogy természetesen nem kapott rendes állást sehol, a váradi alumíniumgyárban lett segédmunkás. Megnősült, gyermekei vannak, nyugodtan alszik. Amikor elváltunk, még egyszer megszorította a kezemet: Köszönöm!

 

 

Matyika

 

A három és fél éves Matyika vendégségben jár nagyszüleinél. Az egyik szobában hosszasan néz egy újmódi Jézus-képet, ami sok apró keresztből áll, majd kijelenti:

– Nagyapi, ezt vegyétek le a falról.

Nem veszik le, Matyika követeli, mire inkább átmennek a másik szobába. Ott kérdezik:

– Miért nem tetszik a kép, Matyika?

– Mert nem ilyen.

– Ki nem ilyen?

– Jézus.

– Te tudod, hogy kit ábrázol a kép?

– Jézust.

– Ismered Jézust?

Persze, már beszéltem vele kiskoromban.

– Mit beszéltél vele?

– Azt, hogy milyen lesz a magam sorsa.

– Milyen lesz, Matyika?

Matyika elgondolkodik, mérlegel: köthet-e mindent a fölnőttek orrára? Végül összefoglalja azt a bizonyos beszélgetést:

– Jó.

 

 

A szovjet lovag

 

A Szépasszonyt környező vendégkoszorú játszi szavakat gyártott:

– Halszőr! – kiáltotta Ősz Hírlapíró.

– Pincetorony! – vágta rá Barna adjunktus.

– Kígyóköröm! – szólt Édesszájú Lóorvos.

– Szovjet lovag – somolygott csöndesen Misi mérnök. No, erre kitört a hahota.

– Pedig igaz – folytatta Misi mérnök. – Hajdanában-danában, egyetemista koromban pár hetet töltöttem cserediákként Leningrádban. Egy alkalommal bekergetett bennünket a zápor egy kapualjba, ahol már szárítkozott egy éltes szovjet férfiú. Beszédbe elegyedtünk, mert akkor még tudtam valamit oroszul. Kiderült, hogy új ismerősünk ’45-ben járt Magyarországon. Tudott pár káromkodást, és dicsérte Budapestet, hogy milyen gyönyörű.

Naná – biccentett Rezesorrú Drámaíró. – Ő lőtte szét.

– Aztán elállt az eső. Elbúcsúztunk, s emberünk nyugatias műveltségét hangsúlyozandó kezet csókolt a társaságunkban lévő kolleginának. Ámde mahorkáját nem vette ki a szájából. Lett is nagy sikítás. Ő azonban rögtön föltalálta magát: lovagiasan ráköpött a frissen égett sebre, s pardon, pardon kiáltásokkal eldörzsölte.

 

 

Pongrácz Gergely

 

Szépasszony vendégei között rendszeresen föltünedeztek különös alakok, hasonlóan a békásmegyeri kertekhez, melyeket gyakran fölkeresnek a Róka-hegy, a Nagy-kevély s más tájak lakói: fenyőrigók, szajkók, sőt lakótelepi denevérek is. Ez alkalommal egy bőgatyás férfiú emelgette a Szőlősgazda rizlingjétől aranyos poharat, Szarka fia László néven mutatkozott be, és honfiúi lelkesültségéhez illő módon az ’56-os forradalommal kapcsolatos mesét mondott.

– Miután Pongrácz Gergely hazajött Amerikából, meghívták az orosz követségre. Elment.

Amikor belépett, valami ügyvivő fogadta, azután a nagykövet. Ő rögtön a társaság középpontjába vezette, s rövid, de megrendült beszédet intézett a jelenlévőkhöz: "Történelmi esemény, hogy az ellenünk harcoló, egykori Corvin közi parancsnok bejött az orosz követségre."

A meghívottak lelkesen tapsoltak.

Gergely kivárta türelmesen, hogy szóhoz jusson, majd csöndesen mondta: "Nem az a történelmi esemény, hogy bejöttem, hanem az, hogy ki is fogok menni innen."

 

 

Célzás

 

A temetés után hamar szétszéledtek az elhagyott szeretők, a hat feleség, a letagadott gyermekek, az átejtett üzletfelek. Rezesorrú Drámaíró és néhány cimborája azért csak leült egy liter forralt bor köré a Sírvavigadóban. Kegyeletből, mert hát mégsem kutyát kapartak el a januári hóviharban. Fölelevenítgették a néhai különb-különb gaztetteit, s oly hosszú lett a sor, hogy még a negyedénél sem tartottak, amikor harmadik kancsót is ki kellett hozatniok. Reménykedve, hátha a fahéj, a szegfűszeg, a forró bor föllobbant valami jót is az elhunytról. Hiába, Agg Hírlapíró, az utolsó nap tanúja is olyan gyalázatot kellett meséljen, amit nem bírna el a nyomdafesték.

– Palkó örökké a biztosra ment – tűnődött Édesszájú Lóorvos az asztalfőn, és kitágult orrcimpával bűzölgette pohara illatait.

– Szerintem nem is hibázta el – bólintott a végórák tanúja.