Vincze Ferenc
Hajdú Farkas-Zoltán:
Szászok – egy árulás
Koinónia, 2004
(Prelúdium) Azzal, hogy az
erdélyi szászok történelme szorosan összefonódik Erdély
kulturális életével, fejlődésével, nem állítok újat,
csupán az eddig is ismeretes tényt fogalmazom meg. Ha azonban
belelapozunk a magyar irodalomtörténetekbe, különböző
tanulmányokba, meglehetősen hiányosaknak találjuk (ha éppen
nem hiányoznak teljesen) az erdélyi szászok művészetére és
irodalmára vonatkozó utalásokat. A 20. század első felében
született nagyobb lélegzetvételű, összefoglaló munkák
(például Pukánszky Béla: Erdélyi szászok és magyarok,
Egon Hajek: Az erdélyi szász regényirodalom a XIX.
században) után nemigen születtek az erdélyi németek
irodalmát magyarul tárgyaló tanulmányok, s az ezzel
kapcsolatos kérdések az irodalomtörténetekben sem kaptak
megfelelő helyet. Említésre méltó Balogh F. András Az
erdélyi szász irodalom magyarságképe című kötete, mely
a kilencvenes évek közepén jelent meg, s a kezdetektől
egészen a hetvenes évekig vizsgálja a szász irodalmat –
igaz ugyan, csak a címben is jelzett szempont alapján. Ha
eltekintünk a német nyelvű elemzésektől, melyek a 20.
század második felének tekintetében szintén hiányosak,
akkor Hajdú Farkas-Zoltán könyve meglehetősen légüres
térbe érkezett, hiszen szinte bizonyosnak vehetjük, hogy az
olvasók nagy átlagának nincsenek előzetes ismeretei az
erdélyi szászság sorsáról, irodalmáról. Ezzel a
sajnálatos ténnyel feltehetőleg a szerző is tisztában volt,
hiszen a Heidelbergben élő író régebb óta foglalkozik a
szászokkal, mint például a 2001-ben megjelent Székelyek
és szászok című szociografikus munkájában. A szerző
új könyve szintén a szászokról szól, s a mind
szerkezetében, mind témájában érdekes mű az árulás
problémáját járja körül, erkölcsi és morális
kérdésekre keresi a választ, miközben az erdélyi szászok
sorsát, jelenbeli helyzetét is bemutatja.
(Első nagyária) Hajdú könyvének
műfaját és e műfaj sajátosságait meghatározni izgalmas
feladatnak ígérkezik. A kötet öt nagyobb egységre
tagolódik. A prelúdiummal kezdődik, melyben
megismerjük a két főszereplőt (Hans Bergelt és Eginald
Schlattnert), s az olvasó a két író életéről is
adalékokat kap. A szenvtelen, szinte már közömbös hangnem
első pillantásra irodalmi ismertetésre enged következtetni,
melyet mindkét író esetében egy rövid, az 1959-es brassói
íróper jegyzőkönyvéből való résszel spékel meg a
szerző. Majd az első nagyária következik:
Németország, a gundelsheimi Horneck kastély díszterme,
"Bergel karosszékben ül. A háttérben befalazott kastély
stukkódísze." Kurzivált közlés a helyszínről, majd egy
első személyű elbeszélő szólal meg: Hans Bergel. A
nagyáriát az intermezzo követi, változó hangnem,
másik szempont: szintén első személyű elbeszélő, s
visszatérnek a nagyária egyes részei a mindent látó és
mindent irányító elbeszélő nézőpontjából. Amellett, hogy
az intermezzo a két nagyária között kap helyet, az eddigi
bizonytalan és meghatározhatatlan szerkezetet még inkább
elbizonytalanítja, hiszen tekinthetjük elbeszélésnek,
útinaplónak, de akár feljegyzések halmazának is, melyben
leginkább csak a kronológia egységes. Az intermezzo vezet át
a második nagyáriára: "helyszín: A rothbergi evangélikus
paplak fogadóterme. Schlattner régi porcelánokkal, ezüst
teáskannával megterített asztal mellett ül." Ha eddig nem
vettük volna észre, akkor az előző, átvezető rész
utalásaiból kiderült, hogy egy filmezés történetét
örökíti meg a szöveg (a film valóban létezik: Balog Gábor
és Hajdú rendezésében Az árulás címmel 2004-ben
készült el, s az idei Filmszemlén díjat is kapott), s a
kurzivált részek az operatőri beállításokra emlékeztetnek.
Egy utólag megírt forgatókönyv rendezői jegyzetekkel
kiegészítve, a történet és a személyek filmes
megörökítése után írásbeli rögzítés. Mindezt pedig
folyamatosan felülírja az egész kötetet szervező szerkezet,
melynek utolsó része a kóda (Heltai Két héjjáról
című fabulájának szinte teljes idézése). A fejezetcímek
összeolvasása viszont már egy zenemű, a fúga szerkezetére
enged következtetni. A fúga az egymást kergető szólamokra
épül, melyekben ugyanazon téma vonul végig, amit minden
szólam másképp közelít meg. Az árulás témája több
szempontból: egyszer Bergel, máskor Schlattner, az intermezzóban
pedig az elbeszélő (megjegyzem, felettébb ironikus)
nézőpontja. A többszólamúság szerzői intenciója szinte
már kényszeredett és erőltetett. Eredményeképp egy
műfajilag alig meghatározható mű jött létre: az utólag
megírt forgatókönyv és a dokumentumregény keveréke, melynek
egyéni és lenyűgöző színt kölcsönöz a fúga (néha
talán ráerőszakolt) szerkezete.
(Intermezzo) A többszólamúságot az
intermezzóba ékelt kurzivált intertextusok is elősegítik, s
a két nagyáriát összekötő fejezet rögtön egy ilyen
vendégszöveggel kezdődik: "Midőn megszűnt volna a had,
a madarak megidézék a puppenevert, hogy okát adná, miért
hatta volna el az ő nemét, és elszekett volna tanolni az ő
nemzetétől." Ez az idézet (A négylábú lelkes
állatokról, a madarakról meg a denevérekről című
fabulából), ahogyan a többi is, a kolozsvári unitárius
prédikátor és nyomdász, Heltai Gáspár fabuláiból
származik. A szásznak született, azonban a magyar irodalom és
könyvnyomtatás úttörőjének számító Heltai
társadalomkritikus fabulái mondják ki gyakran az ítéletet,
vagy legalábbis felvillantják egy lehetséges erkölcsi és
morális magatartás lehetőségét. Ezen utalások mellett pedig
a rövidebb fejezetekből felépülő intermezzóban több
résznek is a Zoszima címet adta a szerző. A
Karamazov testvérek című regényből ismert név
akarva-akaratlanul is a szent életű sztarecet vonja be a
szöveg játékterébe, s többször is úgy tetszik, mintha az
első személyű elbeszélő – tanácsot várván – a
legkisebb testvér, Aljosa szerepébe helyezkedne. Érdekes
módon a fentebbi allúziók az árulás fölött
kimondott/kimondható ítélet esetében nyerik el szerepüket, s
ezzel mintha a szerző elhárítaná magától a döntés (néha
talán még a véleménymondás) felelősségét (is).
(Második nagyária) A múltból
minduntalan előbukkanó árulás története visszanyúlik az
ötvenes évek közepére, amikor a bukaresti Neuer Wegben
megjelent Hans Bergel Fürst und Lautenschläger (Fejdelem
és lantos) című novellája, melyért aztán 1959-ben
börtönbe került. A híres ’59-es brassói német íróperben
ítélték tizenöt évre, amelyből végül ötöt töltött le.
Hajdú a prelúdiumban mindkét író bírósági vallomásából
idéz néhány mondatot, s ezekből kiderül, hogy Schlattner a
per során Bergel ellen vallott: "Itt tudomásomra hozta, hogy
politikailag többféleképpen értelmezhető könyvet írt, Fürst
und Lautenschläger címmel. Ugyanakkor a könyv helyes
értelmezéséhez szükséges kulcsot is elmagyarázta, hogy
tudniillik a könyvbeli tirannus [Báthory Gábor fejedelemről
van szó – V. F.] az író gondolatszabadságát elnyomó, mai
rezsimet jelképezi." Az árulást sokféleképp lehet
értelmezni: egyrészt Schlattner elárulta ember- és
írótársát, másrészt Bergel 1968-ban elhagyta
szülőföldjét, amit szintén lehet árulásként
interpretálni. A két nagyária, melyben egyenként
megszólalnak az írók, egy-egy védőbeszéd, a történtek és
nem utolsósorban a szászok történelmének sajátos
értelmezése. A szimmetrikus szerkezet révén mintha
kiegyensúlyoznák egymást, de a mérleg nyelve mégis
Schlattner felé mutat. Úgy tűnik fel, mintha az ő bűne lenne
a súlyosabb, az elfogadhatatlan. S az intermezzót minduntalan
átszövő iróniának szintén ő a célpontja: hajdani
tettének bemutatása, a jelenlegi börtönlelkészi feladatain
való – gyakran hosszadalmas és néha már fárasztóan
gúnyolódó – elmélkedés egyértelműen szemlélteti Hajdú
álláspontját, s egyúttal rányomja bélyegét az átvezető
részre. A Romániából emigrált szerző – Bergelt védve,
Schlattner vétkét egy kissé talán felnagyítva – mintha
önmagát is védeni akarná, s ez az intenció többször átüt
a szövegen. Mindezek ellenére azonban a kérdés nyitva marad,
az árulás megítélését jószerével csak a Heltai-idézetek
végzik el, s így a mű (regény vagy dokumentumregény?)
hiteles kordokumentumként áll a befogadó előtt, aki két
ember problémáin keresztül rálátást nyer az erdélyi
szászok történelmére és majdnem teljes kivándorlására.
(Kóda) "Ha ifjúkorodban megadják,
vedd el. Ne halaszd vénségödre: Netalántán akkoron nem
adják. Héjába leszen akkor zarándokjárásod. Etc."