Báró László
A rossz túléli őt
A Vagyonügynökség
elnök-vezérigazgatójának második helyettese szőke volt, és
feltűnően értelmes. Karrierjét annak köszönhette, hogy
többi társához képest értett is ahhoz, amit a gondjaira
bíztak, de ugyanakkor ábrándos szőkesége és olcsó
lányregényekre emlékeztető ibolyakék tekintete valahogyan
garanciát nyújtott arra, hogy tudásával nem fog nagyon
visszaélni, a falka élén futva nem fogja előbb elmarni a
legjobb falatokat. (A háta mögött ezért Kishercegnek
nevezték.) Persze amikor becsapott a ménkű, és
történelmünkben nem szokatlan módon egy éles kanyart vettek
a politikai események, akkor ő is kisodródott a padkára. Most
látszott meg azonban, hogy egyáltalán nem volt méltatlan a
hírére, mert nem süllyedt el a teljes ismeretlenségben, hanem
az üzleti élet élvonalában (at the cutting edge,
mondhatná egy mai licenc entellektüel) teljesítő cégeknél
töltött be igen jentős – habár egyre alacsonyabb –
pozíciókat. Már kezdett kínossá válni a hanyatlása, amikor
hirtelen meghalt, viszonylag fiatalon.
Országunkban ez nem nagyon ritka. Szinte
általánosnak mondható, hogy – isten tudja, miért – a
magyar férfiak többsége kötelességszerűen agyondolgozza
magát, miközben körfűrész-mosoly alá rejti, hogy lelke
mélyén nagyon be van ijedve, és igazából fogalma sincsen
arról, hova rohan és miért. A feleségem például egy sarkon
álldigálva megfigyelte, hogy a beforduló autókban – melyek
többségében szinte kizárólag egyetlen férfi ül – a
vezetők vicsorogva meresztik a szemüket, forgatják a fejüket,
mivel azt hiszik, hogy senki sem látja őket.
A szóbeszéd szerint a második helyettes is
kapcsolatba került a halála előtt az előző rendszer
köztisztviselőinek maradékából verbuválódott maffiával.
Ő ezt persze tagadta, meg az a néhány kellően lefizetett
újdondász is, aki ott szállong súlytalanul a politika híg
közegében, mint tavasszal a nyárfa vattája a szélben. És
valószínűleg igazuk is volt. Valahogy nagyon hirtelenszőke
volt hozzá. Kicsit eltestesedett, a legendából nyugalomba
vonult Trisztánra emlékeztetett, aki túl sok sört ivott
bánatában. De hát mit lehet tudni. Van, aki esküszik rá,
hogy az egyik legjelentősebb vagyont kaparta össze magának,
csak éppen volt elég esze ahhoz, hogy ne itthon rázza a
rongyot, ahol mindenki ismeri, és ahol szinte belelátnak a
tányérjába.
Tulajdonképpen kortársak voltunk, mi több:
egy nemzedék tagjai. Ugyanazt éltem át én is, amit ő, csak
éppen négy oktávval lejjebb. Ami egyben azt is jelenti, hogy a
magam módján ugyanazokat az előnyöket húztam az előző
rendszerből, mint ő, valamint ugyanúgy igyekeztem ártatlannak
látszani. És ez sikerült is nekem, mivel sajnálatos módon
hiányoztak azok a kedvező alkalmak az életemből, amelyek
morális szüzességemet próbára tehették volna. Ez még most
is fáj nekem – minek is tagadjam –, most, amikor már furcsa
fordulatot vett az én életem is.
Szerény sors volt az enyém. Nagyra törő
álmaim sohasem valósultak meg, és csak annyi közük volt a
realitáshoz, mint a tehetetlenül sodródó tengeralattjáró
periszkópjának a felszín izgalmas panorámájához. Vagyis
homályosan kidolgozott terveimet a kedvezőtlen körülmények
egész tengere borította. Kezdem azon, hogy szegény voltam
mindig, és kifejezetten tehetségtelen, valamint döglusta. És
egyik tulajdonságom sem mentette a másikat. Ugyanakkor belém
szorult valami érthetetlen gőg, amely nem engedte, hogy a
tisztes szegénységgel és jelentéktelenséggel megelégedve
például családot alapítsak, majd hozzám hasonló egyedek
egész sorával ajándékozzam meg hazámat, amely pedig
államilag is támogatott volna ebben. Néha egyenesen
ösztökélt. Becsvágyamból csak arra futotta, hogy egy olyan
hivatalban morzsoljam napjaimat, amely közmondásosan annyira
felesleges és értelmetlen volt, mint a pápa mellbimbója.
Mígnem ugyanaz a fordulat, amely a Kisherceget
taccsra tette, engem munkanélkülivé léptetett vissza,
pontosabban hozzáigazította a foglalkozásom megnevezését
valóságos, megszokott állapotomhoz. Már-már beteljesedni
látszott egyik volt főnököm bon mot-ja, aki sivatagba
futó csermelyhez hasonlította a munkahelyünkön folyó szakmai
vitákat, amelyek hasonlóan ígéretes munkálkodásunkat
szokták koronázni. Úgy véltem, csermely leszek magam is.
Szerencsére azonban jól nősültem. (Ha a
Habsburgoknak megfelelt ez a stratégia, akkor nekem mi
kifogásom lehet ellene?) Feleségem nemcsak a sarkokon végzett
figyelemre méltó észleléseket, hanem pénzügyi diplomát is
szerzett, és őt az új rendszer tárt karokkal és zsíros
stallumokkal várta. Az egri nők bátorságával vetette magát
az üzleti életbe, és mivel feltűnően szép is volt,
hamarosan komoly sikereket ért el. Ebből éltünk. Egyre
jobban. Főleg én, mivel a költség–haszon arány – talán
mondanom sem kell – nálam sokkal kedvezőbb volt. De büszke
vagyok arra, hogy előző, falmelléki életvitelünkkel
továbbra sem hagytunk fel. Furcsa is lett volna, ha levetem
kopott (nem koptatott!) farmerem, mosásban hamar összement
kockás ingeim meg az alkalmiban vett, félretaposott sarkú
cipőmet, és hirtelen szmokingot öltök a megfelelő
hozzávalókkal, valamint a kellemes üzemeltetési kalandokat
nyújtó Dacia helyett Audiba ülök, amely például megfosztott
volna annak élményétől, hogy menet közben kigyullad alattam
az autópályán.
Nem. Minden maradt a régiben. Habár
időközben kihaltak rokonaim abból a lakásból, ahol
születésem óta éltünk, én mégis ott maradtam a
cselédszobában, ahová anyám tizennégy éves koromban
betelepített, miután nagyapám – a szoba előző lakója –
a biológia törvényeivel vívott egyenlőtlen küzdelem után
elhalálozott a Rókus kórházban.
Azt hiszem, kicsit megszeppentünk a pénztől,
ami egyre vastagabb sugárban ömlött hozzánk a feleségem
jóvoltából. Ezért a legnagyobb luxus, amit megengedtünk
magunknak, az volt, hogy egyszer két hónapon belül kétszer is
kifestettük a lakást, amiben éltünk. Egy docens barátom
gyanakodni is kezdett, mondván: "Nektek aztán lehet
pénzetek!" Akárha a jachtunkat festettük volna át
fehérről rózsaszínűre. Hangjában az őszinte tisztelet az
elvetemültségre is hajlamos irigységgel vegyült. Ő ugyanis
ötödmagával egy erzsébeti szoba-konyhában (feleségem
szerint konyha-konyhában) húzta meg magát születése óta.
Még munkásarisztokrata – kazánkovács – apja szerezte,
jóval azelőtt, hogy a megvalósuló proletárdiktatúra a soha
nem látott jólét látomásával bilincsbe verte a szoba-konyha
lakóit a kitörés minden valódi reménye nélkül.
Miközben feleségem dolgozott – én meg
alkalmi szellemi munkákból teremtettem valami alibi
egzisztenciát –, a pénzünk fialt. Jött egy-két örökség
is, amelyek – különösen a kilencvenes évek eleji, nagyon
magas inflációs kamatok miatt – a mi szintünkhöz képest
komoly pénzeket eredményeztek. Persze mindez alig ért volna
valamit, ha különc módon nem maradunk meg egy levitézlett
szocialista brigádtag életnívóján és költekezési
szokásain. Így azonban csak gyűlt, gyűlt a pénzünk,
anélkül persze, hogy bármi látható hasznunk lett volna
belőle. Leszámítva az anyagi biztonság jóleső érzését,
meg hogy szemérmesen lesütött szemünk mögött
fütyülhettünk a világra és az emberek véleményére.
Így folyt egymás mellett a második helyettes
és az én életem, lényegében anélkül, hogy tudtunk volna
egymásról. Csak annyi kapcsolódás volt közöttünk, hogy
feleségeink rövid ideig ugyanannál a cégnél dolgoztak. De
csakhamar egy derült égből érkező csődeljárás miatt
elvált a pályájuk. A következő tíz évben a kölcsönös
megbecsülés ellenére talán ha háromszor beszéltek
telefonon.
Tavaly aztán meghalt a Kisherceg, és özvegye
a rá szakadt lelki nyomorúságban felemelte a kagylót,
sokadikként felhívta a feleségemet is. Az ilyenkor szokásos
párbeszédet szavatoltan teljesítették. Mivel mindenki ismeri,
hogy mi szokott elhangzani, nem ismétlem meg. Érdekesebb, hogy
az özvegy a friss gyász hatása alatt szabadulni akart attól a
háztól, ami az otthonuk volt, ahol az elhunyt visszaadta
lelkét és a rendszerváltás viharában is megóvott
tagkönyvét a munkásmozgalmi panteonnak. A villában ugyanis
minden szöglet, minden pohár, minden karcolás a parkettán
megcsonkított életükre emlékeztette őt. Egyetlen kikötése
volt: ne kelljen semmit sem elmozdítania, semmit sem
kínálgatnia – a vevő az egészet egyben vásárolja meg.
Megnéztük, és azt mondtuk, rendben van. Az
ár a pánik miatt a valóságos értéket messze nem érte el.
Emiatt volt egy kis lelkifurdalásom. De azzal vigasztaltam
magamat, hogy ma nekem, holnap neked.
Még elevenen élt bennem az a düh, amit akkor
éreztem, amikor a rendszerváltáskor kirúgtak. Ha lenne
történelmi gondviselés, akkor a Kishercegnek ugyanúgy utcára
kellett volna kerülnie, mint nekem, ha komolyan vesszük a
váltást. Ugyanannak a politikai garnitúrának voltunk a
tagjai, és az nem érv, hogy rá már akkor is szükség volt,
rám meg már akkor sem. Nem én állítottam fel azt a
rendszert, és nem is ő. Ha az, aki berendezte, tudta, hogy nem
kellek, akkor miért áldozott rám számolatlan milliókat,
miért kellett minden évben újra hallanom, hogy dörögnek az
Aurora ágyúi, miért dudorásztuk az Internacionálét
felállva, mint a Mennyből az angyalt a fa alatt, és miért
tüntettek ki fél évvel a kirúgásom előtt? Úgy láttam,
hogy ő is azok közé tartozott, akik – amikor süllyedni
látszott a hajó, amin evickéltünk a létező szocializmus
sekély vizén – lekiabáltak nekünk a parancsnoki hídról:
Ugorjatok! De ők maradtak, és amíg mi fulladoztunk,
megfulladtunk, addig ők valahogy bevánszorogtak a legközelebbi
kikötőbe, és jó áron eladták a roncsot.
Szóval sikerült megdumálnom magammal, hogy
jogom van ahhoz, amihez nincsen. Vagyis elég könnyen
letornásztam magamat a Kisherceg erkölcsi alagsorába, ebbe a
piszkos Walhallába, ahol lebeg már jó néhány piros lélek.
Akár egy monstre XXXL-es kongresszusra is elegendően vannak.
És megvettük a házat.
Idegen volt nagyon. Eleinte úgy jártam oda,
mint egy káderskanzenbe: egy letűnt kor építészeti
emlékébe. A ház a hatvanas évek közepi Lakáskultúra című
lap egy típustervének tűnik. Olyannak, amilyen akkor
Magyarországon, de az egész béketáborban sem volt. Csak
azokban a nyugatnémet folyóiratokban, amelyek tehetősebb
fogorvosok, főpincérek, zsokék és hasonlók számára
kínáltak szériaotthont. De hát a magyar káderek akkor csak
ennyit értek a konvertibilis piacon.
A kert inkább a bulgár SZOT-üdülőkre
hajazott: néma ciprusok álltak körben a kerítés mentén,
mint valami előrehozott temetőben. Feltámadtunk! – kiáltott
belőlem Zsivkov, és kéjesen nyújtózott egyet a tóparton,
amikor először vettem szemügyre a birtokom.
A telek közepe valamivel jobban sikerült: itt
minden fontosabb fenyőfaj képviselteti magát, festői
rendetlenségben széttelepítve. De ettől meg Szaltikovkában
érzem magamat. Ez a Moszkva melletti kisváros valamilyen
rejtélyes okból egy káderképző centrumnak adott otthont
valamikor. Ennek vakolatlan, szürke nyerstégla épületeibe
zártak be egykoron másfél hónapra. Hatalmas fenyők
árnyékolták az egészet vízszintesen és függőlegesen is,
ameddig csak a szem ellátott. Illetve az örökös árnyék
miatt nem látott. Talán azért is, hogy ne vonja el semmi
bűnös gondolat a figyelmemet Lenin elvtárs sorairól, amiket
az államról és a forradalomról vetett papírra teljesen
fölöslegesen, és amit nappal is villanyfény mellett kellett
tanulmányoznom. A homály, a szürkeség és a hiábavalóság,
ami így keletkezett, valahogy kifolyt a fenyők alá, vagy onnan
ömlött be a lapok és az előadótermek falai közé? Néha
már magam sem tudtam. Egy fenyőerdőben amúgy is nyomasztó a
sivárság, de itt a földekről behúzódott, a fák csúcsain
acsarkodó, vészesen károgó varjak is fokozták az
istenhátamögöttiség tajgahangulatát. Mintha elátkozott
kapitalisták lelkei marakodtak volna rég lejárt cári
államkölcsönkötvények tulajdonjoga felett.
Ilyen a kertünk. De áll egy ritka fajta
hársfa is a garázs mellett, védve a széltől. Az egyetlen
humánus növény, amely idetévedt a telepítő gazdától
haptákba állított zöld tábori csendőrök közé.
Mivel a sors úgy csapott le a házra, mint a
Vezúv Herculaneumra, minden úgy maradt benne, ahogy a második
helyettes letette, vagy ahogy szerette. Ott maradt a rengeteg
könyv, amit olvasott, bennük saját kezű reszketeg
aláhúzásaival, a metrójegyekkel és étlapokkal, amiket a
fontosabb oldalak közé helyezett, hogy könnyen megtalálja
őket. Mivel én is így szoktam eljárni, valahogy olyan
érzésem támadt, mintha a saját feljegyzéseimet olvasnám.
Néha ismerős hotelkártyák, prospektusok hullottak ki a
könyvek lapjai közül, mert ő is ugyanazokban a városokban
járt, ahová én is kötelességszerűen elzarándokoltam:
Párizs, London, Bécs metrótérképeinek eltépett darabjaival,
turistacsalogató színes szórólapjaival jelölte meg azokat a
részeket, amelyek valószínűleg nagyon fájtak neki. Mert
többnyire szúrásokról volt szó, vagy még inkább alattomos
víz alatti rúgásokról, amiket a politikai vízipólóban
osztogattak neki azok a pamfletírók, akik a demokrácia hét
ágra sütő napja alatt úgy elszaporodtak, mint a döglegyek.
Mivel a könyvtár összeállítása szinte teljesen az én
ízlésemet követte, lassanként úgy olvastam az aláhúzott
részeket, mintha nekem szólnának. Kicsit komikus volt ugyan,
hogy olyan rúgások érnek, amiket – sajnos – nem
szolgáltam meg, de mert egész életemben vágytam rá, hogy
olyan fontos elvtárs lehessek, akibe már érdemes belerúgni,
most valami édes borzongással dörzsölgettem a
véraláfutásos helyeket.
És persze az emléktárgyak, a
repiajándékok! Amiket valamikor én is kaptam, persze nem
olyat, mint ő, hanem csak harmadosztályút, amiket a
magamfajtáknak raktároztak nagy tételben a vendéglátók. De
szemtanúja voltam, amikor az ő szintjére felpumpált
kiválóságnak az ő szintjének megfelelő másik kiválóság
a valódira megtévesztően hasonlító baráti meghatottsággal
– bár ha hosszabb volt az ünnep, akkor már kicsit
áporodottabb negéllyel – olyan tárgyakat nyújtott át, mint
amiket most a házamban látok szerteszét. Szinte érzem, ahogy
egy NDK-s szakszervezeti főpap lapogatja a hátamat, miközben
átadja a Honecker fejével díszített ónkupát a volt
SS-altisztképző nagytermében, ahol a politikai évszakváltás
miatt éppen a kommunizmusnak volt szezonja. Vagy itt van a
kremlbéli Uszpenszkij-székesegyház makettje, amit nyilván
csak talpig bolsevik egyedek kaphattak hervadhatatlan
érdemeikért.
De a villában voltak majdnem valódi értékek
is. A Kisherceg kifutója ugyanis sokkal nagyobb volt, mint az
enyém: eljutott Nyugatra is, meg fél-Nyugatra, negyed-Nyugatra.
Tony Blair például adott neki egy tányért, amiről isten
kegyelméből most én szalonnázok. Vagy ott vannak azok a
messziről ezüstnek látszó, vaskos tálcák és
kávéskészletek, amelyek közelről sajnos az ideológiai
elhajlás tévedhetetlen bizonyítékai, mivel kopott
alpakkából öntötte őket a baráti meghatottság. Az
egyiptomi findzsák hadrendje a koloniál almárium tetején
talán azt a legegzotikusabb határt képviseli, ameddig a
hierarchiából eredő előnyök engedték kifutni. De a
Vagyonügynökség elnök-vezérigazgatójának második
helyettese néha pihent is, természetesen divatos külföldi
fürdőhelyeken, ahol én is jártam, csak éppen a kempingből
nézve nem voltak annyira nagyvilágiak. Amikor bekutyagoltam a
centrumba, a nyálam folyt például a görög
vázamásolatokért meg a kerámia söralátétekért, amin
délceg ifjak merevedése volt látható, amint lankadatlanul
ível át az évezredeken. Nem beszélve a vázákról, amelyeken
az én kecskeszakállamat viselő meztelen faunok kergették a
fuvoláslányokat körbe-körbe. Oly lendülettel, hogy a
házamig futottak, a vitrinig, ahol most tovább hajszolja őket
kielégíthetetlen vágyuk. Vagyis a Kisherceg annyira
hozzászokott a repihez, hogy amikor mintegy tévedésből
magánemberként tartózkodott külföldön, akkor megvette
magának.
Az ajándékok között egyetlen valamirevaló
darab volt: egy eozinmázas nagy szobor. De szerintem ez már a
késő kádári dekadencia következtében került a szekrény
tetejére, mert sajátos pietát ábrázolt: egy meztelen férfi
ölébe hanyatlott, aléltan fekvő, hasonlóan meztelen nőt.
Gondolom, halott lehet a nő, mert a férfi nem rá néz, hanem
kétségbeesve a messzeségbe. Mindazonáltal mindketten zöldek,
eozinzöldek, itt-ott sárga, piros és lila foltokkal. Első
ránézésre vízihullák szívtépő válásának tűnik a
jelenet. A rejtélyt csak fokozza, hogy amikor az ember további
magyarázatért és garanciát keresve felfordítja a szobrot,
akkor annak talpán a sorszám és a művész elmosódott neve
mellett a következő felirat olvasható: A Salgótarjáni
Szénbányák Szakszervezeti Bizottságától és hálás
dolgozóitól. 1948.
Sehogy sem állt össze. Nem értettem, hogy a
hálás dolgozók miért adnak bárkinek is két oszló tetemet,
valamint mit szimbolizálhat a jelenet. Talán a férfi a párt,
és a nő a szakszervezet? De 1948-ban ez még nem volt
aktuális. Egy év múlva már igen, ám ezt aligha sejthette a
művész, aki 1939-ben mintázta a szobrot. Vagy talán egy
házassági tragédiát ábrázol a szobor? Erre utalt az is,
hogy a nő egyik lábfeje bokától hiányzott. Talán egy
félrelépés miatt. De mi köze van ehhez a Salgótarjáni
Szénbányáknak? Egy egész SZB-vel aligha lehet szerelmeskedni,
vagy ha mégis – az internetet nézve már semmin sem lepődök
meg –, akkor tőlem teljesen idegen ez a perverzió.
A konyhaszekrény legalsó polcára száműztek
egy kackiás bajszú, huncut mosolyú Sztálin-fejet. Legalább
másfél kiló, mert valami nagyon nehéz fémből készült.
Gondoltuk, talán az özvegynek hiányzik. De amikor felhívtam,
azt mondta, hadd maradjon: kiválóan megfelel diótörőnek.
Szerintem gyakran használhatták kalapácsként, mert már volt
rajta egy-két zúzódás. Találtunk még a moszkvai metró
által kibocsátott bronz emlékplakettet, továbbá az egyik
ágy alatt a második helyettes papucsát, valamint leejtett
zsebkörömvágóját, made in China. Az amerikai konyhás
nappaliban ott áll tuniszi kézzel szőtt szőnyeggel letakarva
az ágya, amin meghalt, mivel az utolsó időben már nem volt
képes az emeleti hálószobába felkapaszkodni. Az ágy mellett
helyezték el az ebédlőasztalt, amin e sorokat írom az
éjszakába hajló nyári estén. És pont most megszólal a
konyhai részen a londoni falióra, amely minden órában a Big
Ben harangjait kondítja. Vecsernyij zvon. Az se lenne
szívfacsaróbb, ha APEH-paragrafusokat vagy a Kommunista
Kiáltvány válogatott szentenciáit recitálná.
Lassan még a felénk futó erdei patakot
ábrázoló 100 x 70-es képpel is megbarátkoztam. A víz
majdnem kizúdul a keret alsó, aranyozott peremén. Eleinte még
hiányoltam a szomjukat oltó szarvasokat a felső folyásnál, a
havas csúcsok alatt, esetleg egy meztelen cigánylányt
gitárral az előtérben, amint éppen kényesen próbálja a
víz hőfokát a lába ujjával, de hát nem kell telhetetlennek
lenni.
Szóval a körülmények hatalma.
Teltek-múltak a hónapok, és az idegenség csökkent. Már volt
délután, hogy ebéd után jót aludtam a halottas ágyon. A
papucsát nem vettem ugyan fel, de például többfunkciós
kínai körömreszelőjét fertőtlenítettem, és a hegyes
végével sikerrel pucoltam a csülkeimet. Valahogy
felszívódtak belém a tárgyak, a hely szelleme áthatott.
Segített ebben, hogy az autóját is megvettem, a garázsával
együtt. Talán ha maradtak volna ruhái, hordom őket. Persze
csak tisztítás után.
Gyorsította az akklimatizálódást az is,
hogy az özvegy – akinek keze nyomát és ízlését mindenütt
látni lehetett – technikamániás volt. Magam is rajongója
vagyok mindennek, ami überolja a kalapácsot a légkalapáccsal,
a rádiót a televízióval, a lovat az autóval, a fogat a
műfogsorral. Nem mintha szükség lenne minderre, hanem maga az
erőfeszítés heroikus értelmetlensége ragad magával, ahogy
egyre tagadni igyekszünk földi valónk, és a műszaki
lelemény egyre magasabb létrafokain vagyunk ugyanolyan
elveszettek és boldogtalanok, mint legalul. Láb helyett
műlábra kapunk, és nem értjük, hogy miért nem jó ez.
Mindegy. A csecsemőnek csörgő kell, a felnőttnek ADSL.
Három lavórunk is van a háromszázötven
műholdas csatornához. Ha megunom a magyar reklámokat,
nézhetem a kínait vagy a dubait. Ha nincs elég vér és
borzalom a kereskedelmi híradóban, csurgathatom az Al
Dzsazirából. A füvet automata öntözi naponta háromszor.
Külön program van arra, hogy minden zöld tábori csendőr
kapjon vizet a gyökeréhez alulról. Nyílt tűz helyett
kerámialapon főzhetem a paprikás krumplit. Rádiós
riasztórendszer védi értékeimet, úgyhogy ha valaki
megkívánná a salgótarjáni rémeket, akkor tizenöt perc
alatt kiszáll a rendőrség. Napkollektor melegíti a forró
vizet télen-nyáron. És így tovább.
Talán hálátlannak tűnök. Olyannak, akinek
semmi sem jó. Aki maga a negatív pólus a világ örök
áramkörében. De hatvan vagyok. Ha kezdettől fogva ebbe a
házba nőttem volna bele, mint a nyárfamagonc a gangunk
műkövének egyik repedésébe, akkor hozzáidomulhattam volna.
Láttam én már kocka alakú fatörzset, vagy olyan ágat, amely
átbújt a beton kerítésoszlop egy szűk nyílásán, és onnan
tört az égnek. De én nem vagyok bonszáj lélek. Megmaradtam
annak az úttörőnek, aki április negyedikén az iskolai
ünnepségen az amuri partizánok nótáját meg "Az érctorkok
harsogva zúgják a szélnek"-féle dalokat fújta. És ha
vége volt az ünnepségnek, akkor futott egyenest,
egyenruhában, piros nyakkendősen a szomszédos templomba, mert
ott meg a Megváltó kereszthalálára emlékeztünk másféle
zsoltárokkal, mint amivel az oroszok halála előtt
tisztelegtünk alig rejtett kárörömmel. Nekem már soha nem
lesz a világ fonáktalan. Valahogy úgy vagyok mindennel, ahogy
a régi magyar királyok megtanítottak rá. Eleinte verték,
verték a színarany dénárokat, de aztán kezdték apránként
kilopni belőle az aranyat, és végül csak a szín maradt. Ma
már tele vagyok hamis zsetonnal.
Több hónap telt el. Egyik este, kotorászva a
házzal kapott dokumentáció között, valamelyik használati
utasításból kiesett a Kisherceg fotója. Kiköpött én
voltam, csak szakáll nélkül. Állunkba metszve mindkettőnknek
ott ékeskedik a dögös griberli, mint az ártatlanok titkos
jele. Szövetségbe forrt, szabad személyiségek ha
találkoznak! Megborzongtam. Lehet valami a Szentháromságban
mégiscsak. Ebből három pár képezhető, és mindegyik pár
azonosságot fejez ki. Választhatok, hogy én meg a második
helyettes az Atya–Fiú vagy az Atya–Szentlélek, esetleg a
Fiú–Szentlélek párt teljesítjük-e be. Mivel ő volt az
idősebb, talán az Atya–Fiúi egylényegűség a
legmegfelelőbb. Csak az a baj ezzel világi teológiával, hogy
nekem volt valódi apám.
Ugyanolyan falmelléki ember volt, mint én.
Tőle tanultam meg, hogyan lehet takaréklángon sokáig élni.
Még csak joghurtra meg vegetáriánus ételekre sincs szükség
hozzá, nem beszélve a hegyi levegőről. Neki például
egyetlen igazi életcélja volt: a dohányzás. Meg annak a
tételnek a szakadatlan igazolása, hogy mindenki hülye –
megjegyzem, ebben van valami igazság –, leszámítva őt.
Közönye konzerválta nagyon sokáig. Majdnem kilencven volt,
amikor meghalt. Már negyvenéves korában beleunt anyám
realizmusába, vagyis, hogy apám is a debilek közé tartozik.
Az öregem ezért visszaköltözött a mamájához, a
szoba-konyha-cselédszoba luxusába. Én akkor tízéves voltam,
és valamiért ragaszkodott hozzám. Fogalmam sincsen, miért.
Nem sok öröme telhetett bennem, a kis, dadogós, tökközepes
gyerekben, aki félt mindenkitől és mindentől, akiből
nehezebb volt kihúzni egy értelmes mondatot, mint döglött
lóból a fingot. Emlékszem, annyira nyimnyám voltam, hogy
egyetlen ötösöm volt a sok hármas és kettes között: a
magatartásom. 1955-ben azt mondta, ad tíz forintot, ha hozok
egy intőt. Ez annyi, mintha egy mai tizenegy éves gyereknek
valaki tízezer forintot ajánlana. Sajnos, nem jártam sikerrel.
Azt hiszem, kapcsolatunkat az alapozta meg betonkeményen, hogy
kellett neki valaki, aki még nála is elhanyagolhatóbb,
társadalmilag infinitezimális mennyiség, akihez képest ő az
élettapasztalat és férfiasság Csomolungmája. Virtuális
fölényében az sem zavarta, hogy én lassan, de
kérlelhetetlenül száznyolcvan centi lettem, míg ő maradt
százhatvanöt. A legnagyobb törpe a cirkuszban.
Apám a TÜKER-nél volt pénzügyi
csoportvezető. Ma már nehéz lenne érzékeltetni vagy
megvilágítani, hogy mi volt a TÜKER. Azt sejteni lehet, hogy
valamiféle vállalat. De ne gondoljunk holmi General Motorsra,
XEROX-ra vagy Meinlre. Főleg penészes pincékben székelő
koszos trógerek hadáról volt szó, akik szerte az országban
zsákokban és stráfkocsikon, tricikliken hordták szét a fát
és a szenet néhány seftelő csirkefogó irányítása alatt.
Ezeket terelték össze egyetlen monstrumba a két szakállas
klasszikus legnagyobb dicsőségére. A központ természetesen
Pesten volt. Ide küzdötte le magát apám az akkori OTP-től az
állami tüzelőakció-utalványok nagystílű
lebonyolítójának pozíciójába. Nehéz elhinni, de a
negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején ezzel a
jegyrendszerrel sikerült felszámolni a tüzelőanyag-hiányt,
vagyis annyira korlátozni a fogyasztást, hogy aki ilyen jegyet
kapott, az még kitüntetésnek, kiváltságnak is érezhette.
Ugyanis csak az kapott utalványt, akinek volt munkahelye, sőt
még alacsonyabb áron is vásárolhatott a piaci árnál. Vagyis
duplán díjazták a szocialista munkaethosznak megfelelő
állampolgárokat. Ennek dicsőségéből keveset vont le az,
hogy mivel börtönbüntetés terhe mellett mindenkinek dolgoznia
kellett, tulajdonképpen mindnyájan kitüntetettnek érezhették
magukat. Szabadpiaci tüzelő viszont nem létezett. Sokszor még
utalványra sem volt se fa, se szén, így pusztán a jól
megérdemelt kiváltságot tanúsító tüzelőanyag-utalvány
melegíthette a dolgozókat, ha a szívük fölé rejtették.
Nos, apám ennek az elmés, igazságos és tulajdonképpen
felemelő rendszernek volt az adminisztrátora. Időről időre
hihetetlenül sok munkával járt, hogy a Petőfi híd tövéből
– itt volt a központ – az egész ország minden dolgozóját
ellássák azokkal az utalványokkal, amelyekért gyakorta nem
lehetett tüzelőt kapni. De ez szeplőtelenül hagyta a rendszer
rendkívül igazságos, az atyai gondoskodást az acélos
munkaerkölccsel kombináló gondviselését. Kétségtelen, hogy
apám ennek az akciónak a jóvoltából bizonyos emelkedett
rálátással bírt az ország népére és annak sanyarú,
ámbár heroikus és eléggé bonyolult nem fogyasztására. Mert
a rendszer csak látszólag volt egyszerű, vagyishogy időnként
gondosan elosztotta a semmit. A különböző társadalmi
rétegek ugyanis a párt szeszélyéből kisebb-nagyobb
kiváltságokat kaptak – már majdnem azt mondtam: harcoltak ki
–, ám ezek az egyszerű forradalmárok, vagyis a közönséges
fogyasztók számára átláthatatlan jogi szövevényben
csapódtak le. Ráadásul ha mondjuk Alsómocsoládon került
bele valaki az igazságosság ragadós hálójába, akkor, ha
rendezni akarta közös dolgait a TÜKER-rel, fel kellett
vonatoznia a Petőfi hídhoz. Ahol azután vagy sikerült
elérnie valamit, vagy sem. Általában sem, mert szinte minden
igény a már említett jogi gubanc félreértésén alapult.
Viszont kétségtelen, hogy még a legvadabb követelődzéseket
is igen humánusan és szakszerűen utasították vissza, aminek
nyomán az elégedettség nőttön-nőtt, és – egyebek mellett
– a tüzelőellátás sikereitől volt hangos az ország.
Mikor nyiladozni kezdett az értelmem, és
észrevettem, hogy a szocializmus magasra tornyosuló sikerei
általában a szélesen terpeszkedő sikertelenség ingatag
talaján állnak, sőt, minden úgynevezett eredmény csak
fokozta a tragikomikus csődöt, vitatkozni kezdtünk apámmal.
Nekem úgy tűnt, hogy a szocializmusnak tényleg vannak hatalmas
sikerei, de jobb lenne talán, ha nem lennének. Ha az ember vesz
magának Szibériában egy briliánsgyűrűt, az kétségtelen
siker. De ha ez olyan áron teljesült, hogy el kellett adnia a
bundáját, a csizmáját és még az alsónadrágját is, akkor
már nem tud annyira örülni meztelenül állván mínusz
negyven fokban, ujján a csillogó-villogó sikerrel. A szovjet
elvtársak gyengéden ránk erőszakolták ezt az elgondolást,
ami persze nálunk sem vált be, és nem is volt annyira
keresztülvive, minden részletében aprólékosan kidolgozva,
mint náluk. Apámnak azonban tetszett. Mert végül is ez a
rendszer a magafajta nagy pipájú, kevés dohányú emberek
eldorádója volt. A semmi elosztásában aligha lehet tévedni.
A jól végzett munka pedig presztízzsel és prémiummal járt,
valamint megbecsüléssel.
Apám nagyon háklis volt az emberi
méltóságra. Mint mindenki, akiből eleitől fogva hiányzik az
érdem. Ennek a fájó tudatát kellett elzsibbasztani a
szocialista humánummal, a kedélyes, összekacsintós
megbocsátással: te is csak egy nézőtéri töltelék vagy, meg
én is, de ha összefogunk, akkor kifütyülhetjük a színpadon
ágálókat. Az a kis pénz, amibe a jegy került, feljogosít
arra, hogy akár Caruso is véres fejjel meneküljön az
Operából. Mi ugyan a Boci, boci tarkát sem tudnánk
hibátlanul elénekelni, de ki az a Caruso? Mi vagyunk a
közönség, a nép, a dolgozók, a vevők: csakis értünk
történik minden, mi, az ezerfejű cézár vagyunk a fontosak.
Mi vagyunk a humánum, az érték.
Apám a világtörténelmi tendenciákat a maga
kakaskodó önérzetének fennsíkjáról lenézve értékelte.
Még 1980-ban is fájt neki, hogy a Leszámítoló és
Pénzváltó Bank pultja mögött állva milyen sérelmet kellett
elszenvednie Pallavicini őrgróftól, akinek öt pengőre rúgó
takarékbetétjét megbocsáthatatlanul lefitymálta. Majdnem
kirúgták a pimaszsága miatt. Ezért kellett volna nekem
örülnöm, hogy abban az új, állítólag a
legjelentéktelenebbeket is őrgrófi méltósággal kezelő
szocialista demokráciában élhetek. Ami persze nem létezett.
Annyira nem, hogy amikor a TÜKER vezérigazgatója valami
tréfás megjegyzést tett apámra, akkor ő bosszút lihegve
megszervezte, hogy egy méretes lófaszt szállítsanak a dirinek
futárral még melegen, véresen, egyenesen a vágóhídról
selyempapírba csomagolva, díszdobozban. Csak az utolsó
pillanatban hagyta magát lebeszélni az ötlet
végrehajtásáról. Bár azt hiszem, titkon ő volt a
legboldogabb, hogy lebeszéltem.
Volt valami nyomorult, komikus bornírtság
abban, ahogy majdnem húsz éven át gyúrtuk egymást
vasárnaponként a konyhaasztalnál, a szertartásos zabálás
után. Én, a kétdiplomás, lázadó szériaértelmiségi és
apám, a történelem lejtőjén lecsúszott bankfiú, aki
plebejus hevülettel és pátosszal védte a lustaság és
jelentéktelenség álhumánumát. Már a következő emeletről
nézve is elmosódott volna a különbség közöttünk, ha vette
volna a fáradságot valaki, hogy figyeljen bennünket. Nagyobb
léptékben pedig felismerhetetlenül belekeveredtünk a
történelem által felkavart, ide-oda sodort porba. De a
húszévi ebédeltetésének volt annyi haszna, hogy amikor
meghalt, az akarata ellenére rám maradt öröksége
elősegítette, hogy valamennyire felemeljem fejemet a porból.
Tizennyolc zsák szemetet dobtam ki ugyan a
lakásából, de megmaradt maga az ingatlan meg pár berendezési
tárgy, amik jórészt őhozzá is örökség által kerültek a
család gazdagabb ágától. Csupa töredék, távoli rokonok
polgári életének roncsai. Porcelánok, falitányérok, csonka
és csorba kávéskészletek, repedt meisseni süteményestálak,
elkoszolódott fényképek: mások abbáziai, Baden bei Wien-i
nyaralásának emlékei. Cilinderes urak, turnűrös, bordűrös
hölgyek megsárgult paszpartu között, légyszaros üvegek
alatt bekeretezve. Bevallom, az idő búvárává varázsoltak az
előkerült rekvizitumok. Hideg, nyálkás félhomályba
merültem alá minden darabért, hogy egy elsüllyedt életforma
szétesett dongái közül, a rájuk ülepedett felejtés és
idegenség iszapja alól a felszínre hozzam őket.
Négybőröndnyi roncs volt a zsákmány. Hulladék, amit
szerettem volna újrahasznosítani, bár magam sem tudtam még,
hogyan. Megtaláltam például nagyapám családi címerünkkel
díszített névjegykártyáit, rajta büszke nemesi
előnevünkkel: egregi és szemerei Babits Géza. Nagy kár, hogy
Egreg helység, családunk ősi fészke nem létezik, nem is volt
soha. Viszont egregi latinul annyit tesz, hogy kiváló.
Valószínűleg nagyapám a heraldikában járatlanul, latinul
sem tudván, félreértette azt a forrást, ahonnan az ötletet
kölcsönözte. Így teremtődtek meg Egreg szelíden hullámzó
lankái egy sajtóhibán szélesen elterülve. Gyanítom, hogy a
szemereit is a telefonkönyvből nézte ki a jó öreg, amikor a
dicső múltat megkonstruálta magának, gondoskodni akarván
utódainak jövendőjéről. Ott hányódott egy dobozkában a
családi pecsétnyomó is néhány elfeketült végű, vörös
spanyolviasz csonk mellett. A pecsétnyomóba családi
címerünket vésték: két, egymással szemben ágaskodó kecske
között egy csipkekézelős kabátujjba bújtatott fél kar
kardot emel az égnek. Ez kísértetiesen felidézte bennem azt a
női fél lábat, amit az Orvostovábbképző kertjében
találtam a proszektúra előtt kitéve egy pléhdobozban. Térd
fölött vágták le úgy, hogy a combcsont három-négy centis
csonkja kiállt a térd felett szabályos sík mentén
körbekanyarított húsból. A kedves betegnek volt gondja rá,
hogy utoljára még kilakkozza körmeit. Innen tudtam, hogy
valószínűleg nő volt. Apám holmijai között találtam
továbbá egy kutyakorbácsot, a nyelébe beépített
csontsíppal. Kár, hogy családunkban sohasem volt kutyája
senkinek sem.
Otthon az egész hóbelevancot benne hagytam a
bőröndökben, és leraktam a lomtárként használt volt
mosókonyha végében. Hosszú évekig hozzá sem nyúltam.
Amikor végül is beköltöztünk a Kisherceg
házába, tényleg szinte az utolsó nippig minden megmaradt a
helyén, ahogyan az özvegy megígérte. Kivéve egy preparált,
hatalmas krokodilt meg pár falon lógó családi fényképet,
amiket elvittek talán a gyerekek. A hófehér falon itt-ott
fájó hiányok hirdették az elvitelt, valaha funkcióval bíró
képszögek sóvárogtak lógatnivaló után. Ahogy a keresztről
levétel után a csuklón és bokán átvert szögek már a
puszta létükkel is valami földöntúlian nagyobb
jelentőségre utaltak. Ekkor jutott a feleségem eszébe, hogy
nyolc év után elővegyük apám mosókonyhai hagyatékát.
Emlékezett rá, hogy ott voltak alkalmas lógantyúk.
Leszállítottuk őket Pestről, de azután még sokáig ott
hányódtak a komódon. Egy esős délelőtt, belefáradva a
napok óta tartó olvasásba, valami fizikai munkára vágytam.
Gondoltam, felteszem a lógatnivalókat. Elmentem
szerszámokért, létráért, majd elővettem az egyik kijelölt
tárgyat, egy teljesen értelmetlen falitálat. Húsz éven át
ültem alatta apámék konyhájában, egy kényelmetlen kerti
széken kuporogva, aminek ülőkéje fehérre mázolt, foghíjas
lécekből állt, és ezért tíz percen belül rettenetesen
törte a seggem. Szerencsére csak a kéthetenkénti vasárnapi
ebédek alatt. Apám ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a válása
után is megmaradjon valami intim kapocs közöttünk, és ezt a
vasárnapi ebédek pillanatragasztója volt hivatva betölteni. A
csöpp konyhában hárman ültük körbe a nyikorgó kerti
székeken a nyolcszögletű márványasztalt, ami szerintem
valami jobb kávéforrás egyenbútora lehetett a rég elmerült
békeidőkben. Apám, nagyanyám és én étkeztünk rajta,
vigyázva, hogy a leves ne hullámozzon át egyikünk
tányérjából a másikéba, mivel éppen csak annyi hely volt a
márványlapon, hogy három tányért letegyünk rá. Amíg
készült az ebéd, mi apámmal szokásos vitáink egyikébe
merültünk. Ha már nagyon untam az érvelését, akkor
kényszeredetten a fejem felett függő falitányérokat
bámultam, mivel a konyha többi látnivalóit nagyanyám
sürgölődése elfedte előlem. Meg aztán menekülésnek is
jók voltak a falitálak jelenetei, mert olyan értelmet adtam
nekik, amilyet csak akartam. A hozzám legközelebbi darabon két
koromfekete kakas vagy tyúk volt látható. Csak a taréjuk meg
a tokalebernyegük volt vörös. Valami kezdetlegesen felvázolt
zöld mezőn álltak, ami olyan volt, mint egy felbolyhosodott
padlószőnyeg. A magasabbik kakas fenyegetően felhúzta az
egyik lábát: valószínűleg rúgni készült. A másik
megadón lehajtott fejjel kushadt, talán várta a rúgást. Pont
olyanok voltak, mint apám és én. Húsz éven át tartott a
jelenet szakadatlanul, bár én csak kéthetenként vetettem rá
egy elmélyült pillantást, remélve, hogy történik végre
valami. De nem történt. A soha, sehol nem létezett kakasok a
soha nem látott mezőn végérvényesen belemerevedtek a
terméketlen agresszióba, a katarzis minden reménye nélkül.
És most itt vannak a Vagyonügynökség
elnök-vezérigazgatója második helyettesének házában. Hová
akasszam magunkat, apám? Hol emelnéd a lábad legszívesebben?
Végre találtam egy jó helyet magunknak az Uszpenszkij-makett
és a két elzöldült szerelmes között. Bevertem a
képszöget, és már akasztottam volna a tálat a hátán lévő
lukba csomózott spárgával, amikor egész lényem megtorpant.
Megállt a kezem a levegőben, és a mészfoltos, kopott,
felbolyhosodott spárgára meredtem. Semmi személyes nem maradt
apámból, csak ez a csomó. Nincsenek meg a ruhái, amiket
kidobtam; a tárgyakat nem ő készítette, csak vásárolta vagy
örökölte. Nincsen hangja szalagon, fénykép sem maradt róla
egy se. Létezésének egyetlen közvetlen bizonyítéka –
engem leszámítva – ez a csomó. Az egész világegyetemben
nincsen semmi, ami kizárólag az övé és csakis az övé
lenne, ami az ő közreműködése nélkül sohasem ölthetett
volna testet. Én sem számítok, mert gyerekem nem lévén, majd
én is szertefoszlok vele együtt egy napon elektronok és
protonok milliárdjaira, amelyek mind egyformák. Nem lehet
széjjelválogatni Jézusét Hitlerétől, a pedofil
kéjgyilkoséit Teréz anya alkotóitól. Itt fognak
keringeni-kapcsolódni örökkön-örökké a semmi hidegében,
de ez a csomó talán túlél engem is. És ezt nem hozhatta
létre sem kvantummechanika, sem ima, sem erőszak. Ehhez apám
rég elporladt két keze kellett egy pillanatban, amely két
végtelen között keletkezett ugyan, de azonnal ki is pukkant,
mint unatkozó ribanc ajkai között a felfújt rágógumi.
Amikor apámat eltemettük – pontosabban
elégettettük –, tavasz volt: az év vak forradalma
mindenütt. A temetésrendező még megpróbált kiszivattyúzni
belőlem némi készpénzt a kis adminisztrációs
üvegpavilonban, ahová csalárdul félrehívott. Én úgy
tettem, mintha mély gyászom miatt nem érteném, hogy mit akar
tőlem, ő pedig ajkába harapva belenyugodott, hogy nem játszom
szabályosan a kettőnk partiját. Végül elindultunk az elmés
szórószökőkút felé, ahol apám elenyésző számú
tisztelője az utolsó mutatványra várt. Én megpróbáltam az
örökségből vett szmokingomat viselni. Nehéz volt, mert olyan
idegen volt tőlem, mint rabbitól a disznóhús. Valahogy
elbotorkáltam az appelre, és beálltam középre, életem
egyetlen és valószínűleg utolsó főszerepébe. Megszólalt a
megafonból valami konzerv szomorúság, és egyszerre
megláttuk, hogy snassz ünneplőbe bújtatott egyének ketten
valami levesestálra emlékeztető tárgyat cipelnek felénk egy
rúdon óvatosan, mintha baromi nehéz lenne, és nem akarnák,
hogy kilötyögjön a tartalma. Lacikonyhákhoz szokták cipelni
így a forró leveseskondért a kukták.
Aztán már csak arra emlékszem, hogy
egyszerre fellövellt a szökőkút vize, és ámuló szemeim
valami szürke, kavargó tömegre lettek figyelmesek, ami olyan
volt, mint egy hatalmas muslicaraj. A gyomromból feltörni
készülő zokogás előbb érkezett, mint a megértés: apám
haló pora örvénylik a szélben. Már-már ríttam volna,
elsodorva könnyeimmel férfi voltom nehezen kifaragott
oszlopait, amikor velőtrázó dübörgés tepert le gyászt,
zenét, meghatottságot, metafizikus döbbenetet: fejünk felett
szokásos leszállásához készülődött a menetrendszerű
Bukarest–Budapest 604-es járat, és most már szinte súrolta
a temető fáit a hasával. Hatalmas árnyéka végigsiklott
felettünk, akár forró vasaló a gatya korcán. Szállunk
rendelkezésére. Utazzon Burmába, érkezzen urnába...