Kortárs

 

Mészöly Dezső: Két tűz között

 

 

 

Második felvonás

 

II. jelenet

 

– Orsolya szobája a Huszár-kastélyban –

 


H. Orsolya (izgatottan beszél komornájához, Rézihez)

Segíts levetni gyászruhám!

Fájdalmasan tapad reám...

Bár ezzel most egy perc alatt

levethetném a sorsomat!
Rézi (vetkőztetve úrnőjét)

Ugyan kár búslakodni, kincsem!

Sorsában semmi hiba nincsen!

(Egy otthonkát nyújt feléje.)

Vegye föl ezt a pongyolát,

és ne eméssze úgy magát!

H. Orsolya

Te még mindig nem érted ezt!

Torkon ragad ez, nem ereszt...

Iszonyu kétség fojtogat.
Rézi

Ugyan, ugyan...
H. Orsolya

                               Nyugtot nem ad,

ver, üldöz, hajt egy gondolat.
Rézi

Egy ír van erre: józan ész.

Aludjon egyet rá! Tudom,

holnapra már kisasszonyom

úgy elfelejti ezt a bajt,

hogy rá se hajt!

H. Orsolya

                                 Értsd végre meg –

nemegyszer mondtam már neked –

két tűz között toporgok és

vivódom – ritka szenvedés!

Hol úgy érzem, hogy éktelen

csúf nő vagyok, kit senki sem

kiván, máskor meg hirtelen

döbbenten azt tapasztalom:

mágnes vagyok! Hisz oly nagyon

vonzom egy szép lovag szivét,

hogy semmi néki nem elég,

föllángol értem, s porig ég!

– Mondd, mit tegyek? Szeressem őt,

mert bennem látja azt, aki

felülmúl minden szeretőt?...

Vagy jobb tán eltaszítani

s gyűlölni mindörökre, mert

megalázott és porba vert

azzal, hogy játszva eldobott,

mint egy kifacsart citromot,

a fátylas, titkos nő miatt?...

S mindezt egy röpke perc alatt!

Mi ez? Bolondgombát evett? –

Beszélj! Ki hallott már ilyet?
Rézi

Ilyet még senki – szent igaz! –

de minden sebre van tapasz:

keressük meg, s éljünk vele!

Attul ne főjön már feje,

hogy sorsa nem oly egyszerű!

Lehet a vége nagyszerű!
H. Orsolya

Hogyan?
Rézi

                  Azt hagyja abba már,

hogy önmagával perbe száll!

Mi haszna követelni tőle,

hogy jegyességét bontsa fel,

s adott szavát tagadva, törve,

házunkból is költözzön el?!

Ha ilyet parancsol neki,

csak önnönmagát bünteti!
H. Orsolya

De mit tehetnék egyebet?

Leküzdhetetlen vágy vezet,

és képzelődöm szüntelen,

hogy véle egy titkos helyen

találkozom, hol levetem

a fátylon kívül mindenem,

s előtte állok meztelen.

Ez őrület!... De azután

eszembe jut a sérelem,

s egy indulat hajt már csupán,

hogy bosszut álljak s meggyötörjem.

Tombol szivem a vad gyönyörben,

hogy őt a porba sújtva lássam,

fetrengve és félholtra váltan.
Rézi

Ha így folytatja ezt tovább,

olyan hatalmas fába vág

fejszéjével, mi hogyha dől,

fejére hull, s lecsapva öl!
H. Orsolya

Ó, Istenem! Balvégzetem

olyan csomót vetett elém,

mit kibogozni nem lehet,

csak kettévágni... S érzem én,

hogy ez a furcsa, kőkemény

csomó: az én szegény szivem.

Olvadt, de sorscsapás alatt

megdermedt és – kettészakadt.

(Egy székre rogy.)

 

 

 

III. jelenet

 

– Másik szoba a Huszár-kastélyban –


László báró, Terézia, Félix, András báró és Orsolya tanácskozik.


H. László
(izgatottan fel s alá járva beszél a pihegő Teréziához)

Halljam, halljam kegyed szavát!

Őrlődöm itt órákon át...

Tudnom kell, mi igaz, mi nem!
F. Terézia

Soká nem hittem, már hiszem.

Szolgája vallott énnekem;

s megerősítik mások is,

hogy vallomása nem hamis.
Félix

Meg is lett volna hirtelen

az esküvő, ha közbe nem

jön valami családi gyász.

Azért halasztódott a nász.

Ugy átérzem báró uram

csalódását, mint a magam

baját. De azt tanácsolom:

ne vegye szivére nagyon!

S nem kell ezen töprengni már!

A szélhámost kimélni kár:

felőle egykettőre döntsön!

Ki kell az útját adni rögtön!
H. László

Hogy Antalunk most hirtelen

fejét veszíti, s egy ilyen

bolond kalandba belevág...

Látott ilyet már a világ?

Ez énszerintem hihetetlen.
Félix

De hát tudják-e, mindezekben

mily titkos cél vezérli őt?
H. András

Ha ott a Szentegyház előtt

én meg Viktor rá nem találunk,

aligha láttuk volna nálunk.

Ezért bizony azt gondolom,

hogy Félix jár itt jó nyomon.

H. László (Félixhez)

Nos, ha magad láttad: hiszem.

Igy semmi kétség. Rosszul áll

itt Bécsben most a közmorál.

Száz szónak egy a vége: itt

az úrfi már nem lakhatik

egy perccel sem tovább!
H. Orsolya (zavartan)

                                                Apám,

én még sok mindent tudok ám!

Antal, ki jó is, rossz is egybe,

s talán meggondolalanul

bocsátkozott egy furcsa ügybe,

most már az új kaland okán

egy grófság várományosa.

H. László

Nocsak!
H. Orsolya (egyre izgatottabban bonyolódik bele a

füllentésbe)

                  Azért van úgy oda

a szép grófnőért – aki tán

nem is csak grófnő igazán –

e cím merő inkognitó,

titkát kutatni nem való...

Magam volnék legboldogabb,

ha mind e furcsa dolgokat

merőben pletykának hihetném,

de hát az a hölgy jó barátném,

s mindenről beszámolt nekem.

Elmondta, milyen hirtelen

meg tudta őt hódítani

a szép gavallér... És ami

még meglepőbb: a gyásza is

szinte a semmibe merült,

egész kedélye földerült!

Nem tudta persze, míg beszélt,

hogy én magam is érdekelt

vagyok. Hallgattam róla, mert

azt óhajtottam, hogy nekem

világosan, tüzetesen

fejtsen ki mindent! Végül is

meginvitált vendégül is

a tervbe vett gyors esküvőre,

amit mindketten egyelőre

csak csendben intéznek, mivel

még friss a gyász.
H. László (gunyorosan)

                                   Ők erre fel

gyorsan kivánnak egybekelni!

No, finom döntés, fejedelmi!

Mondd, lányom, mily grófnő lehet,

ki ilyen eljárást szeret?
H. Orsolya

Most erre nem felelhetek,

mert megfogadtam, hallgatok,

míg nincs lezárva a dolog.
H. András

Nos, hogyha Antal végre sem

döbben rá, mily förtelmesen

viselkedett...
H. László

                            Ugyan, fiam!

Kár igy dühöngni! Hát vajon

mit is veszíthet Orsolya,

ha olyan párti vész oda,

mi egy rongyemberhez köti,

egy kerge úrfihoz, aki

máról holnapra máshoz áll,

s magának új jegyest talál?!
H. Orsolya

Azt mondják, ritka szép keze

s igen varázsos két szeme

van új párjának. Rangja is

vonzó, dicsfénye nem hamis!

Most Antal jó uton halad,

hogy udvarában mint lovag

legyen testőre tisztesen.

Szivből kivánom: úgy legyen!
H. László

Hallatlan botrány, mondhatom!

Ha apja hallaná, tudom,

ki is tagadná rossz fiát!

De menjen csak, amerre lát!

– Neked pedig, kis Orsikám,

könnyű különb párt lelni ám!
Félix

Ha én lehetnék az, nekem

egy vágyam lenne: tisztesen

megszolgálnom a sors kegyét

s e drága hölgy remélt kezét.

– Ha báró uram ezután

nem jó szomszédjának csupán,

de vejének fogadna el...

Hadd emlitem, hogy hétezer

dukátot is hoz birtokom,

és kedvel, tisztel sok rokon!

Szerényen kérdem: kell-e más?

szivem már csak ráadás.
H. László

Megtisztel szép ajánlata,

derék öcsémuram, noha

még egyelőre ezt a nászt

halasztani javallom én.

De ha a régi vőlegény

majd ehhez gratulálni jön,

annyit se mondok: köszönöm.

Lépjen csak túl a küszöbön!

 

Halkan nyílik a szoba ajtaja, s a küszöbön feltűnik Mészel Antal, szolgájával, Vencellel.


M. Antal (Vencelhez)

Búcsúznunk illik, tisztesen.

(László báróhoz)

Báró úr, megbocsát nekem,

ha kissé gyorsan távozom.

Hazánkból jött egy jó rokon,

ki nemsokára frigyre lép

egy hölggyel itt, s ő arra kért:

legyek tanúja. Semmiképp

nem mondhatok nemet neki –

és sürgős volna dönteni.

Legyen szabad türelmetek

kérnem, hogy ily sebten megyek.
H. László

Látom, tudod az illemet,

hogy mit lehet, mit nem lehet.

Hozzáteszem: bár a morál

mellett is így kitartanál!

De hagyjuk ezt most! – Jó utat!

Menj, merre visz kedved s lovad!

(Indulna, de visszafordul.)

S ha legközelebb erre jársz,

azt hallod majd: megvolt a nász

lányom s új vőlegénye közt.

(Búcsút intve ingerülten távozik.)
H. András

A hevedert szorosra kösd,

mert nyugtalan a paripád!

Percig se rostokolj tovább!

(Búcsút intve sarkon fordul, s megy.)
Félix (gunyorosan)

Nos, búcsuzásul: sok szerencsét!

Ha elkerülsz minden kelepcét,

ha lelkifurdalás se mar,

s grófnődre rá nem unsz hamar:

a bukszád sose lesz üres!

Magasra jutsz! Csak légy ügyes!

(Búcsút int, és távozik.)

F. Terézia (gunyorosan)

Ha nem titok, mikor kerül

a nászra sor: feltétlenül

közölje dátumát velünk,

hogy mindahányan ott legyünk!

(Emelt fővel távozik.)
H. Orsolya

Ugy látom, útra kelne már –

és itt mindenki gratulál

eltávozásakor. De én

csak annyit mondhatok, szegény

uram: téved, ha szép remény

biztatja útra kelni önt.

Oly rossz hírt kell közölnöm önnel,

mely sajnos mindent porba dönt.

Elhallgatnám e hírt örömmel,

de vállaltam, hogy átadom...

Uram, sajnálom önt nagyon...
M. Antal

Halljam, halljam, halljam, mi az!

Viseljem el, ha színigaz!
H. Orsolya

Ugy tetszik, esküvője egy

nehézség folytán füstbe megy.

A grófnő, ki bizalmasom,

elmondta tegnap, hogy nagyon

sajnálja, de egy-két napon

belül el kell utaznia.

A birtokával van baja.

Ügyvédje kérte, hogy legott

számolja fel a birtokot.

Reméli, megbocsátja majd

ön azt, hogy birtokára hajt.

Kért, adjam át üdvözletét,

s meg-megtörölve szép szemét

hullatta könnye gyöngyeit,

hogy semmi rajta nem segít.

Elnéztem hófehér kezét,

amint a rózsás archoz ért...

Hozzá képest az én kezem

oly csúnya, hogy szégyenkezem.

(Mélyen bókolva távozik.)
Vencel (elősündörög a sarokból)

Szegény uram megjárta most!

Jó lesz indulnunk hamarost.

Először az a fátyolos

delnő jött, és titokzatos

igéretekkel áltatott...

Nagy kár volt lépre menni ott!

Most meg becsületünk kitelt

már itt is! Töprengés helyett

legjobb lesz útra kelni már:

másutt tán több szerencse vár.

Rajtunk a kurva Sorsnak átka –

úgy ám, uram! Se pénz, se mátka!
M. Antal

Gyerünk! Elég volt, elmegyek:

Bécs nem lát többé engemet!

(Mindketten elsietnek.)

 

 

 

 

Harmadik felvonás

 

I. jelenet

 

– Szoba egy Bécs melletti fogadóban –


Antal és Vencel csomagol.

Vencel

Döntött az úrfi? Most tehát

megint csak indulunk tovább?

M. Antal

Igen. Nincs itt már semmi dolgunk.

Kár fogadónkban rostokolnunk.

(Eltűnődik.)

Vesztettem is, meg nyertem is.

Igy jár, ki csak magába hisz!

Sikerhajhászás rabja voltam,

s göröngyös pályán megbotoltam.

De talpra álltam a porondon!

És végre most – szavamra mondom –

megkaptam azt, ami kijár:

szabad vagyok, mint egy király!...

Szabad, szabad, szabad, szabad. –

Nincs boldogabb az ég alatt!

(Csaknem táncra perdül.)

Vencel

Hogy az a fátylas, büszke dajna

szerette gazdám: megmutatja

az a kis ékszeresdoboz,

mi semmi gondot nem okoz,

hisz gazdag úrnő adománya!

Tucatnyi gyémánt, drága násfa!

Ha pénzre váltja: lesz mibül

fizetni bárhol, bármiér!
M. Antal

Soha! Emlékként többet ér!

Ilyen szentségnek ára nincsen:

örökre őrzöm drága kincsem.
Vencel

Én meg bevallom, azt reméltem,

hogy megkapom most végre bérem.
M. Antal

Hazáig tarts ki! Otthon én

majd kárpótollak könnyedén.
Vencel

Szólnék nehány szót erre még,

ha hallgat rám egy kicsikét.

Miért menjünk most haza sebten,

loholva, dolgunkvégezetlen?

Ott minket majd mindenki átkoz,

mert végre is ők arra várnak,

hogy friss menyecskét visz a házhoz

mindannyiuk gazdasszonyának.

Jobb lenne szépen visszamenni,

s a jó szülőket megkövetni.

A lágyszívű kis mátka majd

kegyelmed szép szavára hajt,

és egykettőre megbocsát,

ha jól viseli ott magát.

Meglesz a sebre a tapasz,

és búra-bajra a vigasz.
M. Antal

De az a higvérü leány

morcos hitvesként majd talán

kitör, s mindent szememre hány.
Vencel

Mást mondok akkor, jó uram.

Még egy lépésre módja van.

Emlékszem én: a szép Teréz

gazdámra mily epedve néz!...

S őszinte lelkű jó leány,

okos, velős minden szava.

Boldog lehetne oldalán!

Vihetné inkább őt haza!
M. Antal

A fátylas istennő helyett

más hölgy már szóba sem jöhet!
Vencel

De az a büszke dáma ott

szépségivel fukarkodott.

Furán kellette így magát:

irigy volt megmutatni mán

csak orrát vagy csak orrlikát!

Kinek kell ily bolond talány?!
M. Antal

Elég, elég! Te ezt nem érted.

Ne szólj bele!
Vencel

                            Jó, nem beszélek.

(Valaki kopog.)

Kopognak, gazdám.
M. Antal (idegesen)

                                           Bújj be már!


Belép a már ismert Futár, s mélyen bókol.

Futár

Mély tiszteletem! – Ugyebár

Nagyságod az, ki csak minap

jött Bécsbe, s immár nem marad.

M. Antal

Ugy van.
Vencel (súgva)
         Ez a grófnő legénye.
Futár (túlzott udvariassággal)

Szép hölgyek, urak szemefénye,

Nagyjó Uram, engedje meg,

hogy megcsókoljam e kezet!

(Közelebb lépve megcsókolja Antal kezét,

majd elővesz egy vaskos levelet.)

Imé: hozom úrasszonyom

szép levelét, és mondhatom:

ha ezzel itt tartóztatom,

boldog vagyok, hogy én hozom!

(Meghajol, majd távolabb lép.)

Vencel (morogva)

"Hozomra a zsidó se ad."

Hamis pénz ez a hódolat.
M. Antal (Vencelhez)

Nyomj egy dukátot a kezébe!
Vencel (foga közt)

Inkább barackot a fejére!

Azt érdemel csak az ilyen!
M. Antal

Ennyit kibír az én zsebem.
Vencel

Ha így folytatjuk, nem marad

holnapra betevő falat.
M. Antal

Bízd rám! És tedd a dolgodat!

 

          Vencel megvetően odavet egy dukátot, amit a Futár röptében elkap.


M. Antal (miután mohón átfutotta a levelet)

Fölolvasom! Hegyezd füled!

Nem bárki fia kap ilyet!

(Hangosan olvassa Vencelnek a levelet.)

"Egy vallomással tartozom:

hazudtam önnek – úgy bizony!

Hogy könnyen próbára tegyem

remélt szerelmét: vétkesen,

ravaszdian költöttem egy

mesét... Azt írtam: füstbe megy

a tervbe vett találkozónk,

mert utaznom kell hirtelen:

oltár elé visz más helyen

egy nékem rendelt férfiú –

et cétera, et cétera...

Hazugság volt ez mind, hiú

mesterkedés. Minden szava

hamis volt annak a levélnek.

Most végre őszintén beszélek.

Kérem, ne keljen útra még!

Ezerszer áldja meg az Ég!

És hogy mindent jóvátegyek,

mellékelek egy összeget:

imé, ezer arany dukát!

Ez önnek már régen dukált.

Üdvözli önt hőn szerető

grófnője, kész hive – agyő!"

(Még mindig a levelet forgatva,

tűnődve, mosolyogva mondja)

Asszony-levél: zűrös, bohó,

de mindenképp szívig ható.
Vencel

Nekem a gyomromig hatott:

most kétpofára jóllakok!
M. Antal

Nos, egykettőre vissza Bécsbe!

Nem érkezhetünk oda késve!

Nem várakoztathatjuk őt!

Nyeregbe! Még ma délelőtt!

(Elsiet.)
Vencel (búcsúzásul a Futárhoz ugrik, s jobbról-balról megcsókolja)

Te százszor áldott aranyember!
Futár (fintorogva)

Elég már! Férfi csókja nem kell!


Egyik jobbra, másik balra távozik.

 

 

 

                                   II. jelenet

 

         – Kis tér nagy fa alatt, a Szent István-székesegyház mögött –

 

Terézia és Rézi egy kőpadon ül.

 


Rézi

Nos, itt a hely, kisasszonyom.

Örvendek, hogy szolgálhatom,

s talán megvigasztalhatom

szerelmi gondjában, amit

föltárt nekem bizalmasan

kivallva szíve titkait.

Urnőm, komoly kis Orsolyám,

meg is neheztel érte tán,

hogy önnek szolgálok titokban.

De kedves bátyja annyi jóban

részeltetett már bőkezűen:

illik mindent megtenni híven,

mi az ő nászát támogatja.

Még hátravan, hogy Orsi apja

a régi eljegyzést előbb

oldassa fel törvény előtt.

Ezt persze nehezíti az,

hogy Antal úr – mint egy kamasz –

a grófnő csapdájába esve

csak érte lángol reggel-este.
F. Terézia (fejéhez kap)

Mit hallok?! Szédül a fejem...

A grófnő itt van? De hiszen

úgy volt, hogy birtokára hajt,

s eltűnik innen végre majd,

mert másutt, mással frigyre lép!
Rézi

Ez is mutatja rossz szivét

és csalfaságát! Hazudott!

Nyomoztam: sok mindent tudok.

Kisült, hogy csele próba volt,

mert Antal úrban nem bizott:

akarta tudni, hű-e még,

vagy alattomban félrelép

és visszafordul Orsolyához,

kit ő, a grófnő egyre átkoz,

gyanakvón és féltékenyen,

nincs nyugta tőle percre sem.

De látva azt, hogy Antal úr

immár örökre elvonúl:

küldött egy újabb levelet,

bevallva, hogy csak cselezett.

Bocsánatot kért mindenért.

S új leveléhez téve még

küldött ezer aranyat is

ez a ravaszkodó, hamis,

mindenre elszánt nőszemély,

hogy Antal úr, ha visszatér,

bizton találkozzék vele.

(Körbemutat a téren.)

Ez a találkozó helye.

Holnap pedig – tervük szerint –

házasságuk megköttetik

pap előtt, ünnepélyesen.
F. Terézia (kétségbeesve fölpattan)

Beléhalok! Beléhalok!
Rézi (visszatartja)

Kétségbeesni semmi ok!

Van egy megoldás. Bízza rám

magát, s kövesse taktikám!

Nos, Antal úrfi ugyebár

a grófnőt, akit ide vár,

lefátyolozva látta csak...

vagy legfeljebb a két szemét,

s keresztvetéskor jobb kezét

egy pillanatra... Ez maradt

fejében s emlékezetében.

Nehány ingerlő villanás

nyügözte őt le, semmi más.
F. Terézia

De lenyügözte!
Rézi
                           Kérve-kérem:

engedjen még tovább beszélnem!

Hallgassa meg a tervemet!
F. Terézia

Ugyan miféle terv lehet

olyan, hogy megment engemet?!
Rézi

Szereztem olyan gyászruhát

és fátylat, milyet ő visel,

a grófnő. S varrtam íziben

egy olyan erszényt, amilyen

az úrfi adománya volt.

Kitömtem szépen kártyapénzzel,

hogy jól mutasson. Semmi vészjel!

Én akármibe fogadok,

hogy így a dolog menni fog!
F. Terézia

Nem értem, mindez mire kell.

Rézi

Fogadja el, és öltse fel! –

Szavamra: így a tünde nőt,

kit úgy imádott már előbb,

ön testesíti meg neki!

Hisz voltaképp nem ismeri

rajongva tisztelt asszonyát,

a grófnőt! Mint már mondtam önnek:

szemét, kezét láthatta csak

a fennhéjázó, büszke nőnek.

Mutasson hát ön is neki

csak ennyit! Aztán fejtse ki,

hogy érte ön is úgy eped,

mint ő önért, hogy tűzben ég,

csak arra vágyik, hogy kezét

nyujthassa néki, és legyen

csupán övé, szerelmesen

és boldogan – amíg csak él!

A grófnő így, mint holt levél

ősszel, mikor ráhull a dér,

avarba vész és elenyész.
F. Terézia

Mint egy poéta, úgy beszélsz,

de bíznom ebben túl nehéz.
Rézi

Hadd folytatom! Következik

a nagy meglepetés, amit

az úrfi várt, órákon át

unszolva szíve asszonyát.

Hajítsa földre fátyolát!

Ez lesz a döntő pillanat!

Örökre diadalt arat!

Az ön képében látja meg

az úrfi azt a ritka nőt,

akiért majdnem elepedt!
F. Terézia (elszántan fölpattan)

Jöjjön a döntő ütközet!

(Úgy elsiet jobbra, hogy Rézi alig tudja követni.)

Egy közeli kocsmában zene zendül. Antalt látjuk, aki balról jön a térre, s fülel az egyre hangosabb muzsikára.


M. Antal

Valahol erre tőzsérek mulatnak!

Magyar cigánnyal bécsi dalt huzatnak!

A régi dallam... milyen ismerős...

Egy könnyed emlék néha mily erős!

(Tűnődve énekelni kezd ő is.)

Ha a Grinzing elcsitul éjjel,

S halkan dúdol a szél,

Fönn távol villan a fényjel,

Lángja a lelkemig ér...

Nem égi fény, csak gyertya tán,

De dobban rá a szív,

Mert hátha Ő jelez ablakán...

Valaki hátha hív?...

(Beszélve folytatja)

Igen, valaki hív! Vagy hiteget?

Mi lesz ebből?

M. Viktor (jön balról, s rácsodálkozik Antalra)

                                           Mit látok? Szent Egek!

Még mindig itt vagy? Azt hittem, neked

már semmi kedved Bécshez!
M. Antal

                                                           Nem megyek,

nem, nem, amíg itt boldog nem leszek!

– Tudod-e, ki fordított sorsomon?
M. Viktor

Hogyan tudhatnám? Nem is sajditom.
M. Antal

Megmondhatom, ha tudni akarod.

Előtted, Viktor, nem lehet titok!

A gyászruhás, talányos, tünde nő...
M. Viktor

Csak nem a grófnő?
M. Antal

                                           Eltaláltad: Ő!

M. Viktor

Azt hittem, útra kelt, és messze jár.
M. Antal

A kedvemért jött vissza – s ide vár!
M. Viktor

Micsoda földre szállott ideál!

Bevallom, Antal, irigyed vagyok:

rád Jó Szerencse csillaga ragyog.

Ily csillagfényben mások is fürödnek.

Az édes élet, mint egy ritka sörbet,

fölpezsditi az ifjú szíveket.

András Teréziára vet szemet.

Félix meg kerülgeti Orsikát...

Az örömszülők ettől boldogok:

bólintanak rá. Én, csak én vagyok

itt minden fordulatnak vesztese.
M. Antal

Attól ne fájjon ám fejed sose,

hogy én tán visszatérek Orsihoz!

A hűvössége sodromból kihoz.

Megesküszöm a magasságos Égre,

hogy egy lépést se teszek többet érte!
M. Viktor

Megnyugtatásod szívből köszönöm –

és egyben búcsuzom. Járom külön

az én keserves, kátyús útamat

pipára gyújtva... Ennyit még szabad

baleknek is, mikor hoppon marad.

(Pipát vesz elő, s búcsút intve távozik.)
Vencel (balról jön, kissé pityókásan)

A lovak megkapták az abrakot,

amint az úrfi kérte...

(Hirtelen megtorpan.)

                                           Ki az ott?

(Leskelődik, meregeti szemét.)

Az aranyos kis grófnő közeleg? –

Megérdemli az aranyos nevet

azért az ezer aranyért...
M. Antal

                                               Elég!

Most ne beszélj!
Vencel

                                Kussol a jó cseléd.

(A nagy fa mögé lapul, de marad.)
M. Antal (mélyen meghajol a gyászruhás hölgy előtt)

Hadd bókolok, s hadd kérdezem

halálosan szerelmesen:

remélhetem-e, hogy kegyed

fátyolt levet, gyászt elfeled,

s mint vész után a tünde Nap,

rám néz – és mindent megmutat?
Vencel (a fa mögött lapulva)

Az volna csak a jó szerencse,

ha inget, szoknyát is levetne!
F. Terézia (a megtévesztő gyászpompában,

hatásos szünet után)

Lovag! Olyat mondok Neked,

mit soha eddig senkinek!

M. Antal (megbűvölten)

Tegez, tegez... Ez elragad!
F. Terézia

Igen, Tenek szólítalak,

mint Istent szószékből a pap.
M. Antal

Nincs üdvözítőbb pillanat!

Hadd csókolom meg lágy kezed

felém nyujtott fehér havát!
Vencel (a fa mögött lapulva, elismerően csettint ujjával)

Havát?... Nahát!... Remek! Remek!
F. Terézia

Ennél többet nyujtok neked.

Nem csak kesztyűtlen hókezet,

de rád sugárzó két szemet.

(Fátyolából óvatosan leereszt annyit,

hogy szeme párja látható legyen.)
M. Antal

Gyémántot kaptam hó helyett!
F. Terézia

Tudom, álmatlan éj gyötört

mérgezve vágyat és gyönyört,

mikor próbára tettelek –

zilált, zsarnok szívem miatt,

mely egyre többet követel.
M. Antal

Ki nem viselne ennyit el,

ha rá egy pillanat alatt

felhők alól kibú a Nap?

Szépséged napja megvakit

elébem tárva titkait...

S én üdvöm veszni nem hagyom:

követlek holtomig – vakon!

(Így folytatná a rajongó fogadkozást,

de torkán akad a szólam. Csaknem hebegve

mondja egy váratlan jelenség láttán)

Ki ez? Jól látok? Ki lehet?

Még egy fátylas hölgy közeleg!...
Vencel (a fa mögül kilesve)

Az ám! Szakasztott mása ennek!

Gyász-hölgyek gombamód teremnek?

 

Bevonul a gyászruhás, fátylas Orsolya.

 

H. Orsolya (vérig sértve fordul Antalhoz)

Uram, csupán csiszolt, finom,

jó modoráért volt okom

megbízni önben. Vége ennek!

Minap szerelmemért esengett –

s ma rút ballépésen kapom!

Ön vesztének rohan vakon!

Lám, térdre hullva más előtt

fecsérel szót, időt, erőt,

hivalkodón, negédesen –

és mindezt itt, e szent helyen! –

Elég volt! Tudom, mit tegyek!

(Sarkon fordul, s indulna, de Antal elkapja szoknyáját.)
M. Antal

Ne még! Hallgasson meg kegyed!

Ne sújtson engem büntetés

azért, mi tiszta tévedés,

nem vétek! Kérem, értse meg

fenékig földúlt lelkemet!

Ön hát az én egyetlenem,

Grófnőm?
H. Orsolya

                   Öné voltam, igen.

S mert tudja, hogy mit tett velem,

lelkében ég, süt, sistereg

önvád, rossz lelkiismeret –

ez gyötri, bántja újra s újra –

de én már nem leszek tanúja,

mert itthagyom!
M. Antal

                               Megőrülök!

Grófnőm, örökmécs ég, örök,

szent láng szivemben...
F. Terézia (szavába vág)

                                               Áruló!

Egy újabb grófnő volna jó?

Csábítanád, kábítanád

legényesen, regényesen?

Szerencse még, hogy volt eszem

nem adni meg címem, nevem –

így bottal ütheted nyomom,

ha útra váltok – úgy bizony!
M. Antal (elkapja az ő szoknyáját is)

Ne még! – Miféle délibáb

kápráztat engem s csal tovább,

szédít, vakít, sodor, ragad...

(Teréziához)

Ne menj!

(Orsolyához)

                    Ne még!
F. Terézia

                                     Egy pillanat!...

(Kebléből erszényt vesz elő)

Ha kételkednél benne, hogy

szerelmes grófnőd én vagyok:

meggyőzhet ez! Te adtad át,

hogy őrizzem. De már tovább

őrizni kár. Nem folytatom...

unom, unom, unom, unom

a bonyolult históriát!

(Odaveti az erszényt Antalnak,

és fölényes gúnnyal mondja)

Nesze! Ha nem kell: holmi bölcs,

kegyes jótékony célra költsd!

Lehet Szerelmi Iskola

belőle, hol szűzek hada

tanulja el mindazt, amit

a Káma-Szútra megtanít.
H. Orsolya (Teréziához)

Rossz tréfa mind, amit beszél!

Ön volna az a nőszemély,

aki minap mise után

őbenne udvarlóra lelt,

ám rendületlen állva helyt

csak meggyötörte?... Azután

meg taktikát változtatott,

mint számitó, ravasz kokott,

és küldött ezer aranyat,

bizalmasan, pecsét alatt,

hogy ezzel visszahívja újra

szerelmes, titkos randevúra!
M. Antal (sértődötten)

Talán a pénz csak arra jó?...
F. Terézia

Ne szólj! Itt most nőké a szó!

(Orsolyához)

Kár sértegetni engemet,

szidalma rólam lepereg.

Már kiderült világosan,

hogy gyászruhásan, fátylasan

helyembe kívánt állni, és

minden lépése tettetés!

(Antalhoz)

Ha önt, uram, nem győzi az

erszény se meg, hogy így igaz:

ügyem törvény elé viszem,

s nyertes leszek – szentül hiszem!
Vencel (a fa mögül mondja gazdájának)

Csak azt ne, úrfi! Szörnyüek

törvény előtt a nőügyek!
M. Antal (Teréziához)

Nincs bennem se kétség, se vád.

Grófnőm! hiszem minden szavát.

(Orsolyához fordul)

Őszintén meg kell mondanom

kegyednek, kedves asszonyom:

illetlen tréfa volt, hogy itt

egy fondorlattal jégre vitt,

és célba vett. A bumeráng,

mit elhajítunk, bajba ránt,

ha visszatérve ránk esik.

Kegyeddel ez történt meg itt.

Jobb lesz, ha most már szótlanul

sebét kezelni elvonul.
H. Orsolya

Én döntöm el, mikor megyek.

Még egy megjegyzést kell tegyek.

Uram, sajnálom önt nagyon,

hogy ki kell ábrándítanom:

ön nem jó emberismerő,

s nem tudja, hogy mit ér a nő,

s mit ér a pénz. Ez leverő.

Enyém az erszény és enyém

az igazság is. Könnyedén

bebizonyíthatom, uram,

hogy lépre ment itt csúfosan.

Még végső érvem hátravan.

Egy gesztus lesz az, mire nem várt.

– Fölismeri-e ezt a szempárt?

(Egy gyors, határozott mozdulattal

fátylából annyit ránt le, hogy látható

lesz fehér homloka s két ívelt szemöldöke

alól kiragyogó szeme párja.)

M. Antal (megdöbbenten, elbűvölten)

Nincs több ily bűvös tünemény!

Két szemben egy egész regény!

Titok, varázs minden lapon...

Holtom percéig olvasom!
H. Orsolya (kijózanító, női fölénnyel)

Nekem elég, ha most figyel.

Döntő lehet két ujjnyi jel.

Emlékszik-e két kis zsinórra,

mi tárcámon maradt lelógva,

mikor a tolvaj meglopott?
M. Antal

Két zöld kis csonk maradt meg ott.
H. Orsolya (mutatva)

Ezek azok?

M. Antal

              Kétségtelen!
H. Orsolya

Nos, ennyi elég is nekem.
M. Antal (fojtottan)

Csak most segíts meg, Istenem!
Vencel (a fa mögül)

Két malomkő közt porlad itt,

akit két nő is boldogít!
F. Terézia

Csakhogy a kis zsinórok ott

a tárcán: rossz utánzatok.

Ilyesmit bárki megcsinál,

csak tű kell hozzá s zöld fonál.
Vencel (a fa mögül)

Ez kellett még!
M. Antal
                    Eszem megáll!...

Először történik velem,

hogy keresztútnál nem lelem

a jó irányt.
Vencel (előlép a fa mögül)

                    Nagyjó uram!

Sokat nem ér paraszteszem,

de hátha megsegíthetem

egy jó tanáccsal.
M. Antal

                                 Ki vele!

Vencel

Ugye, a fátylas hölgy keze

a selymes, lágy, kicsinyke kéz,

mitől olvad, ki rája néz –

az volt az első nagy csoda,

mit nem feledhet el soha?
M. Antal

Az volt.
Vencel

                 Úgy gondolom, lehet

megkérni most a hölgyeket:

ki-ki mutassa azt a szép,

feledhetetlen jobb kezét!

S az úrfi dönthet: melyikért

áldozná föl az életét!
M. Antal

Előbb a hölgyeké a szó.

F. Terézia

Azt mondom: elfogadható.
H. Orsolya

Bólintok én is erre: jó!

 

A két hölgy egyszerre nyújtja ki kezét a közöttük térdelő Antal felé.


M. Antal

Csodás kezek!... s megengedik,

hogy csókkal áldozzam nekik.

(Jobbjával az egyik, baljával a másik kéz felé nyúlva közelíti őket csókra kész ajkához. Ám ekkor két riadt női sikoly töri meg a csendet, s mindkét hölgy visszarántja imént felkínált kezét. E váratlan fordulat oka az, hogy egy odagördült
fogatból kiszáll András báró és Ritter Félix.)

 

H. Orsolya

Ez ő, a bátyám!... Szent Egek!
F. Terézia

Jaj, Félix meg ne lássa ezt!
M. Antal

Mi ez? Mi ez?
Vencel

                             Botrány. Mi más?

Derült égből villámcsapás.
M. Antal (meghökkenve az új fordulaton)

De hölgyeim!... maradjanak!

Mindkét nő elsiet.

Vencel

Viharfelhők. Elbújt a nap.
H. András (ügyet sem vetve a háttérben maradt Antalra

és szolgájára, Félixhez beszél)

Ne emlegesd a hozományt!

Ki párjául nyer oly leányt,

mint szép hugod, Terézia,

az egy percig se nézi a

frigy mellett azt, mi véle jár.

Öröm nekem, hogy végre már

nem csak barátok lehetünk:

rokonná is tesz szent frigyünk.
Félix

Bodoggá tesznek szavaid.

Szorongásoktól szabadit,

felold a te nemes szived.

(Észrevéve a háttérben Antalt,

suttogóra váltja hangját.)

Kit látok ott? Nem tévedek,

hogy Antal az? Úgy tudtam én,

hogy útra kelt, s már messze jár.
H. András

Jobb nem törődnünk ővele,

hogy hol van, és hogy mit csinál.

(Jobbját kardja markolatára szorítja.)

A jobb kezem a kardomon –

de kardomra se méltatom!

(Sarkon fordul, s megy. Félix követi.)
Vencel

Úgy tettek, mintha észre sem

vennének: mentek íziben!
M. Antal

Soha ilyen históriát!...
Vencel

Ilyet még ember nem pipált,

mióta áll a nagyvilág!

Kár, hogy csak lócsiszár vagyok.
M. Antal

Miért?
Vencel

              Ha egyszer fölcsapok

költőnek: ebbül, ami most

csak rág, emészt órákon át,

én – esküszöm rá – hamarost

megírok egy komédiát!

De olyat ám, hogy éle lesz!...
M. Antal (csendre inti, s kesernyésen mondja)

Valaki mégis észrevesz!

Ihol megint az a futár!
Futár (beérkezve mélyen meghajol Antal előtt)

Jelentem: a grófnő, habár

méltó haraggal távozott,

üzenetet küld általam.

Ma este várja pontosan

tízkor a Huszár-palota

erkélyin állva. Ő oda

mint vendég költözött be, mert

az útiterve füstbe ment.

Ott lenne önhöz pár szava –

de úgy, hogy azt ne tudja meg

a ház nemes kisasszonya,

nehogy még holmi női per

a szunnyadókat verje fel!
M. Antal (türelmetlenül)

Tovább!
Futár

                 Tovább nincs üzenet. –

Ajánlom magam, és megyek.

(Meghajol, s távozik.)
M. Antal (utánakiált ingerülten)

Állj meg! Figyelj, hé!
Vencel

                                           Ez süket!
M. Antal

Most mit javall paraszteszed?
Vencel

Kár odamenni, vélem én,

mert cselt vethetnek könnyedén.
M. Antal

Cselt? Cselt? Ugyan miféle cselt?
Vencel

Olyat, mitől kegyelmetek

mátkája újra Orsi lesz.
M. Antal

Aggódni így fölösleges,

hisz Orsit Félix kapja meg.
Vencel

Szöget ütött fejembe az,

hogy nincs-e számító, ravasz

csel abban, hogy a visszatért

grófnő épp odaköltözik

Huszárékhoz! Hisz lenne itt

számára bárhol fogadó!

Az is egész nyilvánvaló,

hogy András báró az imént

elfordította a fejét,

csak hogy ne kellessék neki

az úrfival szót érteni,

vagy kardra menni. Rendszerint

ilyesmi éberségre int.
M. Antal

De hogyha engem Ő hivat,

a grófnő, akkor nékem itt

csak egy utam-módom marad:

szavát fogadni!

Vencel

                      Csak melyik

grófnő a két fátylas közül?
M. Antal

A végén minden kiderül.

(Keresztet vet.)

Az Isten majd csak megsegit.

Mást nem lehet már tenni itt:

előre hát!
Vencel

                  A mindenit!

Ugy látszik, így döntött az Ég –

de ördög tudja csak, miért!


Mindketten elsietnek.

 

 

 

III. jelenet

 

Bécsi utca. Az előtérben Huszárék erkélyes palotája. A sötétséget csak a kapu felett égő lámpa fénye oszlatja. Orsolya és komornája, Rézi áll az erkélyen. A kisasszonyon új ruha. A komorna kezében Antal úr erszénye.

 

Rézi

Ehol van Antal úr bukszája épen.

(Magában.)

Jó, hogy visszaszereztem idejében.

H. Orsolya

Mit érünk vele? – Semmiképp nem értem,

ki lehetett az a ravasz, csaló

perszóna, az a pokolravaló!

Egész ruhája, fátyla a fején,

olyan volt éppen, akár az enyém!

De mindez nem lett volna tán elég,

ha nem tanulja úgy meg szerepét

az átkozott! Hazudni – azt tudott!

Nem is csoda, hogy Antal akkor ott

egy percnyi kétség nélkül lépre ment!

Az a pimasz boszorkány tönkretett!
Rézi

Ki lehetett?
H. Orsolya

         Akárki, annyi szent,

hogy elgáncsolt, két vállra fektetett!

Én néki csak irigye lehetek.
Rézi

De hisz mikor az úrfi tévedett,

kisasszonyomat vélte látni ott,

kisasszonyomnak szólt a tisztelet,

s a tűz is, ami benne lobogott!

Gondolja meg, kisasszonyom, ha így

folytatja, önmagára lesz irígy!

Ez őrület!
H. Orsolya

         Hogy őrület? Lehet.

De épp ezért őrülten szenvedek! –

Nincs értelme, hogy itt szenvedj velem.

Eredj be ágyat vetni, kedvesem!

(Rézi bemegy.)

Szólít egy furcsa sejtelem szava...

Érzem: sorsom dől el ma éjszaka.

Ördög vagy angyal játszik így velem?

Akárhogy is, kivárom éberen:

lefekszem bár, le nem hunyom szemem!

(Bemegy.)

 

(Távoli harangszó hallatszik.)

 

M. Antal (Vencellel együtt érkezik)

Hallod az esteli harangot?

Nekem üzennek most e hangok!

(Tíz kondulás után elhallgat a harang.)

Látod a balkont? Száz virág

borítja. Még a holdvilág

fényében is hogy tündököl,

parádésan mindenfelől!

Virágerdő fejem felett

reménnyel tölti szívemet. –

Hány óra van?
Vencel

                    Most vert tizet.

De én virágillat helyett

inkább orrontom parfümös

szoknyák szelét.
M. Antal

                       Mily különös,

bűvös fuvallat lengedez!

Vencel

Egykönnyen megtéveszthet ez.

A fukar hold is fél szemét

mutatja csak, akár a két

ravasz grófnő az úrfinak.
M. Antal

Csak tudnám, hogy melyik hivat!
Vencel

Nem mindegy az? Kettő vagy egy?

Én annyit mondok: egyre megy.
M. Antal

Jaj, hogy fátyolhomály alatt

a nők mind hasonlítanak!

 

Orsolya kilkép a balkonra.

Vencel

Akármilyen sötét van itt,

azért sejthetni valamit...

Ott fönn a balkonon – ahol ni! –

látok valakit kihajolni!
M. Antal

Igen! Valóban!
H. Orsolya

                    Antal áll ott?
M. Antal

Te vagy, te vagy a bűvös álmok

titokzatos királyleánya?

H. Orsolya (ajkára téve ujját)

Csak halkabban, szavak királya,

mert én itt vendégként lakom!
M. Antal

Mikor lesz az, hogy láthatom

felhőtlen tündöklő Napom?
H. Orsolya

Majd hogyha elfeledtem azt,

hogy a szép szó csupán malaszt

és szemfényvesztés, mert hiszen

más uralkodik szíveden.
M. Antal

Nem úgy, nem úgy van! Az a nő

énnékem semmi!
H. Orsolya

                        Szép-e ő?

M. Antal

Nem érdekel!
H. Orsolya

                   Jól van, barátom,

a félrelépést megbocsátom,

de érte vezekelni kell.
M. Antal

Csupán a bűnös vezekel,

de én bűnt nem követtem el!

Hanem ha most megengeded,

hogy jó szivedért szép kezed

csókkal borítsam, kedvesem,

azt megigérem, s megteszem –

sőt megköszönöm a kegyet,

hogy ajkam érheti kezed!
H. Orsolya

Kezem feléd hiába tartom,

Barátom: túl magas a balkon.
M. Antal

A balkon bármeddig magaslik,

szerelmem lángja fölcsap addig!

– Jöjj, Vencel!
Vencel

                   Mit segíthetek?
M. Antal

Most nem a jó paraszteszed:

vállad segíthet engemet.

Vencel

A vállam? Csak nem grádicsul

kiván használni Antal úr?
M. Antal

Meghálálom, Vencel, ne félj! –

Fogd ezt a gyűrűt!
Vencel

                        Furcsa éj!

Sok év van már a vállamon,

de – Isten neki – vállalom.

(A balkon alá penderül, Antal rája szökken.)
M. Antal (elérve imádottja kezét)

Micsoda kéz! Micsoda kincs!

S mily lepkekönnyű! Súlya sincs,

ha megfogom. Virágszirom!
H. Orsolya

De terhedre lesz – jól tudom –,

mihelyt tiéd lesz.

M. Antal

                        Édesebb

teher számomra nem lehet!

(Halmozza a kézcsókokat.)
Vencel

De én nem bírom terhedet,

mert csizmád sarka túl kemény!

(Megtántorodik, s Antallal együtt elesik.)
H. Orsolya

A sors akarta így, nem én.

Fejet kell néki hajtanunk.
M. Antal (talpra szökken)

Az örök Ég legyen tanúnk,

hölgyem, hogy veszni nem hagyom

már egyszer meglelt üdvömet!
H. Orsolya

Egy vallomással tartozom –

s kérlek, hogy sértésnek ne vedd!

El kell utaznom, messze. Végleg.

Nyugodj belé! Ilyen az élet.

Férjhez megyek.
M. Antal

                       Szentséges Ég!

Mi ez? Kihez? Miért? Miért?!
H. Orsolya

Nem mondhatok többet. Ne kérd!

  (Indulna be.)

M. Antal

Egy percre még!... Egy szóra még!
H. Orsolya

Nos hát... legyen, mint akarod.

De csupán azért maradok,

mert egy barátnőm jár eszemben...
M. Antal

Barátnőd?
H. Orsolya

          Mi a furcsa ebben?

Egy gondolat támadt fejemben. –

Barátnőm, Orsi...
M. Antal

                        Milyen Orsi?
H. Orsolya

Nem könnyü nékem róla szólni,

mert érzékeny, finom leány

barátnőm, Huszár Orsolya...

meg nem bocsátanám soha

magamnak, hogyha ártanék

őnéki akaratlanul,

mikor titkát elárulom...

De megteszem, mert megbizom

nemes szivedben.
M. Antal

                         Angyalom!

minden szavad merő tapintat

és hűség: semmi meg nem ingat!

Beszélj! Ez a varázsos éj

csupa titok... Beszélj! Beszélj!
H. Orsolya

Kimondom: Huszár Orsolya

szeret téged. Úgy, mint soha

még senkit, senkit a világon!

Ha most szive titkát kitárom,

azért teszem, hogy tégedet

fontos dologra kérjelek.
M. Antal

Fontosabb semmi nem lehet

számomra, mint a Te szavad!

Gát nem riaszt – törik, szakad:

akármit kérsz, én teljesítem!
H. Orsolya

Akármit?

M. Antal

        Úgy segítsen Isten!
H. Orsolya

Szavadon foglak: arra kérlek,

hogy ő legyen – a feleséged.
M. Antal

Nagy isten!... Köt igéretem.

A mennyország nyílt meg nekem

ott fenn – s most tárul a pokol!
H. Orsolya

Dehogy pokol! Meglásd, nem oly

sötét közelgető jövőd!

Jól meg fogod te szokni őt. –

Egy pillanat!... Mindjárt hivom,

hogy még ma – itt a balkonon –

megtörténjék a kézfogó.

Jó lesz-e így?
M. Antal

                  Hogy lenne jó?

Ez halálos ítéletem!

H. Orsolya

Ez elhamarkodott beszéd. –

Hadd kérlek meg, hogy véle szép

gyengéden és vigyázva bánj!
M. Antal

A nyelv erőt vehet magán,

de a szerelmes szív soha:

az olthatatlan lánggal éget!
H. Orsolya

Nem ő lesz hát a feleséged?
M. Antal

Adott szavam meg nem szegem.

De hogyha őt nőül veszem,

csak a Te kedvedért teszem.
H. Orsolya (hisztérikusan kitörve)

De megteszed! Szégyelld magad!

Milyen szerelem az, mely egy

fuvallattól is tönkremegy,

elpattan, mint a buborék,

s nyomán csak szappanlé marad?!
M. Antal

De Kincsem, hisz saját szavad

vezérelt, s az szabott irányt...

H. Orsolya (szavába vág)

Jámbor fiú! a nő szivét,

szivét figyeld, ne a szavát!

Van-é a föld hátán olyan

nő, aki szívből, komolyan

szerelmes társát arra kéri,

legyen szives őt fölcserélni

más nővel – bármily ok miatt?!

Azt vártam tőled, igen, azt,

hogy tombolsz, hogy fölháborodsz.

Vagy néked sem oszt, sem szoroz,

hogy szívből vagy színből beszélek?

Kegyetlen!
M. Antal

           Tévedsz, Drága Lélek!

Könyörgök, bocsáss meg nekem –

bár nincs mit megbocsátanod,

hisz tomboltam, fölháborodtam,

s lelkem mélyéig meghatottan

bizonygattam szerelmesen,

hogy holtomig tiéd vagyok!

Számomra nincs, nem volt soha

visszataszítóbb földi lény,

mint az a hűvös Orsolya!
H. Orsolya (hátralép a szobába, s más hangon szól ki)

Mi ez a lárma?

(Kilép az erkélyre, s ismét a régi hangján szól.)

                          Jöjj ki, Lelkem!

Itt Antal hangosan csepül.

Már szinte cseng belé a fül!

Csodálkozol? Ha nem hiszed,

kérd őt, hogy ismételje meg.

De én lefekszem, mert korán

kelek majd: nagy út vár reám.

(Egy pillanatra elvonul, majd ismét a

balkonra lép, azt a látszatot keltve, hogy

a grófnő távozott, s helyébe Orsolya lépett.)

Hozzád szólok, lovag – habár

e cím rád most már nem talál,

mert képes voltál egy finom

dámáról oly irtóztatón

beszélni itt. De hát hogyan

láthatnád te világosan,

mit érek én? Annak, ki vak,

fényről hiába szólanak.

A csillag is, a Hold, a Nap

önéki sötét folt marad.

Jobban teszed, ha ezután

pórnővel incselegsz csupán:

az illik hozzád, volt lovag!

Megyek, hogy ne is lássalak!

(Visszalép a szobába, s becsapja a kiskaput.)
Vencel

Nemcsak kaput csaptak be hangosan,

de minket is becsaptak itt, uram!
M. Antal (kezét mellére téve)

Döbben szivem, elfúl szavam.

 

Alighogy e szavak elhangzanak, nyílik a palota földszinti kapuja, s izgatottan lép ki rajta Huszár László báró, fiával, Andrással és Félix lovaggal. Egy szolga lámpával kíséri őket.

 

H. László

Mi ez, mi ez, mi ez? Megáll az ész!

Nem képzelődsz, fiam? Valót beszélsz?

H. András

A színvalót!
H. László

                 Te hallottad szavát?

Ki merte háborgatni Orsikát

ilyenkor? Ki oly vakmerő pimasz?
H. András

Akármily meghökkentő: így igaz!
Vencel (fedett hangon)

Uram, nincs mit keresni itt...

Jobb volna már...
M. Antal

                         Egy szót se! Csitt!
Félix

Beszédet hallok! Azt hiszem,

amonnan jön...
H. László

                     Mit lát szemem!
Félix

Ott, ott... Ő az... Igen, igen!
H. László

Csak nem?... Ott Mészel Antal áll?
H. András (kirántva kardját)

Ne tűrjük ezt!

H. László (csitítva fiát)

                 Megállj, megállj!

Szavam lesz hozzá még előbb.

Dühödön addig végy erőt!

(Antalhoz fordul.)

Szólj: mit gondoljak rólad én,

hogy nappal jössz mint vőlegény,

éjjel meg lopva visszatérsz,

mint akiben zavart az ész,

és képes volna Orsolyám

rossz hírbe hozni, sőt talán

vesztébe is sodorni, és...
M. Antal (indulatosan vág szavába)

Nem, jó uram! Ez tévedés!

Nem járt az eszem Orsolyán!

Azért vagyok én itt csupán,

uram, mivel nagyságotok

vendége idehívatott,

a grófnő...
H. László (kirobbanó csodálkozással)

          Grófnő? Nálam, itt?

Bolond beszéd! A mindenit!...

Ilyen vendégem sose volt!
M. Antal

Uram, én nem vagyok bolond.

nem tagadhatja senki sem,

hogy az imént itt volt, s beszélt

a balkonról nagyságotok

vendégeként...
H. László

                    Elég! Elég!

Azért e sok üres beszéd,

hogy eltereld figyelmemet!

De esküszöm, hogy engemet

bolonddá tenni nem lehet!

Imént leintettem fiam,

de most kiállok én magam.

Öreg szivem jó vére forr:

sértésre kardom válaszol!
Vencel (a vívni készülő urak közé veti magát)

Ne karddal, urak! Nyugalom!

Esküdve tanusíthatom:

tíz perce sincs, hogy Antal úr

itt csillapíthatatlanul

száz csókot cuppantott oda

a grófnő szép kezére fent,

mikor kacéran megjelent.

El nem felejtem ezt soha:

én voltam uram zsámolya!
H. László

Példátlan skandalum!
F. Terézia (most lép ki a palota kapuján)

                                 De tény!

Bevallom, hogy én voltam, én,

ki fondorlattal, fátylasan

grófnőnek adtam ki magam,

mert Mészel Antal megbüvölt,

s én meg akartam nyerni Őt.

Én nyújtottam feléje le

forró kezem – mint jegyese!
Félix (Teréziához)

Mit hallok itt! Ez mit jelent?
F. Terézia

Azt, hogy nem hajlok meg neked,

s nem kérem engedélyedet!

M. Antal

Kegyed volt hát az a grófnő, kegyed!
Félix

Mielőtt hozzászólhatnék...

 

E percben kilép a palota kapuján Orsolya, vele együtt komornája, Rézi és a Futár.


H. Orsolya

                                                    Ne tedd!

Teréz szava hazugság, rágalom!

Csak el akarja nyerni Antalom.

A grófnő én vagyok – nem rang után,

de Antalom lelkének színpadán –

és ez most százszor fontosabb lehet!

Én vagyok az, kit lekezelni mert,

de fátylasan a mennyekig emelt!

Mellettem itt e selyembuksza szól,

és alján a két elmetszett zsinór.

S tanúm komornám, ki nyomomba jár,

s ez a derék és szótartó futár.
Futár

Igent kell erre mondanom.

Rézi

Igy van, Teréz kisasszonyom!

Belé kell már törődnie.
H. Orsolya (Antalhoz)

Végső bizonyságul, ime,

még itt e kéz! Nyujtom – Neked!

Ez nyerte úgy meg szívedet!

Fölismered?
M. Antal

                      Tovább ne mondd!

Szavad legyőz, a porba ront!

Bolond voltam, százszor bolond!
Vencel (foga közt)

Fején találta a szöget.
H. László (Félixhez)

Öcsémuram, most már neked

azt mondom: ez a Sors keze.
Félix

Keresztet rá!
H. László (tapsol egyet)

                 Szóljon zene!

Fanfár zendül, s erre zenészek tűnnek föl a balkonon.

H. Orsolya (előrelép a rivaldáig, s a közönséghez szól)

Dámák, urak, nincsen tovább:

bezárjuk a komédiát.

Kivánunk szép jó éjszakát!

(Mélyen bókol.)

 

A zenekar rázendít a Grinzingi dalra, s a szereplők énekelve, táncolva kísérik a muzsikát:

 

Ha a Grinzing elcsitul éjjel,

S halkan dúdol a szél,

Fönn távol lobban a fényjel,

Lángja a lelkemig ér...

Nem égi fény, csak gyertya tán,

De dobban rá a szív,

Mert hátha Ő jelez ablakán...

Valaki hátha hív?...

 

  A zene és az ének egyre szól, miközben legördül a

 

F Ü G G Ö N Y