Mészöly Dezső: Két tűz között
Második
felvonás
II.
jelenet
–
Orsolya szobája a Huszár-kastélyban –
H. Orsolya (izgatottan beszél komornájához,
Rézihez)
Segíts
levetni gyászruhám!
Fájdalmasan
tapad reám...
Bár
ezzel most egy perc alatt
levethetném
a sorsomat!
Rézi (vetkőztetve úrnőjét)
Ugyan
kár búslakodni, kincsem!
Sorsában
semmi hiba nincsen!
(Egy
otthonkát nyújt feléje.)
Vegye
föl ezt a pongyolát,
és
ne eméssze úgy magát!
H. Orsolya
Te
még mindig nem érted ezt!
Torkon
ragad ez, nem ereszt...
Iszonyu
kétség fojtogat.
Rézi
Ugyan,
ugyan...
H. Orsolya
Nyugtot nem ad,
ver,
üldöz, hajt egy gondolat.
Rézi
Egy
ír van erre: józan ész.
Aludjon
egyet rá! Tudom,
holnapra
már kisasszonyom
úgy
elfelejti ezt a bajt,
hogy
rá se hajt!
H. Orsolya
Értsd végre meg –
nemegyszer
mondtam már neked –
két
tűz között toporgok és
vivódom
– ritka szenvedés!
Hol
úgy érzem, hogy éktelen
csúf
nő vagyok, kit senki sem
kiván,
máskor meg hirtelen
döbbenten
azt tapasztalom:
mágnes
vagyok! Hisz oly nagyon
vonzom
egy szép lovag szivét,
hogy
semmi néki nem elég,
föllángol
értem, s porig ég!
–
Mondd, mit tegyek? Szeressem őt,
mert
bennem látja azt, aki
felülmúl
minden szeretőt?...
Vagy
jobb tán eltaszítani
s
gyűlölni mindörökre, mert
megalázott
és porba vert
azzal,
hogy játszva eldobott,
mint
egy kifacsart citromot,
a
fátylas, titkos nő miatt?...
S
mindezt egy röpke perc alatt!
Mi
ez? Bolondgombát evett? –
Beszélj!
Ki hallott már ilyet?
Rézi
Ilyet
még senki – szent igaz! –
de
minden sebre van tapasz:
keressük
meg, s éljünk vele!
Attul
ne főjön már feje,
hogy
sorsa nem oly egyszerű!
Lehet
a vége nagyszerű!
H. Orsolya
Hogyan?
Rézi
Azt hagyja abba már,
hogy
önmagával perbe száll!
Mi
haszna követelni tőle,
hogy
jegyességét bontsa fel,
s
adott szavát tagadva, törve,
házunkból
is költözzön el?!
Ha
ilyet parancsol neki,
csak
önnönmagát bünteti!
H. Orsolya
De
mit tehetnék egyebet?
Leküzdhetetlen
vágy vezet,
és
képzelődöm szüntelen,
hogy
véle egy titkos helyen
találkozom,
hol levetem
a
fátylon kívül mindenem,
s
előtte állok meztelen.
Ez
őrület!... De azután
eszembe
jut a sérelem,
s
egy indulat hajt már csupán,
hogy
bosszut álljak s meggyötörjem.
Tombol
szivem a vad gyönyörben,
hogy
őt a porba sújtva lássam,
fetrengve
és félholtra váltan.
Rézi
Ha
így folytatja ezt tovább,
olyan
hatalmas fába vág
fejszéjével,
mi hogyha dől,
fejére
hull, s lecsapva öl!
H. Orsolya
Ó,
Istenem! Balvégzetem
olyan
csomót vetett elém,
mit
kibogozni nem lehet,
csak
kettévágni... S érzem én,
hogy
ez a furcsa, kőkemény
csomó:
az én szegény szivem.
Olvadt,
de sorscsapás alatt
megdermedt
és – kettészakadt.
(Egy
székre rogy.)
III.
jelenet
–
Másik szoba a Huszár-kastélyban –
László báró, Terézia, Félix, András báró és Orsolya
tanácskozik.
H. László (izgatottan fel s alá járva beszél a
pihegő Teréziához)
Halljam,
halljam kegyed szavát!
Őrlődöm
itt órákon át...
Tudnom
kell, mi igaz, mi nem!
F. Terézia
Soká
nem hittem, már hiszem.
Szolgája
vallott énnekem;
s
megerősítik mások is,
hogy
vallomása nem hamis.
Félix
Meg
is lett volna hirtelen
az
esküvő, ha közbe nem
jön
valami családi gyász.
Azért
halasztódott a nász.
Ugy
átérzem báró uram
csalódását,
mint a magam
baját.
De azt tanácsolom:
ne
vegye szivére nagyon!
S
nem kell ezen töprengni már!
A
szélhámost kimélni kár:
felőle
egykettőre döntsön!
Ki
kell az útját adni rögtön!
H. László
Hogy
Antalunk most hirtelen
fejét
veszíti, s egy ilyen
bolond
kalandba belevág...
Látott
ilyet már a világ?
Ez
énszerintem hihetetlen.
Félix
De
hát tudják-e, mindezekben
mily
titkos cél vezérli őt?
H. András
Ha
ott a Szentegyház előtt
én
meg Viktor rá nem találunk,
aligha
láttuk volna nálunk.
Ezért
bizony azt gondolom,
hogy
Félix jár itt jó nyomon.
H. László (Félixhez)
Nos,
ha magad láttad: hiszem.
Igy
semmi kétség. Rosszul áll
itt
Bécsben most a közmorál.
Száz
szónak egy a vége: itt
az
úrfi már nem lakhatik
egy
perccel sem tovább!
H. Orsolya (zavartan)
Apám,
én
még sok mindent tudok ám!
Antal,
ki jó is, rossz is egybe,
s
talán meggondolalanul
bocsátkozott
egy furcsa ügybe,
most
már az új kaland okán
egy
grófság várományosa.
H. László
Nocsak!
H. Orsolya (egyre izgatottabban bonyolódik bele a
füllentésbe)
Azért van úgy oda
a
szép grófnőért – aki tán
nem
is csak grófnő igazán –
e
cím merő inkognitó,
titkát
kutatni nem való...
Magam
volnék legboldogabb,
ha
mind e furcsa dolgokat
merőben
pletykának hihetném,
de
hát az a hölgy jó barátném,
s
mindenről beszámolt nekem.
Elmondta,
milyen hirtelen
meg
tudta őt hódítani
a
szép gavallér... És ami
még
meglepőbb: a gyásza is
szinte
a semmibe merült,
egész
kedélye földerült!
Nem
tudta persze, míg beszélt,
hogy
én magam is érdekelt
vagyok.
Hallgattam róla, mert
azt
óhajtottam, hogy nekem
világosan,
tüzetesen
fejtsen
ki mindent! Végül is
meginvitált
vendégül is
a
tervbe vett gyors esküvőre,
amit
mindketten egyelőre
csak
csendben intéznek, mivel
még
friss a gyász.
H. László (gunyorosan)
Ők erre fel
gyorsan
kivánnak egybekelni!
No,
finom döntés, fejedelmi!
Mondd,
lányom, mily grófnő lehet,
ki
ilyen eljárást szeret?
H. Orsolya
Most
erre nem felelhetek,
mert
megfogadtam, hallgatok,
míg
nincs lezárva a dolog.
H. András
Nos,
hogyha Antal végre sem
döbben
rá, mily förtelmesen
viselkedett...
H. László
Ugyan, fiam!
Kár
igy dühöngni! Hát vajon
mit
is veszíthet Orsolya,
ha
olyan párti vész oda,
mi
egy rongyemberhez köti,
egy
kerge úrfihoz, aki
máról
holnapra máshoz áll,
s
magának új jegyest talál?!
H. Orsolya
Azt
mondják, ritka szép keze
s
igen varázsos két szeme
van
új párjának. Rangja is
vonzó,
dicsfénye nem hamis!
Most
Antal jó uton halad,
hogy
udvarában mint lovag
legyen
testőre tisztesen.
Szivből
kivánom: úgy legyen!
H. László
Hallatlan
botrány, mondhatom!
Ha
apja hallaná, tudom,
ki
is tagadná rossz fiát!
De
menjen csak, amerre lát!
–
Neked pedig, kis Orsikám,
könnyű
különb párt lelni ám!
Félix
Ha
én lehetnék az, nekem
egy
vágyam lenne: tisztesen
megszolgálnom
a sors kegyét
s
e drága hölgy remélt kezét.
–
Ha báró uram ezután
nem
jó szomszédjának csupán,
de
vejének fogadna el...
Hadd
emlitem, hogy hétezer
dukátot
is hoz birtokom,
és
kedvel, tisztel sok rokon!
Szerényen
kérdem: kell-e más?
Hű
szivem már csak ráadás.
H. László
Megtisztel
szép ajánlata,
derék
öcsémuram, noha
még
egyelőre ezt a nászt
halasztani
javallom én.
De
ha a régi vőlegény
majd
ehhez gratulálni jön,
annyit
se mondok: köszönöm.
Lépjen
csak túl a küszöbön!
Halkan nyílik a szoba ajtaja, s a
küszöbön feltűnik Mészel Antal, szolgájával, Vencellel.
M. Antal (Vencelhez)
Búcsúznunk illik,
tisztesen.
(László
báróhoz)
Báró úr, megbocsát
nekem,
ha kissé gyorsan
távozom.
Hazánkból jött egy
jó rokon,
ki nemsokára frigyre
lép
egy hölggyel itt, s
ő arra kért:
legyek tanúja.
Semmiképp
nem mondhatok nemet
neki –
és sürgős volna
dönteni.
Legyen szabad
türelmetek
kérnem, hogy ily sebten
megyek.
H. László
Látom, tudod az
illemet,
hogy mit lehet, mit
nem lehet.
Hozzáteszem: bár a
morál
mellett is így
kitartanál!
De hagyjuk ezt most!
– Jó utat!
Menj, merre visz
kedved s lovad!
(Indulna, de
visszafordul.)
S ha legközelebb erre
jársz,
azt hallod majd:
megvolt a nász
lányom s új
vőlegénye közt.
(Búcsút intve
ingerülten távozik.)
H. András
A hevedert szorosra
kösd,
mert nyugtalan a
paripád!
Percig se rostokolj
tovább!
(Búcsút intve
sarkon fordul, s megy.)
Félix (gunyorosan)
Nos, búcsuzásul: sok
szerencsét!
Ha elkerülsz minden
kelepcét,
ha lelkifurdalás se
mar,
s grófnődre rá nem
unsz hamar:
a bukszád sose lesz
üres!
Magasra jutsz! Csak
légy ügyes!
(Búcsút int, és
távozik.)
F. Terézia
(gunyorosan)
Ha nem titok, mikor
kerül
a nászra sor:
feltétlenül
közölje dátumát
velünk,
hogy mindahányan ott
legyünk!
(Emelt fővel
távozik.)
H. Orsolya
Ugy látom, útra
kelne már –
és itt mindenki
gratulál
eltávozásakor. De
én
csak annyit mondhatok,
szegény
uram: téved, ha szép
remény
biztatja útra kelni
önt.
Oly rossz hírt kell
közölnöm önnel,
mely sajnos mindent
porba dönt.
Elhallgatnám e hírt
örömmel,
de vállaltam, hogy
átadom...
Uram, sajnálom önt
nagyon...
M. Antal
Halljam, halljam,
halljam, mi az!
Viseljem el, ha
színigaz!
H. Orsolya
Ugy tetszik,
esküvője egy
nehézség folytán
füstbe megy.
A grófnő, ki
bizalmasom,
elmondta tegnap, hogy
nagyon
sajnálja, de egy-két
napon
belül el kell
utaznia.
A birtokával van
baja.
Ügyvédje kérte,
hogy legott
számolja fel a
birtokot.
Reméli, megbocsátja
majd
ön azt, hogy
birtokára hajt.
Kért, adjam át
üdvözletét,
s meg-megtörölve
szép szemét
hullatta könnye
gyöngyeit,
hogy semmi rajta nem
segít.
Elnéztem hófehér
kezét,
amint a rózsás
archoz ért...
Hozzá képest az én
kezem
oly csúnya, hogy
szégyenkezem.
(Mélyen bókolva
távozik.)
Vencel (elősündörög a sarokból)
Szegény uram
megjárta most!
Jó lesz indulnunk
hamarost.
Először az a
fátyolos
delnő jött, és
titokzatos
igéretekkel
áltatott...
Nagy kár volt lépre
menni ott!
Most meg becsületünk
kitelt
már itt is!
Töprengés helyett
legjobb lesz útra
kelni már:
másutt tán több
szerencse vár.
Rajtunk a kurva
Sorsnak átka –
úgy ám, uram! Se
pénz, se mátka!
M. Antal
Gyerünk! Elég volt,
elmegyek:
Bécs nem lát többé
engemet!
(Mindketten
elsietnek.)
Harmadik
felvonás
I.
jelenet
–
Szoba egy Bécs melletti fogadóban –
Antal és Vencel csomagol.
Vencel
Döntött az úrfi?
Most tehát
megint csak indulunk
tovább?
M. Antal
Igen.
Nincs itt már semmi dolgunk.
Kár
fogadónkban rostokolnunk.
(Eltűnődik.)
Vesztettem
is, meg nyertem is.
Igy
jár, ki csak magába hisz!
Sikerhajhászás
rabja voltam,
s
göröngyös pályán megbotoltam.
De
talpra álltam a porondon!
És
végre most – szavamra mondom –
megkaptam
azt, ami kijár:
szabad
vagyok, mint egy király!...
Szabad,
szabad, szabad, szabad. –
Nincs
boldogabb az ég alatt!
(Csaknem
táncra perdül.)
Vencel
Hogy
az a fátylas, büszke dajna
szerette
gazdám: megmutatja
az
a kis ékszeresdoboz,
mi
semmi gondot nem okoz,
hisz
gazdag úrnő adománya!
Tucatnyi
gyémánt, drága násfa!
Ha
pénzre váltja: lesz mibül
fizetni
bárhol, bármiér!
M. Antal
Soha!
Emlékként többet ér!
Ilyen
szentségnek ára nincsen:
örökre
őrzöm drága kincsem.
Vencel
Én
meg bevallom, azt reméltem,
hogy
megkapom most végre bérem.
M. Antal
Hazáig
tarts ki! Otthon én
majd
kárpótollak könnyedén.
Vencel
Szólnék
nehány szót erre még,
ha
hallgat rám egy kicsikét.
Miért
menjünk most haza sebten,
loholva,
dolgunkvégezetlen?
Ott
minket majd mindenki átkoz,
mert
végre is ők arra várnak,
hogy
friss menyecskét visz a házhoz
mindannyiuk
gazdasszonyának.
Jobb
lenne szépen visszamenni,
s
a jó szülőket megkövetni.
A
lágyszívű kis mátka majd
kegyelmed
szép szavára hajt,
és
egykettőre megbocsát,
ha
jól viseli ott magát.
Meglesz
a sebre a tapasz,
és
búra-bajra a vigasz.
M. Antal
De
az a higvérü leány
morcos
hitvesként majd talán
kitör,
s mindent szememre hány.
Vencel
Mást
mondok akkor, jó uram.
Még
egy lépésre módja van.
Emlékszem
én: a szép Teréz
gazdámra
mily epedve néz!...
S
őszinte lelkű jó leány,
okos,
velős minden szava.
Boldog
lehetne oldalán!
Vihetné
inkább őt haza!
M. Antal
A
fátylas istennő helyett
más
hölgy már szóba sem jöhet!
Vencel
De
az a büszke dáma ott
szépségivel
fukarkodott.
Furán
kellette így magát:
irigy
volt megmutatni mán
csak
orrát vagy csak orrlikát!
Kinek
kell ily bolond talány?!
M. Antal
Elég,
elég! Te ezt nem érted.
Ne
szólj bele!
Vencel
Jó, nem beszélek.
(Valaki
kopog.)
Kopognak,
gazdám.
M. Antal (idegesen)
Bújj be már!
Belép a már ismert Futár, s mélyen bókol.
Futár
Mély
tiszteletem! – Ugyebár
Nagyságod
az, ki csak minap
jött
Bécsbe, s immár nem marad.
M. Antal
Ugy van.
Vencel (súgva)
Ez a grófnő legénye.
Futár (túlzott udvariassággal)
Szép hölgyek, urak
szemefénye,
Nagyjó Uram, engedje
meg,
hogy megcsókoljam e
kezet!
(Közelebb lépve
megcsókolja Antal kezét,
majd elővesz egy
vaskos levelet.)
Imé: hozom
úrasszonyom
szép levelét, és
mondhatom:
ha ezzel itt
tartóztatom,
boldog vagyok, hogy
én hozom!
(Meghajol, majd
távolabb lép.)
Vencel (morogva)
"Hozomra a zsidó se
ad."
Hamis pénz ez a
hódolat.
M. Antal (Vencelhez)
Nyomj egy dukátot a
kezébe!
Vencel (foga közt)
Inkább barackot a
fejére!
Azt érdemel csak az
ilyen!
M. Antal
Ennyit kibír az én
zsebem.
Vencel
Ha így folytatjuk,
nem marad
holnapra betevő
falat.
M. Antal
Bízd rám! És tedd a
dolgodat!
Vencel megvetően odavet egy dukátot, amit a Futár röptében
elkap.
M. Antal (miután mohón átfutotta a levelet)
Fölolvasom! Hegyezd
füled!
Nem bárki fia kap
ilyet!
(Hangosan olvassa
Vencelnek a levelet.)
"Egy vallomással
tartozom:
hazudtam önnek –
úgy bizony!
Hogy könnyen
próbára tegyem
remélt szerelmét:
vétkesen,
ravaszdian költöttem
egy
mesét... Azt írtam:
füstbe megy
a tervbe vett
találkozónk,
mert utaznom kell
hirtelen:
oltár
elé visz más helyen
egy
nékem rendelt férfiú –
et
cétera, et cétera...
Hazugság
volt ez mind, hiú
mesterkedés.
Minden szava
hamis
volt annak a levélnek.
Most
végre őszintén beszélek.
Kérem,
ne keljen útra még!
Ezerszer
áldja meg az Ég!
És
hogy mindent jóvátegyek,
mellékelek
egy összeget:
imé,
ezer arany dukát!
Ez
önnek már régen dukált.
Üdvözli
önt hőn szerető
grófnője,
kész hive – agyő!"
(Még
mindig a levelet forgatva,
tűnődve,
mosolyogva mondja)
Asszony-levél:
zűrös, bohó,
de
mindenképp szívig ható.
Vencel
Nekem
a gyomromig hatott:
most
kétpofára jóllakok!
M. Antal
Nos,
egykettőre vissza Bécsbe!
Nem
érkezhetünk oda késve!
Nem
várakoztathatjuk őt!
Nyeregbe!
Még ma délelőtt!
(Elsiet.)
Vencel (búcsúzásul a Futárhoz ugrik, s
jobbról-balról megcsókolja)
Te
százszor áldott aranyember!
Futár (fintorogva)
Elég
már! Férfi csókja nem kell!
Egyik jobbra, másik balra távozik.
II. jelenet
– Kis tér nagy fa alatt, a Szent István-székesegyház
mögött –
Terézia és Rézi
egy kőpadon ül.
Rézi
Nos,
itt a hely, kisasszonyom.
Örvendek,
hogy szolgálhatom,
s
talán megvigasztalhatom
szerelmi
gondjában, amit
föltárt
nekem bizalmasan
kivallva
szíve titkait.
–
Urnőm, komoly kis Orsolyám,
meg
is neheztel érte tán,
hogy
önnek szolgálok titokban.
De
kedves bátyja annyi jóban
részeltetett
már bőkezűen:
illik
mindent megtenni híven,
mi
az ő nászát támogatja.
Még
hátravan, hogy Orsi apja
a
régi eljegyzést előbb
oldassa
fel törvény előtt.
Ezt
persze nehezíti az,
hogy
Antal úr – mint egy kamasz –
a
grófnő csapdájába esve
csak
érte lángol reggel-este.
F. Terézia (fejéhez kap)
Mit
hallok?! Szédül a fejem...
A
grófnő itt van? De hiszen
úgy
volt, hogy birtokára hajt,
s
eltűnik innen végre majd,
mert
másutt, mással frigyre lép!
Rézi
Ez
is mutatja rossz szivét
és
csalfaságát! Hazudott!
Nyomoztam:
sok mindent tudok.
Kisült,
hogy csele próba volt,
mert
Antal úrban nem bizott:
akarta
tudni, hű-e még,
vagy
alattomban félrelép
és
visszafordul Orsolyához,
kit
ő, a grófnő egyre átkoz,
gyanakvón
és féltékenyen,
nincs
nyugta tőle percre sem.
De
látva azt, hogy Antal úr
immár
örökre elvonúl:
küldött
egy újabb levelet,
bevallva,
hogy csak cselezett.
Bocsánatot
kért mindenért.
S
új leveléhez téve még
küldött
ezer aranyat is
ez
a ravaszkodó, hamis,
mindenre
elszánt nőszemély,
hogy
Antal úr, ha visszatér,
bizton
találkozzék vele.
(Körbemutat
a téren.)
Ez
a találkozó helye.
Holnap
pedig – tervük szerint –
házasságuk
megköttetik
pap
előtt, ünnepélyesen.
F. Terézia (kétségbeesve fölpattan)
Beléhalok!
Beléhalok!
Rézi (visszatartja)
Kétségbeesni
semmi ok!
Van
egy megoldás. Bízza rám
magát,
s kövesse taktikám!
Nos,
Antal úrfi ugyebár
a
grófnőt, akit ide vár,
lefátyolozva
látta csak...
vagy
legfeljebb a két szemét,
s
keresztvetéskor jobb kezét
egy
pillanatra... Ez maradt
fejében
s emlékezetében.
Nehány
ingerlő villanás
nyügözte
őt le, semmi más.
F. Terézia
De
lenyügözte!
Rézi
Kérve-kérem:
engedjen
még tovább beszélnem!
Hallgassa
meg a tervemet!
F. Terézia
Ugyan
miféle terv lehet
olyan,
hogy megment engemet?!
Rézi
Szereztem
olyan gyászruhát
és
fátylat, milyet ő visel,
a
grófnő. S varrtam íziben
egy
olyan erszényt, amilyen
az
úrfi adománya volt.
Kitömtem
szépen kártyapénzzel,
hogy
jól mutasson. Semmi vészjel!
Én
akármibe fogadok,
hogy
így a dolog menni fog!
F. Terézia
Nem
értem, mindez mire kell.
Rézi
Fogadja el, és öltse
fel! –
Szavamra: így a
tünde nőt,
kit úgy imádott már
előbb,
ön testesíti meg
neki!
Hisz voltaképp nem
ismeri
rajongva tisztelt
asszonyát,
a grófnőt! Mint már
mondtam önnek:
szemét, kezét
láthatta csak
a fennhéjázó,
büszke nőnek.
Mutasson hát ön is
neki
csak ennyit! Aztán
fejtse ki,
hogy érte ön is úgy
eped,
mint ő önért, hogy
tűzben ég,
csak arra vágyik,
hogy kezét
nyujthassa néki, és
legyen
csupán övé,
szerelmesen
és boldogan – amíg
csak él!
A grófnő így, mint
holt levél
ősszel, mikor ráhull
a dér,
avarba vész és
elenyész.
F. Terézia
Mint egy poéta, úgy
beszélsz,
de bíznom ebben túl
nehéz.
Rézi
Hadd folytatom!
Következik
a nagy meglepetés,
amit
az úrfi várt,
órákon át
unszolva szíve
asszonyát.
Hajítsa földre
fátyolát!
Ez lesz a döntő
pillanat!
Örökre diadalt arat!
Az ön képében
látja meg
az úrfi azt a ritka
nőt,
akiért majdnem
elepedt!
F. Terézia (elszántan fölpattan)
Jöjjön a döntő
ütközet!
(Úgy elsiet
jobbra, hogy Rézi alig tudja követni.)
Egy közeli kocsmában zene zendül. Antalt
látjuk, aki balról jön a térre, s fülel az egyre hangosabb
muzsikára.
M. Antal
Valahol erre
tőzsérek mulatnak!
Magyar cigánnyal
bécsi dalt huzatnak!
A régi dallam...
milyen ismerős...
Egy könnyed emlék
néha mily erős!
(Tűnődve
énekelni kezd ő is.)
Ha a Grinzing
elcsitul éjjel,
S halkan dúdol a
szél,
Fönn távol villan a
fényjel,
Lángja a lelkemig
ér...
Nem égi fény, csak
gyertya tán,
De dobban rá a
szív,
Mert hátha Ő jelez
ablakán...
Valaki hátha
hív?...
(Beszélve
folytatja)
Igen, valaki hív!
Vagy hiteget?
Mi lesz ebből?
M. Viktor
(jön balról, s rácsodálkozik Antalra)
Mit látok? Szent Egek!
Még mindig itt vagy?
Azt hittem, neked
már semmi kedved
Bécshez!
M. Antal
Nem megyek,
nem, nem, amíg itt
boldog nem leszek!
– Tudod-e, ki
fordított sorsomon?
M. Viktor
Hogyan tudhatnám?
Nem is sajditom.
M. Antal
Megmondhatom, ha
tudni akarod.
Előtted, Viktor, nem
lehet titok!
A gyászruhás,
talányos, tünde nő...
M. Viktor
Csak nem a grófnő?
M. Antal
Eltaláltad: Ő!
M. Viktor
Azt hittem, útra
kelt, és messze jár.
M. Antal
A kedvemért jött
vissza – s ide vár!
M. Viktor
Micsoda földre
szállott ideál!
Bevallom, Antal,
irigyed vagyok:
rád Jó Szerencse
csillaga ragyog.
Ily csillagfényben
mások is fürödnek.
Az édes élet, mint
egy ritka sörbet,
fölpezsditi az ifjú
szíveket.
András Teréziára
vet szemet.
Félix meg kerülgeti
Orsikát...
Az örömszülők
ettől boldogok:
bólintanak rá. Én,
csak én vagyok
itt minden
fordulatnak vesztese.
M. Antal
Attól ne fájjon ám
fejed sose,
hogy én tán
visszatérek Orsihoz!
A hűvössége
sodromból kihoz.
Megesküszöm a
magasságos Égre,
hogy egy lépést se
teszek többet érte!
M. Viktor
Megnyugtatásod
szívből köszönöm –
és egyben búcsuzom.
Járom külön
az én keserves,
kátyús útamat –
pipára gyújtva...
Ennyit még szabad
baleknek is, mikor
hoppon marad.
(Pipát vesz elő,
s búcsút intve távozik.)
Vencel (balról jön, kissé pityókásan)
A lovak megkapták az
abrakot,
amint az úrfi
kérte...
(Hirtelen
megtorpan.)
Ki az ott?
(Leskelődik,
meregeti szemét.)
Az aranyos kis
grófnő közeleg? –
Megérdemli az
aranyos nevet
azért az ezer
aranyért...
M. Antal
Elég!
Most ne beszélj!
Vencel
Kussol a jó cseléd.
(A nagy fa mögé
lapul, de marad.)
M. Antal (mélyen meghajol a gyászruhás hölgy
előtt)
Hadd bókolok, s hadd
kérdezem
halálosan
szerelmesen:
remélhetem-e, hogy
kegyed
fátyolt levet,
gyászt elfeled,
s mint vész után a
tünde Nap,
rám néz – és
mindent megmutat?
Vencel (a fa mögött lapulva)
Az volna csak a jó
szerencse,
ha inget, szoknyát
is levetne!
F. Terézia (a megtévesztő gyászpompában,
hatásos szünet
után)
Lovag! Olyat mondok
Neked,
mit soha eddig
senkinek!
M. Antal
(megbűvölten)
Tegez, tegez... Ez
elragad!
F. Terézia
Igen, Tenek
szólítalak,
mint Istent
szószékből a pap.
M. Antal
Nincs üdvözítőbb
pillanat!
Hadd csókolom meg
lágy kezed
felém nyujtott
fehér havát!
Vencel (a fa mögött lapulva, elismerően csettint
ujjával)
Havát?... Nahát!...
Remek! Remek!
F. Terézia
Ennél többet nyujtok
neked.
Nem csak kesztyűtlen
hókezet,
de rád sugárzó
két szemet.
(Fátyolából
óvatosan leereszt annyit,
hogy szeme párja
látható legyen.)
M. Antal
Gyémántot kaptam
hó helyett!
F. Terézia
Tudom, álmatlan éj
gyötört
mérgezve vágyat és
gyönyört,
mikor próbára
tettelek –
zilált, zsarnok
szívem miatt,
mely egyre többet
követel.
M. Antal
Ki nem viselne ennyit
el,
ha rá egy pillanat
alatt
felhők alól kibú a
Nap?
Szépséged napja megvakit
elébem tárva
titkait...
S én üdvöm veszni
nem hagyom:
követlek holtomig
– vakon!
(Így folytatná a
rajongó fogadkozást,
de torkán akad a
szólam. Csaknem hebegve
mondja egy
váratlan jelenség láttán)
Ki ez? Jól látok?
Ki lehet?
Még egy
fátylas hölgy közeleg!...
Vencel (a fa mögül kilesve)
Az ám! Szakasztott
mása ennek!
Gyász-hölgyek
gombamód teremnek?
Bevonul a
gyászruhás, fátylas Orsolya.
H. Orsolya
(vérig sértve fordul Antalhoz)
Uram, csupán
csiszolt, finom,
jó modoráért volt
okom
megbízni önben.
Vége ennek!
Minap szerelmemért
esengett –
s ma rút
ballépésen kapom!
Ön vesztének rohan
vakon!
Lám, térdre hullva más
előtt
fecsérel szót,
időt, erőt,
hivalkodón,
negédesen –
és mindezt itt, e
szent helyen! –
Elég volt! Tudom,
mit tegyek!
(Sarkon fordul, s
indulna, de Antal elkapja szoknyáját.)
M. Antal
Ne még! Hallgasson
meg kegyed!
Ne sújtson engem
büntetés
azért, mi tiszta
tévedés,
nem vétek! Kérem,
értse meg
fenékig földúlt
lelkemet!
Ön hát az én
egyetlenem,
Grófnőm?
H. Orsolya
Öné voltam, igen.
S mert tudja, hogy
mit tett velem,
lelkében ég, süt,
sistereg
önvád, rossz
lelkiismeret –
ez gyötri, bántja
újra s újra –
de én már nem
leszek tanúja,
mert itthagyom!
M. Antal
Megőrülök!
Grófnőm,
örökmécs ég, örök,
szent láng szivemben...
F. Terézia (szavába vág)
Áruló!
Egy újabb grófnő
volna jó?
Csábítanád,
kábítanád
legényesen,
regényesen?
Szerencse még, hogy
volt eszem
nem adni meg címem,
nevem –
így bottal ütheted
nyomom,
ha útra váltok –
úgy bizony!
M. Antal (elkapja az ő szoknyáját is)
Ne még! – Miféle
délibáb
kápráztat engem s
csal tovább,
szédít, vakít,
sodor, ragad...
(Teréziához)
Ne menj!
(Orsolyához)
Ne még!
F. Terézia
Egy pillanat!...
(Kebléből
erszényt vesz elő)
Ha kételkednél
benne, hogy
szerelmes grófnőd
én vagyok:
meggyőzhet ez! Te
adtad át,
hogy őrizzem. De
már tovább
őrizni kár. Nem
folytatom...
unom, unom, unom,
unom
a bonyolult
históriát!
(Odaveti az
erszényt Antalnak,
és fölényes
gúnnyal mondja)
Nesze! Ha nem kell:
holmi bölcs,
kegyes jótékony
célra költsd!
Lehet Szerelmi Iskola
belőle, hol szűzek
hada
tanulja el mindazt,
amit
a Káma-Szútra
megtanít.
H. Orsolya (Teréziához)
Rossz tréfa mind,
amit beszél!
Ön volna az a
nőszemély,
aki minap mise után
őbenne udvarlóra
lelt,
ám rendületlen
állva helyt
csak
meggyötörte?... Azután
meg taktikát
változtatott,
mint számitó,
ravasz kokott,
és küldött ezer
aranyat,
bizalmasan, pecsét
alatt,
hogy ezzel
visszahívja újra
szerelmes, titkos
randevúra!
M. Antal (sértődötten)
Talán a pénz csak arra
jó?...
F. Terézia
Ne szólj! Itt most nőké
a szó!
(Orsolyához)
Kár sértegetni
engemet,
szidalma rólam
lepereg.
Már kiderült
világosan,
hogy gyászruhásan,
fátylasan
helyembe kívánt
állni, és
minden lépése
tettetés!
(Antalhoz)
Ha önt, uram, nem
győzi az
erszény se meg, hogy
így igaz:
ügyem törvény elé
viszem,
s nyertes leszek –
szentül hiszem!
Vencel (a fa mögül mondja gazdájának)
Csak azt ne, úrfi! Szörnyüek
törvény előtt a
nőügyek!
M. Antal (Teréziához)
Nincs bennem se
kétség, se vád.
Grófnőm! hiszem
minden szavát.
(Orsolyához
fordul)
Őszintén meg kell
mondanom
kegyednek, kedves
asszonyom:
illetlen tréfa volt,
hogy itt
egy fondorlattal
jégre vitt,
és célba vett. A
bumeráng,
mit elhajítunk,
bajba ránt,
ha visszatérve ránk
esik.
Kegyeddel ez
történt meg itt.
Jobb lesz, ha most
már szótlanul
sebét kezelni
elvonul.
H. Orsolya
Én döntöm el,
mikor megyek.
Még egy megjegyzést
kell tegyek.
Uram, sajnálom önt
nagyon,
hogy ki kell
ábrándítanom:
ön nem jó
emberismerő,
s nem tudja, hogy mit
ér a nő,
s mit ér a pénz. Ez
leverő.
Enyém az erszény
és enyém
az igazság is.
Könnyedén
bebizonyíthatom,
uram,
hogy lépre ment itt
csúfosan.
Még végső érvem
hátravan.
Egy gesztus lesz az,
mire nem várt.
– Fölismeri-e ezt
a szempárt?
(Egy gyors,
határozott mozdulattal
fátylából
annyit ránt le, hogy látható
lesz fehér
homloka s két ívelt szemöldöke
alól kiragyogó
szeme párja.)
M. Antal
(megdöbbenten, elbűvölten)
Nincs több ily
bűvös tünemény!
Két szemben egy
egész regény!
Titok, varázs minden
lapon...
Holtom percéig
olvasom!
H. Orsolya (kijózanító, női fölénnyel)
Nekem elég, ha most
figyel.
Döntő lehet két ujjnyi
jel.
Emlékszik-e két kis
zsinórra,
mi tárcámon maradt
lelógva,
mikor a tolvaj
meglopott?
M. Antal
Két zöld kis csonk
maradt meg ott.
H. Orsolya (mutatva)
Ezek azok?
M. Antal
Kétségtelen!
H. Orsolya
Nos, ennyi elég is
nekem.
M. Antal (fojtottan)
Csak most segíts
meg, Istenem!
Vencel (a fa mögül)
Két malomkő közt
porlad itt,
akit két nő is
boldogít!
F. Terézia
Csakhogy a kis
zsinórok ott
a tárcán: rossz
utánzatok.
Ilyesmit bárki
megcsinál,
csak tű kell hozzá
s zöld fonál.
Vencel (a fa mögül)
Ez kellett még!
M. Antal
Eszem megáll!...
Először történik
velem,
hogy keresztútnál
nem lelem
a jó irányt.
Vencel (előlép a fa mögül)
Nagyjó uram!
Sokat nem ér
paraszteszem,
de hátha
megsegíthetem
egy jó tanáccsal.
M. Antal
Ki vele!
Vencel
Ugye, a fátylas
hölgy keze
a selymes, lágy,
kicsinyke kéz,
mitől olvad, ki rája
néz –
az volt az első nagy
csoda,
mit nem feledhet el
soha?
M. Antal
Az volt.
Vencel
Úgy gondolom, lehet
megkérni most a
hölgyeket:
ki-ki mutassa azt a
szép,
feledhetetlen jobb
kezét!
S az úrfi dönthet:
melyikért
áldozná föl az
életét!
M. Antal
Előbb a hölgyeké a
szó.
F. Terézia
Azt mondom:
elfogadható.
H. Orsolya
Bólintok én is erre:
jó!
A két
hölgy egyszerre nyújtja ki kezét a közöttük térdelő Antal
felé.
M. Antal
Csodás kezek!... s
megengedik,
hogy csókkal
áldozzam nekik.
(Jobbjával az egyik, baljával a másik
kéz felé nyúlva közelíti őket csókra kész ajkához. Ám
ekkor két riadt női sikoly töri meg a csendet, s mindkét
hölgy visszarántja imént felkínált kezét. E váratlan
fordulat oka az, hogy egy odagördült
fogatból kiszáll András báró és Ritter Félix.)
H. Orsolya
Ez ő, a bátyám!...
Szent Egek!
F. Terézia
Jaj, Félix meg ne
lássa ezt!
M. Antal
Mi ez? Mi ez?
Vencel
Botrány. Mi más?
Derült égből
villámcsapás.
M. Antal (meghökkenve az új fordulaton)
De hölgyeim!...
maradjanak!
Mindkét nő
elsiet.
Vencel
Viharfelhők.
Elbújt a nap.
H. András (ügyet sem vetve a háttérben maradt
Antalra
és
szolgájára, Félixhez beszél)
Ne
emlegesd a hozományt!
Ki
párjául nyer oly leányt,
mint
szép hugod, Terézia,
az
egy percig se nézi a
frigy
mellett azt, mi véle jár.
Öröm
nekem, hogy végre már
nem
csak barátok lehetünk:
rokonná
is tesz szent frigyünk.
Félix
Bodoggá
tesznek szavaid.
Szorongásoktól
szabadit,
felold
a te nemes szived.
(Észrevéve
a háttérben Antalt,
suttogóra
váltja hangját.)
Kit
látok ott? Nem tévedek,
hogy
Antal az? Úgy tudtam én,
hogy
útra kelt, s már messze jár.
H. András
Jobb
nem törődnünk ővele,
hogy
hol van, és hogy mit csinál.
(Jobbját
kardja markolatára szorítja.)
A
jobb kezem a kardomon –
de
kardomra se méltatom!
(Sarkon
fordul, s megy. Félix követi.)
Vencel
Úgy
tettek, mintha észre sem
vennének:
mentek íziben!
M. Antal
Soha
ilyen históriát!...
Vencel
Ilyet
még ember nem pipált,
mióta
áll a nagyvilág!
Kár,
hogy csak lócsiszár vagyok.
M. Antal
Miért?
Vencel
Ha egyszer fölcsapok
költőnek:
ebbül, ami most
csak
rág, emészt órákon át,
én
– esküszöm rá – hamarost
megírok
egy komédiát!
De
olyat ám, hogy éle lesz!...
M. Antal (csendre inti, s kesernyésen mondja)
Valaki
mégis észrevesz!
Ihol
megint az a futár!
Futár (beérkezve mélyen meghajol Antal előtt)
Jelentem:
a grófnő, habár
méltó
haraggal távozott,
üzenetet
küld általam.
Ma
este várja pontosan
tízkor
a Huszár-palota
erkélyin
állva. Ő oda
mint
vendég költözött be, mert
az
útiterve füstbe ment.
Ott
lenne önhöz pár szava –
de
úgy, hogy azt ne tudja meg
a
ház nemes kisasszonya,
nehogy
még holmi női per
a
szunnyadókat verje fel!
M. Antal (türelmetlenül)
Tovább!
Futár
Tovább nincs üzenet. –
Ajánlom
magam, és megyek.
(Meghajol,
s távozik.)
M. Antal (utánakiált ingerülten)
Állj
meg! Figyelj, hé!
Vencel
Ez süket!
M. Antal
Most
mit javall paraszteszed?
Vencel
Kár
odamenni, vélem én,
mert
cselt vethetnek könnyedén.
M. Antal
Cselt?
Cselt? Ugyan miféle cselt?
Vencel
Olyat,
mitől kegyelmetek
mátkája
újra Orsi lesz.
M. Antal
Aggódni
így fölösleges,
hisz
Orsit Félix kapja meg.
Vencel
Szöget
ütött fejembe az,
hogy
nincs-e számító, ravasz
csel abban, hogy a
visszatért
grófnő épp
odaköltözik
Huszárékhoz! Hisz
lenne itt
számára bárhol
fogadó!
Az is egész
nyilvánvaló,
hogy András báró az
imént
elfordította a
fejét,
csak hogy ne
kellessék neki
az úrfival szót
érteni,
vagy kardra menni.
Rendszerint
ilyesmi éberségre
int.
M. Antal
De hogyha engem Ő
hivat,
a grófnő, akkor
nékem itt
csak egy utam-módom
marad:
szavát fogadni!
Vencel
Csak melyik
grófnő a két
fátylas közül?
M. Antal
A végén minden
kiderül.
(Keresztet vet.)
Az Isten majd csak megsegit.
Mást nem lehet már
tenni itt:
előre hát!
Vencel
A mindenit!
Ugy látszik, így
döntött az Ég –
de ördög tudja csak,
miért!
Mindketten elsietnek.
III.
jelenet
Bécsi utca. Az előtérben Huszárék
erkélyes palotája. A sötétséget csak a kapu felett égő
lámpa fénye oszlatja. Orsolya és komornája, Rézi áll az
erkélyen. A kisasszonyon új ruha. A komorna kezében Antal úr
erszénye.
Rézi
Ehol van Antal úr
bukszája épen.
(Magában.)
Jó, hogy
visszaszereztem idejében.
H. Orsolya
Mit
érünk vele? – Semmiképp nem értem,
ki
lehetett az a ravasz, csaló
perszóna,
az a pokolravaló!
Egész
ruhája, fátyla a fején,
olyan
volt éppen, akár az enyém!
De
mindez nem lett volna tán elég,
ha
nem tanulja úgy meg szerepét
az
átkozott! Hazudni – azt tudott!
Nem
is csoda, hogy Antal akkor ott
egy
percnyi kétség nélkül lépre ment!
Az
a pimasz boszorkány tönkretett!
Rézi
Ki
lehetett?
H. Orsolya
Akárki, annyi szent,
hogy
elgáncsolt, két vállra fektetett!
Én
néki csak irigye lehetek.
Rézi
De
hisz mikor az úrfi tévedett,
kisasszonyomat
vélte látni ott,
kisasszonyomnak
szólt a tisztelet,
s
a tűz is, ami benne lobogott!
Gondolja
meg, kisasszonyom, ha így
folytatja,
önmagára lesz irígy!
Ez
őrület!
H. Orsolya
Hogy őrület? Lehet.
De
épp ezért őrülten szenvedek! –
Nincs
értelme, hogy itt szenvedj velem.
Eredj
be ágyat vetni, kedvesem!
(Rézi
bemegy.)
Szólít
egy furcsa sejtelem szava...
Érzem:
sorsom dől el ma éjszaka.
Ördög
vagy angyal játszik így velem?
Akárhogy
is, kivárom éberen:
lefekszem
bár, le nem hunyom szemem!
(Bemegy.)
(Távoli
harangszó hallatszik.)
M.
Antal (Vencellel együtt érkezik)
Hallod
az esteli harangot?
Nekem
üzennek most e hangok!
(Tíz
kondulás után elhallgat a harang.)
Látod
a balkont? Száz virág
borítja.
Még a holdvilág
fényében
is hogy tündököl,
parádésan
mindenfelől!
Virágerdő
fejem felett
reménnyel
tölti szívemet. –
Hány
óra van?
Vencel
Most vert tizet.
De
én virágillat helyett
inkább
orrontom parfümös
szoknyák
szelét.
M. Antal
Mily különös,
bűvös
fuvallat lengedez!
Vencel
Egykönnyen
megtéveszthet ez.
A
fukar hold is fél szemét
mutatja
csak, akár a két
ravasz
grófnő az úrfinak.
M. Antal
Csak
tudnám, hogy melyik hivat!
Vencel
Nem
mindegy az? Kettő vagy egy?
Én
annyit mondok: egyre megy.
M. Antal
Jaj,
hogy fátyolhomály alatt
a
nők mind hasonlítanak!
Orsolya
kilkép a balkonra.
Vencel
Akármilyen
sötét van itt,
azért
sejthetni valamit...
Ott
fönn a balkonon – ahol ni! –
látok
valakit kihajolni!
M. Antal
Igen!
Valóban!
H. Orsolya
Antal áll ott?
M. Antal
Te
vagy, te vagy a bűvös álmok
titokzatos
királyleánya?
H. Orsolya (ajkára
téve ujját)
Csak
halkabban, szavak királya,
mert
én itt vendégként lakom!
M. Antal
Mikor
lesz az, hogy láthatom
felhőtlen
tündöklő Napom?
H. Orsolya
Majd
hogyha elfeledtem azt,
hogy
a szép szó csupán malaszt
és
szemfényvesztés, mert hiszen
más
uralkodik szíveden.
M. Antal
Nem
úgy, nem úgy van! Az a nő
énnékem
semmi!
H. Orsolya
Szép-e ő?
M. Antal
Nem
érdekel!
H. Orsolya
Jól van, barátom,
a
félrelépést megbocsátom,
de
érte vezekelni kell.
M. Antal
Csupán
a bűnös vezekel,
de
én bűnt nem követtem el!
Hanem
ha most megengeded,
hogy
jó szivedért szép kezed
csókkal
borítsam, kedvesem,
azt
megigérem, s megteszem –
sőt
megköszönöm a kegyet,
hogy
ajkam érheti kezed!
H. Orsolya
Kezem
feléd hiába tartom,
Barátom:
túl magas a balkon.
M. Antal
A
balkon bármeddig magaslik,
szerelmem
lángja fölcsap addig!
–
Jöjj, Vencel!
Vencel
Mit segíthetek?
M. Antal
Most
nem a jó paraszteszed:
vállad
segíthet engemet.
Vencel
A
vállam? Csak nem grádicsul
kiván
használni Antal úr?
M. Antal
Meghálálom,
Vencel, ne félj! –
Fogd
ezt a gyűrűt!
Vencel
Furcsa éj!
Sok
év van már a vállamon,
de
– Isten neki – vállalom.
(A
balkon alá penderül, Antal rája szökken.)
M. Antal (elérve imádottja kezét)
Micsoda
kéz! Micsoda kincs!
S
mily lepkekönnyű! Súlya sincs,
ha
megfogom. Virágszirom!
H. Orsolya
De
terhedre lesz – jól tudom –,
mihelyt
tiéd lesz.
M. Antal
Édesebb
teher
számomra nem lehet!
(Halmozza
a kézcsókokat.)
Vencel
De
én nem bírom terhedet,
mert
csizmád sarka túl kemény!
(Megtántorodik,
s Antallal együtt elesik.)
H. Orsolya
A
sors akarta így, nem én.
Fejet
kell néki hajtanunk.
M. Antal (talpra szökken)
Az
örök Ég legyen tanúnk,
hölgyem,
hogy veszni nem hagyom
már
egyszer meglelt üdvömet!
H. Orsolya
Egy
vallomással tartozom –
s
kérlek, hogy sértésnek ne vedd!
El
kell utaznom, messze. Végleg.
Nyugodj
belé! Ilyen az élet.
Férjhez
megyek.
M. Antal
Szentséges Ég!
Mi
ez? Kihez? Miért? Miért?!
H. Orsolya
Nem
mondhatok többet. Ne kérd!
(Indulna be.)
M. Antal
Egy
percre még!... Egy szóra még!
H. Orsolya
Nos
hát... legyen, mint akarod.
De
csupán azért maradok,
mert
egy barátnőm jár eszemben...
M. Antal
Barátnőd?
H. Orsolya
Mi a furcsa ebben?
Egy
gondolat támadt fejemben. –
Barátnőm,
Orsi...
M. Antal
Milyen Orsi?
H. Orsolya
Nem
könnyü nékem róla szólni,
mert
érzékeny, finom leány
barátnőm,
Huszár Orsolya...
meg
nem bocsátanám soha
magamnak,
hogyha ártanék
őnéki
akaratlanul,
mikor
titkát elárulom...
De
megteszem, mert megbizom
nemes
szivedben.
M. Antal
Angyalom!
minden
szavad merő tapintat
és
hűség: semmi meg nem ingat!
Beszélj!
Ez a varázsos éj
csupa
titok... Beszélj! Beszélj!
H. Orsolya
Kimondom:
Huszár Orsolya
szeret
téged. Úgy, mint soha
még
senkit, senkit a világon!
Ha
most szive titkát kitárom,
azért
teszem, hogy tégedet
fontos
dologra kérjelek.
M. Antal
Fontosabb
semmi nem lehet
számomra,
mint a Te szavad!
Gát
nem riaszt – törik, szakad:
akármit
kérsz, én teljesítem!
H. Orsolya
Akármit?
M. Antal
Úgy segítsen Isten!
H. Orsolya
Szavadon
foglak: arra kérlek,
hogy
ő legyen – a feleséged.
M. Antal
Nagy
isten!... Köt igéretem.
A
mennyország nyílt meg nekem
ott
fenn – s most tárul a pokol!
H. Orsolya
Dehogy
pokol! Meglásd, nem oly
sötét
közelgető jövőd!
Jól
meg fogod te szokni őt. –
Egy
pillanat!... Mindjárt hivom,
hogy
még ma – itt a balkonon –
megtörténjék
a kézfogó.
Jó
lesz-e így?
M. Antal
Hogy lenne jó?
Ez
halálos ítéletem!
H. Orsolya
Ez
elhamarkodott beszéd. –
Hadd
kérlek meg, hogy véle szép
gyengéden
és vigyázva bánj!
M. Antal
A
nyelv erőt vehet magán,
de
a szerelmes szív soha:
az
olthatatlan lánggal éget!
H. Orsolya
Nem
ő lesz hát a feleséged?
M. Antal
Adott
szavam meg nem szegem.
De
hogyha őt nőül veszem,
csak
a Te kedvedért teszem.
H. Orsolya (hisztérikusan kitörve)
De
megteszed! Szégyelld magad!
Milyen
szerelem az, mely egy
fuvallattól
is tönkremegy,
elpattan,
mint a buborék,
s
nyomán csak szappanlé marad?!
M. Antal
De
Kincsem, hisz saját szavad
vezérelt,
s az szabott irányt...
H. Orsolya (szavába
vág)
Jámbor
fiú! a nő szivét,
szivét
figyeld, ne a szavát!
Van-é
a föld hátán olyan
nő,
aki szívből, komolyan
szerelmes
társát arra kéri,
legyen
szives őt fölcserélni
más
nővel – bármily ok miatt?!
Azt
vártam tőled, igen, azt,
hogy
tombolsz, hogy fölháborodsz.
Vagy
néked sem oszt, sem szoroz,
hogy
szívből vagy színből beszélek?
Kegyetlen!
M. Antal
Tévedsz, Drága Lélek!
Könyörgök,
bocsáss meg nekem –
bár
nincs mit megbocsátanod,
hisz
tomboltam, fölháborodtam,
s
lelkem mélyéig meghatottan
bizonygattam
szerelmesen,
hogy
holtomig tiéd vagyok!
Számomra
nincs, nem volt soha
visszataszítóbb
földi lény,
mint
az a hűvös Orsolya!
H. Orsolya (hátralép a szobába, s más hangon szól
ki)
Mi
ez a lárma?
(Kilép
az erkélyre, s ismét a régi hangján szól.)
Jöjj ki, Lelkem!
Itt
Antal hangosan csepül.
Már
szinte cseng belé a fül!
Csodálkozol?
Ha nem hiszed,
kérd
őt, hogy ismételje meg.
De
én lefekszem, mert korán
kelek
majd: nagy út vár reám.
(Egy
pillanatra elvonul, majd ismét a
balkonra
lép, azt a látszatot keltve, hogy
a
grófnő távozott, s helyébe Orsolya lépett.)
Hozzád
szólok, lovag – habár
e
cím rád most már nem talál,
mert
képes voltál egy finom
dámáról
oly irtóztatón
beszélni
itt. De hát hogyan
láthatnád
te világosan,
mit
érek én? Annak, ki vak,
fényről hiába szólanak.
A csillag is, a Hold,
a Nap
önéki sötét folt
marad.
Jobban teszed, ha
ezután
pórnővel incselegsz
csupán:
az illik hozzád, volt
lovag!
Megyek, hogy ne is
lássalak!
(Visszalép a
szobába, s becsapja a kiskaput.)
Vencel
Nemcsak kaput csaptak
be hangosan,
de minket is becsaptak
itt, uram!
M. Antal (kezét mellére téve)
Döbben szivem, elfúl
szavam.
Alighogy e szavak elhangzanak, nyílik a
palota földszinti kapuja, s izgatottan lép ki rajta Huszár
László báró, fiával, Andrással és Félix lovaggal. Egy
szolga lámpával kíséri őket.
H. László
Mi ez, mi ez, mi ez?
Megáll az ész!
Nem képzelődsz,
fiam? Valót beszélsz?
H. András
A színvalót!
H. László
Te hallottad szavát?
Ki merte háborgatni
Orsikát
ilyenkor? Ki oly
vakmerő pimasz?
H. András
Akármily
meghökkentő: így igaz!
Vencel (fedett hangon)
Uram, nincs mit
keresni itt...
Jobb volna már...
M. Antal
Egy szót se! Csitt!
Félix
Beszédet hallok! Azt
hiszem,
amonnan jön...
H. László
Mit lát szemem!
Félix
Ott, ott... Ő az...
Igen, igen!
H. László
Csak nem?... Ott Mészel
Antal áll?
H. András (kirántva kardját)
Ne tűrjük ezt!
H. László (csitítva
fiát)
Megállj, megállj!
Szavam
lesz hozzá még előbb.
Dühödön
addig végy erőt!
(Antalhoz
fordul.)
Szólj:
mit gondoljak rólad én,
hogy
nappal jössz mint vőlegény,
éjjel
meg lopva visszatérsz,
mint
akiben zavart az ész,
és
képes volna Orsolyám
rossz
hírbe hozni, sőt talán
vesztébe
is sodorni, és...
M. Antal (indulatosan vág szavába)
Nem,
jó uram! Ez tévedés!
Nem
járt az eszem Orsolyán!
Azért
vagyok én itt csupán,
uram,
mivel nagyságotok
vendége
idehívatott,
a
grófnő...
H. László (kirobbanó csodálkozással)
Grófnő? Nálam, itt?
Bolond
beszéd! A mindenit!...
Ilyen
vendégem sose volt!
M. Antal
Uram,
én nem vagyok bolond.
nem
tagadhatja senki sem,
hogy
az imént itt volt, s beszélt
a
balkonról nagyságotok
vendégeként...
H. László
Elég! Elég!
Azért
e sok üres beszéd,
hogy
eltereld figyelmemet!
De
esküszöm, hogy engemet
bolonddá
tenni nem lehet!
Imént
leintettem fiam,
de
most kiállok én magam.
Öreg
szivem jó vére forr:
sértésre
kardom válaszol!
Vencel (a vívni készülő urak közé veti magát)
Ne
karddal, urak! Nyugalom!
Esküdve
tanusíthatom:
tíz
perce sincs, hogy Antal úr
itt
csillapíthatatlanul
száz csókot
cuppantott oda
a grófnő szép
kezére fent,
mikor kacéran
megjelent.
El nem felejtem ezt
soha:
én voltam uram
zsámolya!
H. László
Példátlan skandalum!
F. Terézia (most lép ki a palota kapuján)
De tény!
Bevallom, hogy én
voltam, én,
ki fondorlattal,
fátylasan
grófnőnek adtam ki
magam,
mert Mészel Antal megbüvölt,
s én meg akartam
nyerni Őt.
Én nyújtottam
feléje le
forró kezem – mint
jegyese!
Félix (Teréziához)
Mit hallok itt! Ez mit
jelent?
F. Terézia
Azt, hogy nem hajlok
meg neked,
s nem kérem
engedélyedet!
M. Antal
Kegyed volt hát az a
grófnő, kegyed!
Félix
Mielőtt
hozzászólhatnék...
E percben kilép a palota kapuján Orsolya,
vele együtt komornája, Rézi és a Futár.
H. Orsolya
Ne tedd!
Teréz szava
hazugság, rágalom!
Csak el akarja nyerni
Antalom.
A grófnő én vagyok
– nem rang után,
de Antalom lelkének
színpadán –
és ez most százszor
fontosabb lehet!
Én vagyok az, kit
lekezelni mert,
de fátylasan a
mennyekig emelt!
Mellettem itt e
selyembuksza szól,
és alján a két
elmetszett zsinór.
S tanúm komornám, ki
nyomomba jár,
s ez a derék és
szótartó futár.
Futár
Igent kell erre
mondanom.
Rézi
Igy van, Teréz
kisasszonyom!
Belé kell már
törődnie.
H. Orsolya (Antalhoz)
Végső bizonyságul, ime,
még itt e kéz! Nyujtom
– Neked!
Ez nyerte úgy meg
szívedet!
Fölismered?
M. Antal
Tovább ne mondd!
Szavad legyőz, a
porba ront!
Bolond voltam,
százszor bolond!
Vencel (foga közt)
Fején találta a
szöget.
H. László (Félixhez)
Öcsémuram, most már
neked
azt mondom: ez a Sors
keze.
Félix
Keresztet rá!
H. László (tapsol egyet)
Szóljon zene!
Fanfár zendül, s
erre zenészek tűnnek föl a balkonon.
H. Orsolya
(előrelép a rivaldáig, s a közönséghez szól)
Dámák, urak, nincsen
tovább:
bezárjuk a
komédiát.
Kivánunk szép jó
éjszakát!
(Mélyen bókol.)
A zenekar rázendít a Grinzingi dalra, s a
szereplők énekelve, táncolva kísérik a muzsikát:
Ha
a Grinzing elcsitul éjjel,
S
halkan dúdol a szél,
Fönn
távol lobban a fényjel,
Lángja
a lelkemig ér...
Nem
égi fény, csak gyertya tán,
De
dobban rá a szív,
Mert
hátha Ő jelez ablakán...
Valaki
hátha hív?...
A zene és az
ének egyre szól, miközben legördül a
F Ü G G Ö N Y