Kortárs

 

Horkay Hörcher Ferenc

Szívseb

Alexa Károly: Quodlibet

 

Fifikás filosz Alexa Károly. Amikor egymás mellé rakta majd ötszáz könyvoldalnyi elegyes írásait, melyeknek java része – nincs ebben semmi szégyen olyan mozgalmas korszakban, amilyet ma élünk jó tizenöt éve – pillanat szülte publikációként jelent meg újságban, hetilapban, folyóiratban, elő- vagy utószóként könyvben, alkalmi kiadványban, úgy érezte – és az vesse rá az első követ, aki hasonló esetben nem így járna el –, menthető az ügy. A szokásos átfésülésen túl a mentési műveletnek két szempontra kellett figyelnie: először is azt kellett megoldania, hogy a szövegfolyam olvasása során "szakaszolható legyen" – szerkesztenie kellett. Történeti és tematikus szempontok alapján rendeződik össze az anyag, amelynek szerkezeti egységeit a régit szerető historikus a latinizáló magyar irodalom kedvesen idejétmúlt nyelvéből vett kifejezésekkel nevezi meg. Aztán az irathalom egészének is nevet kellett adnia, olyat, amely egységbe rántja a sokféleséget, s úgy menti a leletegyüttest, hogy közben beismeri a szövegek sokirányú széttartását, műfaji, hangvételbeli, olykor akár világlátásbeli sokszínűségét, idegen szóval: pluralitását. Így talált rá a szerző a kötetet fémjelző, címmé kinevezett műfaji megjelölésre, a Quodlibetre.

Hogy mit jelöl e szó? Hagyjuk most a kötet hátsó borítóján is olvasható, többrétegű szótári értelmezést! Forduljunk inkább Arany László egy strófájához, ahogy Alexa is teszi, amely Hübele Balázsról szól, de az írót is jellemzi: "Boldog jogász kor, tarka szép mozáik! / Mily quodlibet, míg e pár év lezajg: / Kedv, baj, ború s derű hogy összeválik, / Könyv, kártya, billard, ész-jog, csókos ajk. / Kard, kutyabőr, párbaj, de nem halálig, / Szívseb, üres zseb együtt egyre sajg; / A hármas jelből kettő: szív s horog / Mind ez mint ködkép hömpölyög, forog." S lássuk az áthallásos idézet magyarázatát. A quodlibet "költői lelemény", mely "hatásosan emeli világképi összefüggések közé a megidézett ifjúkor kavargó világát, események, ideálok és érzemények kavalkádját". Nem puszta szakmunka tehát az, amit kezünkben tartunk, sokkal inkább valamifajta történelmi dokumentumgyűjtemény, melyben az irodalom történeti események és ideálok pergőtüzébe kerülve mutatkozik meg.

Ha most a hivatásos olvasó kicsit szembefordulna az emelt szerzői dikcióval, s felelőtlen játékra ragadtatná magát, a következő képekkel jellemezhetné Alexa Quodlibetjét, ezt a különös, jórészt múlt századi tárgyegyüttest. Feltáratlan lelőhely, mely egy ősi kultúra emlékeit rejti magában. Gazdagon pincézett szőlőhegy, a mai nemzedék által már rég használaton kívül helyezett aknákkal, melyekben régi szép nedűk kocsonyásodnak érintetlen. Kevésbé kedélyesen pedig: elhagyott csatatér, vesztett csata után.

Az alapvető kérdés, mely Alexa könyvét forgatva és a legkevésbé sem ironikusan eszünkbe jut, a legáltalánosabban megfogalmazva mégis a következő: vajon a kötet tárgya, vagyis a magyar irodalom különös természete miatt vált-e ily kevéssé rendezetté, élvezetesen csapongóvá és bosszantóan lekerekítetlenné e szövegtenger? A lehetséges válaszok pedig a következők. Első változat: a szerző – a magyar irodalmárokra annyira jellemző – kitartáshiánya vagy egyéb, kifejtendő esendősége az oka e habókos elegyességnek, nem tudta rendbe szedni a feltorlódott anyagmennyiséget, inkább hagyta, hogy az elborítsa, és maga alá temesse. Második változat: a kultúránkat mindig is alaposan megművelő történelem hagyta kézjegyét magán e kéziraton is. Harmadik változat: csakugyan maga az anyag, a sokat próbált és ezért sok sebből vérző, ám ugyancsak épp ezért oly fájdalmasan szép magyar irodalom áll ellent ily módon is a rendszeres feldolgozásnak.

Ha ragaszkodunk a kritikus szakmailag megkövetelt józanságához, akkor a fenti alternatívák közül nem fogunk választani, hisz valószínűleg mindhárom tényezővel számolnunk kell. Ám akármi okból öltötte is e kaleidoszkópszerű formát a szövegkorpusz, annyit megállapíthatunk: egy majdnem kerek magyar irodalomtörténet veszett el benne, vagy rejlik feltáratlanul a mélyén.

De egy gazdag kirakodóvásárban nehéz józannak maradni, fátylat hát az ítélkező rideg gesztusára. Vessük inkább bele magunkat a vásár forgatagába!

A kötet talán legnagyobb lélegzetvételű írása – nyilván nem véletlenül – a könyv elejére került. Szilágyi István viharos fogadtatású, ám kellőképp talán mindmáig nem értékelt Hollóidő című regénye a témája. Vagy inkább ürügye? Igazából az érdekli a kritikust, miként fonódik össze e műben is, mint annyi nagy magyar "tragédiában", mítosz, történelem és istenítélet. A XVI. század végén, a délkeleti határvidéken zajló fiktív események azért keltenek visszhangot a kritikusban, mert a szerző történetszemlélete láthatólag egybecseng a kritikus által vallott értékrenddel. Meditációs leckeként fogja föl ezért a művet, mely továbbgondolásra sarkallja, "az ember száműzöttségéről és »mögötte«, »felette« a Gondviselésről, a Gondviselésről olykor mint cselekvő valóságról, máskor mint eszelős hitről vagy mint elveszített, esetleg mint megtagadott kegyelmi adományról". S a továbbgondolás eredménye sem titok, mi több, előre tudható. A magyar tragédiák summájának krónikásait idézi meg, az 1849 után tollat ragadó Eötvöst, Szekfűt az 1919 utáni helyzetben s a II. világháború után író Bibót. Közös tanulságuknak mutatja, hogy "a magyar történelem és a századokon átöröklődő magyar történelmi tudat felfoghatatlan titkok, alig elviselhető nyomorúságok, szüntelen fenyegetettségek, azaz: leselkedő és váratlanul kitörő démonok lakhelye". Hiába a hosszan kanyargó elemzés, ugyanehhez a végeredményhez érkezünk meg a tanulmány-esszé utolsó lapján is: "A tét és a néma csattanó: a koponyák piramisa. A látvány. Magyar tájkép, magyar ecsettel. Hőseink eltűntek, meghaltak, elfelejtődtek, minden személytelenné válik. A történelmet – ha emberi matéria – nem lehet újraírni, csak felidézni."

Ez a véres magyar történelemben fogant, végsőkig kiábrándult, legjobb esetben is csak ünnepélyesen emelkedett történetszemlélet jellemzi Alexa egész könyvének hangvételét: eleve meghatározott, predestinált e könyv tanúságtétele alapján a világ. A mű ennyiben nem is több, és nem kevesebb, mint egy historikus világszemlélet megnyilvánulása. E szemlélet a nagy dolgokban mindig tragikusan lemondó, ám az élet szépségeit a kis dolgokban mindig képes megmutatni.

A történetfilozófiai igényű első fejezet (Pannóniai Féniksz...) után irodalmi dagerrotipek következnek, vagyis irodalomtörténeti arcképek, a klasszikus Vörösmartytól a kortárs irodalom perifériáján alkotó Rott Józsefig. Alexa e fejezetben láthatólag nagy élvezettel ízlelgeti kedvenc alkotóinak általa legkedveltebb műveit, s így árnyaltan és hitelesen tud portrét festeni – ismét nemcsak a választott szerzőkről, hanem bizonyos fokig magáról is. A leghangsúlyosabban ugyanis két korszak és alkotói típus jelenik meg e lapokon. Egyrészt a XIX. század második felét és a századfordulót benépesítő magyar ködlovagok (Kemény, Madách, Mikszáth, Gozsdu Elek, Ambrus Zoltán stb... egészen Kosztolányiig és Krúdyig). Másrészt a XX. század második felének általa hitelesnek vagy jelentékenynek ítélt írói (így Galgóczi, Mészöly Miklós, Hajnóczy Péter, Oravecz, Szepesi Attila, Esterházy és Szőcs Géza). Hogy miért árulkodó e két korszak egymásra olvasása? Mert azáltal, hogy egy fejezetbe kerül Kemény és mondjuk Mészöly, világossá válnak a két korszak közti hasonlóságok s azok az alkotói jegyek, melyeket Alexa a magyar irodalomban állandónak tekint. Amit a szerkesztéssel tesz tehát, értelmezési javaslat is: próbáljuk úgy olvasni a létezett szocializmus karakteres íróit, mint akik egy nagy hagyomány, a történelemmel átízesült XIX. századi magyar irodalom ködfalóihoz hasonlóan éltek és alkottak, a történelem által meghatározottan, mégis a történelem ellen feszítve műveiket. Mintha a nagy halottak gyóntatnák a ma élők vagy tegnap meghaltak nemzedékét – az elődöket kéri számon az utódokon a kritikus.

Nagyapák, apák és fiúk generációja szembesül egymással e lapokon – egymásra vonatkoztatott apákkal és fiúkkal szembesül maga az olvasó. E módszer egyik legérdekesebb és egyben legproblematikusabb példája Esterházy nagyregényének és utóéletének kritikája. A Harmonia Caelestisről van szó, melyet egyáltalán nem elfogulatlanul, hanem bevallottan személyes hangütéssel szed – olykor bizony túlságosan is engedve percnyi politikai vagy nem múló személyes érzelmeknek – ízekre a kritikus. E kritika derékig benne áll saját, nem kevéssé sűrű és zavaros témájában – szövegtestén mutatja fel azt a paradoxont, hogy a szabadságot hozó rendszerváltás hogyan dúlta szét a korábban félig vagy teljesen ellenzéki létében oly virágzó irodalmat. Ennyiben nemcsak a kritika tárgya, a kortárs irodalom legnagyobb kedvence, Esterházy válik "a rendszerváltoztató idő magyar szépirodalmának egyik, ha nem a legnagyobb vesztesévé", hanem maga a kritikus is, akinek nyelve – utólag olvasva már látszik – az átélt személyes tapasztalatok hatására stilárisan sérül. S nem csak egy barátság pusztulásának válik így ez a szöveg hű dokumentumává: "Esterházy azt a könyvét, amelybe »hiteles« publicisztikáit összegyűjtötte, 1991 májusában (29-én) még baráti köszönettel dedikálta nekem, hogy aztán pokoli durván és mocskos beszédek közepette – nyilvánosan megszűnjön ez a barátság." Hanem ikerpárjával, az Elrontott kiadással együtt a magyar irodalom újabb történetének bukását is felmutatja: ahogy az irodalom mindenestül elsikkad és áldozattá válik a személyes érzések kavalkádjában. Tudja és érzi ezt a problémát Alexa is, hisz fifikás filosz. És mert – épp könyve a tanúság rá – úgy ismeri a magyar történelmet, ahogy kevesen: "azért ez az ítélkező indulat bennem, mert a csalódásom nem kritikusi, nem közírói, hanem mélységesen személyes". Ám mégsem tudja vagy akarja magát – nem politikailag, stilárisan – fegyelmezni, amikor ilyen mondatokat enged be szövegébe: "Nagyon haszontalan, nagyon galád állítások". Esterházy és Alexa, író és kritikusa kettőse így, a kritikus történetileg determinált szövegében, egymásra vetül, és örökre elválaszthatatlanná válik, mint a századforduló irodalomtörténeti zsákutcájának nyelvi lenyomata. S így válik a maga megoldatlanságában is fontos kordokumentummá ez a szöveg.

E fejezet jellegadó írásai között azonban nemcsak aktuálpolitikai ihletettségű futamok találhatók. A múlt és a jelen közé szorult generációról, a nyugatosokról, Kosztolányiról és Krúdyról írt, eredetileg külföldieknek szóló ismertetések ugyancsak jellemzőek Alexa szellemi arcélére. Jól érez ugyanis arra, hogy a nyolcvanas években e két író ismét a közízlés középpontjába került, s nagyon is jogosan veti fel a kérdést, miben leledzik közös titkuk. Mert – az egymás mellé szerkesztés révén – azt sugallja, a két író valamiképp egyazon szellemi tőről eredt, ezért talán közös lehet titkuk is. Az elemzés során a kritikus gondot fordít arra, hogy az európai irodalom kontextusába helyezze mindkettőjüket. Ügyel rá, hogy megismertesse olvasóját a magyar történelem azon vonatkozásaival, melyek nélkül az írók végképp érthetetlenek maradnának. Ám a külföldi írókkal való összevetés és a történeti kanyarok után is visszamarad valami magyarázhatatlan. A titok megfejtését csak sejteni engedi az elemző: mintha helyes értésükhöz az olvasó kilátástalan élethelyzete is szükséges lenne. Kosztolányinál a kilátástalanság értelmezésbeli jelentőségének témáját közvetett módon vezeti fel: "Az állítás: »csak a boldogtalan a hős«. A vallomás: »légy mi vagy: végképp boldogtalan.« S az imperatívusz: »szemedben éles fény legyen a részvét«." Krúdy kapcsán viszont közvetlenül jelenik meg e motívum, egyben vissza is utalva a Kosztolányi-értelmezésre: "Olyan író Krúdy Gyula, akinek Magyarországon mindig lesznek olvasói. Hol több, hol kevesebb. Kevesebb akkor, ha a jelen távlatos, boldog, izgatott, több akkor, ha a jelen befelé forduló, szkeptikus, elégiába hajló." Ezek a kijelentések – szemben a fent elemzett Esterházy-értelmezéssel – nem csupán a nyolcvanas évek hangulatjelentéseiként olvasandók ma. Egyben arra is utalni tudnak, hogy a kritikus miért gondolja a magyar írók teljesítményét külföldön nehezebben befogadhatónak: mert világuk teljesen csak a szomorúság prizmáján át tekintve tárulkozik föl.

A következő fejezet már nem írói arcképek, legfeljebb arcképvázlatok sora. Napilapokban megjelent alkalmi írások ezek. Miniatúrák, kismesteri eszköztárral dolgozó, leheletfinom jegyzetek vagy nagyon is bátor vonásokkal feldobott, ötperces vázlatok. Ezek között minden olvasó kedvére szemelgethet. Akad e skiccek alanyai között "az aulikus érdekek buzgó s az alkalmi demagógiától sem mentes érvényesítője" (Széchényi Ferenc) és olyan "polgár és bujdosó" is, aki "száz forintért írta meg élete utolsó remekművét" (Csokonai). Ismert és elfeledett irodalmárok, nagyurak és hősszerelmesek, érzelgős hangon trillázó leányok és nőgyűlölő filozófus férfiak egyaránt előbukkannak a semmiből, bizonyítva, hogy az irodalomtörténész nem lebecsülendő feladata a nemzeti emlékezet napról napra, hétről hétre történő ápolása, tanulságokkal szolgáló mustrája. A nemzeti irodalommal való foglalkozás Magyarországon mindig is erkölcsi kérdésnek számított. Ám ennél többet követel Alexa: szerinte a nemzeti jobblét fundamentumát jelentheti az ősök nem egyszerűen kegyeletteljes, hanem értő olvasása, alakjuk felidézése és teljesítményük – lehetőségig reális – értékelése.

A következőkben két elegyes fejezet következik, olyan írásokkal, melyek – valljuk be – sokszor csakugyan esetleges témákat dolgoznak fel, bizony esetlegesen. Szó esik itt kertről, sportról és a betyárról is. Az menti Alexa nyelvi burjánzás felé induló szövegeit, hogy átsejlik rajtuk a múlt iránti érzékenység s a stiláris erő a múltba vesző témák megjelenítésére. E szövegrész legtanulságosabb írása mégis egy 2001-ben Békéscsabán tartott előadás anyagát rögzíti a jövendő számára. Ebben az írásban szándéka szerint a rendszerváltozás évtizedében megjelent magyar prózát tekinti át a szerző – ám igazából arra használja az alkalmat, hogy a kortárs magyar irodalomkritika egy jellegzetes válfaját tegye reflexió tárgyává. Az ifjú tudós kritikusok túlbuzgása készteti itt Alexát zsörtölődésre. Pontosabban az a célja, hogy azokat az irányadó figurákat, akik meghatározták az elmúlt évtized irodalomértését (Ottlikot, Mészölyt és Esterházyt) megszabadítsa a hozzájuk kötődő, de őket Alexa szerint nem elég értően olvasó ifjak posztmodern ködösítésétől. Nyilván van ebben a metakritikában jó adag megbántottság is. Ám Alexa most nem követ el stiláris hibát, így érvelése a kívülálló számára sok tekintetben figyelemre méltó. Hisz e kötet tanúságaként csakugyan elfogadható, hogy Mészöly értését gazdagíthatja a szembesülés a kései művek "Gogolhoz, Dickenshez, Jókaihoz és a régi Magyarország képeihez-eseteihez visszanyúló elbeszélői modorával". Hogy Esterházy nagy könyve nem pusztán stiláris-strukturális bravúr, hanem olyan egyetemes értékek csillámló megmutatkozása, mint "szolidaritás, család, közös játék, hit, hagyomány". S végül hogy Ottlik sem az új próza narrációs újításainak előzményeként igazán érdekes, hanem azért, mert könyve pontos képet fest a könyv világán kívüli világról is. S ha e belátásokat el tudja fogadni, akkor – legalább bizonyos fokig – jogosnak találhatja az átfogó látleletet ("a magyar kritika adós maradt az elmúlt évtized elbeszélő irodalmának hiteles értékrenden alapuló felmérésével") az is, aki egyébként e diagnózis okaira vonatkozólag nem osztja Alexa érvelését. Ebben az értelemben ez az írás erőfeszítés és ajánlat egy közös nemzeti irodalomkritikai minimum kidolgozására – melynek fedezete az írás végén olvasható lista a kor meghatározó alkotóiról, amely nemcsak érvényesnek látszik, de nyitva is marad, utalva rá, hogy nem kirekeszteni kíván, hanem beemelni.

Az utolsó fejezet: játék. Stíljáték, nyelvi bravúr és improvizáció. Műfaji újítások – képzelt válaszok egykor volt fiatal írók tollából s "érett-ségi tételek Illyés Gyula születésnapjára". Alexa itt megcsillantja bővérű humorát, elengedi fantáziáját, és emlékezik. Nemcsak örök kortársainkra, a magyar irodalom fenegyerekeire (Aranyra, Keményre, Mikszáthra és Németh Lászlóra), hanem arra a nagy jelentőségű fórumra, mely a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján oly termékenyítő hatással volt a fiatal magyar irodalomra. A Mozgó Világnak állít emléket e szövegekkel, annak az alkotói körnek, melynek fontos tagja volt maga Alexa is, s mely a modern magyar irodalom egyik nagy mítosza marad most már mindörökre: "az ember társas lény. Tíz ember elkülönítve egymástól: tíz rab. Együttesen egy kis vigalom, egy kis esküdtszék, egy kis eklézsia." (Kortárs Kiadó, 2004)