Horkay Hörcher Ferenc
Szívseb
Alexa Károly: Quodlibet
Fifikás filosz Alexa Károly. Amikor
egymás mellé rakta majd ötszáz könyvoldalnyi elegyes
írásait, melyeknek java része – nincs ebben semmi szégyen
olyan mozgalmas korszakban, amilyet ma élünk jó tizenöt éve
– pillanat szülte publikációként jelent meg újságban,
hetilapban, folyóiratban, elő- vagy utószóként könyvben,
alkalmi kiadványban, úgy érezte – és az vesse rá az első
követ, aki hasonló esetben nem így járna el –, menthető az
ügy. A szokásos átfésülésen túl a mentési műveletnek
két szempontra kellett figyelnie: először is azt kellett
megoldania, hogy a szövegfolyam olvasása során
"szakaszolható legyen" – szerkesztenie kellett.
Történeti és tematikus szempontok alapján rendeződik össze
az anyag, amelynek szerkezeti egységeit a régit szerető
historikus a latinizáló magyar irodalom kedvesen idejétmúlt
nyelvéből vett kifejezésekkel nevezi meg. Aztán az irathalom
egészének is nevet kellett adnia, olyat, amely egységbe
rántja a sokféleséget, s úgy menti a leletegyüttest, hogy
közben beismeri a szövegek sokirányú széttartását,
műfaji, hangvételbeli, olykor akár világlátásbeli
sokszínűségét, idegen szóval: pluralitását. Így talált
rá a szerző a kötetet fémjelző, címmé kinevezett műfaji
megjelölésre, a Quodlibetre.
Hogy mit jelöl e szó? Hagyjuk most a kötet
hátsó borítóján is olvasható, többrétegű szótári
értelmezést! Forduljunk inkább Arany László egy
strófájához, ahogy Alexa is teszi, amely Hübele Balázsról
szól, de az írót is jellemzi: "Boldog jogász kor, tarka
szép mozáik! / Mily quodlibet, míg e pár év lezajg: / Kedv,
baj, ború s derű hogy összeválik, / Könyv, kártya, billard,
ész-jog, csókos ajk. / Kard, kutyabőr, párbaj, de nem
halálig, / Szívseb, üres zseb együtt egyre sajg; / A hármas
jelből kettő: szív s horog / Mind ez mint ködkép
hömpölyög, forog." S lássuk az áthallásos idézet
magyarázatát. A quodlibet "költői
lelemény", mely "hatásosan emeli világképi
összefüggések közé a megidézett ifjúkor kavargó
világát, események, ideálok és érzemények
kavalkádját". Nem puszta szakmunka tehát az, amit kezünkben
tartunk, sokkal inkább valamifajta történelmi
dokumentumgyűjtemény, melyben az irodalom történeti események
és ideálok pergőtüzébe kerülve mutatkozik meg.
Ha most a hivatásos olvasó kicsit
szembefordulna az emelt szerzői dikcióval, s felelőtlen
játékra ragadtatná magát, a következő képekkel
jellemezhetné Alexa Quodlibetjét, ezt a különös,
jórészt múlt századi tárgyegyüttest. Feltáratlan
lelőhely, mely egy ősi kultúra emlékeit rejti magában.
Gazdagon pincézett szőlőhegy, a mai nemzedék által már rég
használaton kívül helyezett aknákkal, melyekben régi szép
nedűk kocsonyásodnak érintetlen. Kevésbé kedélyesen pedig:
elhagyott csatatér, vesztett csata után.
Az alapvető kérdés, mely Alexa könyvét
forgatva és a legkevésbé sem ironikusan eszünkbe jut, a
legáltalánosabban megfogalmazva mégis a következő: vajon a
kötet tárgya, vagyis a magyar irodalom különös természete
miatt vált-e ily kevéssé rendezetté, élvezetesen
csapongóvá és bosszantóan lekerekítetlenné e szövegtenger?
A lehetséges válaszok pedig a következők. Első változat: a
szerző – a magyar irodalmárokra annyira jellemző –
kitartáshiánya vagy egyéb, kifejtendő esendősége az oka e
habókos elegyességnek, nem tudta rendbe szedni a feltorlódott
anyagmennyiséget, inkább hagyta, hogy az elborítsa, és maga
alá temesse. Második változat: a kultúránkat mindig is
alaposan megművelő történelem hagyta kézjegyét magán e
kéziraton is. Harmadik változat: csakugyan maga az anyag, a
sokat próbált és ezért sok sebből vérző, ám ugyancsak
épp ezért oly fájdalmasan szép magyar irodalom áll ellent
ily módon is a rendszeres feldolgozásnak.
Ha ragaszkodunk a kritikus szakmailag
megkövetelt józanságához, akkor a fenti alternatívák
közül nem fogunk választani, hisz valószínűleg mindhárom
tényezővel számolnunk kell. Ám akármi okból öltötte is e
kaleidoszkópszerű formát a szövegkorpusz, annyit
megállapíthatunk: egy majdnem kerek magyar irodalomtörténet
veszett el benne, vagy rejlik feltáratlanul a mélyén.
De egy gazdag kirakodóvásárban nehéz
józannak maradni, fátylat hát az ítélkező rideg
gesztusára. Vessük inkább bele magunkat a vásár
forgatagába!
A kötet talán legnagyobb lélegzetvételű
írása – nyilván nem véletlenül – a könyv elejére
került. Szilágyi István viharos fogadtatású, ám kellőképp
talán mindmáig nem értékelt Hollóidő című regénye
a témája. Vagy inkább ürügye? Igazából az érdekli a
kritikust, miként fonódik össze e műben is, mint annyi nagy
magyar "tragédiában", mítosz, történelem és
istenítélet. A XVI. század végén, a délkeleti
határvidéken zajló fiktív események azért keltenek
visszhangot a kritikusban, mert a szerző történetszemlélete
láthatólag egybecseng a kritikus által vallott értékrenddel.
Meditációs leckeként fogja föl ezért a művet, mely
továbbgondolásra sarkallja, "az ember száműzöttségéről
és »mögötte«, »felette« a Gondviselésről, a
Gondviselésről olykor mint cselekvő valóságról, máskor
mint eszelős hitről vagy mint elveszített, esetleg mint
megtagadott kegyelmi adományról". S a továbbgondolás
eredménye sem titok, mi több, előre tudható. A magyar
tragédiák summájának krónikásait idézi meg, az 1849 után tollat
ragadó Eötvöst, Szekfűt az 1919 utáni helyzetben s a II.
világháború után író Bibót. Közös tanulságuknak
mutatja, hogy "a magyar történelem és a századokon
átöröklődő magyar történelmi tudat felfoghatatlan titkok,
alig elviselhető nyomorúságok, szüntelen fenyegetettségek,
azaz: leselkedő és váratlanul kitörő démonok lakhelye".
Hiába a hosszan kanyargó elemzés, ugyanehhez a
végeredményhez érkezünk meg a tanulmány-esszé utolsó
lapján is: "A tét és a néma csattanó: a koponyák
piramisa. A látvány. Magyar tájkép, magyar ecsettel. Hőseink
eltűntek, meghaltak, elfelejtődtek, minden személytelenné
válik. A történelmet – ha emberi matéria – nem lehet
újraírni, csak felidézni."
Ez a véres magyar történelemben fogant,
végsőkig kiábrándult, legjobb esetben is csak ünnepélyesen
emelkedett történetszemlélet jellemzi Alexa egész könyvének
hangvételét: eleve meghatározott, predestinált e könyv
tanúságtétele alapján a világ. A mű ennyiben nem is több,
és nem kevesebb, mint egy historikus világszemlélet
megnyilvánulása. E szemlélet a nagy dolgokban mindig
tragikusan lemondó, ám az élet szépségeit a kis dolgokban
mindig képes megmutatni.
A történetfilozófiai igényű első fejezet (Pannóniai
Féniksz...) után irodalmi dagerrotipek következnek, vagyis
irodalomtörténeti arcképek, a klasszikus Vörösmartytól a
kortárs irodalom perifériáján alkotó Rott Józsefig. Alexa e
fejezetben láthatólag nagy élvezettel ízlelgeti kedvenc
alkotóinak általa legkedveltebb műveit, s így árnyaltan és
hitelesen tud portrét festeni – ismét nemcsak a választott
szerzőkről, hanem bizonyos fokig magáról is. A
leghangsúlyosabban ugyanis két korszak és alkotói típus
jelenik meg e lapokon. Egyrészt a XIX. század második felét
és a századfordulót benépesítő magyar ködlovagok (Kemény,
Madách, Mikszáth, Gozsdu Elek, Ambrus Zoltán stb... egészen
Kosztolányiig és Krúdyig). Másrészt a XX. század második
felének általa hitelesnek vagy jelentékenynek ítélt írói
(így Galgóczi, Mészöly Miklós, Hajnóczy Péter, Oravecz,
Szepesi Attila, Esterházy és Szőcs Géza). Hogy miért
árulkodó e két korszak egymásra olvasása? Mert azáltal,
hogy egy fejezetbe kerül Kemény és mondjuk Mészöly,
világossá válnak a két korszak közti hasonlóságok s azok
az alkotói jegyek, melyeket Alexa a magyar irodalomban
állandónak tekint. Amit a szerkesztéssel tesz tehát,
értelmezési javaslat is: próbáljuk úgy olvasni a létezett
szocializmus karakteres íróit, mint akik egy nagy hagyomány, a
történelemmel átízesült XIX. századi magyar irodalom
ködfalóihoz hasonlóan éltek és alkottak, a történelem
által meghatározottan, mégis a történelem ellen feszítve
műveiket. Mintha a nagy halottak gyóntatnák a ma élők vagy
tegnap meghaltak nemzedékét – az elődöket kéri számon az
utódokon a kritikus.
Nagyapák, apák és fiúk generációja
szembesül egymással e lapokon – egymásra vonatkoztatott
apákkal és fiúkkal szembesül maga az olvasó. E módszer
egyik legérdekesebb és egyben legproblematikusabb példája
Esterházy nagyregényének és utóéletének kritikája. A Harmonia
Caelestisről van szó, melyet egyáltalán nem
elfogulatlanul, hanem bevallottan személyes hangütéssel szed
– olykor bizony túlságosan is engedve percnyi politikai vagy
nem múló személyes érzelmeknek – ízekre a kritikus. E
kritika derékig benne áll saját, nem kevéssé sűrű és
zavaros témájában – szövegtestén mutatja fel azt a
paradoxont, hogy a szabadságot hozó rendszerváltás hogyan
dúlta szét a korábban félig vagy teljesen ellenzéki
létében oly virágzó irodalmat. Ennyiben nemcsak a kritika
tárgya, a kortárs irodalom legnagyobb kedvence, Esterházy
válik "a rendszerváltoztató idő magyar szépirodalmának
egyik, ha nem a legnagyobb vesztesévé", hanem maga a kritikus
is, akinek nyelve – utólag olvasva már látszik – az
átélt személyes tapasztalatok hatására stilárisan sérül. S
nem csak egy barátság pusztulásának válik így ez a szöveg
hű dokumentumává: "Esterházy azt a könyvét, amelybe
»hiteles« publicisztikáit összegyűjtötte, 1991 májusában
(29-én) még baráti köszönettel dedikálta nekem, hogy aztán
pokoli durván és mocskos beszédek közepette – nyilvánosan
megszűnjön ez a barátság." Hanem ikerpárjával, az Elrontott
kiadással együtt a magyar irodalom újabb történetének
bukását is felmutatja: ahogy az irodalom mindenestül elsikkad
és áldozattá válik a személyes érzések kavalkádjában.
Tudja és érzi ezt a problémát Alexa is, hisz fifikás filosz.
És mert – épp könyve a tanúság rá – úgy ismeri a
magyar történelmet, ahogy kevesen: "azért ez az ítélkező
indulat bennem, mert a csalódásom nem kritikusi, nem
közírói, hanem mélységesen személyes". Ám mégsem tudja
vagy akarja magát – nem politikailag, stilárisan –
fegyelmezni, amikor ilyen mondatokat enged be szövegébe:
"Nagyon haszontalan, nagyon galád állítások". Esterházy
és Alexa, író és kritikusa kettőse így, a kritikus
történetileg determinált szövegében, egymásra vetül, és
örökre elválaszthatatlanná válik, mint a századforduló
irodalomtörténeti zsákutcájának nyelvi lenyomata. S így
válik a maga megoldatlanságában is fontos kordokumentummá ez
a szöveg.
E fejezet jellegadó írásai között azonban
nemcsak aktuálpolitikai ihletettségű futamok találhatók. A
múlt és a jelen közé szorult generációról, a
nyugatosokról, Kosztolányiról és Krúdyról írt, eredetileg
külföldieknek szóló ismertetések ugyancsak jellemzőek Alexa
szellemi arcélére. Jól érez rá ugyanis arra, hogy a
nyolcvanas években e két író ismét a közízlés
középpontjába került, s nagyon is jogosan veti fel a
kérdést, miben leledzik közös titkuk. Mert – az egymás
mellé szerkesztés révén – azt sugallja, a két író
valamiképp egyazon szellemi tőről eredt, ezért talán közös
lehet titkuk is. Az elemzés során a kritikus gondot fordít
arra, hogy az európai irodalom kontextusába helyezze
mindkettőjüket. Ügyel rá, hogy megismertesse olvasóját a
magyar történelem azon vonatkozásaival, melyek nélkül az
írók végképp érthetetlenek maradnának. Ám a külföldi
írókkal való összevetés és a történeti kanyarok után is
visszamarad valami magyarázhatatlan. A titok megfejtését csak
sejteni engedi az elemző: mintha helyes értésükhöz az
olvasó kilátástalan élethelyzete is szükséges lenne.
Kosztolányinál a kilátástalanság értelmezésbeli
jelentőségének témáját közvetett módon vezeti fel: "Az
állítás: »csak a boldogtalan a hős«. A vallomás: »légy
mi vagy: végképp boldogtalan.« S az imperatívusz: »szemedben
éles fény legyen a részvét«." Krúdy kapcsán viszont
közvetlenül jelenik meg e motívum, egyben vissza is utalva a
Kosztolányi-értelmezésre: "Olyan író Krúdy Gyula, akinek
Magyarországon mindig lesznek olvasói. Hol több, hol kevesebb.
Kevesebb akkor, ha a jelen távlatos, boldog, izgatott, több
akkor, ha a jelen befelé forduló, szkeptikus, elégiába
hajló." Ezek a kijelentések – szemben a fent elemzett
Esterházy-értelmezéssel – nem csupán a nyolcvanas évek
hangulatjelentéseiként olvasandók ma. Egyben arra is utalni
tudnak, hogy a kritikus miért gondolja a magyar írók
teljesítményét külföldön nehezebben befogadhatónak: mert
világuk teljesen csak a szomorúság prizmáján át tekintve
tárulkozik föl.
A következő fejezet már nem írói
arcképek, legfeljebb arcképvázlatok sora. Napilapokban
megjelent alkalmi írások ezek. Miniatúrák, kismesteri
eszköztárral dolgozó, leheletfinom jegyzetek vagy nagyon is
bátor vonásokkal feldobott, ötperces vázlatok. Ezek között
minden olvasó kedvére szemelgethet. Akad e skiccek alanyai
között "az aulikus érdekek buzgó s az alkalmi
demagógiától sem mentes érvényesítője" (Széchényi
Ferenc) és olyan "polgár és bujdosó" is, aki "száz
forintért írta meg élete utolsó remekművét" (Csokonai).
Ismert és elfeledett irodalmárok, nagyurak és hősszerelmesek,
érzelgős hangon trillázó leányok és nőgyűlölő
filozófus férfiak egyaránt előbukkannak a semmiből,
bizonyítva, hogy az irodalomtörténész nem lebecsülendő
feladata a nemzeti emlékezet napról napra, hétről hétre
történő ápolása, tanulságokkal szolgáló mustrája. A
nemzeti irodalommal való foglalkozás Magyarországon mindig is
erkölcsi kérdésnek számított. Ám ennél többet követel
Alexa: szerinte a nemzeti jobblét fundamentumát jelentheti az
ősök nem egyszerűen kegyeletteljes, hanem értő olvasása,
alakjuk felidézése és teljesítményük – lehetőségig
reális – értékelése.
A következőkben két elegyes fejezet
következik, olyan írásokkal, melyek – valljuk be – sokszor
csakugyan esetleges témákat dolgoznak fel, bizony esetlegesen.
Szó esik itt kertről, sportról és a betyárról is. Az menti
Alexa nyelvi burjánzás felé induló szövegeit, hogy átsejlik
rajtuk a múlt iránti érzékenység s a stiláris erő a
múltba vesző témák megjelenítésére. E szövegrész
legtanulságosabb írása mégis egy 2001-ben Békéscsabán
tartott előadás anyagát rögzíti a jövendő számára. Ebben
az írásban szándéka szerint a rendszerváltozás
évtizedében megjelent magyar prózát tekinti át a szerző –
ám igazából arra használja az alkalmat, hogy a kortárs
magyar irodalomkritika egy jellegzetes válfaját tegye reflexió
tárgyává. Az ifjú tudós kritikusok túlbuzgása készteti
itt Alexát zsörtölődésre. Pontosabban az a célja, hogy
azokat az irányadó figurákat, akik meghatározták az elmúlt
évtized irodalomértését (Ottlikot, Mészölyt és
Esterházyt) megszabadítsa a hozzájuk kötődő, de őket Alexa
szerint nem elég értően olvasó ifjak posztmodern
ködösítésétől. Nyilván van ebben a metakritikában jó
adag megbántottság is. Ám Alexa most nem követ el stiláris
hibát, így érvelése a kívülálló számára sok tekintetben
figyelemre méltó. Hisz e kötet tanúságaként csakugyan
elfogadható, hogy Mészöly értését gazdagíthatja a
szembesülés a kései művek "Gogolhoz, Dickenshez, Jókaihoz
és a régi Magyarország képeihez-eseteihez visszanyúló
elbeszélői modorával". Hogy Esterházy nagy könyve nem
pusztán stiláris-strukturális bravúr, hanem olyan egyetemes
értékek csillámló megmutatkozása, mint "szolidaritás,
család, közös játék, hit, hagyomány". S végül hogy Ottlik
sem az új próza narrációs újításainak előzményeként
igazán érdekes, hanem azért, mert könyve pontos képet fest a
könyv világán kívüli világról is. S ha e belátásokat el
tudja fogadni, akkor – legalább bizonyos fokig – jogosnak
találhatja az átfogó látleletet ("a magyar kritika adós
maradt az elmúlt évtized elbeszélő irodalmának hiteles
értékrenden alapuló felmérésével") az is, aki egyébként
e diagnózis okaira vonatkozólag nem osztja Alexa érvelését.
Ebben az értelemben ez az írás erőfeszítés és ajánlat egy
közös nemzeti irodalomkritikai minimum kidolgozására –
melynek fedezete az írás végén olvasható lista a kor
meghatározó alkotóiról, amely nemcsak érvényesnek látszik,
de nyitva is marad, utalva rá, hogy nem kirekeszteni kíván,
hanem beemelni.
Az utolsó fejezet: játék. Stíljáték,
nyelvi bravúr és improvizáció. Műfaji újítások –
képzelt válaszok egykor volt fiatal írók tollából s "érett-ségi
tételek Illyés Gyula születésnapjára". Alexa itt
megcsillantja bővérű humorát, elengedi fantáziáját, és
emlékezik. Nemcsak örök kortársainkra, a magyar irodalom
fenegyerekeire (Aranyra, Keményre, Mikszáthra és Németh
Lászlóra), hanem arra a nagy jelentőségű fórumra, mely a
hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján oly termékenyítő
hatással volt a fiatal magyar irodalomra. A Mozgó Világnak
állít emléket e szövegekkel, annak az alkotói körnek,
melynek fontos tagja volt maga Alexa is, s mely a modern magyar
irodalom egyik nagy mítosza marad most már mindörökre: "az ember
társas lény. Tíz ember elkülönítve egymástól: tíz rab.
Együttesen egy kis vigalom, egy kis esküdtszék, egy kis
eklézsia." (Kortárs Kiadó, 2004)