Hornyik Miklós
Éjszakai hajózás
Ottlik Géza életművéről
Ha átlapozzuk azt a negyedfélszáz
írást, amelyet az utóbbi évtizedekben Ottlik Géza műveiről
szakmabeliek (irodalomtörténészek, kritikusok, pályatársak)
és szakmaközeliek (ideológusok, cenzorok, besurranó
írástevők) papírra vetettek, Schöpflin Aladár Monarchia
korabeli helyzetjelentése juthat eszünkbe: "Irodalmunk
rendezetlen könyvtár. Néhány díszhely van feltűnően
biztosítva a legnagyobbak számára, ez az egész rend."
A Rákosi- és a Kádár-korszak nem annyira az
írói alkotómunkát lehetetlenítette, sokkal inkább a
fennhangon való kritikai gondolkodást némította el. Az írók
nem szívesen dolgoznak az asztalfiókjuknak, a Rákosi-korszak
delelőjén azonban Illyés Gyula mégiscsak megírta Egy
mondat a zsarnokságról, Pilinszky János pedig Apokrif című
versét, Weöres Sándor A Hallgatás Tornyát, néhány
évvel később Ottlik Géza Iskola a határon című
regényét, Hamvas Béla és Várkonyi Nándor pedig a föld
mélyére taszított életművét (a felsorolás folytatható),
ám e kivételes nagyságrendű alkotásokkal-életművekkel szemben
még ma is csak a Magyar Népköztársaság irodalomtörténetét
vehetjük kézbe, a magyar irodalom története helyett
(Szörényi László szabatos meghatározása).
Kívülálló azt gondolhatná: kemény és
felpuhuló diktatúrák sem gátolhatják meg a csendben végzett
könyvészeti aprómunkát, a gondos és lelkiismeretes
adatgyűjtést, amely aztán, békésebb időkben, az
újraéledő irodalomtudomány javát szolgálhatja. Nem így
történt Magyarországon. Rejtély, hogy könyv- és
hírlaptáraink szakemberei mivel múlatták az idejüket az
elmúlt fél században. Számos más példa mellett az
Ottlik-művek recepciója is ezt a kérdést veti fel.
Két végletről, röviden.
Az egyik, elsődlegesen, nem filológiai, hanem
esztétikai kérdés, amely azonban furcsa módon filológiai
talánnyá is vált. Beney Zsuzsa, valami okból elfanyalodva
Ottlik munkáitól s a főművétől is, egyik tanulmányában
Ottlik Gézát "félkönyvű" írónak nevezte (Még egy
írás a "Budá"-ról, Holmi, 1994. január).
Nyilvánvaló persze, hogy e sommás ítélete csak képletes
ítélet volt, a mi rendezetlen könyvtárunkban azonban az
efféle számszerűsített képletességek is romboló
hatásúvá válhatnak. Beney leértékelése ugyanis
hallgatólagosan hivatkozási alapjává vált annak a már
korábban is megpendített vélelemnek (Kukorelly Endre: Könnyű
elakadni. Magyar Narancs, 1993. július 15.), nem is burkolt
plágiumvádnak (Mohai V. Lajos: Kétkezes regény? HVG,
1999. március 6.), amely szerint felerészben nem is Ottlik
írta az Iskola a határon-t, hanem valaki más, esetleg
Gereben Énokh, a csúcsfejű Inkey, a hülye Zámencsik Béla,
valaki tehát az Iskola a határon szereplői közül,
leginkább mégis Medve Gábor, aki Ottlik fiatalon elhalálozott
íróbarátjával, Örley István tüzér hadnaggyal azonos, s
aki a halála előtt – a regény szerint – egy
cukorspárgával összekötött kéziratköteget juttatott el
Bébének, polgári nevén Both Benedek festőművésznek, vagyis
Ottliknak, az Iskola másik középponti
szereplőjének... És így tovább, posztmodernül, sokáig. A
tények tárgyai azonban igen makacs dolgok
(e magvas igazságot egy Mr. Budgell nevű brit úriember
fogalmazta meg, valamikor a XVII. században): Ottlik Gézának
életében magyar nyelven öt munkája jelent meg – a
novellagyűjteménye (1957), Hajnali háztetők (1957) című
kisregénye, Iskola a határon (1959) című regénye, Próza
(1980) című esszékötete és A Valencia-rejtély
(1989) című, négy írást tartalmazó kötete –, halála
után pedig újabb három műve: Buda (1993) és Továbbélők
(1999) című regénye, valamint angolból magyarra
fordított bridzskönyve, a Kalandos hajózás a bridzs
ismeretlen vizein (1997). Ez, nem képletesen, nyolc könyv,
képletesen pedig ötnél valamivel több.
A másik furcsaság kézikönyveinket,
irodalomtörténészeinket s a Nyomda Ördögét állítja
előterünkbe. Az Akadémiai Kiadó 1963-ban publikált, Benedek
Marcell által szerkesztett reprezentatív kézikönyve, a
háromkötetes Magyar irodalmi lexikon az
akkor még kétkönyvű Ottlik Gézát egy soha meg nem írt,
tehát soha meg nem jelenhetett harmadik könyvvel ajándékozta
meg. Ez a Hamisjátékosok (1941) című, mondjuk így:
virtuális novellagyűjtemény. A valóságban annyi történt
csupán, hogy Ottlik 1941-ben írt egy Hamisjátékosok
című novellát, amely ugyanabban az évben a Nyugat folyóiratban
meg is jelent, tizenhét évvel később pedig Illés Endre a
saját elbeszéléseit ezzel az összefoglaló címmel jelentette
meg. (Könyvcímek nemigen köthetők szerzői jogokhoz; a
véletlen is közrejátszhat egy-egy cím kiválasztásában.
Kevéssé ismert példával: a római Anonymus Kiadónál
1955-ben jelent meg Cs. Szabó László Irgalom című
elbeszéléskötete, tíz évvel később pedig a Szépirodalmi
Kiadó gondozásában Németh László azonos című regénye.) A
nem létező Ottlik-könyvet a későbbiekben aztán –
"képletesen" – kézről kézre adták lexikon- és
kézikönyvszerkesztők, irodalomtörténészek és kritikusok,
nagy tekintélyű egyetemi tanárok és magabiztos esszéírók,
irodalomelméleti és pártpolitikai hadrendekre való tekintet
nélkül ókonzervatív felfogásúak éppúgy, mint enyhén
posztmodernek. Így aztán nem csoda, hogy akadt egy vállalkozó
szellemű irodalomtörténészünk is, aki – szűkszavúan
bár, de lényegbe markolóan – méltatta is a nem létező
művet, mégpedig ilyenképpen: Ottlik "Hamisjátékosok (1941)
című novelláskötetében a válságba merült magyar
értelmiségről adott képet. Magatartásformákat ábrázolt,
példázatos módon fogalmazott, fegyelmezett stílust alakított
ki". Ugyanő, másik összegező tanulmányában, azt a
benyomást igyekezett kelteni a jóhiszemű olvasóban, hogy
járt is a kezében a soha meg nem jelent könyv: "Írói
pályájának első huszonöt éve alatt [Ottlik] mindössze egy vékony
elbeszéléskötetet jelentetett meg, az 1941-es Hamisjátékosokat."
A rutint nem pótolja semmi.
Sokan úgy tartják: kockázatos egy írót
önjellemzése alapján megítélni. A magyar (és az európai)
irodalom legjobbjai azonban mindig is pontosabban tudták, mit
miért tesznek, mint az irodalom úgynevezett közvetítő
műfajainak művelői. Különös, hogy olyan szavahihető író
esetében, mint amilyen Ottlik, sokáig mennyire másról
beszélt a kritika, mint a legilletékesebb: maga az alkotó.
Irodalomtörténészeink szinte egy alkalommal sem mulasztották
el megemlíteni például, hogy az Iskola egyik
középponti alakja, Medve Gábor valójában nem más, mint
Ottlik katonaiskolai társa, Örley István író, magát
Ottlikot pedig az egyes szám első személyben megszólaló Both
Benedek festőművésszel azonosították. Pedig Ottlik
világosan megmondta azt, amit néhány évvel később
Mészáros Sándor a következőképpen foglalt össze:
"...mindkét elbeszélői alaphelyzet fiktív. (Durva
félreértés volna – művön kívüli, önéletrajzi adatok
beiktatásával – Örley Istvánnal és Ottlik Gézával
azonosítani a két regényhőst. Ugyanez érvényes a regény
többi szereplőjére is.)" (Várakozás és bizonyosság. In
Küszöbök. Az Alföld Stúdió antológiája. Debrecen,
1986.) Ottlik Géza, egyebek mellett, ezzel a durva
félreértéssel nézett szembe egész életén át. A
Medve–Örley párhuzam valamikor a nyolcvanas években ismét
felbukkant egy bennfentesnek álcázott "tárgyi" kritikai
tanulmányban. Épp Ottliknál jártam azokban a napokban, s
beszélgetésünk közben utaltam erre a makacsul
meg-megismétlődő sületlenségre. Nem olvasta a szóban forgó
tanulmányt, de a tekintete elsötétült: "Egyszer már
vegyék tudomásul a kritikusok, hogy: én vagyok Medve Gábor,
én vagyok Both Benedek, és én vagyok Merényi is!" Aki
olvasta a regényt, pontosan tudja, mit tartalmazott e haragos
megjegyzése.
Testes tanulmánykötetet lehetne
összeállítani azokból az utalásokból, hivatkozásokból,
cikkrészletekből, kritikákból és tanulmányokból, amelyek
Robert Musil és Ottlik Géza, a Törless iskolaévei és
az Iskola a határon mondvacsinált összefüggéseit
taglalják. Az utánzás, a kölcsönvétel vádját elsőként
Hermann István fogalmazta meg az Élet és Irodalom hasábjain
1960-ban (ezek után még volt mersze betenni a lábát a Lukács
evangélistáról elnevezett budai uszodába, Ottlik
törzshelyére), néhány évvel később pedig, burkolt
formában, Illés Endre segített újraéleszteni a legendát Szerkesztő
és regényhős című Örley-portréjában (Krétarajzok.
II., bővített kiadás. Bp., Magvető, 1970). 1986
szeptemberében, a II. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus
bécsi tanácskozásán Szegedy-Maszák Mihály igyekezett pontot
tenni a fel-feléledő vita végére Musil és Ottlik című
terjedelmes tanulmányával. Szegedy-Maszák körülményes
óvatossággal fogalmazta meg a véleményét, amely szerint nem
indokolatlan vállalkozás a "musilozás" (Esterházy Péter
alkalmi szóhasználata). Négy évvel később Györffy Miklós
ráérősen nyugalmas összevető elemzés formájában
bebizonyította azt, hogy "A két mű összehasonlítása
nyomán... inkább különbségek mutatkoznak, mint
hasonlóságok", "...mind Musil, mind Ottlik művei
összemérhetetlen külön világok" (Ottlik és Musil. Újhold-Évkönyv,
1990/2). Györffy higgadt elemzése szemlátomást
felbőszítette művelt középosztályunk fiatalabb
képviselőit, posztmodern entellektüeljeink azóta ugyanis
makacs eltökéltséggel intertextuális diszkurzust igyekeznek
folytatni kedvenc rögeszméjükről, arról nevezetesen, hogy:
miért nem mondta meg Ottlik pontosan (napra, órára), hogy
mikor is olvasta el a Törless iskolaéveit? (Mintha egy
ilyen "adat" perdöntő bizonyíték lehetne a "Hatott
rá?", "Nem hatott rá?" kérdésének eldöntésében.)
Ottlik Géza nem szívesen válaszolt mások
(vizsgáztató szándékú) puhatolózásaira. Azt mondta el a
műveiről – ritka alkalmakkor a nyilvánosság előtt,
gyakrabban pedig a magánleveleiben –, amit ő maga fontosnak
tartott, s amit az utóbbi két évtizedben lassan gyarapodó
műközpontú Iskola-elemzések rendre igazolnak is: a
magyar irodalom alkotói közül Ady és Kosztolányi, az
európai irodalomból Rilke és Evelyn Waugh volt rá tartós
hatással. Különösen az említett költőelődök nevét
érdemes megjegyeznünk, Ottlik ugyanis olyanféle alkotásmódra
törekedett a prózában, amelyre korábban csak "a lírikusok
tartományában" talált példát, a legjobbakéban. 1960
szeptemberében így írt erről a Párizsban élő Gara
Lászlónak, az Iskola francia nyelvre való fordítása
ürügyén: "...a legnagyobb rang mégiscsak a költőé. –
Ezt a rangot kell megközelítenünk a modern epikában...
modernség alatt a regényírónál én nem formai újításokat
értek okvetlenül... hanem inkább minőségi kritériumot:
intenzitást és valódiságot azon a fokon, ahogy a költő
nyúl az anyagához. Ezzel persze a regény szabadsági foka is
kitágul, s azt a játékot játszhatja, amit a költészet..."
"Azt hittem – jegyezte meg egyik későbbi nyilatkozatában
–, észre fogják venni, hogy valami közöm van Rilkéhez. De
csak Tandori Dezső vette észre, már a Hajnali háztetők-nél..."
S a Negyedik Duinói Elégiát idézte, Rónay György
fordításában: "Az ellentét alapja készül itt / a perc
rajzához, fáradságosan..." Az Iskola alkotásmódja,
egy mondatban. Az indító hatások kérdését Tandori egyik
írását kommentálva Horkay Hörcher Ferenc világította meg
éles látószögből: "...amit Waugh a stílus retorikai
telítettségére bíz, azt Ottlik a szerkesztésbeli
leleményeiben próbálja hozni". Tandori ezt írta: "Az
Evelyn Waugh-féle nagy, fájó zengést... [Ottlik] a
prózatagolás eszközeivel éri el, világirodalmian
példamutató »gyakorlatokat« hajtva végre". Ezek a
"gyakorlatok" Mark Schorer fontos felismerését igazolják:
"A modern regény végső tanulsága az, hogy a technika nem
másodlagos dolog... nem külsődleges ügyeskedés, hanem mély
és elsődleges művelet; a technika nemcsak hordozza a
szellemi és erkölcsi elemeket, de éppenséggel maga a technika
fedezi fel ezeket." Az "ellentét alapjának"
kidolgozásához egy harmadrangú amerikai regény néhány
mondata is ösztönzést adhatott Ottliknak: 1953-ban fordította
magyarra Mitchell Wilson Live with Lightning (Villámok
között) című regényét, amelynek egy-két tétova mondata
"az elbeszélés nehézségeire" hívja fel az olvasó
figyelmét, s amelyet Ottlik nyomán, két évvel az Iskola megjelenése
után, Mészöly Miklós is hasznosított Az atléta halála című
regényében.
Még valami az Iskoláról, a
lehetséges hatásokról. A regény tartalomjegyzékéről,
"Mutató"-járól az utóbbi években egy-egy tanulmány
keretében egy-egy lelkendező kisesszé született, amelyeknek a
szerzői nem győzték dicsérni Ottlik e különleges írói
leleményét. Az Iskola Mutatója valóban regényzáró
remeklés, de nem előzmények nélküli. Már Boccaccio Dekameronját
is csattanós tartalomjegyzék zárta, azzal, hogy a fejezetek
rövid tartalmi kivonatait Boccaccio az olvasók megnyerése
érdekében a fejezetek élén is közreadta (például: Hatodik
nap [7] Tizedik novella. "Cipolla testvér megígéri
bizonyos parasztoknak, hogy megmutatja nékik Gábriel arkangyal
szárnyatollát; de mivel azoknak helyében széndarabokat lel,
azt mondja, hogy ezek ama szénből valók, melyen Szent
Lőrincet megsütötték"). Az olasz mester példáját
követve későbbi századokban is szokás volt a
regényfejezeteket röviden összefoglalni. Henry Fielding Tom
Jones vagy Dickens Martin Chuzzlewit című
regényében ugyanezt a megoldást találjuk. (Az említett
Dickens-regényt Ottlik fordította magyarra.) Hat évszázados
európai hagyományt elevenített fel tehát Ottlik, ám az Iskola
Mutatójára emlékeztető példákért nem kell a
szigetországba hajóznunk. Szentkuthy Miklós Prae című
szövegfolyamának első kiadásában (1934) a szövegtesttől
elválasztva, külön füzetben, egyfajta különnyomatként
jelent meg a mű Tartalommutatója, olyan tömörítésekkel,
amelyek az Iskola fejezet-összefoglalásaira
emlékeztetnek.
Egyik tévéjegyzetében Lőcsei Gabriella azt
írta, hogy Ottlik "Minden mondatát remekműnek föltüntetni
– gyilkos vállalkozás, mert előbb-utóbb azt is
megkérdőjelezi az utókor, ami maradandó érték" (Mit
ér a "krimi", ha magyar? Magyar Nemzet, 1996. június
5.). Lőcsei jóslata beteljesedett. Az utóbbi években azok a
kritikusok igyekeztek letaszítani Ottlikot írófejedelmi
trónjáról, akik pajzsukra emelve e képzeletbeli trónra
ültették. Mindkét művelet méltatlan volt Ottlik Gézához
és művéhez, hiszen sohasem tartotta magát írófejedelemnek.
Aki ismerte őt személyesen, megerősítheti: ingerültté tette
minden üres dicséret, "nagyrabecsülő szamárság"; csak
azt szerette volna, ha egyszer végre megértik, akiket illet,
hogy mire törekedett íróként. (Az olvasók, szerencsére,
megértették, a céhbeliek pedig, néhány évtizedes késéssel
ugyan, lassan kezdik megérteni.) Írói önszemléletére az
jellemző, amit Münchenben, 1963. október 8-án keltezett,
Nemes Nagy Ágnesnak címzett levelezőlapján vetett papírra:
"[...] Három napig alig volt megállásom, vacsorák,
felolvasás..., interjúk, rádió-, sőt
televízióbeszélgetés... Kimerültem máris, s tűröm, mint
egy kisebbfajta Brigitte Bardot a szállókban, kapuban, beszéd
közben a fényképészek lámpa-villogásait és
elénk-guggolásait. [...] Próbálom mindenütt magyarázni és
nyilatkozni, hogy milyen világcsúcs-költészetünk van a
teljesen szemét prózánk mellett, mely utóbbi olyan
szegényes, hogy még én is a 150-200 legjobb közé számítok.
[...] Különben olyan szelíd és irodalmi vagyok, hogy még.
Hódolat, kézcsók." (Nemes Nagy Ágnes Levelesládája.
Bp., a Magyar Írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó
kiadása, 1995.) A tréfát ne vegyük komolyan: az Iskola írója
rendkívül nagyra tartotta a magyar irodalmat, elegendő talán
a Nyugat folyóiratról és Kosztolányi novelláiról szóló
esszéire vagy Tengernagyok a propelleren című
irodalomtörténeti vázlatára utalnom. Önnön
irodalomtörténeti "helyezése" azonban üres óráiban sem
foglalkoztatta. Beérte azzal, ha a Nyugat harmadik
nemzedékéhez sorolták. Az ő számára Ady, Kosztolányi,
Babits és Schöpflin lapja acélszalag és kronométer volt, és
olimpiai bajnoki cím, kétszáz méteres síkfutásban.
Valóban nem minden mondata és nem minden
műve remekmű. (Ennek az ellenkezőjével egyébként Mallarmé
sem dicsekedhetne.) Én magam például nemigen tudok mit kezdeni
A Valencia-rejtély című hang- és képsorával, A
Budapesti (Budai) Torna Egylet című öregkori írásával,
két korai novellájával (Hét perc; La Concepción), a Mese
a költőről és a bankárról című tárcájával (Új
Idők, 1946. június 10.), Babits-versével (A teljes égbolt
vigasza. Jelenkor, 1986. február), Örley Istvánról-? című
megemlékezésével (Újhold-Évkönyv, 1990/2.) s a Buda néhány,
kínosan ható magánérdekű részletével sem. Ezek az írásai
elkedvetlenítenek. De csak percekre. Esterházy Péter indokolta
meg számomra is, miért csak percekre: "Mert ha egy irodalom
(...) ad magára valamit, nem engedheti meg azt a fényűzést,
hogy egyik legjobbjáról ne tudjon meg mindent, és ne tudasson
mindent" (Zakóink legtitkosabb szerkezete. Jelenkor,
1987. május). Más szóval: az Ottlik-életmű irodalmi
jelentőségének megkérdőjelezése nem csupán az új
trónkövetelők trónfosztó igyekezetével magyarázható; ezt
Beney Zsuzsa példája igazolja, aki elsőként írt az Iskoláról
máig érvényes, sok haszonnal forgatható tanulmányt (Ikertanulmányok.
Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973). A mélyebb magyarázat: a
kiábrándulás.
Ottlik Géza két posztumusz műve, a Buda és
a Továbbélők egyaránt csalódást okozott olvasóinak,
és sajátságos módon "visszafelé" értékelte le az
életmű egészét. Huszonhárom évvel ezelőtt, 1982-ben még
csak nem is sejthettem, hogy egyszer majd ilyenféle
leértékelés tanúja leszek; akkor csak lejegyeztem Ottlik
egyik, élőszóban megfogalmazott különös intelmét: "Az
író »visszafelé« is elronthatja műveit; a legjobb írók
nem is igen mozdulnak ki a maguk otthonos világából. Mándy
Ivánról azt tartják például, hogy egyre magasabb szinten
ugyan, de önmagát ismétli. Mondjuk, hogy így van; csakhogy
Mándy új munkái sohasem kezdik ki a régebbi műveinek
hitelét" (Titokfejtők. Újvidék, Forum Könyvkiadó,
1988). Ottlik olvasta ezt az írásomat, és hallgatólagosan
"jóváhagyta" a szóban forgó idézetet: nem fűzött
hozzá elutasító észrevételt. Napjainkban beigazolódni
látszanak a szavai.
Egyet azonban ne feledjünk el: a két
posztumusz regény kiadása nem az ő akaratából történt.
Jó, hogy ezek a könyvek megjelentek, de ilyen formájukban
Ottlik bizonyosan nem szánta volna rá magát a
publikálásukra. Éppen ezért a Továbbélők és a Buda
nem kérdőjelezheti meg az életmű íróilag vállalt,
szerzőileg hitelesített, (ma már tudjuk) maradandó
értékeit. A Továbbélők és a Buda:
irodalomtörténeti adalékok a hagyatékból.
Pontosabban: a Buda,
befejezetlenségével is, túlmutat önnön töredékes regény
voltán.
Ez az Ottlik-könyv, írta Margócsy István,
"nem más, mint zseniális, illusztratív, variatív
lábjegyzetgyűjtemény az Iskolához"; "tele van
elképesztően bravúros, csodálatos és bölcs részletekkel.
[...] Egy-egy bekezdése, pár lapja, néhány
fejezetrészlete... már-már mintha elfeledtetni is tudná az
egésszel szemben érzett, sajnos, feledhetetlen, fájó
fenntartásokat is" (Ottlik Géza: Buda. 2000, 1993.
szeptember). Mindez nagyjából igaz is, ha a Budát
regénynek tekintjük. Maga a szerző kétségkívül regénynek
szánta, ezt számtalan regényírói fogása, a könyv fiktív
szereplőinek sokasága is tanúsítja. A Buda azonban az
írói szándék kudarca. Nem regény, hanem vallomás.
Pilinszkyt kell segítségül hívnom
mondandóm megértetéséhez: "A vallomásban: magam vagyok a
bíró és a vádlott, az, aki vall, és akiről vallomást
teszek. Vagyis: a vallomás mindenkor súlyos erkölcsi küzdelem
gyümölcse." Prózairodalmunk nagy fogyatékosságát az Apokrif
költője abban látta, hogy "magjában, tengelyében nem
vallomásirodalom... Nincsenek nagy gyónóink, se önmaguk ellen
forduló realistáink, akik vallomásaikkal próbáltak volna
segíteni és irgalmazni maguknak és másoknak, ahelyett, hogy
bármily nemes eszményképet tettek volna olvasóik elé."
Ottlik posztumusz könyve, fikciós elemeitől nem
függetleníthetően, egy teljes élet töredékes foglalata. A Próza
keretes elbeszélésének befejező részét mondja tovább,
helyenként személyesebbé váló hangon, ki-kihagyó
lélegzettel: "Minden megszakad, félbemarad, tépné ki magát
belőlünk. Hát fordítsd el a fejedet. Forduljunk el. Amikor a
valóság széttépi folytonosságodat, iszonyattal és
elborzadva fordítsd el tekintetedet a nagy Hermite
bátorságával." A Buda: agyoncsigázott, felemás
regény. És bátor, mélységesen őszinte, önsebző vallomás.
Egy önmaga ellen forduló realista végső irgalomkeresése.
Ottlik Géza monográfusa, Kelecsényi László
könyvének befejezésekor, a 2000. év tavaszán úgy látta,
hogy "Az Ottlik-felejtés éveiben járunk. Életműve most
került bele abba a purgatóriumba, melynek lángjai
megvilágítják – és eldöntik – a kérdést, vajon
latensen klasszicizálódó (értsd: mindenkoron más és más,
megújuló útmutatást adó) vagy apránként másodlagossá
váló, pusztán irodalomtörténeti érdekű szerző válik
belőle a XXI. században. – A halhatatlanság kegyelme az
olvasóknál van."
Ha az olvasóknál, akkor nincs baj. De
máskülönben sincs semmiféle baj.
Az bizonyosra vehető, hogy az Ottlik-hagyaték
gondot okoz majd feldolgozóinak. Néhány elszánt
irodalomkutató bele fog őszülni, rosszabb esetben bele fog
kopaszodni, mire textológiailag úgy-ahogy rendbe teszi Ottlik
bonyolult matematikai képletekkel, vakmerő
bridzslejátszásokkal és nehezen értelmezhető halmazelméleti
ábrákkal telerótt számtalan céduláját, kézírásos
jegyzetét, gépiratos vázlatát. Az Iskola pedig, XX.
századi prózairodalmunk önmagába visszatérő
Möbius-szalagja, rejtelmes Rubik-kockája, továbbra sem
engedelmeskedik majd a végleges megfejtésére törekvő
értelmezési kísérleteknek. Egyszerűen azért nem, mert
(képzavar következik) szétszikrázó kozmikus üzenetek
érzékeny membránja; üzeneteit tehát nem lehet
"végérvényesen" dekódolni, megfejteni. Szántó Gábor
András kitűnő tanulmánya (A regény mint "új, s inkább
újszövetségi műfaj". Irodalomtörténeti Közlemények,
1998/1–2.) a bizonyság arra, hogy csak most kezdjük az
Ottlik-regénynek mind a négy dimenzióját érzékelni
(lehetséges, hogy több is van belőlük): a regény
transzcendens metanarratíváját elsőként Szántó Gábor
fedezte fel, csaknem négy évtizeddel az Ottlik-mű megjelenése
után, s az ő felismerése nyomán világosodhat meg előttünk
igazán: mennyire mélyen ágyazódott Ottlik regénye a magyar
történelem és a magyar irodalom világába (ezt Kis Pintér
Imre és N. Pál József korábbi elemzései is tanúsították),
s hogy mennyire mélyen hatotta át az Iskolát a
keresztény kultúrkör létbölcselete, jelképrendszere,
erkölcsi értékrendje.
Az Ottlik-novellák könnyű olvasmányok,
kevésbé bonyolult jelrendszert alkotnak, mint az Iskola,
de akad közöttük két remeklés is. Ilyen (hibátlan) remekmű
a lírai logikával építkező, zenei szerkesztésű,
sokszólamú Minden megvan (1968) – ezt eddig csak
Lengyel Péter vette észre –, s ilyen (bár hagyományosabb
építkezésű) remeklés A rakparton (1946) című
Ottlik-elbeszélés is – ezt eddig, távolról, csak
Szegedy-Maszák Mihály jelezte, a maga visszafogott módján. A Hajnali
háztetők című Ottlik-kisregény igazi "olvasmány"
(abban az értelemben, ahogyan ezt a kifejezést Graham Greene
használta saját műveinek osztályozása közben), ám hogy
ennél lényegesen több is, Tandori Dezső vonatkozó
tanulmánya irodalmi érvekkel bizonyította be. Ottlik néhány
esszéje (Hunyady Sándor; A Nyugatról; A regényről;
Kosztolányi) a legjobb magyar írói esszék közül való,
s ezzel nem keveset mondtam, Próza című könyvének
keretes elbeszélése (Czakó halála az Új Nemzedékben;
Augusztus Rómában 1947-ben) értékes, önálló alkotás
(válogatott novellái közé kellene illeszteni), tárcái pedig
Kosztolányi és Márai legjobb írásait idézik.
A posztumusz művek publikálásán kívül
Ottlik halála után két Ottlik-kismonográfia jelent meg
(Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza, 1994;
Kelecsényi László: A szabadság enyhe mámora. Ottlik Géza
életei, 2000), két Ottlik-szöveggyűjtemény is
napvilágot látott (Ottlik [Emlékkönyv], 1996; Az
elbeszélés nehézségei. Ottlik olvasókönyv, 2001), egy
bibliográfiai áttekintéssel kiegészített, egyetemi
hallgatók dolgozatait tartalmazó tematikus tanulmánykötet
tisztelgett az író emléke előtt (Mélylégzés. Adalékok
Ottlik Géza Iskola a határon című regényének világához,
1997), egy igényes album a Petőfi Irodalmi Múzeum
fényképeiből adott válogatást (Ottlik képeskönyv,
2003), egy szerzőpáros által írt, árnyalatgazdag
megfigyelésekből szőtt esszékötet pedig új összefüggések
hálózatrendszerét tárta fel az életmű egészében (Jakus
Ildikó–Hévizi Ottó: Ottlik-veduta, 2004) – nem
kifejezetten a Kelecsényi László által megfogalmazott
"Ottlik-felejtés" jegyében. 2001-ben a posztumusz művek
számát gyarapította – Versek a Rádióból alcímmel
– Ottlik és Pilinszky verses összeállításainak együttes
publikálása is, miután Salamon István megtalálta a Rádió
archívumában Pilinszky és Ottlik úgynevezett
felolvasópéldányait (Ottlik Géza: Csillagszórók
az éjszakák – Pilinszky János: A test költészete,
2001), ezenkívül két PhD-disszertáció, Fűzfa Balázs és
Korda Eszter doktori értekezése is az Ottlik-életmű
világába kalauzolja majd az olvasót, miután könyv alakban is
olvashatók lesznek. Más szóval: nincs még egy írónk a
félmúltunkból, akit a halála után ennyire nem akarunk
elfelejteni.
A huszadik század második felében
példátlan pusztítás tarolta végig a magyar szellemi életet.
A sors kegyelme talán, hogy a második világháború okozta
pótolhatatlan vérveszteségek után is a földünkre tévedt
néhány kivételes nagyságrendű író, aki a Rákosi- és a
Kádár-korszak hosszú és keserű éveiben is "megőrizte a
nagy Nyugat-nemzedék erkölcsi és szellemi tisztaságát,
alkotói megvesztegethetetlenségét, emberi becsületét,
bátorságát" (Ottlik Géza). Mándy Iván, Pilinszky
János, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Mészöly Miklós (a
névsor kiegészíthető) nélkül nem született volna meg a
modern magyar költészet és próza. Csendben mégis
megszületett, megvan, birtokunkba vehető. Ne rongáljuk meg ezt
az örökséget. Inkább vegyük észbe – míg nem késő –
Weöres Sándor figyelmeztetését. Irodalmi köztudatunk
Weörest irdatlanul messzi világból érkezett, porlepte
énekesként, garabonciás diákként, tündérkedő-alakoskodó
világmanóként tartja számon, s ezzel nincs is semmi baj –
figyeljünk azonban a szavaira olyankor is, amikor
varázsköpenyét levetve, tündérsípját letéve,
közmondásos szerénységét pedig sikeresen (és alaposan)
leküzdve közvetlenül megszólít bennünket:
"Figyelmeztetlek benneteket, hogy olyan írásművet hagyok
rátok, mint az olaszokra Dante, az angolokra Shakespeare. Ez
nektek, csibéim, legalább ötezer év életet jelent, ha csak
valamennyire is tudtok bánni vele. Ne hagyjátok füstbe
szóródni, se mennybe szállni, legyetek kissé reálisabbak és
praktikusabbak" (Testamentum. In Versek a
hagyatékból. Új, javított kiadás. Kiadta Weöres Sándor
örököse és a Saxum Könyv Kft. Budapesten, 2000-ben).
Ottlik Géza nem hagyott ránk ilyen tartalmú
végrendelkezést. Az ő írói testamentumát egy másik
felvidéki származású író, Márai Sándor írta meg,
legszebb regényében:
"A hajós úrnak született, s olyan
reménytelenül és egész sorsával volt író, oly kevéssé
tudta csak megérteni ezt a világot, s oly keserű volt már
szívében, hogy néha csodálkozott, mit is keres még az
emberek között. Egy hang ilyenkor azt mondta neki, hogy mégis
dolga van ezen az érthetetlen világi versenyen. »Jelet kell
hagynom – gondolta ilyen pillanatokban –, hogy volt egy
másik Magyarország.« S élesen látta ezt a másik hazát,
melyet szívével és tollával védett, mint egykor ősei
karddal és buzogánnyal."