Kortárs

 

Báró László

A rossz túléli őt

 

 

 

 

 

A Vagyonügynökség elnök-vezérigazgatójának második helyettese szőke volt, és feltűnően értelmes. Karrierjét annak köszönhette, hogy többi társához képest értett is ahhoz, amit a gondjaira bíztak, de ugyanakkor ábrándos szőkesége és olcsó lányregényekre emlékeztető ibolyakék tekintete valahogyan garanciát nyújtott arra, hogy tudásával nem fog nagyon visszaélni, a falka élén futva nem fogja előbb elmarni a legjobb falatokat. (A háta mögött ezért Kishercegnek nevezték.) Persze amikor becsapott a ménkű, és történelmünkben nem szokatlan módon egy éles kanyart vettek a politikai események, akkor ő is kisodródott a padkára. Most látszott meg azonban, hogy egyáltalán nem volt méltatlan a hírére, mert nem süllyedt el a teljes ismeretlenségben, hanem az üzleti élet élvonalában (at the cutting edge, mondhatná egy mai licenc entellektüel) teljesítő cégeknél töltött be igen jentős – habár egyre alacsonyabb – pozíciókat. Már kezdett kínossá válni a hanyatlása, amikor hirtelen meghalt, viszonylag fiatalon.

Országunkban ez nem nagyon ritka. Szinte általánosnak mondható, hogy – isten tudja, miért – a magyar férfiak többsége kötelességszerűen agyondolgozza magát, miközben körfűrész-mosoly alá rejti, hogy lelke mélyén nagyon be van ijedve, és igazából fogalma sincsen arról, hova rohan és miért. A feleségem például egy sarkon álldigálva megfigyelte, hogy a beforduló autókban – melyek többségében szinte kizárólag egyetlen férfi ül – a vezetők vicsorogva meresztik a szemüket, forgatják a fejüket, mivel azt hiszik, hogy senki sem látja őket.

A szóbeszéd szerint a második helyettes is kapcsolatba került a halála előtt az előző rendszer köztisztviselőinek maradékából verbuválódott maffiával. Ő ezt persze tagadta, meg az a néhány kellően lefizetett újdondász is, aki ott szállong súlytalanul a politika híg közegében, mint tavasszal a nyárfa vattája a szélben. És valószínűleg igazuk is volt. Valahogy nagyon hirtelenszőke volt hozzá. Kicsit eltestesedett, a legendából nyugalomba vonult Trisztánra emlékeztetett, aki túl sok sört ivott bánatában. De hát mit lehet tudni. Van, aki esküszik rá, hogy az egyik legjelentősebb vagyont kaparta össze magának, csak éppen volt elég esze ahhoz, hogy ne itthon rázza a rongyot, ahol mindenki ismeri, és ahol szinte belelátnak a tányérjába.

Tulajdonképpen kortársak voltunk, mi több: egy nemzedék tagjai. Ugyanazt éltem át én is, amit ő, csak éppen négy oktávval lejjebb. Ami egyben azt is jelenti, hogy a magam módján ugyanazokat az előnyöket húztam az előző rendszerből, mint ő, valamint ugyanúgy igyekeztem ártatlannak látszani. És ez sikerült is nekem, mivel sajnálatos módon hiányoztak azok a kedvező alkalmak az életemből, amelyek morális szüzességemet próbára tehették volna. Ez még most is fáj nekem – minek is tagadjam –, most, amikor már furcsa fordulatot vett az én életem is.

Szerény sors volt az enyém. Nagyra törő álmaim sohasem valósultak meg, és csak annyi közük volt a realitáshoz, mint a tehetetlenül sodródó tengeralattjáró periszkópjának a felszín izgalmas panorámájához. Vagyis homályosan kidolgozott terveimet a kedvezőtlen körülmények egész tengere borította. Kezdem azon, hogy szegény voltam mindig, és kifejezetten tehetségtelen, valamint döglusta. És egyik tulajdonságom sem mentette a másikat. Ugyanakkor belém szorult valami érthetetlen gőg, amely nem engedte, hogy a tisztes szegénységgel és jelentéktelenséggel megelégedve például családot alapítsak, majd hozzám hasonló egyedek egész sorával ajándékozzam meg hazámat, amely pedig államilag is támogatott volna ebben. Néha egyenesen ösztökélt. Becsvágyamból csak arra futotta, hogy egy olyan hivatalban morzsoljam napjaimat, amely közmondásosan annyira felesleges és értelmetlen volt, mint a pápa mellbimbója.

Mígnem ugyanaz a fordulat, amely a Kisherceget taccsra tette, engem munkanélkülivé léptetett vissza, pontosabban hozzáigazította a foglalkozásom megnevezését valóságos, megszokott állapotomhoz. Már-már beteljesedni látszott egyik volt főnököm bon mot-ja, aki sivatagba futó csermelyhez hasonlította a munkahelyünkön folyó szakmai vitákat, amelyek hasonlóan ígéretes munkálkodásunkat szokták koronázni. Úgy véltem, csermely leszek magam is.

Szerencsére azonban jól nősültem. (Ha a Habsburgoknak megfelelt ez a stratégia, akkor nekem mi kifogásom lehet ellene?) Feleségem nemcsak a sarkokon végzett figyelemre méltó észleléseket, hanem pénzügyi diplomát is szerzett, és őt az új rendszer tárt karokkal és zsíros stallumokkal várta. Az egri nők bátorságával vetette magát az üzleti életbe, és mivel feltűnően szép is volt, hamarosan komoly sikereket ért el. Ebből éltünk. Egyre jobban. Főleg én, mivel a költség–haszon arány – talán mondanom sem kell – nálam sokkal kedvezőbb volt. De büszke vagyok arra, hogy előző, falmelléki életvitelünkkel továbbra sem hagytunk fel. Furcsa is lett volna, ha levetem kopott (nem koptatott!) farmerem, mosásban hamar összement kockás ingeim meg az alkalmiban vett, félretaposott sarkú cipőmet, és hirtelen szmokingot öltök a megfelelő hozzávalókkal, valamint a kellemes üzemeltetési kalandokat nyújtó Dacia helyett Audiba ülök, amely például megfosztott volna annak élményétől, hogy menet közben kigyullad alattam az autópályán.

Nem. Minden maradt a régiben. Habár időközben kihaltak rokonaim abból a lakásból, ahol születésem óta éltünk, én mégis ott maradtam a cselédszobában, ahová anyám tizennégy éves koromban betelepített, miután nagyapám – a szoba előző lakója – a biológia törvényeivel vívott egyenlőtlen küzdelem után elhalálozott a Rókus kórházban.

Azt hiszem, kicsit megszeppentünk a pénztől, ami egyre vastagabb sugárban ömlött hozzánk a feleségem jóvoltából. Ezért a legnagyobb luxus, amit megengedtünk magunknak, az volt, hogy egyszer két hónapon belül kétszer is kifestettük a lakást, amiben éltünk. Egy docens barátom gyanakodni is kezdett, mondván: "Nektek aztán lehet pénzetek!" Akárha a jachtunkat festettük volna át fehérről rózsaszínűre. Hangjában az őszinte tisztelet az elvetemültségre is hajlamos irigységgel vegyült. Ő ugyanis ötödmagával egy erzsébeti szoba-konyhában (feleségem szerint konyha-konyhában) húzta meg magát születése óta. Még munkásarisztokrata – kazánkovács – apja szerezte, jóval azelőtt, hogy a megvalósuló proletárdiktatúra a soha nem látott jólét látomásával bilincsbe verte a szoba-konyha lakóit a kitörés minden valódi reménye nélkül.

Miközben feleségem dolgozott – én meg alkalmi szellemi munkákból teremtettem valami alibi egzisztenciát –, a pénzünk fialt. Jött egy-két örökség is, amelyek – különösen a kilencvenes évek eleji, nagyon magas inflációs kamatok miatt – a mi szintünkhöz képest komoly pénzeket eredményeztek. Persze mindez alig ért volna valamit, ha különc módon nem maradunk meg egy levitézlett szocialista brigádtag életnívóján és költekezési szokásain. Így azonban csak gyűlt, gyűlt a pénzünk, anélkül persze, hogy bármi látható hasznunk lett volna belőle. Leszámítva az anyagi biztonság jóleső érzését, meg hogy szemérmesen lesütött szemünk mögött fütyülhettünk a világra és az emberek véleményére.

Így folyt egymás mellett a második helyettes és az én életem, lényegében anélkül, hogy tudtunk volna egymásról. Csak annyi kapcsolódás volt közöttünk, hogy feleségeink rövid ideig ugyanannál a cégnél dolgoztak. De csakhamar egy derült égből érkező csődeljárás miatt elvált a pályájuk. A következő tíz évben a kölcsönös megbecsülés ellenére talán ha háromszor beszéltek telefonon.

Tavaly aztán meghalt a Kisherceg, és özvegye a rá szakadt lelki nyomorúságban felemelte a kagylót, sokadikként felhívta a feleségemet is. Az ilyenkor szokásos párbeszédet szavatoltan teljesítették. Mivel mindenki ismeri, hogy mi szokott elhangzani, nem ismétlem meg. Érdekesebb, hogy az özvegy a friss gyász hatása alatt szabadulni akart attól a háztól, ami az otthonuk volt, ahol az elhunyt visszaadta lelkét és a rendszerváltás viharában is megóvott tagkönyvét a munkásmozgalmi panteonnak. A villában ugyanis minden szöglet, minden pohár, minden karcolás a parkettán megcsonkított életükre emlékeztette őt. Egyetlen kikötése volt: ne kelljen semmit sem elmozdítania, semmit sem kínálgatnia – a vevő az egészet egyben vásárolja meg.

Megnéztük, és azt mondtuk, rendben van. Az ár a pánik miatt a valóságos értéket messze nem érte el. Emiatt volt egy kis lelkifurdalásom. De azzal vigasztaltam magamat, hogy ma nekem, holnap neked.

Még elevenen élt bennem az a düh, amit akkor éreztem, amikor a rendszerváltáskor kirúgtak. Ha lenne történelmi gondviselés, akkor a Kishercegnek ugyanúgy utcára kellett volna kerülnie, mint nekem, ha komolyan vesszük a váltást. Ugyanannak a politikai garnitúrának voltunk a tagjai, és az nem érv, hogy rá már akkor is szükség volt, rám meg már akkor sem. Nem én állítottam fel azt a rendszert, és nem is ő. Ha az, aki berendezte, tudta, hogy nem kellek, akkor miért áldozott rám számolatlan milliókat, miért kellett minden évben újra hallanom, hogy dörögnek az Aurora ágyúi, miért dudorásztuk az Internacionálét felállva, mint a Mennyből az angyalt a fa alatt, és miért tüntettek ki fél évvel a kirúgásom előtt? Úgy láttam, hogy ő is azok közé tartozott, akik – amikor süllyedni látszott a hajó, amin evickéltünk a létező szocializmus sekély vizén – lekiabáltak nekünk a parancsnoki hídról: Ugorjatok! De ők maradtak, és amíg mi fulladoztunk, megfulladtunk, addig ők valahogy bevánszorogtak a legközelebbi kikötőbe, és jó áron eladták a roncsot.

Szóval sikerült megdumálnom magammal, hogy jogom van ahhoz, amihez nincsen. Vagyis elég könnyen letornásztam magamat a Kisherceg erkölcsi alagsorába, ebbe a piszkos Walhallába, ahol lebeg már jó néhány piros lélek. Akár egy monstre XXXL-es kongresszusra is elegendően vannak.

És megvettük a házat.

Idegen volt nagyon. Eleinte úgy jártam oda, mint egy káderskanzenbe: egy letűnt kor építészeti emlékébe. A ház a hatvanas évek közepi Lakáskultúra című lap egy típustervének tűnik. Olyannak, amilyen akkor Magyarországon, de az egész béketáborban sem volt. Csak azokban a nyugatnémet folyóiratokban, amelyek tehetősebb fogorvosok, főpincérek, zsokék és hasonlók számára kínáltak szériaotthont. De hát a magyar káderek akkor csak ennyit értek a konvertibilis piacon.

A kert inkább a bulgár SZOT-üdülőkre hajazott: néma ciprusok álltak körben a kerítés mentén, mint valami előrehozott temetőben. Feltámadtunk! – kiáltott belőlem Zsivkov, és kéjesen nyújtózott egyet a tóparton, amikor először vettem szemügyre a birtokom.

A telek közepe valamivel jobban sikerült: itt minden fontosabb fenyőfaj képviselteti magát, festői rendetlenségben széttelepítve. De ettől meg Szaltikovkában érzem magamat. Ez a Moszkva melletti kisváros valamilyen rejtélyes okból egy káderképző centrumnak adott otthont valamikor. Ennek vakolatlan, szürke nyerstégla épületeibe zártak be egykoron másfél hónapra. Hatalmas fenyők árnyékolták az egészet vízszintesen és függőlegesen is, ameddig csak a szem ellátott. Illetve az örökös árnyék miatt nem látott. Talán azért is, hogy ne vonja el semmi bűnös gondolat a figyelmemet Lenin elvtárs sorairól, amiket az államról és a forradalomról vetett papírra teljesen fölöslegesen, és amit nappal is villanyfény mellett kellett tanulmányoznom. A homály, a szürkeség és a hiábavalóság, ami így keletkezett, valahogy kifolyt a fenyők alá, vagy onnan ömlött be a lapok és az előadótermek falai közé? Néha már magam sem tudtam. Egy fenyőerdőben amúgy is nyomasztó a sivárság, de itt a földekről behúzódott, a fák csúcsain acsarkodó, vészesen károgó varjak is fokozták az istenhátamögöttiség tajgahangulatát. Mintha elátkozott kapitalisták lelkei marakodtak volna rég lejárt cári államkölcsönkötvények tulajdonjoga felett.

Ilyen a kertünk. De áll egy ritka fajta hársfa is a garázs mellett, védve a széltől. Az egyetlen humánus növény, amely idetévedt a telepítő gazdától haptákba állított zöld tábori csendőrök közé.

Mivel a sors úgy csapott le a házra, mint a Vezúv Herculaneumra, minden úgy maradt benne, ahogy a második helyettes letette, vagy ahogy szerette. Ott maradt a rengeteg könyv, amit olvasott, bennük saját kezű reszketeg aláhúzásaival, a metrójegyekkel és étlapokkal, amiket a fontosabb oldalak közé helyezett, hogy könnyen megtalálja őket. Mivel én is így szoktam eljárni, valahogy olyan érzésem támadt, mintha a saját feljegyzéseimet olvasnám. Néha ismerős hotelkártyák, prospektusok hullottak ki a könyvek lapjai közül, mert ő is ugyanazokban a városokban járt, ahová én is kötelességszerűen elzarándokoltam: Párizs, London, Bécs metrótérképeinek eltépett darabjaival, turistacsalogató színes szórólapjaival jelölte meg azokat a részeket, amelyek valószínűleg nagyon fájtak neki. Mert többnyire szúrásokról volt szó, vagy még inkább alattomos víz alatti rúgásokról, amiket a politikai vízipólóban osztogattak neki azok a pamfletírók, akik a demokrácia hét ágra sütő napja alatt úgy elszaporodtak, mint a döglegyek. Mivel a könyvtár összeállítása szinte teljesen az én ízlésemet követte, lassanként úgy olvastam az aláhúzott részeket, mintha nekem szólnának. Kicsit komikus volt ugyan, hogy olyan rúgások érnek, amiket – sajnos – nem szolgáltam meg, de mert egész életemben vágytam rá, hogy olyan fontos elvtárs lehessek, akibe már érdemes belerúgni, most valami édes borzongással dörzsölgettem a véraláfutásos helyeket.

És persze az emléktárgyak, a repiajándékok! Amiket valamikor én is kaptam, persze nem olyat, mint ő, hanem csak harmadosztályút, amiket a magamfajtáknak raktároztak nagy tételben a vendéglátók. De szemtanúja voltam, amikor az ő szintjére felpumpált kiválóságnak az ő szintjének megfelelő másik kiválóság a valódira megtévesztően hasonlító baráti meghatottsággal – bár ha hosszabb volt az ünnep, akkor már kicsit áporodottabb negéllyel – olyan tárgyakat nyújtott át, mint amiket most a házamban látok szerteszét. Szinte érzem, ahogy egy NDK-s szakszervezeti főpap lapogatja a hátamat, miközben átadja a Honecker fejével díszített ónkupát a volt SS-altisztképző nagytermében, ahol a politikai évszakváltás miatt éppen a kommunizmusnak volt szezonja. Vagy itt van a kremlbéli Uszpenszkij-székesegyház makettje, amit nyilván csak talpig bolsevik egyedek kaphattak hervadhatatlan érdemeikért.

De a villában voltak majdnem valódi értékek is. A Kisherceg kifutója ugyanis sokkal nagyobb volt, mint az enyém: eljutott Nyugatra is, meg fél-Nyugatra, negyed-Nyugatra. Tony Blair például adott neki egy tányért, amiről isten kegyelméből most én szalonnázok. Vagy ott vannak azok a messziről ezüstnek látszó, vaskos tálcák és kávéskészletek, amelyek közelről sajnos az ideológiai elhajlás tévedhetetlen bizonyítékai, mivel kopott alpakkából öntötte őket a baráti meghatottság. Az egyiptomi findzsák hadrendje a koloniál almárium tetején talán azt a legegzotikusabb határt képviseli, ameddig a hierarchiából eredő előnyök engedték kifutni. De a Vagyonügynökség elnök-vezérigazgatójának második helyettese néha pihent is, természetesen divatos külföldi fürdőhelyeken, ahol én is jártam, csak éppen a kempingből nézve nem voltak annyira nagyvilágiak. Amikor bekutyagoltam a centrumba, a nyálam folyt például a görög vázamásolatokért meg a kerámia söralátétekért, amin délceg ifjak merevedése volt látható, amint lankadatlanul ível át az évezredeken. Nem beszélve a vázákról, amelyeken az én kecskeszakállamat viselő meztelen faunok kergették a fuvoláslányokat körbe-körbe. Oly lendülettel, hogy a házamig futottak, a vitrinig, ahol most tovább hajszolja őket kielégíthetetlen vágyuk. Vagyis a Kisherceg annyira hozzászokott a repihez, hogy amikor mintegy tévedésből magánemberként tartózkodott külföldön, akkor megvette magának.

Az ajándékok között egyetlen valamirevaló darab volt: egy eozinmázas nagy szobor. De szerintem ez már a késő kádári dekadencia következtében került a szekrény tetejére, mert sajátos pietát ábrázolt: egy meztelen férfi ölébe hanyatlott, aléltan fekvő, hasonlóan meztelen nőt. Gondolom, halott lehet a nő, mert a férfi nem rá néz, hanem kétségbeesve a messzeségbe. Mindazonáltal mindketten zöldek, eozinzöldek, itt-ott sárga, piros és lila foltokkal. Első ránézésre vízihullák szívtépő válásának tűnik a jelenet. A rejtélyt csak fokozza, hogy amikor az ember további magyarázatért és garanciát keresve felfordítja a szobrot, akkor annak talpán a sorszám és a művész elmosódott neve mellett a következő felirat olvasható: A Salgótarjáni Szénbányák Szakszervezeti Bizottságától és hálás dolgozóitól. 1948.

Sehogy sem állt össze. Nem értettem, hogy a hálás dolgozók miért adnak bárkinek is két oszló tetemet, valamint mit szimbolizálhat a jelenet. Talán a férfi a párt, és a nő a szakszervezet? De 1948-ban ez még nem volt aktuális. Egy év múlva már igen, ám ezt aligha sejthette a művész, aki 1939-ben mintázta a szobrot. Vagy talán egy házassági tragédiát ábrázol a szobor? Erre utalt az is, hogy a nő egyik lábfeje bokától hiányzott. Talán egy félrelépés miatt. De mi köze van ehhez a Salgótarjáni Szénbányáknak? Egy egész SZB-vel aligha lehet szerelmeskedni, vagy ha mégis – az internetet nézve már semmin sem lepődök meg –, akkor tőlem teljesen idegen ez a perverzió.

A konyhaszekrény legalsó polcára száműztek egy kackiás bajszú, huncut mosolyú Sztálin-fejet. Legalább másfél kiló, mert valami nagyon nehéz fémből készült. Gondoltuk, talán az özvegynek hiányzik. De amikor felhívtam, azt mondta, hadd maradjon: kiválóan megfelel diótörőnek. Szerintem gyakran használhatták kalapácsként, mert már volt rajta egy-két zúzódás. Találtunk még a moszkvai metró által kibocsátott bronz emlékplakettet, továbbá az egyik ágy alatt a második helyettes papucsát, valamint leejtett zsebkörömvágóját, made in China. Az amerikai konyhás nappaliban ott áll tuniszi kézzel szőtt szőnyeggel letakarva az ágya, amin meghalt, mivel az utolsó időben már nem volt képes az emeleti hálószobába felkapaszkodni. Az ágy mellett helyezték el az ebédlőasztalt, amin e sorokat írom az éjszakába hajló nyári estén. És pont most megszólal a konyhai részen a londoni falióra, amely minden órában a Big Ben harangjait kondítja. Vecsernyij zvon. Az se lenne szívfacsaróbb, ha APEH-paragrafusokat vagy a Kommunista Kiáltvány válogatott szentenciáit recitálná.

Lassan még a felénk futó erdei patakot ábrázoló 100 x 70-es képpel is megbarátkoztam. A víz majdnem kizúdul a keret alsó, aranyozott peremén. Eleinte még hiányoltam a szomjukat oltó szarvasokat a felső folyásnál, a havas csúcsok alatt, esetleg egy meztelen cigánylányt gitárral az előtérben, amint éppen kényesen próbálja a víz hőfokát a lába ujjával, de hát nem kell telhetetlennek lenni.

Szóval a körülmények hatalma. Teltek-múltak a hónapok, és az idegenség csökkent. Már volt délután, hogy ebéd után jót aludtam a halottas ágyon. A papucsát nem vettem ugyan fel, de például többfunkciós kínai körömreszelőjét fertőtlenítettem, és a hegyes végével sikerrel pucoltam a csülkeimet. Valahogy felszívódtak belém a tárgyak, a hely szelleme áthatott. Segített ebben, hogy az autóját is megvettem, a garázsával együtt. Talán ha maradtak volna ruhái, hordom őket. Persze csak tisztítás után.

Gyorsította az akklimatizálódást az is, hogy az özvegy – akinek keze nyomát és ízlését mindenütt látni lehetett – technikamániás volt. Magam is rajongója vagyok mindennek, ami überolja a kalapácsot a légkalapáccsal, a rádiót a televízióval, a lovat az autóval, a fogat a műfogsorral. Nem mintha szükség lenne minderre, hanem maga az erőfeszítés heroikus értelmetlensége ragad magával, ahogy egyre tagadni igyekszünk földi valónk, és a műszaki lelemény egyre magasabb létrafokain vagyunk ugyanolyan elveszettek és boldogtalanok, mint legalul. Láb helyett műlábra kapunk, és nem értjük, hogy miért nem jó ez. Mindegy. A csecsemőnek csörgő kell, a felnőttnek ADSL.

Három lavórunk is van a háromszázötven műholdas csatornához. Ha megunom a magyar reklámokat, nézhetem a kínait vagy a dubait. Ha nincs elég vér és borzalom a kereskedelmi híradóban, csurgathatom az Al Dzsazirából. A füvet automata öntözi naponta háromszor. Külön program van arra, hogy minden zöld tábori csendőr kapjon vizet a gyökeréhez alulról. Nyílt tűz helyett kerámialapon főzhetem a paprikás krumplit. Rádiós riasztórendszer védi értékeimet, úgyhogy ha valaki megkívánná a salgótarjáni rémeket, akkor tizenöt perc alatt kiszáll a rendőrség. Napkollektor melegíti a forró vizet télen-nyáron. És így tovább.

Talán hálátlannak tűnök. Olyannak, akinek semmi sem jó. Aki maga a negatív pólus a világ örök áramkörében. De hatvan vagyok. Ha kezdettől fogva ebbe a házba nőttem volna bele, mint a nyárfamagonc a gangunk műkövének egyik repedésébe, akkor hozzáidomulhattam volna. Láttam én már kocka alakú fatörzset, vagy olyan ágat, amely átbújt a beton kerítésoszlop egy szűk nyílásán, és onnan tört az égnek. De én nem vagyok bonszáj lélek. Megmaradtam annak az úttörőnek, aki április negyedikén az iskolai ünnepségen az amuri partizánok nótáját meg "Az érctorkok harsogva zúgják a szélnek"-féle dalokat fújta. És ha vége volt az ünnepségnek, akkor futott egyenest, egyenruhában, piros nyakkendősen a szomszédos templomba, mert ott meg a Megváltó kereszthalálára emlékeztünk másféle zsoltárokkal, mint amivel az oroszok halála előtt tisztelegtünk alig rejtett kárörömmel. Nekem már soha nem lesz a világ fonáktalan. Valahogy úgy vagyok mindennel, ahogy a régi magyar királyok megtanítottak rá. Eleinte verték, verték a színarany dénárokat, de aztán kezdték apránként kilopni belőle az aranyat, és végül csak a szín maradt. Ma már tele vagyok hamis zsetonnal.

Több hónap telt el. Egyik este, kotorászva a házzal kapott dokumentáció között, valamelyik használati utasításból kiesett a Kisherceg fotója. Kiköpött én voltam, csak szakáll nélkül. Állunkba metszve mindkettőnknek ott ékeskedik a dögös griberli, mint az ártatlanok titkos jele. Szövetségbe forrt, szabad személyiségek ha találkoznak! Megborzongtam. Lehet valami a Szentháromságban mégiscsak. Ebből három pár képezhető, és mindegyik pár azonosságot fejez ki. Választhatok, hogy én meg a második helyettes az Atya–Fiú vagy az Atya–Szentlélek, esetleg a Fiú–Szentlélek párt teljesítjük-e be. Mivel ő volt az idősebb, talán az Atya–Fiúi egylényegűség a legmegfelelőbb. Csak az a baj ezzel világi teológiával, hogy nekem volt valódi apám.

Ugyanolyan falmelléki ember volt, mint én. Tőle tanultam meg, hogyan lehet takaréklángon sokáig élni. Még csak joghurtra meg vegetáriánus ételekre sincs szükség hozzá, nem beszélve a hegyi levegőről. Neki például egyetlen igazi életcélja volt: a dohányzás. Meg annak a tételnek a szakadatlan igazolása, hogy mindenki hülye – megjegyzem, ebben van valami igazság –, leszámítva őt. Közönye konzerválta nagyon sokáig. Majdnem kilencven volt, amikor meghalt. Már negyvenéves korában beleunt anyám realizmusába, vagyis, hogy apám is a debilek közé tartozik. Az öregem ezért visszaköltözött a mamájához, a szoba-konyha-cselédszoba luxusába. Én akkor tízéves voltam, és valamiért ragaszkodott hozzám. Fogalmam sincsen, miért. Nem sok öröme telhetett bennem, a kis, dadogós, tökközepes gyerekben, aki félt mindenkitől és mindentől, akiből nehezebb volt kihúzni egy értelmes mondatot, mint döglött lóból a fingot. Emlékszem, annyira nyimnyám voltam, hogy egyetlen ötösöm volt a sok hármas és kettes között: a magatartásom. 1955-ben azt mondta, ad tíz forintot, ha hozok egy intőt. Ez annyi, mintha egy mai tizenegy éves gyereknek valaki tízezer forintot ajánlana. Sajnos, nem jártam sikerrel. Azt hiszem, kapcsolatunkat az alapozta meg betonkeményen, hogy kellett neki valaki, aki még nála is elhanyagolhatóbb, társadalmilag infinitezimális mennyiség, akihez képest ő az élettapasztalat és férfiasság Csomolungmája. Virtuális fölényében az sem zavarta, hogy én lassan, de kérlelhetetlenül száznyolcvan centi lettem, míg ő maradt százhatvanöt. A legnagyobb törpe a cirkuszban.

Apám a TÜKER-nél volt pénzügyi csoportvezető. Ma már nehéz lenne érzékeltetni vagy megvilágítani, hogy mi volt a TÜKER. Azt sejteni lehet, hogy valamiféle vállalat. De ne gondoljunk holmi General Motorsra, XEROX-ra vagy Meinlre. Főleg penészes pincékben székelő koszos trógerek hadáról volt szó, akik szerte az országban zsákokban és stráfkocsikon, tricikliken hordták szét a fát és a szenet néhány seftelő csirkefogó irányítása alatt. Ezeket terelték össze egyetlen monstrumba a két szakállas klasszikus legnagyobb dicsőségére. A központ természetesen Pesten volt. Ide küzdötte le magát apám az akkori OTP-től az állami tüzelőakció-utalványok nagystílű lebonyolítójának pozíciójába. Nehéz elhinni, de a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején ezzel a jegyrendszerrel sikerült felszámolni a tüzelőanyag-hiányt, vagyis annyira korlátozni a fogyasztást, hogy aki ilyen jegyet kapott, az még kitüntetésnek, kiváltságnak is érezhette. Ugyanis csak az kapott utalványt, akinek volt munkahelye, sőt még alacsonyabb áron is vásárolhatott a piaci árnál. Vagyis duplán díjazták a szocialista munkaethosznak megfelelő állampolgárokat. Ennek dicsőségéből keveset vont le az, hogy mivel börtönbüntetés terhe mellett mindenkinek dolgoznia kellett, tulajdonképpen mindnyájan kitüntetettnek érezhették magukat. Szabadpiaci tüzelő viszont nem létezett. Sokszor még utalványra sem volt se fa, se szén, így pusztán a jól megérdemelt kiváltságot tanúsító tüzelőanyag-utalvány melegíthette a dolgozókat, ha a szívük fölé rejtették. Nos, apám ennek az elmés, igazságos és tulajdonképpen felemelő rendszernek volt az adminisztrátora. Időről időre hihetetlenül sok munkával járt, hogy a Petőfi híd tövéből – itt volt a központ – az egész ország minden dolgozóját ellássák azokkal az utalványokkal, amelyekért gyakorta nem lehetett tüzelőt kapni. De ez szeplőtelenül hagyta a rendszer rendkívül igazságos, az atyai gondoskodást az acélos munkaerkölccsel kombináló gondviselését. Kétségtelen, hogy apám ennek az akciónak a jóvoltából bizonyos emelkedett rálátással bírt az ország népére és annak sanyarú, ámbár heroikus és eléggé bonyolult nem fogyasztására. Mert a rendszer csak látszólag volt egyszerű, vagyishogy időnként gondosan elosztotta a semmit. A különböző társadalmi rétegek ugyanis a párt szeszélyéből kisebb-nagyobb kiváltságokat kaptak – már majdnem azt mondtam: harcoltak ki –, ám ezek az egyszerű forradalmárok, vagyis a közönséges fogyasztók számára átláthatatlan jogi szövevényben csapódtak le. Ráadásul ha mondjuk Alsómocsoládon került bele valaki az igazságosság ragadós hálójába, akkor, ha rendezni akarta közös dolgait a TÜKER-rel, fel kellett vonatoznia a Petőfi hídhoz. Ahol azután vagy sikerült elérnie valamit, vagy sem. Általában sem, mert szinte minden igény a már említett jogi gubanc félreértésén alapult. Viszont kétségtelen, hogy még a legvadabb követelődzéseket is igen humánusan és szakszerűen utasították vissza, aminek nyomán az elégedettség nőttön-nőtt, és – egyebek mellett – a tüzelőellátás sikereitől volt hangos az ország.

Mikor nyiladozni kezdett az értelmem, és észrevettem, hogy a szocializmus magasra tornyosuló sikerei általában a szélesen terpeszkedő sikertelenség ingatag talaján állnak, sőt, minden úgynevezett eredmény csak fokozta a tragikomikus csődöt, vitatkozni kezdtünk apámmal. Nekem úgy tűnt, hogy a szocializmusnak tényleg vannak hatalmas sikerei, de jobb lenne talán, ha nem lennének. Ha az ember vesz magának Szibériában egy briliánsgyűrűt, az kétségtelen siker. De ha ez olyan áron teljesült, hogy el kellett adnia a bundáját, a csizmáját és még az alsónadrágját is, akkor már nem tud annyira örülni meztelenül állván mínusz negyven fokban, ujján a csillogó-villogó sikerrel. A szovjet elvtársak gyengéden ránk erőszakolták ezt az elgondolást, ami persze nálunk sem vált be, és nem is volt annyira keresztülvive, minden részletében aprólékosan kidolgozva, mint náluk. Apámnak azonban tetszett. Mert végül is ez a rendszer a magafajta nagy pipájú, kevés dohányú emberek eldorádója volt. A semmi elosztásában aligha lehet tévedni. A jól végzett munka pedig presztízzsel és prémiummal járt, valamint megbecsüléssel.

Apám nagyon háklis volt az emberi méltóságra. Mint mindenki, akiből eleitől fogva hiányzik az érdem. Ennek a fájó tudatát kellett elzsibbasztani a szocialista humánummal, a kedélyes, összekacsintós megbocsátással: te is csak egy nézőtéri töltelék vagy, meg én is, de ha összefogunk, akkor kifütyülhetjük a színpadon ágálókat. Az a kis pénz, amibe a jegy került, feljogosít arra, hogy akár Caruso is véres fejjel meneküljön az Operából. Mi ugyan a Boci, boci tarkát sem tudnánk hibátlanul elénekelni, de ki az a Caruso? Mi vagyunk a közönség, a nép, a dolgozók, a vevők: csakis értünk történik minden, mi, az ezerfejű cézár vagyunk a fontosak. Mi vagyunk a humánum, az érték.

Apám a világtörténelmi tendenciákat a maga kakaskodó önérzetének fennsíkjáról lenézve értékelte. Még 1980-ban is fájt neki, hogy a Leszámítoló és Pénzváltó Bank pultja mögött állva milyen sérelmet kellett elszenvednie Pallavicini őrgróftól, akinek öt pengőre rúgó takarékbetétjét megbocsáthatatlanul lefitymálta. Majdnem kirúgták a pimaszsága miatt. Ezért kellett volna nekem örülnöm, hogy abban az új, állítólag a legjelentéktelenebbeket is őrgrófi méltósággal kezelő szocialista demokráciában élhetek. Ami persze nem létezett. Annyira nem, hogy amikor a TÜKER vezérigazgatója valami tréfás megjegyzést tett apámra, akkor ő bosszút lihegve megszervezte, hogy egy méretes lófaszt szállítsanak a dirinek futárral még melegen, véresen, egyenesen a vágóhídról selyempapírba csomagolva, díszdobozban. Csak az utolsó pillanatban hagyta magát lebeszélni az ötlet végrehajtásáról. Bár azt hiszem, titkon ő volt a legboldogabb, hogy lebeszéltem.

Volt valami nyomorult, komikus bornírtság abban, ahogy majdnem húsz éven át gyúrtuk egymást vasárnaponként a konyhaasztalnál, a szertartásos zabálás után. Én, a kétdiplomás, lázadó szériaértelmiségi és apám, a történelem lejtőjén lecsúszott bankfiú, aki plebejus hevülettel és pátosszal védte a lustaság és jelentéktelenség álhumánumát. Már a következő emeletről nézve is elmosódott volna a különbség közöttünk, ha vette volna a fáradságot valaki, hogy figyeljen bennünket. Nagyobb léptékben pedig felismerhetetlenül belekeveredtünk a történelem által felkavart, ide-oda sodort porba. De a húszévi ebédeltetésének volt annyi haszna, hogy amikor meghalt, az akarata ellenére rám maradt öröksége elősegítette, hogy valamennyire felemeljem fejemet a porból.

Tizennyolc zsák szemetet dobtam ki ugyan a lakásából, de megmaradt maga az ingatlan meg pár berendezési tárgy, amik jórészt őhozzá is örökség által kerültek a család gazdagabb ágától. Csupa töredék, távoli rokonok polgári életének roncsai. Porcelánok, falitányérok, csonka és csorba kávéskészletek, repedt meisseni süteményestálak, elkoszolódott fényképek: mások abbáziai, Baden bei Wien-i nyaralásának emlékei. Cilinderes urak, turnűrös, bordűrös hölgyek megsárgult paszpartu között, légyszaros üvegek alatt bekeretezve. Bevallom, az idő búvárává varázsoltak az előkerült rekvizitumok. Hideg, nyálkás félhomályba merültem alá minden darabért, hogy egy elsüllyedt életforma szétesett dongái közül, a rájuk ülepedett felejtés és idegenség iszapja alól a felszínre hozzam őket. Négybőröndnyi roncs volt a zsákmány. Hulladék, amit szerettem volna újrahasznosítani, bár magam sem tudtam még, hogyan. Megtaláltam például nagyapám családi címerünkkel díszített névjegykártyáit, rajta büszke nemesi előnevünkkel: egregi és szemerei Babits Géza. Nagy kár, hogy Egreg helység, családunk ősi fészke nem létezik, nem is volt soha. Viszont egregi latinul annyit tesz, hogy kiváló. Valószínűleg nagyapám a heraldikában járatlanul, latinul sem tudván, félreértette azt a forrást, ahonnan az ötletet kölcsönözte. Így teremtődtek meg Egreg szelíden hullámzó lankái egy sajtóhibán szélesen elterülve. Gyanítom, hogy a szemereit is a telefonkönyvből nézte ki a jó öreg, amikor a dicső múltat megkonstruálta magának, gondoskodni akarván utódainak jövendőjéről. Ott hányódott egy dobozkában a családi pecsétnyomó is néhány elfeketült végű, vörös spanyolviasz csonk mellett. A pecsétnyomóba családi címerünket vésték: két, egymással szemben ágaskodó kecske között egy csipkekézelős kabátujjba bújtatott fél kar kardot emel az égnek. Ez kísértetiesen felidézte bennem azt a női fél lábat, amit az Orvostovábbképző kertjében találtam a proszektúra előtt kitéve egy pléhdobozban. Térd fölött vágták le úgy, hogy a combcsont három-négy centis csonkja kiállt a térd felett szabályos sík mentén körbekanyarított húsból. A kedves betegnek volt gondja rá, hogy utoljára még kilakkozza körmeit. Innen tudtam, hogy valószínűleg nő volt. Apám holmijai között találtam továbbá egy kutyakorbácsot, a nyelébe beépített csontsíppal. Kár, hogy családunkban sohasem volt kutyája senkinek sem.

Otthon az egész hóbelevancot benne hagytam a bőröndökben, és leraktam a lomtárként használt volt mosókonyha végében. Hosszú évekig hozzá sem nyúltam.

Amikor végül is beköltöztünk a Kisherceg házába, tényleg szinte az utolsó nippig minden megmaradt a helyén, ahogyan az özvegy megígérte. Kivéve egy preparált, hatalmas krokodilt meg pár falon lógó családi fényképet, amiket elvittek talán a gyerekek. A hófehér falon itt-ott fájó hiányok hirdették az elvitelt, valaha funkcióval bíró képszögek sóvárogtak lógatnivaló után. Ahogy a keresztről levétel után a csuklón és bokán átvert szögek már a puszta létükkel is valami földöntúlian nagyobb jelentőségre utaltak. Ekkor jutott a feleségem eszébe, hogy nyolc év után elővegyük apám mosókonyhai hagyatékát. Emlékezett rá, hogy ott voltak alkalmas lógantyúk. Leszállítottuk őket Pestről, de azután még sokáig ott hányódtak a komódon. Egy esős délelőtt, belefáradva a napok óta tartó olvasásba, valami fizikai munkára vágytam. Gondoltam, felteszem a lógatnivalókat. Elmentem szerszámokért, létráért, majd elővettem az egyik kijelölt tárgyat, egy teljesen értelmetlen falitálat. Húsz éven át ültem alatta apámék konyhájában, egy kényelmetlen kerti széken kuporogva, aminek ülőkéje fehérre mázolt, foghíjas lécekből állt, és ezért tíz percen belül rettenetesen törte a seggem. Szerencsére csak a kéthetenkénti vasárnapi ebédek alatt. Apám ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a válása után is megmaradjon valami intim kapocs közöttünk, és ezt a vasárnapi ebédek pillanatragasztója volt hivatva betölteni. A csöpp konyhában hárman ültük körbe a nyikorgó kerti székeken a nyolcszögletű márványasztalt, ami szerintem valami jobb kávéforrás egyenbútora lehetett a rég elmerült békeidőkben. Apám, nagyanyám és én étkeztünk rajta, vigyázva, hogy a leves ne hullámozzon át egyikünk tányérjából a másikéba, mivel éppen csak annyi hely volt a márványlapon, hogy három tányért letegyünk rá. Amíg készült az ebéd, mi apámmal szokásos vitáink egyikébe merültünk. Ha már nagyon untam az érvelését, akkor kényszeredetten a fejem felett függő falitányérokat bámultam, mivel a konyha többi látnivalóit nagyanyám sürgölődése elfedte előlem. Meg aztán menekülésnek is jók voltak a falitálak jelenetei, mert olyan értelmet adtam nekik, amilyet csak akartam. A hozzám legközelebbi darabon két koromfekete kakas vagy tyúk volt látható. Csak a taréjuk meg a tokalebernyegük volt vörös. Valami kezdetlegesen felvázolt zöld mezőn álltak, ami olyan volt, mint egy felbolyhosodott padlószőnyeg. A magasabbik kakas fenyegetően felhúzta az egyik lábát: valószínűleg rúgni készült. A másik megadón lehajtott fejjel kushadt, talán várta a rúgást. Pont olyanok voltak, mint apám és én. Húsz éven át tartott a jelenet szakadatlanul, bár én csak kéthetenként vetettem rá egy elmélyült pillantást, remélve, hogy történik végre valami. De nem történt. A soha, sehol nem létezett kakasok a soha nem látott mezőn végérvényesen belemerevedtek a terméketlen agresszióba, a katarzis minden reménye nélkül.

És most itt vannak a Vagyonügynökség elnök-vezérigazgatója második helyettesének házában. Hová akasszam magunkat, apám? Hol emelnéd a lábad legszívesebben? Végre találtam egy jó helyet magunknak az Uszpenszkij-makett és a két elzöldült szerelmes között. Bevertem a képszöget, és már akasztottam volna a tálat a hátán lévő lukba csomózott spárgával, amikor egész lényem megtorpant. Megállt a kezem a levegőben, és a mészfoltos, kopott, felbolyhosodott spárgára meredtem. Semmi személyes nem maradt apámból, csak ez a csomó. Nincsenek meg a ruhái, amiket kidobtam; a tárgyakat nem ő készítette, csak vásárolta vagy örökölte. Nincsen hangja szalagon, fénykép sem maradt róla egy se. Létezésének egyetlen közvetlen bizonyítéka – engem leszámítva – ez a csomó. Az egész világegyetemben nincsen semmi, ami kizárólag az övé és csakis az övé lenne, ami az ő közreműködése nélkül sohasem ölthetett volna testet. Én sem számítok, mert gyerekem nem lévén, majd én is szertefoszlok vele együtt egy napon elektronok és protonok milliárdjaira, amelyek mind egyformák. Nem lehet széjjelválogatni Jézusét Hitlerétől, a pedofil kéjgyilkoséit Teréz anya alkotóitól. Itt fognak keringeni-kapcsolódni örökkön-örökké a semmi hidegében, de ez a csomó talán túlél engem is. És ezt nem hozhatta létre sem kvantummechanika, sem ima, sem erőszak. Ehhez apám rég elporladt két keze kellett egy pillanatban, amely két végtelen között keletkezett ugyan, de azonnal ki is pukkant, mint unatkozó ribanc ajkai között a felfújt rágógumi.

Amikor apámat eltemettük – pontosabban elégettettük –, tavasz volt: az év vak forradalma mindenütt. A temetésrendező még megpróbált kiszivattyúzni belőlem némi készpénzt a kis adminisztrációs üvegpavilonban, ahová csalárdul félrehívott. Én úgy tettem, mintha mély gyászom miatt nem érteném, hogy mit akar tőlem, ő pedig ajkába harapva belenyugodott, hogy nem játszom szabályosan a kettőnk partiját. Végül elindultunk az elmés szórószökőkút felé, ahol apám elenyésző számú tisztelője az utolsó mutatványra várt. Én megpróbáltam az örökségből vett szmokingomat viselni. Nehéz volt, mert olyan idegen volt tőlem, mint rabbitól a disznóhús. Valahogy elbotorkáltam az appelre, és beálltam középre, életem egyetlen és valószínűleg utolsó főszerepébe. Megszólalt a megafonból valami konzerv szomorúság, és egyszerre megláttuk, hogy snassz ünneplőbe bújtatott egyének ketten valami levesestálra emlékeztető tárgyat cipelnek felénk egy rúdon óvatosan, mintha baromi nehéz lenne, és nem akarnák, hogy kilötyögjön a tartalma. Lacikonyhákhoz szokták cipelni így a forró leveseskondért a kukták.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy egyszerre fellövellt a szökőkút vize, és ámuló szemeim valami szürke, kavargó tömegre lettek figyelmesek, ami olyan volt, mint egy hatalmas muslicaraj. A gyomromból feltörni készülő zokogás előbb érkezett, mint a megértés: apám haló pora örvénylik a szélben. Már-már ríttam volna, elsodorva könnyeimmel férfi voltom nehezen kifaragott oszlopait, amikor velőtrázó dübörgés tepert le gyászt, zenét, meghatottságot, metafizikus döbbenetet: fejünk felett szokásos leszállásához készülődött a menetrendszerű Bukarest–Budapest 604-es járat, és most már szinte súrolta a temető fáit a hasával. Hatalmas árnyéka végigsiklott felettünk, akár forró vasaló a gatya korcán. Szállunk rendelkezésére. Utazzon Burmába, érkezzen urnába...