Kortárs

 

Hornyik Miklós

Éjszakai hajózás

Ottlik Géza életművéről

 

Ha átlapozzuk azt a negyedfélszáz írást, amelyet az utóbbi évtizedekben Ottlik Géza műveiről szakmabeliek (irodalomtörténészek, kritikusok, pályatársak) és szakmaközeliek (ideológusok, cenzorok, besurranó írástevők) papírra vetettek, Schöpflin Aladár Monarchia korabeli helyzetjelentése juthat eszünkbe: "Irodalmunk rendezetlen könyvtár. Néhány díszhely van feltűnően biztosítva a legnagyobbak számára, ez az egész rend."

A Rákosi- és a Kádár-korszak nem annyira az írói alkotómunkát lehetetlenítette, sokkal inkább a fennhangon való kritikai gondolkodást némította el. Az írók nem szívesen dolgoznak az asztalfiókjuknak, a Rákosi-korszak delelőjén azonban Illyés Gyula mégiscsak megírta Egy mondat a zsarnokságról, Pilinszky János pedig Apokrif című versét, Weöres Sándor A Hallgatás Tornyát, néhány évvel később Ottlik Géza Iskola a határon című regényét, Hamvas Béla és Várkonyi Nándor pedig a föld mélyére taszított életművét (a felsorolás folytatható), ám e kivételes nagyságrendű alkotásokkal-életművekkel szemben még ma is csak a Magyar Népköztársaság irodalomtörténetét vehetjük kézbe, a magyar irodalom története helyett (Szörényi László szabatos meghatározása).

Kívülálló azt gondolhatná: kemény és felpuhuló diktatúrák sem gátolhatják meg a csendben végzett könyvészeti aprómunkát, a gondos és lelkiismeretes adatgyűjtést, amely aztán, békésebb időkben, az újraéledő irodalomtudomány javát szolgálhatja. Nem így történt Magyarországon. Rejtély, hogy könyv- és hírlaptáraink szakemberei mivel múlatták az idejüket az elmúlt fél században. Számos más példa mellett az Ottlik-művek recepciója is ezt a kérdést veti fel.

Két végletről, röviden.

Az egyik, elsődlegesen, nem filológiai, hanem esztétikai kérdés, amely azonban furcsa módon filológiai talánnyá is vált. Beney Zsuzsa, valami okból elfanyalodva Ottlik munkáitól s a főművétől is, egyik tanulmányában Ottlik Gézát "félkönyvű" írónak nevezte (Még egy írás a "Budá"-ról, Holmi, 1994. január). Nyilvánvaló persze, hogy e sommás ítélete csak képletes ítélet volt, a mi rendezetlen könyvtárunkban azonban az efféle számszerűsített képletességek is romboló hatásúvá válhatnak. Beney leértékelése ugyanis hallgatólagosan hivatkozási alapjává vált annak a már korábban is megpendített vélelemnek (Kukorelly Endre: Könnyű elakadni. Magyar Narancs, 1993. július 15.), nem is burkolt plágiumvádnak (Mohai V. Lajos: Kétkezes regény? HVG, 1999. március 6.), amely szerint felerészben nem is Ottlik írta az Iskola a határon-t, hanem valaki más, esetleg Gereben Énokh, a csúcsfejű Inkey, a hülye Zámencsik Béla, valaki tehát az Iskola a határon szereplői közül, leginkább mégis Medve Gábor, aki Ottlik fiatalon elhalálozott íróbarátjával, Örley István tüzér hadnaggyal azonos, s aki a halála előtt – a regény szerint – egy cukorspárgával összekötött kéziratköteget juttatott el Bébének, polgári nevén Both Benedek festőművésznek, vagyis Ottliknak, az Iskola másik középponti szereplőjének... És így tovább, posztmodernül, sokáig. A tények tárgyai azonban igen makacs dolgok (e magvas igazságot egy Mr. Budgell nevű brit úriember fogalmazta meg, valamikor a XVII. században): Ottlik Gézának életében magyar nyelven öt munkája jelent meg – a novellagyűjteménye (1957), Hajnali háztetők (1957) című kisregénye, Iskola a határon (1959) című regénye, Próza (1980) című esszékötete és A Valencia-rejtély (1989) című, négy írást tartalmazó kötete –, halála után pedig újabb három műve: Buda (1993) és Továbbélők (1999) című regénye, valamint angolból magyarra fordított bridzskönyve, a Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein (1997). Ez, nem képletesen, nyolc könyv, képletesen pedig ötnél valamivel több.

A másik furcsaság kézikönyveinket, irodalomtörténészeinket s a Nyomda Ördögét állítja előterünkbe. Az Akadémiai Kiadó 1963-ban publikált, Benedek Marcell által szerkesztett reprezentatív kézikönyve, a háromkötetes Magyar irodalmi lexikon az akkor még kétkönyvű Ottlik Gézát egy soha meg nem írt, tehát soha meg nem jelenhetett harmadik könyvvel ajándékozta meg. Ez a Hamisjátékosok (1941) című, mondjuk így: virtuális novellagyűjtemény. A valóságban annyi történt csupán, hogy Ottlik 1941-ben írt egy Hamisjátékosok című novellát, amely ugyanabban az évben a Nyugat folyóiratban meg is jelent, tizenhét évvel később pedig Illés Endre a saját elbeszéléseit ezzel az összefoglaló címmel jelentette meg. (Könyvcímek nemigen köthetők szerzői jogokhoz; a véletlen is közrejátszhat egy-egy cím kiválasztásában. Kevéssé ismert példával: a római Anonymus Kiadónál 1955-ben jelent meg Cs. Szabó László Irgalom című elbeszéléskötete, tíz évvel később pedig a Szépirodalmi Kiadó gondozásában Németh László azonos című regénye.) A nem létező Ottlik-könyvet a későbbiekben aztán – "képletesen" – kézről kézre adták lexikon- és kézikönyvszerkesztők, irodalomtörténészek és kritikusok, nagy tekintélyű egyetemi tanárok és magabiztos esszéírók, irodalomelméleti és pártpolitikai hadrendekre való tekintet nélkül ókonzervatív felfogásúak éppúgy, mint enyhén posztmodernek. Így aztán nem csoda, hogy akadt egy vállalkozó szellemű irodalomtörténészünk is, aki – szűkszavúan bár, de lényegbe markolóan – méltatta is a nem létező művet, mégpedig ilyenképpen: Ottlik "Hamisjátékosok (1941) című novelláskötetében a válságba merült magyar értelmiségről adott képet. Magatartásformákat ábrázolt, példázatos módon fogalmazott, fegyelmezett stílust alakított ki". Ugyanő, másik összegező tanulmányában, azt a benyomást igyekezett kelteni a jóhiszemű olvasóban, hogy járt is a kezében a soha meg nem jelent könyv: "Írói pályájának első huszonöt éve alatt [Ottlik] mindössze egy vékony elbeszéléskötetet jelentetett meg, az 1941-es Hamisjátékosokat." A rutint nem pótolja semmi.

Sokan úgy tartják: kockázatos egy írót önjellemzése alapján megítélni. A magyar (és az európai) irodalom legjobbjai azonban mindig is pontosabban tudták, mit miért tesznek, mint az irodalom úgynevezett közvetítő műfajainak művelői. Különös, hogy olyan szavahihető író esetében, mint amilyen Ottlik, sokáig mennyire másról beszélt a kritika, mint a legilletékesebb: maga az alkotó. Irodalomtörténészeink szinte egy alkalommal sem mulasztották el megemlíteni például, hogy az Iskola egyik középponti alakja, Medve Gábor valójában nem más, mint Ottlik katonaiskolai társa, Örley István író, magát Ottlikot pedig az egyes szám első személyben megszólaló Both Benedek festőművésszel azonosították. Pedig Ottlik világosan megmondta azt, amit néhány évvel később Mészáros Sándor a következőképpen foglalt össze: "...mindkét elbeszélői alaphelyzet fiktív. (Durva félreértés volna – művön kívüli, önéletrajzi adatok beiktatásával – Örley Istvánnal és Ottlik Gézával azonosítani a két regényhőst. Ugyanez érvényes a regény többi szereplőjére is.)" (Várakozás és bizonyosság. In Küszöbök. Az Alföld Stúdió antológiája. Debrecen, 1986.) Ottlik Géza, egyebek mellett, ezzel a durva félreértéssel nézett szembe egész életén át. A Medve–Örley párhuzam valamikor a nyolcvanas években ismét felbukkant egy bennfentesnek álcázott "tárgyi" kritikai tanulmányban. Épp Ottliknál jártam azokban a napokban, s beszélgetésünk közben utaltam erre a makacsul meg-megismétlődő sületlenségre. Nem olvasta a szóban forgó tanulmányt, de a tekintete elsötétült: "Egyszer már vegyék tudomásul a kritikusok, hogy: én vagyok Medve Gábor, én vagyok Both Benedek, és én vagyok Merényi is!" Aki olvasta a regényt, pontosan tudja, mit tartalmazott e haragos megjegyzése.

Testes tanulmánykötetet lehetne összeállítani azokból az utalásokból, hivatkozásokból, cikkrészletekből, kritikákból és tanulmányokból, amelyek Robert Musil és Ottlik Géza, a Törless iskolaévei és az Iskola a határon mondvacsinált összefüggéseit taglalják. Az utánzás, a kölcsönvétel vádját elsőként Hermann István fogalmazta meg az Élet és Irodalom hasábjain 1960-ban (ezek után még volt mersze betenni a lábát a Lukács evangélistáról elnevezett budai uszodába, Ottlik törzshelyére), néhány évvel később pedig, burkolt formában, Illés Endre segített újraéleszteni a legendát Szerkesztő és regényhős című Örley-portréjában (Krétarajzok. II., bővített kiadás. Bp., Magvető, 1970). 1986 szeptemberében, a II. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus bécsi tanácskozásán Szegedy-Maszák Mihály igyekezett pontot tenni a fel-feléledő vita végére Musil és Ottlik című terjedelmes tanulmányával. Szegedy-Maszák körülményes óvatossággal fogalmazta meg a véleményét, amely szerint nem indokolatlan vállalkozás a "musilozás" (Esterházy Péter alkalmi szóhasználata). Négy évvel később Györffy Miklós ráérősen nyugalmas összevető elemzés formájában bebizonyította azt, hogy "A két mű összehasonlítása nyomán... inkább különbségek mutatkoznak, mint hasonlóságok", "...mind Musil, mind Ottlik művei összemérhetetlen külön világok" (Ottlik és Musil. Újhold-Évkönyv, 1990/2). Györffy higgadt elemzése szemlátomást felbőszítette művelt középosztályunk fiatalabb képviselőit, posztmodern entellektüeljeink azóta ugyanis makacs eltökéltséggel intertextuális diszkurzust igyekeznek folytatni kedvenc rögeszméjükről, arról nevezetesen, hogy: miért nem mondta meg Ottlik pontosan (napra, órára), hogy mikor is olvasta el a Törless iskolaéveit? (Mintha egy ilyen "adat" perdöntő bizonyíték lehetne a "Hatott rá?", "Nem hatott rá?" kérdésének eldöntésében.)

Ottlik Géza nem szívesen válaszolt mások (vizsgáztató szándékú) puhatolózásaira. Azt mondta el a műveiről – ritka alkalmakkor a nyilvánosság előtt, gyakrabban pedig a magánleveleiben –, amit ő maga fontosnak tartott, s amit az utóbbi két évtizedben lassan gyarapodó műközpontú Iskola-elemzések rendre igazolnak is: a magyar irodalom alkotói közül Ady és Kosztolányi, az európai irodalomból Rilke és Evelyn Waugh volt rá tartós hatással. Különösen az említett költőelődök nevét érdemes megjegyeznünk, Ottlik ugyanis olyanféle alkotásmódra törekedett a prózában, amelyre korábban csak "a lírikusok tartományában" talált példát, a legjobbakéban. 1960 szeptemberében így írt erről a Párizsban élő Gara Lászlónak, az Iskola francia nyelvre való fordítása ürügyén: "...a legnagyobb rang mégiscsak a költőé. – Ezt a rangot kell megközelítenünk a modern epikában... modernség alatt a regényírónál én nem formai újításokat értek okvetlenül... hanem inkább minőségi kritériumot: intenzitást és valódiságot azon a fokon, ahogy a költő nyúl az anyagához. Ezzel persze a regény szabadsági foka is kitágul, s azt a játékot játszhatja, amit a költészet..." "Azt hittem – jegyezte meg egyik későbbi nyilatkozatában –, észre fogják venni, hogy valami közöm van Rilkéhez. De csak Tandori Dezső vette észre, már a Hajnali háztetők-nél..." S a Negyedik Duinói Elégiát idézte, Rónay György fordításában: "Az ellentét alapja készül itt / a perc rajzához, fáradságosan..." Az Iskola alkotásmódja, egy mondatban. Az indító hatások kérdését Tandori egyik írását kommentálva Horkay Hörcher Ferenc világította meg éles látószögből: "...amit Waugh a stílus retorikai telítettségére bíz, azt Ottlik a szerkesztésbeli leleményeiben próbálja hozni". Tandori ezt írta: "Az Evelyn Waugh-féle nagy, fájó zengést... [Ottlik] a prózatagolás eszközeivel éri el, világirodalmian példamutató »gyakorlatokat« hajtva végre". Ezek a "gyakorlatok" Mark Schorer fontos felismerését igazolják: "A modern regény végső tanulsága az, hogy a technika nem másodlagos dolog... nem külsődleges ügyeskedés, hanem mély és elsődleges művelet; a technika nemcsak hordozza a szellemi és erkölcsi elemeket, de éppenséggel maga a technika fedezi fel ezeket." Az "ellentét alapjának" kidolgozásához egy harmadrangú amerikai regény néhány mondata is ösztönzést adhatott Ottliknak: 1953-ban fordította magyarra Mitchell Wilson Live with Lightning (Villámok között) című regényét, amelynek egy-két tétova mondata "az elbeszélés nehézségeire" hívja fel az olvasó figyelmét, s amelyet Ottlik nyomán, két évvel az Iskola megjelenése után, Mészöly Miklós is hasznosított Az atléta halála című regényében.

Még valami az Iskoláról, a lehetséges hatásokról. A regény tartalomjegyzékéről, "Mutató"-járól az utóbbi években egy-egy tanulmány keretében egy-egy lelkendező kisesszé született, amelyeknek a szerzői nem győzték dicsérni Ottlik e különleges írói leleményét. Az Iskola Mutatója valóban regényzáró remeklés, de nem előzmények nélküli. Már Boccaccio Dekameronját is csattanós tartalomjegyzék zárta, azzal, hogy a fejezetek rövid tartalmi kivonatait Boccaccio az olvasók megnyerése érdekében a fejezetek élén is közreadta (például: Hatodik nap [7] Tizedik novella. "Cipolla testvér megígéri bizonyos parasztoknak, hogy megmutatja nékik Gábriel arkangyal szárnyatollát; de mivel azoknak helyében széndarabokat lel, azt mondja, hogy ezek ama szénből valók, melyen Szent Lőrincet megsütötték"). Az olasz mester példáját követve későbbi századokban is szokás volt a regényfejezeteket röviden összefoglalni. Henry Fielding Tom Jones vagy Dickens Martin Chuzzlewit című regényében ugyanezt a megoldást találjuk. (Az említett Dickens-regényt Ottlik fordította magyarra.) Hat évszázados európai hagyományt elevenített fel tehát Ottlik, ám az Iskola Mutatójára emlékeztető példákért nem kell a szigetországba hajóznunk. Szentkuthy Miklós Prae című szövegfolyamának első kiadásában (1934) a szövegtesttől elválasztva, külön füzetben, egyfajta különnyomatként jelent meg a mű Tartalommutatója, olyan tömörítésekkel, amelyek az Iskola fejezet-összefoglalásaira emlékeztetnek.

Egyik tévéjegyzetében Lőcsei Gabriella azt írta, hogy Ottlik "Minden mondatát remekműnek föltüntetni – gyilkos vállalkozás, mert előbb-utóbb azt is megkérdőjelezi az utókor, ami maradandó érték" (Mit ér a "krimi", ha magyar? Magyar Nemzet, 1996. június 5.). Lőcsei jóslata beteljesedett. Az utóbbi években azok a kritikusok igyekeztek letaszítani Ottlikot írófejedelmi trónjáról, akik pajzsukra emelve e képzeletbeli trónra ültették. Mindkét művelet méltatlan volt Ottlik Gézához és művéhez, hiszen sohasem tartotta magát írófejedelemnek. Aki ismerte őt személyesen, megerősítheti: ingerültté tette minden üres dicséret, "nagyrabecsülő szamárság"; csak azt szerette volna, ha egyszer végre megértik, akiket illet, hogy mire törekedett íróként. (Az olvasók, szerencsére, megértették, a céhbeliek pedig, néhány évtizedes késéssel ugyan, lassan kezdik megérteni.) Írói önszemléletére az jellemző, amit Münchenben, 1963. október 8-án keltezett, Nemes Nagy Ágnesnak címzett levelezőlapján vetett papírra: "[...] Három napig alig volt megállásom, vacsorák, felolvasás..., interjúk, rádió-, sőt televízióbeszélgetés... Kimerültem máris, s tűröm, mint egy kisebbfajta Brigitte Bardot a szállókban, kapuban, beszéd közben a fényképészek lámpa-villogásait és elénk-guggolásait. [...] Próbálom mindenütt magyarázni és nyilatkozni, hogy milyen világcsúcs-költészetünk van a teljesen szemét prózánk mellett, mely utóbbi olyan szegényes, hogy még én is a 150-200 legjobb közé számítok. [...] Különben olyan szelíd és irodalmi vagyok, hogy még. Hódolat, kézcsók." (Nemes Nagy Ágnes Levelesládája. Bp., a Magyar Írószövetség és a Belvárosi Könyvkiadó kiadása, 1995.) A tréfát ne vegyük komolyan: az Iskola írója rendkívül nagyra tartotta a magyar irodalmat, elegendő talán a Nyugat folyóiratról és Kosztolányi novelláiról szóló esszéire vagy Tengernagyok a propelleren című irodalomtörténeti vázlatára utalnom. Önnön irodalomtörténeti "helyezése" azonban üres óráiban sem foglalkoztatta. Beérte azzal, ha a Nyugat harmadik nemzedékéhez sorolták. Az ő számára Ady, Kosztolányi, Babits és Schöpflin lapja acélszalag és kronométer volt, és olimpiai bajnoki cím, kétszáz méteres síkfutásban.

Valóban nem minden mondata és nem minden műve remekmű. (Ennek az ellenkezőjével egyébként Mallarmé sem dicsekedhetne.) Én magam például nemigen tudok mit kezdeni A Valencia-rejtély című hang- és képsorával, A Budapesti (Budai) Torna Egylet című öregkori írásával, két korai novellájával (Hét perc; La Concepción), a Mese a költőről és a bankárról című tárcájával (Új Idők, 1946. június 10.), Babits-versével (A teljes égbolt vigasza. Jelenkor, 1986. február), Örley Istvánról-? című megemlékezésével (Újhold-Évkönyv, 1990/2.) s a Buda néhány, kínosan ható magánérdekű részletével sem. Ezek az írásai elkedvetlenítenek. De csak percekre. Esterházy Péter indokolta meg számomra is, miért csak percekre: "Mert ha egy irodalom (...) ad magára valamit, nem engedheti meg azt a fényűzést, hogy egyik legjobbjáról ne tudjon meg mindent, és ne tudasson mindent" (Zakóink legtitkosabb szerkezete. Jelenkor, 1987. május). Más szóval: az Ottlik-életmű irodalmi jelentőségének megkérdőjelezése nem csupán az új trónkövetelők trónfosztó igyekezetével magyarázható; ezt Beney Zsuzsa példája igazolja, aki elsőként írt az Iskoláról máig érvényes, sok haszonnal forgatható tanulmányt (Ikertanulmányok. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973). A mélyebb magyarázat: a kiábrándulás.

Ottlik Géza két posztumusz műve, a Buda és a Továbbélők egyaránt csalódást okozott olvasóinak, és sajátságos módon "visszafelé" értékelte le az életmű egészét. Huszonhárom évvel ezelőtt, 1982-ben még csak nem is sejthettem, hogy egyszer majd ilyenféle leértékelés tanúja leszek; akkor csak lejegyeztem Ottlik egyik, élőszóban megfogalmazott különös intelmét: "Az író »visszafelé« is elronthatja műveit; a legjobb írók nem is igen mozdulnak ki a maguk otthonos világából. Mándy Ivánról azt tartják például, hogy egyre magasabb szinten ugyan, de önmagát ismétli. Mondjuk, hogy így van; csakhogy Mándy új munkái sohasem kezdik ki a régebbi műveinek hitelét" (Titokfejtők. Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1988). Ottlik olvasta ezt az írásomat, és hallgatólagosan "jóváhagyta" a szóban forgó idézetet: nem fűzött hozzá elutasító észrevételt. Napjainkban beigazolódni látszanak a szavai.

Egyet azonban ne feledjünk el: a két posztumusz regény kiadása nem az ő akaratából történt. Jó, hogy ezek a könyvek megjelentek, de ilyen formájukban Ottlik bizonyosan nem szánta volna rá magát a publikálásukra. Éppen ezért a Továbbélők és a Buda nem kérdőjelezheti meg az életmű íróilag vállalt, szerzőileg hitelesített, (ma már tudjuk) maradandó értékeit. A Továbbélők és a Buda: irodalomtörténeti adalékok a hagyatékból.

Pontosabban: a Buda, befejezetlenségével is, túlmutat önnön töredékes regény voltán.

Ez az Ottlik-könyv, írta Margócsy István, "nem más, mint zseniális, illusztratív, variatív lábjegyzetgyűjtemény az Iskolához"; "tele van elképesztően bravúros, csodálatos és bölcs részletekkel. [...] Egy-egy bekezdése, pár lapja, néhány fejezetrészlete... már-már mintha elfeledtetni is tudná az egésszel szemben érzett, sajnos, feledhetetlen, fájó fenntartásokat is" (Ottlik Géza: Buda. 2000, 1993. szeptember). Mindez nagyjából igaz is, ha a Budát regénynek tekintjük. Maga a szerző kétségkívül regénynek szánta, ezt számtalan regényírói fogása, a könyv fiktív szereplőinek sokasága is tanúsítja. A Buda azonban az írói szándék kudarca. Nem regény, hanem vallomás.

Pilinszkyt kell segítségül hívnom mondandóm megértetéséhez: "A vallomásban: magam vagyok a bíró és a vádlott, az, aki vall, és akiről vallomást teszek. Vagyis: a vallomás mindenkor súlyos erkölcsi küzdelem gyümölcse." Prózairodalmunk nagy fogyatékosságát az Apokrif költője abban látta, hogy "magjában, tengelyében nem vallomásirodalom... Nincsenek nagy gyónóink, se önmaguk ellen forduló realistáink, akik vallomásaikkal próbáltak volna segíteni és irgalmazni maguknak és másoknak, ahelyett, hogy bármily nemes eszményképet tettek volna olvasóik elé." Ottlik posztumusz könyve, fikciós elemeitől nem függetleníthetően, egy teljes élet töredékes foglalata. A Próza keretes elbeszélésének befejező részét mondja tovább, helyenként személyesebbé váló hangon, ki-kihagyó lélegzettel: "Minden megszakad, félbemarad, tépné ki magát belőlünk. Hát fordítsd el a fejedet. Forduljunk el. Amikor a valóság széttépi folytonosságodat, iszonyattal és elborzadva fordítsd el tekintetedet a nagy Hermite bátorságával." A Buda: agyoncsigázott, felemás regény. És bátor, mélységesen őszinte, önsebző vallomás. Egy önmaga ellen forduló realista végső irgalomkeresése.

Ottlik Géza monográfusa, Kelecsényi László könyvének befejezésekor, a 2000. év tavaszán úgy látta, hogy "Az Ottlik-felejtés éveiben járunk. Életműve most került bele abba a purgatóriumba, melynek lángjai megvilágítják – és eldöntik – a kérdést, vajon latensen klasszicizálódó (értsd: mindenkoron más és más, megújuló útmutatást adó) vagy apránként másodlagossá váló, pusztán irodalomtörténeti érdekű szerző válik belőle a XXI. században. – A halhatatlanság kegyelme az olvasóknál van."

Ha az olvasóknál, akkor nincs baj. De máskülönben sincs semmiféle baj.

Az bizonyosra vehető, hogy az Ottlik-hagyaték gondot okoz majd feldolgozóinak. Néhány elszánt irodalomkutató bele fog őszülni, rosszabb esetben bele fog kopaszodni, mire textológiailag úgy-ahogy rendbe teszi Ottlik bonyolult matematikai képletekkel, vakmerő bridzslejátszásokkal és nehezen értelmezhető halmazelméleti ábrákkal telerótt számtalan céduláját, kézírásos jegyzetét, gépiratos vázlatát. Az Iskola pedig, XX. századi prózairodalmunk önmagába visszatérő Möbius-szalagja, rejtelmes Rubik-kockája, továbbra sem engedelmeskedik majd a végleges megfejtésére törekvő értelmezési kísérleteknek. Egyszerűen azért nem, mert (képzavar következik) szétszikrázó kozmikus üzenetek érzékeny membránja; üzeneteit tehát nem lehet "végérvényesen" dekódolni, megfejteni. Szántó Gábor András kitűnő tanulmánya (A regény mint "új, s inkább újszövetségi műfaj". Irodalomtörténeti Közlemények, 1998/1–2.) a bizonyság arra, hogy csak most kezdjük az Ottlik-regénynek mind a négy dimenzióját érzékelni (lehetséges, hogy több is van belőlük): a regény transzcendens metanarratíváját elsőként Szántó Gábor fedezte fel, csaknem négy évtizeddel az Ottlik-mű megjelenése után, s az ő felismerése nyomán világosodhat meg előttünk igazán: mennyire mélyen ágyazódott Ottlik regénye a magyar történelem és a magyar irodalom világába (ezt Kis Pintér Imre és N. Pál József korábbi elemzései is tanúsították), s hogy mennyire mélyen hatotta át az Iskolát a keresztény kultúrkör létbölcselete, jelképrendszere, erkölcsi értékrendje.

Az Ottlik-novellák könnyű olvasmányok, kevésbé bonyolult jelrendszert alkotnak, mint az Iskola, de akad közöttük két remeklés is. Ilyen (hibátlan) remekmű a lírai logikával építkező, zenei szerkesztésű, sokszólamú Minden megvan (1968) – ezt eddig csak Lengyel Péter vette észre –, s ilyen (bár hagyományosabb építkezésű) remeklés A rakparton (1946) című Ottlik-elbeszélés is – ezt eddig, távolról, csak Szegedy-Maszák Mihály jelezte, a maga visszafogott módján. A Hajnali háztetők című Ottlik-kisregény igazi "olvasmány" (abban az értelemben, ahogyan ezt a kifejezést Graham Greene használta saját műveinek osztályozása közben), ám hogy ennél lényegesen több is, Tandori Dezső vonatkozó tanulmánya irodalmi érvekkel bizonyította be. Ottlik néhány esszéje (Hunyady Sándor; A Nyugatról; A regényről; Kosztolányi) a legjobb magyar írói esszék közül való, s ezzel nem keveset mondtam, Próza című könyvének keretes elbeszélése (Czakó halála az Új Nemzedékben; Augusztus Rómában 1947-ben) értékes, önálló alkotás (válogatott novellái közé kellene illeszteni), tárcái pedig Kosztolányi és Márai legjobb írásait idézik.

A posztumusz művek publikálásán kívül Ottlik halála után két Ottlik-kismonográfia jelent meg (Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza, 1994; Kelecsényi László: A szabadság enyhe mámora. Ottlik Géza életei, 2000), két Ottlik-szöveggyűjtemény is napvilágot látott (Ottlik [Emlékkönyv], 1996; Az elbeszélés nehézségei. Ottlik olvasókönyv, 2001), egy bibliográfiai áttekintéssel kiegészített, egyetemi hallgatók dolgozatait tartalmazó tematikus tanulmánykötet tisztelgett az író emléke előtt (Mélylégzés. Adalékok Ottlik Géza Iskola a határon című regényének világához, 1997), egy igényes album a Petőfi Irodalmi Múzeum fényképeiből adott válogatást (Ottlik képeskönyv, 2003), egy szerzőpáros által írt, árnyalatgazdag megfigyelésekből szőtt esszékötet pedig új összefüggések hálózatrendszerét tárta fel az életmű egészében (Jakus Ildikó–Hévizi Ottó: Ottlik-veduta, 2004) – nem kifejezetten a Kelecsényi László által megfogalmazott "Ottlik-felejtés" jegyében. 2001-ben a posztumusz művek számát gyarapította – Versek a Rádióból alcímmel – Ottlik és Pilinszky verses összeállításainak együttes publikálása is, miután Salamon István megtalálta a Rádió archívumában Pilinszky és Ottlik úgynevezett felolvasópéldányait (Ottlik Géza: Csillagszórók az éjszakák – Pilinszky János: A test költészete, 2001), ezenkívül két PhD-disszertáció, Fűzfa Balázs és Korda Eszter doktori értekezése is az Ottlik-életmű világába kalauzolja majd az olvasót, miután könyv alakban is olvashatók lesznek. Más szóval: nincs még egy írónk a félmúltunkból, akit a halála után ennyire nem akarunk elfelejteni.

A huszadik század második felében példátlan pusztítás tarolta végig a magyar szellemi életet. A sors kegyelme talán, hogy a második világháború okozta pótolhatatlan vérveszteségek után is a földünkre tévedt néhány kivételes nagyságrendű író, aki a Rákosi- és a Kádár-korszak hosszú és keserű éveiben is "megőrizte a nagy Nyugat-nemzedék erkölcsi és szellemi tisztaságát, alkotói megvesztegethetetlenségét, emberi becsületét, bátorságát" (Ottlik Géza). Mándy Iván, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Mészöly Miklós (a névsor kiegészíthető) nélkül nem született volna meg a modern magyar költészet és próza. Csendben mégis megszületett, megvan, birtokunkba vehető. Ne rongáljuk meg ezt az örökséget. Inkább vegyük észbe – míg nem késő – Weöres Sándor figyelmeztetését. Irodalmi köztudatunk Weörest irdatlanul messzi világból érkezett, porlepte énekesként, garabonciás diákként, tündérkedő-alakoskodó világmanóként tartja számon, s ezzel nincs is semmi baj – figyeljünk azonban a szavaira olyankor is, amikor varázsköpenyét levetve, tündérsípját letéve, közmondásos szerénységét pedig sikeresen (és alaposan) leküzdve közvetlenül megszólít bennünket: "Figyelmeztetlek benneteket, hogy olyan írásművet hagyok rátok, mint az olaszokra Dante, az angolokra Shakespeare. Ez nektek, csibéim, legalább ötezer év életet jelent, ha csak valamennyire is tudtok bánni vele. Ne hagyjátok füstbe szóródni, se mennybe szállni, legyetek kissé reálisabbak és praktikusabbak" (Testamentum. In Versek a hagyatékból. Új, javított kiadás. Kiadta Weöres Sándor örököse és a Saxum Könyv Kft. Budapesten, 2000-ben).

Ottlik Géza nem hagyott ránk ilyen tartalmú végrendelkezést. Az ő írói testamentumát egy másik felvidéki származású író, Márai Sándor írta meg, legszebb regényében:

"A hajós úrnak született, s olyan reménytelenül és egész sorsával volt író, oly kevéssé tudta csak megérteni ezt a világot, s oly keserű volt már szívében, hogy néha csodálkozott, mit is keres még az emberek között. Egy hang ilyenkor azt mondta neki, hogy mégis dolga van ezen az érthetetlen világi versenyen. »Jelet kell hagynom – gondolta ilyen pillanatokban –, hogy volt egy másik Magyarország.« S élesen látta ezt a másik hazát, melyet szívével és tollával védett, mint egykor ősei karddal és buzogánnyal."