Lászlóffy Aladár
Kolozsvári Papp László
felett
(1940–2005)
Madarak voltunk! – állította
egyszer egy egész kötetnyi mondatban, mondanivalóban.
Fantáziadús és szorgalmas író volt, munkás ember, az írás
tekintetében igazán fegyelmezett. Különben elégedetlenkedő,
csak a haragban következetes, a dühöngésben harmonikus, mint
akit a kritikai érzék ugyancsak látnoki áldásával vert meg
a múzsa. Nagyszámú regénye csupa felrázó látomás,
balesetek mesteri mozija egy problémás korról, melyből
rengeteg sérelmet szívott magába. Kezdetben vala a
gályapadhoz láncolt világirodalom-fordító, amikor más nem
lehetett még az értékét fel nem ismerő közegben. De már
negyven éve KPL, akiből sugárzott a tehetség.
Itt fekszik az író, elháríthatatlan
következményével az élet feszültségeinek, gőgös
viszonyának a lét legburjánzóbb nyersanyagával, a nyelvvel.
A tűzszerész fekszik itt, akinek csakis azáltal
sikerülhetett, hogy nem sikerül. A tucatnyi könyv ússza meg
mindig sértetlenül, soha nem az, akivel együtt futkosunk,
találkozunk, szövetkezünk, széthúzunk, elköszönünk és
végül csodálkozva, néha irigykedve halljuk, hogy számára
már befejeződött. Ha nem, ő hallhatná ugyanezt rólunk.
Papp Laci nem úszta meg. Még csak haladékot
sem kapott már.
"Egyél kenyeret, Enkidu! Igyál bort..."
– biztatnám. De barátom többé nem kér tiszta inget, de a
szférák zenéjét, a tavaszi szél illatát s még annyi ilyen
fontos semmiséget nélkülöz már, ő, aki eddig (mutatta vagy
nem mutatta) ezek hímporából találta ki, hogy Madarak
voltunk, hogy Arcok az ablakban. Meg azt a különben
olyan egyszerű és kézenfekvő varázslatot, mutatványt,
megrázóan egyszerű teljesítményt, hogy Nézem a fákat.
Én magam nem hittem volna, amit ő már lát belülről, mint a
színre vitt élet játékát vagy drámáját vagy döbbenetét:
mégsem hittem, hogy bekövetkezik. Az övéből tanulom meg,
bambán elmerengve és ordítva felébresztve, hogy meg is volt
már a kivégzés. Itt fekszünk Aradunkon és Waterloonk
végén, és a többi miért áll körül, megbabonázva. Az
óvatlanok, hiszen a halál itt oson valahol, és vissza fog
térni. Ne a sátorfánkat szedjük mégse, ne is a tavaszi
virágokat, szétfújt leveleket, a tőle is elárvult
nagyszótár nyersanyagát, csak az emlékezet cókmókját. Ez
lesz a nehezebb, mikor őt is ott kell hagyni, a helyszínen,
ahol 1940 és 2005 között tett-vett, mert Isten vele látható
és láthatatlan cselekményt, jeleneteket rendezett be
számunkra. Nem velünk van a baj. Mi csak meghalunk. Nem velünk
lesz a baj, hanem a meghagyott világgal. Ki írja majd tovább a
krónikát és a kritikát? Akárki. Az ég kirendeli mindig azt,
aki utánagondolja azt a sok utánagondolnivalót, ha már annyit
olvasnak, Bibliát, újságot, közérdekű közleményt,
szappanopera-librettót, szinkronfeliratot, nekrológot. Árvizek
elvitte házról, békekötés elvitte hazáról, róka-fogta-csuka
és csuka-fogta-róka nemzedékekről, esőleső
társaságokról. Rák vitte el a velszi bárdok felét, másik
fele se végelgyengülésben fog elpusztulni. Valaki csak
előkapja süket fülét, és odatartja a süket ceruza útjába,
és fel fogja fogni a süket dumát. Rómáról, Ilionról,
exodusokról és inváziókról Etelközben és evés közben,
amikor megjön a további étvágy valahol valakikben. Ország,
város. A név és a kor szinte nem számít már. Olyan nagyon
tudjuk, olyan fájdalmasan érezzük, hogy most pontosan róla
van szó. KPL egyike azoknak, akikért hajlandó vagyok ölre
menni az utókorral. Ő, aki hatvanöt éve született
Kolozsváron, s itt alszik egy pesti kórházi ágyon, keze
ügyében kikristályosodott viszonyával a magyar prózához, a
magyar nyelvhez, a magyar léthez, láthatatlanná vált
szerszámaival egy olyan művészetnek, mely az utóbbi években
megteremtette a magyar politikai publicisztika egyik
legérvényesebb és legmaradandóbb sorozatát, a műfajban
nagyon nagy elődökhöz, éles elmékhez méltót, és utolsó
éveiben a Bolyai-látomásban, egy közel százlapnyi
kisregényben mint valami ördögöt festette meg a falra, milyen
gazdag és érzelemteli volt a közelmúltunk fájdalmas
bolondsága, de milyen varázslatosan festői is.
Megint egy Petur hallgatott el. A nyelv pedig
csendesen fogja forgatni a tőle is özvegyen hagyott ábécét,
megpróbálja "a szív sebeit bekötözni véle", aztán
egyszer csak odaszól egyik szó a másiknak: tudod-e, madarak
voltunk!...
Elhangzott Kismaroson, az író
temetésén, 2005. április 25-én.