Filep Tamás Gusztáv
Bocskai koronája
II.
rész*
5
"Az fejedelemségre csak hijában
vágyódik ember Istennek akaratja ellen, mint az Jeroboám
példájából is kitettszik: mert minden hatalmasság
Istentől adatik, és ő az, ki az porból és sárból fejedelemségre
emeli fel az szegényeket, ki, az kit akar, az
tömlecből királyságra emel fel, s viszont az
fejedelemségből, az kit akar, levet. Mintkétfélékről elég
példáink vadnak. [...] Tovább sem mehet penig egy hatalmas
fejedelem is, hanem csak az meddig elbocsáttatik Istentől. Csak
az Istentől neki rendeltetett határig terjedhet, dúlhat,
foszthat, ölhet, vághat, rabolhat, pusztíthat és égethet,
annál tovább semmivel sem mehet, sőt ha megyen is,
szerencsétlen leszen."
A fejedelem tehát dúlhat, foszthat, ölhet,
vághat. De ki mondja meg a szerencsétlen fejedelemnek, hogy hol
van amaz Istentől rendelt határ, amit nem léphet át? Avagy
éppen ennek az ösztönnek, intuíciónak a léte volna a
kérdés kulcsa? Az érdemli meg – mert az tudja megőrizni –
a trónt, aki megérzi, hogy hol a határ? Magyari István
1602-ben írta meg ezt a művét, Az országokban való sok
romlásoknak okairól címűt, amikor beteljesedett Erdély
végzete, "elég példáink" közül mégis említetlenül
hagyja azon három erdélyi uralkodóét, akiknek fejét
három-négy év leforgása alatt kopján láthatta az egyre
fogyó maradék – igaz, egyikükét már a könyv megjelenése
után. Ennek oka az lehet talán, hogy az ó- és újszövetségi
meg antik példák, amelyeket sűrűn idéz, súlyuknál és
ismertségüknél fogva hatásosabbak. Vagy az, hogy Erdély
három urának sorsa nem példázza egyöntetűen és
maradéktalanul a tételt, amit ha megfordítunk, azt kapjuk,
hogy ahhoz az Isten kijelölte határhoz rabláson és
pusztításon át vezet az út. Azt viszont, hogy Ő porból és
sárból fölemelhet, hogy onnan választ, ahonnan
ingyen sem gondolnánk, s hogy nem felekezeti alapon válogat,
világosan megmutatja az ország kálváriás útjának
stációit jelölő három fejedelmi fő. Az első egy
katolikus főpapé. A második egy ortodox román kalmáré, aki
aztán craiovai bán lett. A harmadik egy székely lófőé, aki
hol sókamarás volt, hol katona – ő volt az egyetlen olyan
ember, aki unitáriusként ült be a fejedelmi székbe. Azaz
szentháromság-tagadó volt.
Addig azonban, amíg pályájuk kiteljesedik,
majd lezárul, annak a ténynek kell napvilágra kerülnie, hogy
a nagy készülődéssel indított s Erdély fejedelmének,
Báthory Zsigmondnak hírnevét Európa-szerte megnövelő
háború nem zárul le egy, az összpontosított
Habsburg–erdélyi–havasalföldi seregek által indított
hadjárat után. És hogy az a szakasza, amelybe Erdély
bekapcsolódik, nem keresztény győzelemmel fog végződni.
6
Aki a tizenöt éves háborút pompás
hadak végtelen vonulásaként és egymásba robbanásaként,
tízezreket mozgósító várostromok láncolataként képzeli
el, téved. Voltak ugyan benne sereg-összpontosítások, nagy
csaták és várvívások is, de a korszak, úgy tűnik föl, sok
helyütt a békebeli végvári küzdelmek folytatása, sűrített
változata inkább, mint átgondolt stratégiai tervek
végrehajtásának egymást követő számos mozzanata. A
háborút nem előzi meg a hadak tervszerű gyarapítása, nagy
pénzáldozatokkal történő fölszerelése, sőt szinte a
véletlenen múlott már az is, hogy kitört, folytatásában
pedig – a Porta részéről – döntő szempont volt, hogy
foglalkoztatni kellett a jórészt fizetetlen, Sztambul utcáin
tüntető zsoldoshadakat. Nem volt kétséges, hogy a háborúban
miből fogják e katonák eltartani magukat: főképpen a tartós
hadiállapotba hajszolt Magyarország népéből.
A háborút megelőző korszakban is csak egy
árnyalatnyival derültebb az ég. A magyar végvári vitézek
rendszerint a saját szakállukra vernek föl egy-egy török
helyőrséget; amit ott – meg a környéken – szereznek,
rendszerint az övék lesz, s nem is igen akad más biztos
bevételük. Így, ezzel szerveződik meg egy hivatásos
katonanemzedék, amelyből gyakran eltűnik a föld népével s a
fegyvertársakkal, egymással meg a bécsi hadvezetőséggel
való szolidaritás. Meglepő, hogy – talán a lovagvilág
"lesüllyedt kultúrjavaként" vagy pragmatikus
szempontokból eredően – az egymást irtó törökök és
magyarok között nyilvánul meg inkább valamiféle
betyárbecsület.
Takáts Sándor, a végvári harcok szép
emlékű krónikása írja le azt az 1587 telén történt
esetet, amikor a későbbi havasalföldi és erdélyi harcok
jeles résztvevője, az évtizedekig a Dunántúlon szolgált
berenhidai Huszár Péter – parancsnoka, Majthényi László
főkapitány távollétében – a pápai helyőrséggel,
Nádasdy Ferenccel, Batthyány Boldizsárral s más
vezértársaival együtt rajtaüt Koppányon, az egyik
leggazdagabb török városon, rabokkal s gazdag zsákmánnyal
tér haza, de utóbb társaival együtt felelősségre vonják a
békebontásért. A bécsi haditanács Teuffel győri
generálisra bízza az ügy kivizsgálását. A kihallgatás
során Huszár Péter kiabálni kezd a generálissal: nem igaz,
hogy őrizetlenül hagyták a végházakat, maradt ott őrség
elegendő számban, egyébként pedig a magyar katonákat az
éhség kényszeríti a portyázásra, hiszen senki sem fizeti
őket. A továbbiakról Teuffel ezt írja a haditanácsnak:
"E heves kifakadások haragra lobbantották
Majthényit. S Huszár Péterrel úgy összeszólalkozott, hogy
alig tudtam őket lecsillapítani. Nehezen fognak többé együtt
szolgálni. Olyan lárma volt, hogy a tolmácsom sem értette meg
a vitézek beszédét.
Lecsillapulván a lárma, a rab koppányi bég
szabadon bocsátása ügyében kezdtem tárgyalni. A főtisztek
erről hallani sem akartak. Nádasdy szerényen és okosan így
válaszolt előterjesztésemre: A koppányi bég foglalta el a
múlt évben Hídvéget és Kéthelyt. A koppányi bég támadta
meg Keszthelyt. Én csak a saját jobbágyaim érdekében
küzdöttem ellene. Ha mi nem védjük azt, ami még a miénk,
az egész ország elvész! A koppányi béget nem engedi át
őfelségének. Nem is teheti, mert tiszttársainak is részük
van benne. Kilenc zászlót, egy török trombitást s két
főrabot küldenek majd őfelségének. Ezt a kótyavetyén így
határozták."
Hídvég és Kéthely elpusztítását a
koppányi bég, aki ebédjét a főkapitány körében, annak
asztalánál költi el, maga is elismeri.
Van aztán arra is példa, hogy török
főember a magyar föld népe érdekében szegi meg a szavát.
Illésházy István, a későbbi nádor írja le
följegyzéseiben, hogy a háború alatti béketapogatózások
folyamán, 1600-ban az előzetes megegyezések dacára a
törökök folytatják az előrenyomulást: "... az
Tihája az elöljáró haddal Babocsát szállá meg, azt
megadák neki három nap múlva, és onnan Kanizsa alá szálla;
a vezérbasa is, Ibrahim, utána szálla.
A frigyszerző urak írának az budai basának,
hogy mi dolog volna és hogy ilyen csalárdsággal járnának; az
azt felelé, hogy örömöst látnák a frigyet, és akarnák
azért, hogy jönnének Budára, ő onnan a vezér basához
kísértené az táborban, és hogy ott tractálnák az frigyet.
Ezek után íra a vezér basa egy levelet, hogy erre indította
volna őtet a szegény községnek, Baranyának és Somogynak
keserves panasza, a szabad hajdúk miként minden marhájoktul
megfosztották volna őket, feleségeket férjek előtt,
fejérszemélyeket atyjok-anyjok szemek előtt megfertíztettek
és hallhatatlan nagy kegyetlenségeket cselekedtek volna, azokat
hogy megbüntesse és fészkekből kiverje, az Isten barátja
volna."
A tizenöt éves háború formai szempontok
szerint a hódoltság s a királyi Magyarország közötti határ
menti portyázásokból nő ki: Hasszán boszniai pasa 1592-ben
elfoglalja Bihács erődjét, majd legyőzi a horvát bán,
Erdődy Tamás csapatait. Persze van mire hivatkoznia, amikor
felelősségre vonják az 1568-as drinápolyi béke
megszegéséért: a bécsi császár elmulasztotta megfizetni a
padisahnak az őt megillető évi adót. Bécs ezzel szemben az
adó – a Habsburgok szemérmesen ajándéknak nevezik –
megtagadásának okaként a határvillongásokat hozza föl,
amelyeket a drinápolyi béke szintén nem szentesített; a maga
logikája szerint tehát mindkét félnek igaza van. De ahhoz,
hogy háború lehessen, a Portának még más is kell. A
birodalomra visszahatnak a nagy földrajzi fölfedezések, az
árak Sztambulban is emelkednek, elszabadul az infláció,
föllázadnak a zsoldosok, s a dívánban egymásnak ütköznek a
frakciók. Ott fönn a hódoltságban a szpáhik sem kapják meg
a helyi adót, mert az a keresztény végvárakba érkezik meg. A
dunántúli török végházak és palánkok réme, Huszár
Péter a békeévek idején szinte passzióból igyekszik
visszahódítani, saját, illetve a korona érdekszférájába
visszacsatolni a hódoltsági falvakat. Nem nehéz elképzelni,
mit élhettek át e falvak közösségei, amikor a végvári
tisztek fölszólították őket, hogy ezután ne a töröknek
fizessék a harácsot. Igaz, van, aki aztán meg is védi –
legalábbis megpróbálja megvédeni – a neki hódoló, illetve
az általa újratelepített falvakat, mint például maga Huszár
Péter, aki hitlevelet kap a veszprémi és a fehérvári
bégektől, hogy nem sarcoltatják két bakonyi telepítését.
Ez azonban – úgy tűnik föl – csak a békeidőkre
érvényes. 1594-ben mindkét falu népét rabszíjra fűzi a
török. Más kérdés, hogy a háborúk idején a magyar
városoknak hasznot is hozhat a törökkel való kereskedés.
A Bocskai-szabadságharc több későbbi, a
királyi Magyarországon élő főszereplőjétől is maradtak
fönn dokumentumok arról, hogy milyen volt a végvári
vitézség állapota a háború utolsó éveiben. Káthay
Mihály, Bocskai későbbi kancellárja kállói kapitánnyá
való kinevezése pillanatától kezdve kénytelen megküzdeni a
várőrség fizetetlenségének problémájával. 1599.
szeptember 22-én írja a Szepesi Kamarának, hogy birtokáról,
Misléről késedelem nélkül indul Kállóba; kéri a Kamarát,
hogy az a régi adósságok fejében küldene néhány havi
zsoldot a vitézeknek, hogy "az én bemenésem is közikbe
lenne mind tisztességesebb s mind kedvesebb". Ezt a kérését
szeptember 27-én két levelében is megismétli. November 1-jén
arról tudósítja a Kamarát, hogy a hópénzfizetésre
vonatkozó s nyilván elutasító válaszon "az vitézek igen
felzajdultak", "annyira, hogy mind zászlóstul akartanak
felkelni, nagy nehezen csendesítettem le őket szép
szómval". Ha nem kapnak pénzt, nem tarthatja meg őket a
várban, legfönnebb csak a főlegényeket, s akkor ő sem tud
szolgálni sem őfelségének, sem a helynek. A levél nem hagy
kétséget afelől, hogy a hópénz nem mulatásra kell a
legényeknek, hiszen már ruhájuk sincs; s "Én mind Isten
előtt s mind k[egyelme]tek előtt protestálok, ha az helyt
pusztán hagyják, oka ne legyek". 1601. szeptember 8-án
figyelmezteti a Kamarát a törökök vélhető terveire – hogy
Tokajt vagy Kállót akarják megvenni –, s hogy neki nincs se
katonája, se élése, a bástyák ledőltek, "mind elment az
vitézlő nép az fizetetlenség miá". A kapitány ez időben
azt sem tudja, kivel őriztesse a kapukat. 1602 májusában már
könyörög: a tatárok Debrecen és Böszörmény
környékéről elhajtották a marhát, eső híján a vetések
elfonnyadtak, "nagy pusztaságban nyomorgunk itt ebben az
helyben az sok dúlók-fosztók miatt", csavargó hadak –
vélhetően császáriak – járják a térséget, a
szegénység búzáját kiásták a vermekből, a falvak népe
elfutott, és a vitézek változatlanul nem kapnak fizetést.
A háború utolsó évtizedében a királyi
Magyarország már csak csontváza az egykorinak. A
hadak fizetetlenségét, a végzetes lezüllés
állandósult állapotát, az ország védelmére rendelt
császári hadak pusztításait olvashatjuk ki Illésházy
István 1602. január 14-i, Batthyány Ferencnek írott
leveléből is: "Az Dunán innen való vármegyékben
inkább mindenikbe németek, vagy gyalog vagy lovas telel,
iszonyú nagy pusztaságot és kóborlást mívelnek, falvakat
égetnek, senki békével tőlek nem maradhat. Az
Úristen valamely végre de el nem szenvedi ez sok gonoszságot,
elveszünk mi, de bizony szomszédoknak is jut benne, ha elfogy
Magyarország.
Ez Magyarország most prédája omnium
nacionum. Török, tatár, bolon [vallon], olasz, német, per
Arbitrió prédálja, az mint szintén tetszik nekik. Elhattuk mi
is az isteni szolgálatot és félelmet [...] mindörökké nem
fog azért az Úristen reánk haragudni, ismég hozzánk fog
térni, és az vesszőt, azkivel ustoroz, most el fogja törni.
Ifjú ember k[egyelmed], ezeket még mind megéri k[egyelmed],
mert igaz az Isten, és örökkön megmarad az ő igazsága..."
Ez a háború ama háborúk közé tartozik,
amelyeknek a legnagyobb csatáját már az elején megvívják.
Abban pedig – most először – együtt harcol a királyi és
az erdélyi sereg. Zsigmond a havaselvi hadjárat után, amint
már volt róla szó, Prágában ül; minden bizonnyal az
együttes támadást próbálja kierőszakolni. Eredmény
nélkül. Hazatérve, amikor a temesvári basa körülfogja
Lippát, ő maga szabadítja föl a várost az ostromzár alól.
Vérszemet kap ettől, Temesvár ellen vonul, amellyel persze nem
boldogul. A vakhírre, hogy Hasszán basa Nándorfehérvár alól
ellene indul, rögtön fölhagy az ostrommal. Hazamegy, és
kitör rajta a depresszió. Talán ekkor fordul meg a fejében
először, hogy le kellene mondania a fejedelemségről.
1596-ban azonban az új szultán, III. Mehmed
indul Magyarország ellen, a vele szembevonuló királyi hadak
fővezérletét pedig Miksa főherceg látja el. Báthory
kapva kap a feladaton, s megindul az erdélyi hadakkal. Eger alá
igyekszik, amely a szultán fő célpontja. Ő, úgy látszik,
jobban tudja, mekkora jelentősége van annak, hogy kié az egri
vár, s mit veszít vele a szűkebb haza, ha elvész. S mit
veszít Erdély, ha Észak-Magyarország és a fejedelemség
között ott feszül a török ék. Miksa azonban nem akar
Egernél megütközni; talán nem akar sehol, és sorsára hagyja
az egrieket, akiknek hamarost beteljesedő végzetéről
szóltunk már. Zsigmond Tokajnál kel át a Tiszán, s itt tudja
meg, hogy Eger elesett. Miskolcnál csatlakozik Miksa hadaihoz.
A főherceg a következő ütközetet a
mezőkeresztesi "iszapos patak" partján, gázlóinál
igyekszik elszabotálni. A többnapos ütközet egyik hőse
éppen Báthory Gábor, az utolsó nagy támadásra – a
keresztények sokáig csak védekeztek a patak innenső oldalán,
csupán az utolsó napon gázoltak át a menekülő muzulmánok
nyomában a vizen – főként neki sikerül rávennie a
főherceget. Addig is, akkor is bátran viselkedett. Az első
hadrendet ő vezette, "támogatta a lankadókat",
segítséget vitt oda, ahová kellett, újrarendezte a sorokat,
mindenkit arra figyelmeztetett, hogy tartsa meg a helyét, s
intette katonáit, nehogy rabolni kezdjenek.
A végvári küzdelmekben s majd a tizenöt
éves háború idején is hangos az ország s utóbb az
emlékirat-irodalom a német, vallon bérkatonák s a germán
császári vezérek gyávaságától, tehetetlenségétől;
ezek vagy elkésnek a csatákból, vagy a kelleténél hamarabb
megfutnak, időnként pedig föladnak egy-egy fontos várat. S ha
tudunk is példákat szép számmal arra, hogy a hadműveletek
idején pontosabban fizetett külföldi zsoldoshadak
farkaskaszára hagyták a magyar végváriakat, banderiális vagy
megyei harcosokat, "német" generálisok aggályoskodásainak
jogosságára is hozhatnánk föl majd ugyanannyi argumentumot.
Nemegyszer az az érzésünk támad a korszak dokumentumait
böngészve, hogy a vezérek nem azért óvakodnak a harctól,
mert kevéssé tájékozottak a török–magyar katonai
szokásokban, hanem azért, mert jól ismerik a zsoldos- –
köztük a magyar – seregek harcértékét. A mezőkeresztesi
csatát eldöntő napon a főherceg szigorúan megparancsolja,
hogy ha sikerül is a törököket visszavetni a mocsáron, át
ne keljen senki a keresztény hadból, mert odaát könnyen
lemészárolhatja őket a túlerő. Utóbb a magyar urak –
köztük Báthory Zsigmond fejedelem – győzik meg róla, hogy
nem szabad megállítani a támadás lendületét. A keresztesi
patakon átkelő, a menekülő pogányokat üldöző diadalmas
sereg egy futamodással eléri a törökök sátortáborát –
és ezzel aztán el is dőlt a csata. Az éhbéren tengődő
katonák persze a zsákmányra vetik magukat. "Ezt látván,
kiabál Zsigmond fejedelem mindenkire, ne veszítsék el
fejetlenül a már kivívott diadalt, megparancsolja, hogy saját
zászlóalja jól látható helyen vesse meg a lábát."
Estére már a tatárok, törökök fosztják ki a
szövetségesek táborát s a mezőt belepő, a vadaknak maradt
keresztény halottakat.
7
Bocskai élete sokáig a Báthoryak
története. Báthory Zsigmond állítólag már az első, a
havasalföldi hadjáratot követő lelkesedés lelohadása után
ott akarta hagyni a fejedelmi széket; abban, hogy nem ezt teszi,
úgy tudjuk, Bocskaié, fő tanácsadójáé az érdem. Amikor
Zsigmond Prágában időzik, vagy hadba vonul, Bocskai marad
otthon a fejedelemasszonnyal Erdély kormányzójaként, ő
vigyáztatja a havasokat, a Moldva és Lengyelország felé
vezető utakat, amelyeken túl kozák és tatár lovasok
készülődnek, s amely területeket Zamoyski kancellár,
a Báthoryak rokona a lengyel érdekszférába kíván bevonni,
letéve trónjáról a moldvai vajdát, Zsigmond vazallusát.
"Miérthogy bizonyos híreink jutottak Moldova felől, hogy az
töröknek, tatárnak s lengyelnek is ott gyülekezetök volna,
és szándékok az volna, hogy ide az mi szerelmös urunk
őfölsége országára ütnének, ez okáért akaránk tinektök
írni felőle. Hagyjuk is és parancsoljuk erősen, hogy
legyetök szorgalmatos vigyázásba, és az utakat vágassátok
be mindenött, Moldovába pedig meghitt emböritöket,
kémeitöket bocsássátok mindgyárást, kik által az
ellenségnek ereje s száma felől érteközzetök. Arról is
tudakozzatok, kik vadnak előttök és mi akaratjok, és az mit
érthettök bizonyosan, minekünk sietséggel megírjátok.
Hadakozó népeitököt és gyalogitokat oly készen tartsátok,
hogy mihelyt az mi parancsolatonkat látjátok, oda
indíthassátok, az hová parancsoljuk" – üzente
Bocskai 1596 februárjában a beszterceieknek. "Az utakat is
állassad és őriztessed, és hogyha afféle hadakozó népek,
az kik ide az mi birodalmonk felé indulnának (akár lovasok,
akár gyalogok legyenek), szintén olyan hírt adnának is magok
felől, hogy az mi szolgálatonkra jőnek, ugyan értésönkre
adjad, ez országba be se bocsáttasd őket mi hírönk és
akaratonk néköl" – íratja másfél évvel később Szabó
Orbán besztercei főbírónak. Hiába volt mégis a gondos
sáfárkodás országával, Erdély fejedelmén, amint ősszel
megtér a magyarországi hadból, újfent kitör a depresszió.
Bocskai tisztában van unokaöccse értékeivel
és gyöngéivel is, mellette ő a komoly, megbízható rokon,
akivel sokáig meg lehet osztani a legbensőbb titkokat. A
legfontosabbikba azonban mégsem avatja majd be őt a fejedelem.
Lesz idő, amikor Bocskai keményen beszél Zsigmonddal, olyan
is, amikor – már a szabadságharc alatt – a már Prágában
kegyelemkenyéren tengődő unokaöccsét akarják kijátszani
ellene. Bocskai azonban utolsó pillanatáig nem feledkezik meg
róla, sőt ragaszkodik hozzá; még végrendeletében is
megnyilvánul az iránta való szeretet. Másként látta őt
Szamosközy, a történetíró, aki nem titkolta ugyan személyes
álláspontját, sőt indulatait sem, de általában nem beszélt
a levegőbe; ha csak lehetett, források, illetve szemtanúk
beszámolói alapján dolgozott: "...Zsigmondnak ez az ország
mindig csak adásvétel tárgya volt. Mint valami undorító
kalmár, piszkos áruját kész volt akárkinek a nyakába
sózni, csak fizessen az illető."
Általában nem esik elég szó Bocskainak a
következő években betöltött szerepéről, s a retrospektív
történetszemlélet, amely szabadságharca hatásának
következtében esetleg az ő szemével próbálja felmérni
Erdély tízéves útját, óhatatlanul gyanússá válik kissé;
mintha az ő későbbi jelentőségéhez próbálnánk utólag
megépíteni az alapokat. Ez azonban itt csak látszat, illetve
véletlen egybeesés: Bocskai kitüntetett szerepével a
nagyhatalmak is tisztában voltak. Első életrajzírója, Benda
Kálmán írja le róla, hogy otthon a háborús korszakban mint
a zsarnoknak ítélt fejedelem jobbkeze s a székelyek
leveretéséért felelős politikus nem volt népszerű; a
nagyuraknak meg személyes, de a hatalomgyakorlással
összefüggő ellentéteik voltak vele. "Annál nagyobb
tisztelettel vették őt körül a fejedelmi
udvarban megforduló külföldi követek. Hiszen még a
messzi Velencében is tudták, hogy ő a fejedelem
bizalmasa, s hogy őnélküle semmit sem lehet elérni. A pápai
követek szinte havonta jelentik fontosabb dolgait.
Visconti nuncius, aki annyira megcsodálta elfogulatlan,
tárgyilagos szemléletét az egyházi ügyekben, nemes
gondolkozású nagyúrnak mondja őt. »Képességei
elsőrangúak – olvassuk a pápához írott levelében –, s
ez az oka, hogy a fejedelem is, meg a császár is egyaránt
kedvelik.« Az ország dolgait a maga feje szerint
intézi, nem enged semmiféle beleszólást ügyeibe – írja
egy más alkalommal. A toscanai követ pedig valamivel később
arról tudósít, hogy bár sokan gyűlölik, hatalma és
tekintélye mégis majdnem korlátlan."
1597-ben, a keresztesi nagy nekirugaszkodás
kudarca után Zsigmond már arra gondol, talán mégsem kellett
volna mindent egyetlen lapra tenni föl. Bizakodással fogadja
hát Hasszán basa szívhez szóló levelét, amely ismét a
szultán pártjára akarja vonni őt. Baranyai Decsi szerint ott
van a levélben a megbocsátás ígérete: "Mert mint a
közmondás tartja: egyszer botló lovat nem visznek rögtön
vágóhídra." Hogy valaki akár minden ütközet után
zászlót vált, ez időben szinte mindennapi tapasztalat;
gyakran nem is esik erkölcsi elbírálás alá. Bocskai sem
ítéli meg emiatt unokaöccsét, legalábbis ennek ez időből
nem maradt fönn írásos dokumentuma. Ő azonban ragaszkodik az
eredeti tervhez: ha lehet, Zsigmonddal, ha nem lehet, akkor
nélküle, de folytatni kell az ellenállást a pogány elleni
szövetségben, az egyesült keresztyén világ oldalán. Amikor
aztán a fejedelem másodszor is lemond, nagybátyja tagja lesz
az egyik küldöttségnek, amely Prágába megy tárgyalni az
uralom átadásának feltételeiről. A megegyezésben
jelzésszerűen sem kapnak helyet a "nép" vagy az erdélyi
rendek szempontjai: magánalkuról van szó, amelyben a
csereérték a fejedelemségért Prága által nyújtott, a
megegyezés szerint Zsigmondot illető oppelni és ratibori
hercegségek s az évjáradék. Az udvar vállalja a közvetítő
szerepet is a Vatikán felé, minthogy a lemondó fejedelem
maradék életcélja még a csöndes tépelődés, magába
mélyedés, amelyhez viszont – miért, miért nem? –, úgy
ítéli meg, jól jönne egy bíborosi kalap. Meg esetleg egy
sziléziai püspökség. Többéves habozás után és gyötrelem
árán jutott a Szamosközy szerint "természeténél
fogva minden üdvös tervet bukásra kárhoztató fejedelem"
erre az elhatározásra; a császári biztosok és
gyóntatója, Carillo biztatták lemondásra, meg az olasz
csepűrágók, akikkel körülvétette magát, s akiket ismét
csak Szamosközy "a legnemesebb nemzet szemét
képviselőiként" aposztrofált. Ha jól olvassuk az Erdély
történetét, rájuk pazarolta Zsigmond a legtöbb pénzt;
közvetett hatalmuk akkora volt a történetíró szerint, hogy
Bocskai, amikor e tékozlásért "enyhén megrótta"
unokaöccsét, ezért "majdnem halállal fizetett".
Maradásra intette viszont Zsigmondot az ekkoriban fő
bizalmasává váló, Kovacsóczy után kancellárrá emelt
Jósika István, aki talán saját fejedelmi ambícióit ápolta
ezzel. Nem kizárt, hogy magát tartotta alkalmasnak az
uralkodói posztra, s volt, aki azt gyanította, hogy Zsigmonddal
is összejátszott; eszerint csak színleg adták volna át
Erdélyt a Habsburgoknak, s amíg azok – amint az minden
hasonló alkalommal történt – késlekednek a bevonulással,
Jósikát fogadtatták volna el a rendekkel uralkodóként. Ez
persze nehezen hihető, bár a történetben lesz még néhány
nem várt fordulat.
"...a császárnak joga Erdély uralmára is
kiterjed, hisz ez az országrész már több mint ötszáz
éve Magyarország elválaszthatatlan része, s
azzal, hogy a korábbi fejedelmek zavart keltő merészsége
folytán különvált a törvényes német császár,
egyben tulajdon királya többi birtokától, voltaképpen
pártot ütött, és csak bitorolta önállóságát. Miután
fejedelmeinek megátalkodottsága új uralomnak vetette meg az
alapját, amely más és más tisztségviselőre szállt, Erdély
a török szövetséggel járó különválás eredményeképpen
– Magyarország nagy veszedelmére, a császárnak, Magyarország
királyának pedig rendkívüli bánatára – teljességgel
elszakadt tulajdon testétől, a magyar birodalomtól. Zsigmond
fejedelem Rudolf császár engedékenysége folytán biztosította
ugyan törvényes uralmát Erdélyben, mégis, a
tartomány annyira ki van téve a török szomszédságnak és
hatalomnak, hogy ha a német császár fegyverei nem
védenék, nemhogy örök, de még csak huzamosabb ideig tartó
békét sem remélhetne; így az ügyre és mindenkire
nézve minden bizonnyal az lenne üdvös, ha
a tartomány visszaszállna a császárra, az ország
királyára, aki egyik császári testvérét
küldené el teljes felhatalmazással, és sem gondot, sem
fáradságot nem sajnálva, nagyobb elszántsággal és nagyobb
sereggel védelmezné a törökök haderejével szemben,
egyrészt mint a magyar birodalom védőbástyáját, másrészt
és főleg pedig az Erdély kormányzójául küldendő
testvérére való tekintettel." Így kezdték Zsigmond
megpuhítását Szamosközy szerint a császári biztosok.
Ha csak a praktikumot nézzük: ha megérkezik
Miksa főherceg a császári sereggel, s ha tiszteletben tartja a
helyi törvényeket, ha megengedi, hogy a tartomány lakói régi
szokásaik szerint éljenek – a fenti logika a
környülállásokhoz képest vállalható. De csak a
szerencsétlen kézzel kiválasztott császári biztosok jönnek.
Vezetőjük Bartholomeus Petzen, a másik kettő: Istvánffy
Miklós alnádor, a nagy történetíró, akinek néhány év
múlva sötét szerepe lesz az Illésházy ellen lefolytatott
perben, és Szuhay István püspök, aki az ellenreformáció
vezető ideológusaként főszerepet visz majd a
felső-magyarországi evangélikus templomok elvételében.
Bocskai a főhatalomváltás aktusa alatt
mindvégig bízik a császári segítségben, illetve abban, hogy
az ország sorsa a honvédő-felszabadító harchoz szükséges
nyugvópontra ér. De ahogy a főherceg késlekedését látja,
valószínűleg elveszíti türelmét, s ez fordíthatja ellene a
talán még nem rossz szándékú, csak éppen tehetetlen, az
erdélyi viszonyokat nem ismerő, az országot viszont
provinciaként kezelő biztosokat. Úgy látja, elveszítette
előttük a tekintélyét. Ebben nagy szerepe volt a korábban
ellene is áskálódó Jósika vádjainak, akit Zsigmond –
talán az ő tanácsára? – azért letartóztattat még
Istvánffyék megérkezése előtt; a biztosok átveszik a volt
kancellárt, aki később bitón végzi majd. Birtokai elkobzása
ellen s nevének tisztázása végett Bocskai 1598 áprilisában
magához Rudolf császár-királyhoz folyamodik: "Én sohasem
felejtettem el, hogy bár erre méltatlan voltam, mégis
császári szent felséged, valamint kedves és boldog
emlékezetű szülőapja dicsőséges udvarában táplálkoztam s
nevelkedtem, és az ünnepélyes egyezség után mindenkor szem
előtt tartottam azt, hogy császári szent felségednek teljes
alattvalói hűséggel tartozom."
A modern történeti életrajz-irodalomban
általánossá vált kutatási elv, hogy a vizsgált
személyiségnek mely tetteiben ragadható meg világosan a
célra törekvés, a "hatalom akarása". Bocskai esetében
mégsem tartjuk merő romantikának a magvasabb eszmék
firtatását. Főként azért nem, mert ha igaz is, hogy
körültekintően építette gazdaságát, birtokállományát,
ez a cél a nagyobb koncepcióba illeszkedik bele. Egy volt
számára a Báthoryak és saját emelkedése s az ennek teret
adó Erdély szabadsága, nyugalma, gazdagodása. A császári
hatalomátvétel e hármat egyszerre szüntette meg. Egy darabig
Bocskai vitázik még a biztosokkal, aztán legyint egyet, és
visszavonul a görgényi várba. Ott éri a hír, hogy
Istvánffyék immár az országos kapitányságtól is
megfosztották. Ez oly meglepő volt, hogy nem is akarta elhinni,
neki nem ezt ígérték a komisszáriusok. A hírnök azonban
köti az ebet a karóhoz. A hír többszöri megerősítésére
mondja aztán a nagyúr a későbbi tanúvallomás szerint:
"...ím alámegyek Fejérvárra és megértem, de ha az dolog
így leszen, az elvégzett gondolatomat véghez akarom vinni!"
Ez a mondat arra figyelmeztet, hogy nem először gondolkodott el
azon: minek a császárnak Erdély, ha nem tudja vagy nem akarja
megvédeni.
Ekkoriban indul meg "henteskés"
(Szaturdzsi) Mehmed szerdár "megszámlálhatatlan
csapataival", "hogy ezt az országot eltörölje a föld
színéről".
8
"Akarók kegyelmeteknek országúl
értésére adni, hogy Isten az mi kegyelmes urunkat, Báthory
Zigmondot ismég meghozta, és mostan Kolosváratt vagyon.
Mivelhogy penig római császárnak hazánk oltalmára való
segítségében megfogyatkoztunk, magunkra gondot akarván
viselni, ő felségét ismét országúl és egyenlő akaratbúl,
előbbi fejedelemségének méltóságára acceptáltuk, és
holnap Isten segítségéből ő felségének egy rész hadunkat
eleiben is bocsátjuk. Kérjük azért kegyelmeteket egész
országúl, hogy kegyelmetek is városúl, az minémű hűséggel
annak előtte köztünk lévén, ő felségének köteles volt,
ennek utána is velünk egyetemben kegyelmetek ugyan azon
hűséggel tartsa magát fejenként."
Egyetlen mentében, egyetlen mordállyal a
hóna alatt s egy inassal a háta mögött érkezett Kolozsvár
alá a Sziléziából részben a maga feje után, részben
Bocskai hívására hazavágtató Báthory Zsigmond, a
városbíróhoz vezetteti magát, és rögtön hívatja Napragyi
Demetert, a katolikus püspököt. A város vezetői a százas
tanácshoz fordultak, s az úgy döntött, hogy befogadja a
visszatért fejedelmet, de érkeztéről értesítenie kell a
császári biztosokat. Épp e napokban gyülekezett Szászsebesen
az erdélyi haderő a felvonuló törökök ellen. Hajnalra
Zsigmond a feleségével is kibékült; Rudolf – Miksa
megérkezéséig – Mária Krisztiernát bízta meg az ország
kormányzásával, s a fejedelemasszonynak ekkorra lett elege a
hiábavaló várakozásból, visszaindult Gyulafehérvárról
hazájába a püspök kíséretében, s éppen ezen az éjszakán
szállt meg Kolozsváron. Ami már a korabeli történetírót is
elgondolkodtatta a véletlenek meg a tervszerűen összehangolt
akciók valószínűségéről.
Bocskai még aznap éjjel Báthory Zsigmond
hűségére esketi a szászsebesi hadat. Előbb az udvari
csapatokat, aztán – Székely Mózes segítségével – a
székelyeket. A feldoboltatott sereg fegyverben állt már,
amikor Bocskai fölkelttette az ő posztját öröklő Kornis
Gáspár főkapitányt. Annak sátra előtt hangzott el a gyakran
emlegetett párbeszéd:
"– ...az istenért kérlek, Bocskai uram,
ne siess, jól meggondolkodjál, mit cselekszel, mert ha ez az
Maros az hátadon által folyna is, bizony soha az [áruló]
nevet rólad el nem mossa!
– Vagy imígy, vagy amúgy, de immár ezen
általesem; azért válassz benne, előtted vagyon mind az élet
s mind az halál."
Kornisnak forma szerint talán igaza van,
hiszen a hatalom átadásakor az erdélyi rendeket
föleskettették Rudolfra. De maga Bocskai az országgyűlésen
kimondta már, hogy a hit addig érvényes, amíg kölcsönös;
ha nem jön a fölmentő-védő hadsereg, a korona eljátssza
jogát. Szamosközy ezt írja Demeter püspök és Bocskai
átállása kapcsán: "...biztos, hogy magánsérelmek
egyiküket sem tántorították volna el adott szavuktól, ha a
török háborútól való félelem és a haza gondja nem
készteti őket terveik megmásítására. Tisztában
voltak azzal, hogy többel tartoznak hazájuknak, mint mások
kegyének; méltatlan dolognak tartották, hogy másokkal szemben
kötelességtudók, magukkal szemben gondatlanok legyenek, és
miközben kötelezve érzik magukat arra, hogy esküjüket –
bár hiába – megtartsák, hazájukat életükkel egyetemben
elvesztegetik, pedig akár eskünket, akár minden egyebünket,
ami életünkkel együtt jár, zsinórmértékként a haza
boldogulásához kell szabnunk. Azt mondogatták, hogy nem azok
lesznek hűtlenné esküjükhöz, akik minden igyekezetükkel a
haza fennmaradásán munkálkodnak, hanem azok, akik másokat
feleskettetnek ugyan az ő hűségükre, de az oltalomba
fogadással járó kötelezettségekkel nem törődnek: csak
nekik ne essék bántódásuk, mások dolgával már nem
gondolnak."
Még ugyanezen az éjszakán gyűlést tartanak
a táborban. Ott Bocskai így érvel a visszatért fejedelem
mellett: "...az török igen közel vagyon, az tatár
azonképpen kertünk alatt vagyon, talám eddig is belépett
országunkba, Maximilian herceg ő felsége késedelmes, nem
tudják, mikor jő be, Zsigmond fejedelem itt benn vagyon,
lássátok, mit kellessék cselekednünk, befogadjuk-e Zsigmond
fejedelmet vagy ne." Amikor másodszor, már emeltebb hangon
kérdez effélét az uraktól, a katonák döntenek. A darabontok
közfelkiáltással Báthoryt választják. Hamar elkészül a
kolozsvári gyűlésre szóló, föntebb idézett fölhívás.
Aztán az országgyűlés is voksol. E tíz év
uralkodóváltásainak történetében egyébként ez az egyetlen
eset, amikor a rendek feltételeket szabhatnak. Szabnak is: az
alkotmány, a törvények, a vallásszabadság betartására
kötelezik Báthoryt, ugyanakkor nem tesznek újra hitet
mellette, hanem jogfolytonosnak tekintik a régit.
Előbb, a fordulat éjszakája után a biztosok
Zsigmond ellen küldenék a sereget; a szászsebesi had azonban
ellenük vonul, Bocskai őrséget állít a biztosok szállása
elé, aztán újrakezdődik az alkudozás. Előbb Prágával:
értsék meg, hogy az erdélyiek végszükségben cselekedtek.
Aztán "henteskés" Mehmeddel, hogy ne induljon Erdély
felé; annak ura most már fenntartások nélkül a Porta
kegyére bízza magát – nem is tehet mást, hisz a németeknek
többé nem hihet. Ez természetesen újfent taktika, hiszen a
kérdés nem az, hogy a pogány vagy a keresztyén tábor mellé
kell-e állni, hanem az, hogy hogyan lehet elkerülni egy-egy
büntető-hadjáratot. A szerdár hadnépe elárad Várad felé,
amelynek helyőrsége már régebben megtagadta Zsigmondnak a
hűséget, amikor a visszahívott jezsuitákat a nyakukba
ültette, majd vérig sértette a hozzá ez ügyben
küldöttséget menesztő katonákat. Várad végül befogadta a
királyi seregeket, s az ostrommal majdnem egy évtizedre
állandósul Erdélytől való elszakadása. Az erdélyi
fegyverforgatókat mozgósítják tehát, s Mihály havasalföldi
vajda is küld segédhadat. Egyezkednek a császáriakkal
is; Miksa ekkor indítja először Erdély irányába
neves, Németalföldről kölcsönkapott olasz–albán
zsoldosgenerálisát, Bastát, elterelő hadműveletként a
királyi seregek ostrom alá veszik Budát. Zsigmond is küld
embereket a várba, Erdély kapujába; maga nem támad, csak
lezárja a Körös-völgyi szorosokat, és készenlétben áll
Sebes vára alatt: Várad fölszabadítására ereje nincs, de az
esetleg Erdély felé forduló kisebb török egységek
betolakodását meg tudná akadályozni.
Erre nem kerül sor: Várad védői több mint
egy hónapon át, Kászim napjáig tartóztatják föl Szaturdzsi
Mehmed hadait (aki aztán Nándorfehérváron megkapja emiatt a
selyemzsinórt); ez az a dátum, amelynél a janicsárok nem
harcolnak tovább. Abban, hogy sikerül kitartaniuk, nagy érdeme
volt Bocskainak, aki – még váradi kapitányként –
telehordatta a várat élelemmel.
S amikor minden hadnép elvonul, s át lehetne
gondolni a továbbiak zálogaként a külpolitikai programot,
újjá lehetne építeni a szövetségi rendszert, Báthory
Zsigmondnak – noha a rendeknek úgy adta elő, hogy csakis a
haza üdvéért vállalta a hazaszökést s a szerződésszegést
– újra eszébe jut saját maga. Visszavágyik Sziléziába,
ahol korábban a megegyezés ellenére állítólag egy ép
kastélyt sem talált, ahol meghúzhassa magát. Volt kortárs,
aki arra következtetett ebből, hogy a szeszély, a hisztéria
után ez immár az elmebaj első megnyilvánulása, noha az a
mód, ahogy mindenkit kijátszott, másfelé mutat. Bocskait
ráveszi arra, hogy megint menjen föl Prágába, vállalja a
császár előtt az ő hazajövetelében játszott szerepét, és
szervezze meg még egyszer a hatalomcserét. Az erdélyi rendeket
arról győzködi, hogy hamarosan vissza fogja adni nekik a
szabad fejedelemválasztás jogát. A döntő pillanatban azonban
előinti és eléjük bocsátja saját jelöltjét. Tudja, hogy
meg fogják választani, hiszen a gyűlésteremben és
körülötte most is, mint előző lemondása idején, ott
állnak, a kardmarkolaton kezükkel, a kék darabontok, a
testőrkatonák.
Bocskai és Napragyi Demeter püspök éppen
szemleutat tartanak Sziléziában, a Zsigmond fejedelem számára
kijelölt lakóhelyeket járják, miután Prágában ők írták
alá azt a szerződést, amelyben Zsigmond Erdélyt átadja
Rudolf császárnak, amikor Hodolinban utoléri őket Bocskai
egyik "nemes szolgája" a hírrel, hogy az erdélyi
országgyűlés már két hete fejedelemmé választotta Báthory
Andrást. Még aznap levelet írnak Rudolfnak; nyilván
elsősorban magukat tisztázandó, de őszinte megdöbbenésük
is átüt a szövegen. S közvetlen bizonyítékuk is van arra,
hogy Zsigmond titkos akciójába aligha lehettek beavatva: "Ami
bennünket illet, méltóztassék császári felséged tudomásul
venni, hogy becsületességünk és
ártatlanságunk ebben az ügyben annyira tiszta és
érintetlen, hogy nemhogy előidézői nem vagyunk
ennek az eseménynek, de még csak tudomásunk sem volt
róla s most sincs. Akár az is bizonyítékul
szolgálhat ártatlanságunk mellett, hogy mindenki más előtt
először bennünket fosztottak meg valamennyi jószágunktól;
amit bizonnyal azért szenvedünk el, mert a felséges és dicső
uralkodóház iránti hűségünket állhatatosan megtartottuk
minden tanácskozáson."
9
Áprily Lajos szép drámája, A
bíboros alapján, amelynek a mi szempontunkból az a
legnagyobb hibája, hogy alighanem a szerzőről szól inkább,
mintsem a drámai sorsú fejedelemről, más képet kapunk
Andrásról, mint a korabeli források faggatása nyomán. Akinek
azonban első találkozása a bíborossal éppen ennek a
színdarabnak a révén történt – mint e sorok írójának is
–, Báthory András minden tettében azt a tépelődő, mély
érzésű és szellemében is nyitott értelmiségit ismeri föl
– Palestrina az egyik motettáskönyvét részben neki
dedikálta –, aki voltaképpen csak azért tért vissza
Erdélybe, azért cserélte fel a varmiai püspökséget a
fejedelemséggel, mert meg akarta menteni a hazáját – amiért
végül csak meghalni tudott.
Báthory András azonban diplomata volt. Már
ifjúkorában fontos hatalom- és egyházpolitikai posztokra
szánták. Előkelő helyen szerepelt a király, az őt és
testvérét Lengyelországba vivő Báthory István
dinasztiaalapítási terveiben; még azt sem lehetett kizárni,
hogy ő lesz az utód. Ezt az sem befolyásolta, hogy András
egyházi taníttatást kapott, papi pályán indították el őt,
István királynak pedig az egyik legfontosabb terve volt, hogy
megszerezze számára a bíbornoki rangot. Erre akkor
került sor, amikor Endrét állították a Rómába indított
követség élére; ő tárgyalt a pápával a nagybátyja
agyában megfogant törökellenes szövetségről – amiről
egyébként András első követjárása idején, 1583–84-ben
még másként gondolkodott a tiarás, másként a koronás fő
– meg a rekatolizációs programról. Három év múlva
Báthory István ismét unokaöccsét küldi Rómába, de a
tervek sora ekkor már le is zárul; éppen András Rómában
tartózkodásának idején halt meg ugyanis váratlanul István
király. Minthogy a Báthoryaknak volt táboruk
Lengyelországban, s legfőbb támaszuknak tekintették Zamojsky
kancellárt is, akinek felesége Báthory lány, András egy
darabig a trón nem legesélytelenebb várományosának
mutatkozott. Amikor azonban látja, hogy családja tekintélye
– főként a Miksa főhercegnek trónszéket kereső
Habsburg-politika propaganda-pergőtüzében – vészesen
hanyatlani kezd, a svéd – anyja révén Jagelló – Wasa
Zsigmond trónra emeléséért veti a küzdelembe magát mint
Lengyelország egyik bíborosa. Nem mintha meggondolta volna
magát, vagy megutálta volna a politikát. A poroszföldi Varmia
püspökeként s a szenátus tagjaként is viszonylag jelentős
pozícióban volt már, de célja az volt, hogy Krakkó püspöke
legyen; ezt nem sikerült elérnie. Bár a közismertebb
feldolgozásokban kevés szó esik erről, úgy tűnik föl, két
hazájában fölváltva tartózkodott, és Zsigmond
fejedelemsége idején is az erdélyi politikai elitbe tartozott
az 1594-es fordulatig. Ekkor, testvére, Boldizsár
meggyilkoltatása után azonban zsarnoknak, gyilkosnak
minősítette Zsigmondot egész Európa előtt. Az erdélyi
országgyűlés erre elkobozta a birtokait, és hazaárulónak
nyilvánította őt. Akkor tért vissza Erdélybe először,
amikor a fejedelem – aki a rendekkel éppen kiiktatta a
törvényből az őt sújtó határozatot, amit korábban maga
vezettetett be oda – átjátszotta neki a trónt. Addig, öt
éven át, másik testvérével, Istvánnal Lengyelországban
álmodta tovább a Báthoryak dinasztikus álmát. Illetve
dolgozott is annak beteljesüléséért. Valószínűtlen az,
hogy ártatlanul tért haza Zsigmond hívására, s
kézzel-lábbal igyekezett elhárítani magától a fölkínált
fejedelemséget, ezzel szemben tény, hogy korábban, amikor
megtudta: unokatestvére lemondani készül, levélben
követelte, hogy ne másnak adja át az országot, amely a
Báthoryak családi tulajdona.
Az sem igaz, hogy a török hatalmát akarta
volna megszilárdítani a térségben, bár a Lengyelföldre
alapozott Báthory-koncepció része volt az is, hogy Bécset,
illetve Prágát nem szabad megerősíteni. Báthory András egy
jól megszervezett lengyel–moldvai–erdélyi–havasalföldi
koalíció révén akarhatott volna – majd, kedvezőbb időkben
– szembeszállni az ottomán birodalommal, de az
államszövetséget részben Rudolffal szemben akarta
kiépíteni. Úgy azonban, hogy ne kerüljön sor
kenyértörésre, a keresztény politikai egységből való
kilépésre. Ennek a programnak egyik pontjaként meg akarta
kérni Báthory Zsigmond szűz hitvese, a Habsburg Mária
Krisztierna kezét. Uralkodásának rövid hét hónapja alatt
Prága az ő fejedelem voltát sem ismerte el, nemhogy politikai
szövetségesének tekintette volna. Andrásnak biztosítania
kellett a szultán jóindulatát, ehhez képest a nagyvezírnek
küldött üzenete meglehetősen kemény. Sztambul követelte
tőle a visszafoglalt várakat, Lippát és Jenőt; ő a várakat
sem akarta odaadni, és adót fizetni sem akart. Azonban nem
állt mögötte hatalom – csak Rómában akadtak pártfogói.
Valóban magányos, finom bölcselő, illetve művészetpártoló
volt – a könyvtárszobában, illetve az aktorok között; a
tárgyalóteremben következetes, kemény, ám döntő
kérdésekben naiv s ezért sikertelen diplomata. A tizenöt
éves háború akkori állása szerint egyébként nem volt
céltalan a Sztambullal ismét egyezkedni próbáló, de
Prágával is normális viszonyra törekvő egyensúly-politika.
Az újabb kutatások szerint Báthory Zsigmond lemondásai
mögött is ez a fölismerés állhatott, nem pedig az elmebaj.
Miközben András fejedelem így
egyensúlyozott Bécs és Sztambul, Krakkó meg Róma között,
onnan kapta a halálos csapást, ahonnan ingyen sem várta: a
havasalföldi vajdától, Mihálytól, hűbéresétől, aki
nemrég fogadott hűséget neki. Többen figyelmeztették rá,
hogy ne adjon hitelt a vajda üzeneteinek, aki titokban ellene
gyűjti a fegyvereseket. A kortárs szerint a bíboros
elképzelni sem tudta, hogy létezhet uralkodó, aki semmibe
venné saját adott szavát; márpedig a vajda többször is
esküdözött. Saját fia testéből egyék – mondta egyszer
–, ha elhagyná urát. Meg aztán Mihály nem lehet hálátlan
– töprengett a bíboros –, hiszen emlékszik rá, hogy
Erdély korábbi fejedelme, Báthory Zsigmond segített őt
vajdává emelni, s ugyanő vitt segítséget neki 1596-ban,
amikor Szinán nagyvezír betört Havasalföld kapuján. Még
valószínűbb, hogy András nem látta át azt a játékteret,
amit Mihály vajda kitaposott magának: ekkor már régen a
császár titkos vazallusa volt, s a hűbéri feltételeken is
sikerült módosítania. Havaselve eszerint változatlanul
Magyarország hűbérbirtoka – a császár pártfogása alatt
–, de Mihály immár örökös vajdája lesz. Ősszel a vajda
seregeivel átkel a havasokon. Az a néhány nap, amíg Szeben
falai alá ér, a bíborosnak csak arra elég, hogy
összegyűjtsön pár ezer katonát. A Sellemberk melletti síkon
várja be András a vajda túlerejét. "Magyar küzdött itt a
magyar ellen", "egyik részről menteni, a másikról dúlni
akarták a hazát" – írta Szamosközy a csata egyik döntő
fordulatáról.
A vitéz és ravasz vajda személyét sokáig
úgy értékelte a hivatalos román történetírás, mint aki
először egyesítette a "három román fejedelemséget"
(tudniillik Havasalföldet, Moldvát és Erdélyt),
Szádeczky-Kardoss Lajos megfogalmazása szerint benne
ünnepelték "Daco-Románia első bajnokát". Ez persze
ideológia csupán.
Tudjuk, Mihály vajda eszközei közé
tartozott az oklevél-hamisítás és az orgyilkosság. Mielőtt
András országát lerohanta, a szabadság ígéretével
állította maga mellé a székelyek egy részét, utóbb ehhez
fabrikáltatott egy hamis aláírással és pecséttel ellátott
császári levelet; a szöveg visszahelyezte a jussától
fosztott népet régi jogaiba. Báthory András azzal, hogy a
Portával tárgyalt, elárulta a kereszténységet, s ő a
pogányellenes egység érdekében és ura, Rudolf császár
nevében volt kénytelen kardot vonni ellene – ez volt a
hivatalos indoklás. Valójában András nem lett a török
vazallusa – tudta ezt akkor Rudolf is; Mihálynak, ha nem
értesült volna erről (ami kizárt), legkésőbb akkor meg
kellett tudnia, amikor a sellemberki csata előtt Malaspina
nuncius kereste föl őt táborában, s közölte vele, hogy
Prága és Erdély között megkezdődnek a tárgyalások. Az,
hogy a bíboros, akiért a pápa jótállt, áruló, csak ürügy
volt a leszámoláshoz s az ország visszafoglalásához. De
Mihály célja más volt, mint Rudolfé. Ő legalább két vasat
tartott a tűzben: Sztambullal is egyezkedett.
A bíboros fejedelemmé választása idején
Bocskai és Napragyi hozták meg a hírt, hogy Rudolf a
fordulatot nem ismeri el. A rendek aztán ismét Prágába
küldték Bocskait, aki kérte a császárt, hogy oldja föl
hűségesküje alól, mert Andrásra kellene esküt tennie, ha
nem akar földönfutóvá válni. Rudolf ezt megtagadta. András
pedig – tulajdonképpen oktalanul és szószegő módon, hiszen
megválasztása idején ünnepélyesen megfogadta a rendek
előtt, hogy nem áll bosszút bátyjáért – megidéztette
(birtokai elkobzása után) Bocskait mint árulót és mint
Báthory Boldizsár halálának okozóját arra az 1599
októberében tartott országgyűlésre, amelyet Mihály vajda
támadása robbantott szét.
Amikor a vajda fölajánlkozott az udvarnak,
hogy visszaszerzi Erdélyt, Prágában, komótosan, amint az
szokásban volt, szervezni kezdték a két oldalról indított
támadást. Északnyugatról párhuzamosan indult volna Basta,
illetve Bocskai, aki még mindig hitt az egységes törökellenes
föllépés sikerében. De nem értek oda; az udvarnál nehezen
született meg a döntés, ráadásul Mihály is ráébredt, hogy
fölösleges sok vezérrel osztoznia a győzelemben. Bocskainak
még üzen, a nagyúr el is indul hajdúival. Két nappal a
sellemberki csata után tudósítja Bastát: "Ebben az órában
érkezett nemes szolgám Erdélyből, aki jelen volt a csatában.
A nagy és jóságos Isten segítségével Andrást megölte a
vajda." Ez persze téves hír. A Lengyelország felé
menekülő bíborost – aki a hegyek között, maradék hívei
körében megtartja az utolsó vacsorát – azok a csíki
székelyek keresik halálra, hogy miután levágják, Mihály
vajdának küldjék el a fejét, akiket éppen az a Zsigmond
fejedelem döntött szolgaságba, aki elől annak idején a
bíboros is menekülni volt kénytelen. De ez mit sem számít,
hiszen ő is Báthory. Az Áprily-darab magja az, hogy a békét
áhító püspök nyugalmat akar országának, igazságot a
székelyeknek, de akarata az övékkel sosem találkozik;
"sárkányvért eresztünk" – mondják a csíkiak, mielőtt
levágják a fejét.
Később egész mondakör szövődött alakja
köré, összekapcsolódva a bűnbánó zarándoklatokkal;
Csíkban afféle népi szent lett belőle. Az egyik, néhány
éve gyűjtött mondából arra következtethetünk, hogy
története (jelentősen módosulva) a máig ér: "Báthori
vót a vezér, lóval járt, erősen el vót fáradva.
Üldözték a katonák. Ott Szentdomokoson kiment,
egy pásztornál a lovát megkötte a fa alá, ő bément. Egy
fehérnépecske vót ott, s a lova künn úgy kapált, ne.
Ő letette a fejét a pásztornénak ölibe, elaludt, mert erős[t]
fáradt vót. Mikor észrevette a katonákat, elfogták a
szentdomokosiak, fejét levágták. Mikor elévitték, a román
kormány azt mondta: »Jaj – aszongya –, eltakarítsátok,
micsináltatok! Hát én csak aszondtam, ha elfogjátok,
hozzátok ide, hogy én beszéljek vele, nem azt, hogy a fejét
levegyétek!« Akkor... Kristály Andrásnak hítták azt
a szentdomok[os]i katonát, az cselekedte. Egy éjszaka a
laktanya előtt mentek el, és azt kiáltották: »Nagy Kristály
András, jöjjön ki azonnal!« Ő kiment, többé nem láttak
semmit. Úgy elvitték, többé senki nem látta. Hogy a mennyei
szentek vagy ördögök vitték[-e] el, nem lehet tudni, mert
Báthori egy szent ember vót. Ő átvehette volna a
vezetőséget; a román kormány attól félt, hogy ő átveszi a
vezetőséget, s akkó őtet kiverik esmét Erdélyből."
10
Mihály vajda támadása előtt Prágában
Bocskait tekintették a legfőbb tekintélynek Erdély ügyében,
talán a leendő kormányzót is benne látták. Ez a bizalom
hamar szertefoszlott, amikor jelentéseiben érzékeltette, hogy
a vajda nem a koronának, hanem magának foglalta el Erdélyt.
Forma szerint helytartó volna, a sebtiben összeparancsolt
országgyűléssel azonban fejedelemmé választatta magát.
Mihály igyekszik Gyulafehérváron tartani, érdekkörébe vonni
Bocskait, de hamar bebizonyosodik, hogy az együttműködésre
nincs esély, a nagyúr tehát visszavonul bihari birtokaira,
ahová már Báthory András regnálása idején kivitette
erdélyi váraiból a fegyvert és a lőszert. Már korábban,
1599. november 16-án beszámol az erdélyi állapotokról Rudolf
császár-királynak, s a levélben ez is ott áll: "Végezetül:
a [sellemberki] csata után a székely nemesek nagy részét
megölték; Gyulafehérvár közelében még azokat is
lemészárolták, akiket élve hoztak oda, egyedül Iffiú János
maradt életben egy fiúval; még ez idő szerint is óriási
pusztításokat és borzalmas öldökléseket visznek végbe az
egész országban. A karok és rendek szívvel-lélekkel várják
szent felséged kegyes intézkedéseit s felséged emberét, aki
majd kormányozza őket." December 23-án Johannes Barvitius
császári biztosnak írja: "Ami Erdélyt illeti, nem tudom,
hogy van-e őfelségének a vajdával
valamiféle megegyezése, s hogy kölcsönös-e az egyetértés
köztük; de az bizonyos, hogy már eddig is hallatlan
latorságok, kegyetlenkedések, pusztítások és más
gyalázatos dolgok történtek, minthogy nem kímélik sem a
tisztes matrónákat, sőt tízévestől felfelé a szűz
lányokat sem kéjvágyukban. Isten után csak őfelsége
kegyébe vetik reményüket." Egy hét múlva Micatius
Miklós választott váradi püspöknek, a Szepesi Kamara
elnökének megy a levél: "Erdély felől kegyelmednek
mostan is nem egyebet, hanem azt írhatom, hogy felette nagy
zűrzavarban és hitván állapotban vadnak; ha a császár
őfelsége kegyelmessége és Erdéltül való félelem az
vajdát onnan ki nem viszi, meglátja kegyelmed, mi
következik."
Van olyan feltételezés, mely szerint Bocskai
torzképet festett a vajdáról, hiszen saját magát tartotta
alkalmasnak a fejedelmi címre, úgyhogy mindaz, amit a Mihály
által meghonosított idegen szokásokról, az Erdélyben ismét
mindennapossá vált erőszakról írt, taktikai elem,
nyilvánvaló rágalom. Csakhogy a vajda Prágában népszerű
volt; komoly oka volt rá Bocskainak, ha mégis megírta
megfigyeléseit, s ezzel aztán el is játszotta az udvar
bizalmát. Az, ahogy a vajda berendezkedett Erdélyben, ahogy
román katonákkal rakatta meg a várakat, ahogy a megvadított
székelyeket – akiket persze csak eszközként használt föl,
s akiknek ezért valóban "visszaadta a szabadságát" –
fölhasználta, minden volt, csak éppen az eredeti terv
megvalósítása nem, tudniillik hogy visszaszerzi a hatalmat a
császárnak, aztán kivonul. A Barvitiusnak küldött november
7-i levelében Bocskai szinte könyörög, hogy küldjenek
Erdélybe egy főrangú férfiút, hogy a rendek láthassák,
Prága nem akarja az országot elkótyavetyélni. Mellesleg
Mihály vajda is gyűjtött adatokat Bocskai ellen: a
gyulafehérvári konvent előtt tanúvallomást kellett tenniük
azoknak a nemeseknek, akiket a szászsebesi táborban
feleskettettek Báthory Zsigmondra, így akartak bizonyítékokat
szerezni arra, hogy a fejedelmet nagybátyja hívta vissza
Sziléziából, hátha az udvart újra érdekelni fogja a
kérdés. S bizonyára fontos fordulópontot jelentett Bocskai
életében, hogy látta az udvar vakságát. Mihály vajda
ugyanis még nem döntötte el, hogy kinek lesz a hűbérese. Az,
hogy a szultán bizalmát is vissza akarta szerezni, nem hatalmi
okokból kitalált és hangoztatott hamis vád. Erről
ugyanis a román kortársak is tudtak, ha talán kiszínezve
adták is tovább az ismereteket. A vajda fő támogatóiról, a
Buzescu családról elnevezett krónikában olvassuk:
"Mihai vajda másodszor is tanácsot tartott,
felemlegetve, hogy azelőtt országát ellenség vette körül
minden oldalról, most pedig az Isten megadta, hogy két ország
ura. És rávitte a bűne, hogy ne hajoljon meg a hatalmasabb
előtt, hanem azt mondja, hogy csak akkor van szüksége a
császárra, ha Erdélyt neki adja.
Rengeteg szóbeszéd indult hát el az emberek
között. Mihai vajda pedig, látva, hogy Erdély békésen nem
lehet övé, azokkal kezdett el tárgyalni a békéről, akik az
ő legnagyobb ellenségei voltak.
Mert Mehemed szultánhoz, a török
császárhoz küldött követet, aki nagy örömmel fogadta
kegyeibe Mihai vajdát, zászlót is küldvén neki azon nyomban.
És követet küldött Mihai vajda a lengyel
királyhoz is, hogy békét és megegyezést szerezzenek, és
mivel nem nyughatott, sok üres szó hagyta el ajkát.
Amikor pedig Rudolf német császár azt
látta, hogy Mihai vajda kibékült és barátságot kötött a
törökkel, tőle pedig eltávolodik, igen nagy gondba esett. És
úgy gondolta, hogy birodalma veszíteni fog, ha Mihai vajda a
töröknek meghódol. És tervet készített, hogy miképpen űzi
el majd Mihai vajdát Erdélyből fegyveres erővel.
Mihai vajda pedig nem gondolt ez utóbbi
lehetőségre, vagyis hogy a keresztény császár nem engedi,
hogy a szavát semmibe vegyék. Azért hát hagyta magát az
ostoba tanácsoktól meg a Ieremia [moldvai] vajda iránt érzett
régi haragtól vezettetni..."
De arra, hogy végül mindenkinek elege lett
belőle, van egy közvetlen bizonyíték is: a vajda ellen
kirobbant felkelés, amelyben nemcsak Székely Mózes –
Báthory István, Zsigmond, Endre, majd Mihály hadvezére –
vállalt szerepet, hanem Makó György is, az a híres kapitány,
aki Mihályt szolgálta már akkor is, amikor a havasalföldiek
elfoglalták Erdélyt. Székely és Makó, akik
Sellemberknél egymás ellen vezették a hadat, most Mihály
ellen gyűjtik a katonát. Bocskai ekkoriban partiumi birtokain
tartózkodik; ha Erdélyben jár is – mint például a
miriszlói csata idején –, az eseményekben nem vesz részt.
A csata előtt megjelenik egy újabb,
ismeretlen hatalom. A képen egy szomorú szakállú, mellvértes
férfi áll, hajadonfőtt, aki nem érti, miért kell átvonulnia
a dögletes magyar mocsarakon az idegen földre, ahol egyetlen
szavahihető embert sem talál. Mögötte szelíd táj,
zsoldoskatonák; vallon páncélok villannak a fényben, mielőtt
fölcsap az őrületes dögszag, az égett emberhús bűze.
Amikor a kassai főkapitány Erdélybe érkezik, talán maga sem
tudja, hogy kire fogja vezetni hadát. A fölkelt rendek két
tűz közé szorultak, ekkor keresik föl követeik Bastát,
sorolva nekik az ország állapotát s Mihály
állhatatlanságának bizonyítékait. A generális, aki már
azelőtt is bizalmatlanságot táplált Mihály vajda iránt,
végül kötélnek áll; együtt söprik ki Erdélyből a
vajdát, aki a Kárpátokon túl a lengyelekkel szemben
– akik azért indulnak ellene, mert közben elfoglalta Moldvát
– is csatát veszít, és Prágáig meg sem áll.
A fölkelő erdélyi had két vezére azonban
különbözőképpen képzeli el a kibontakozást. Csáky István
és hívei továbbra is a császár pártján maradnak, a
Moldvából visszatért Székely Mózes viszont Báthory Zsigmond
visszahívását készíti elő. De valószínűleg mindkét
párt Bocskaira tolná az elmúlt nyolc év minden nyomorát.
1600. októberi lécfalvi gyűlésük – ahol büntetésképpen
újra elvették a Mihály vajdához csatlakozott székelység
jogait – egyik határozata róla szól:
"Miérthogy penig Bocskay István az ő sok
titkos practikáival és az ország ellen hír nélkül való
cselekedetivel nem csak császárnak ő felségének nagy
bosszújára, és szerelmes atyafiának Maximilianus hercegnek ő
felségének, sőt az egész austriai háznak gyalázatjára
sokat vétett, de az országnak nagy kárt és romlást szerzett,
ez országba Zsigmond fejedelmet ország híre nélkül
Opóliából béhíván, és titkon az ország ellen a vitézlő
népet melléje esketvén, mellyel az egész országot
mindeneknél, és minden keresztény fejedelmeknél ily nagy
infámiába és gyalázatba hozá, hazánkat is nagy
pusztításával, dúlásával sok helyeken megsértegette,
rontotta; minek okáért, hogy ennek utána is efféle
nyughatatlan elme miatt hazánk hasonló veszedelemben ne
forogjon, végeztük – kíről kívánjuk, hogy az ország
követi császár őfelségét ország nevével megtalálják
–, hogy itt benn Erdélyben semmi közi, semmi jószága, se
birodalma ne légyen, és közinkbe, soha Erdélybe lakóul ne
szállhasson, avagy másképpen." Hogy kik lehettek a
passzus értelmi szerzői, talány, de valószínűleg azok
körében kell keresni őket, akik András vagy Mihály uralma
idején részesedtek Bocskai elkobzott birtokaiból. Egy biztos:
az egész közösség ellene van, s jellemző – amint ezt Benda
Kálmán részletezte –, hogy megfordítják a régi
érvelést: korábban az volt ellene a vád, hogy kiragadta
Erdélyt a török érdekszférából, s a Habsburgokhoz
kötötte, most meg az, hogy elárulta a császár-királyt. A
biztosok megfigyeltetik a sokadik fordulatot szentjobbi
várából szemlélő nagyurat – akinek orgyilkosok által
való eltétetését Basta korábban javasolta már, csak nem
volt módja hozzá –, fölcsalják az udvarba, ahol kinevezik
az erdélyi ügyek tanácsosának, de csak forma szerint;
gyakorlatilag "tisztes fogságban" tartják. Közben a
Lécfalván ellene s a Mihály vajda mellé álló székelyek
ellen törvényt hozó rendek között ismét felülkerekedik –
a zsoldosok tobzódása miatt is – a Báthory-párt. 1601
elején Kolozsváron gyűlést tartanak, ahol is a többség
Zsigmond fejedelem újabb visszahívására voksol. Ez az a
gyűlés, amelynek idején Mihály vajda legkegyetlenebb
zsoldosvezérét, Baba Novákot nyárson sütik meg a
Szabó-bástya mellett, ahol most a szobra áll. Basta azt hiszi,
rosszul hall, amikor bejelentik neki a döntést. A generális,
aki sokáig nem volt népszerűtlen kormányzó, többé nem hisz
az erdélyieknek. Egy-két év múlva, amikor azt hiszi,
örökké ő irányíthatja majd a császár nevében a
tartományt, amikor reméli, hogy minden ellenfelét lesöpörte
már a porondról, Szamosközy szerint efféle beszédet intéz
azokhoz, akik a vérfürdőkből élve kerültek ki: "Látom,
hogy olyan embereket kormányzok, akik sem a szabadságot, sem a
szolgaságot nem tudják elviselni. Valami velük született,
fonák és szánalomra méltó lelki betegségben szenvednek,
közben visszaélnek fejedelmeik engedékenységével. Sem
jutalom, sem büntetés nem tudja őket engedelmességre
kényszeríteni. Eljön az idő, de már elő is fordult, hogy
tulajdon bűneik miatt fognak szenvedni. Mert eddig is, ami bajuk
esett, saját hibájukból zúdították tulajdon fejükre.
Mindazokat a honfitársaikat, akiket eddig elvesztettek, nem a
győztes haragja pusztította el, hanem a saját vakságuk miatt
kirobbant háború emésztette el. Odáig jutottak
esztelenségükben, hogy szünet nélküli lázongásaik
következtében Erdély ebbe a nyomorúságba süllyedt, amit
szemünkkel láthatunk." De a generálisnak nincsen
maradéktalanul igaza. Hatalmasabb erők játékszere lesz
addigra az ország, ahol egymást váltja három-négy idegen
hatalom, s aki nem foglal állást valamelyik fél mellett,
azért, ha meg állást foglal, azért lesz halál fia.
Basta a kolozsvári gyűlés után kivonul
Erdélyből, majd – miután Prága parancsára összebékül az
udvar kegyeibe újra beférkőző Mihály vajdával – megint
hadba indul a hazájába visszatért Zsigmond fejedelem ellen.
Arra, hogy mi várható abban az esetben, ha győznek, már
korán következtetni lehetett abból, hogy kifosztották az
egyébként császárpárti Szilágyságot. Goroszlói
győzelmük után, ahol Báthory Zsigmond vezette az erdélyi
sereget – és valószínűleg az ő taktikai hibája miatt
következett be a magyar vereség –, Prága két embere
között talán a követendő módszer fölött tör ki a
közvetlen vita: Basta sarcolni, Mihály pedig rabolni és
égetni akar. A valódi ok persze a főhatalommal kapcsolatos
eltérő elképzelés. Basta cselekszik gyorsabban:
felkoncoltatja a vajdát, majd a székelyek szabadságát most
már – persze későn – visszaadó Báthory Zsigmonddal
paktál le Székely Mózes feje fölött; a volt fejedelem kész
ismét odahagyni Erdélyt. Székely Mózes pedig a szétvert
erdélyi sereg töredékével még egyszer csatát áll
Tövisnél, aztán török földre vonul. Ahonnan majd a
szultáni athnámé-levéllel és a tatár seregekkel tér
vissza. Erdély történetében először érkezik onnan a
szabadság – vele a toronyról toronyra szálló tűzkakas,
rablás, erőszak, pusztulás. "...Mózes, akiről elmondottuk,
hogy ügyének elvesztése után a törökökhöz menekült,
hazáját fel akarván szabadítani a német uralom alól –
írja Szamosközy –, nem pusztulhatott másképp hazájáért,
csak úgy, hogy hazáját is tönkretette." Az új mozgalom
első győzelmeit kísérő események egyike már efelé mutat.
Székely Mózes bevonulásának idején Lugos
várát az egykori dunántúli törökverő, berenhidai Huszár
Péter védte; pár éve vállt vállnak vetve harcoltak még,
együtt próbálták megfordítani a sellemberki csatát. Most
életre-halálra álltak egymással szemben. A lugosiak – hogy
önként és őszintén vagy kényszerből és színlelve-e,
éppoly eldönthetetlen, mint ennek a tíz-egynéhány évnek
számos más eseményénél – az ostromlók mellé álltak,
beengedték őket a városba, sőt, ha igaz, a várba is ők
vezették be a törököket. A foglyul ejtett Huszár Pétert
Székely Mózes átküldte a segédhadakat vezérlő Bektas
pasához, aki hiába akarta megmenteni az általa tisztelt ősz
katona életét; tatárjai, akikben a vén huszár annyi kárt
tett még nemrégiben is, körülvették vezéri sátrát. A
tüntetés egyre fenyegetőbb lett, végül Bektas, belátván:
nemhogy a Huszár Péter életét, de még a sajátját sem tudja
megoltalmazni, kiadta foglyát a tatároknak, akik ott a vezéri
sátor előtt rituális szertartás szerint végeztek vele:
véréből előbb a murza ivott, majd másokat is odaengedett a
csonka tetemhez, amelynek fejbőrét lenyúzták és kitömték.
Basta újra kiszorul Erdélyből, a fegyverben
álló rendek által fejedelemmé választott egykori
sókamarást és hivatásos katonát uralja már az ország.
Prága kénytelen egyezkedni, s a tét a független nemzeti
fejedelemség elismerése. Aztán az udvar – egy másik
vazallust keresve – megtalálja az új havasalföldi vajdát,
Radu ¤erbant, aki éppúgy esküt tesz Székely Mózesre, mint
egykor Mihály Báthory Andrásra, s ő is, mint elődje, maga
mellé próbálja állítani a székelyeket. És ő is akkor
támad, amikor a fejedelem alig tud összeszedni néhány ezer
katonát. A megmaradt nemesség viszont – tagjai tudják, hogy
ez az utolsó esély – nagy számban vonul a brassói
papírmalom mellé, ahol aztán Radu seregei lemészárolják a
tatár segédhadak megfutása után. Székely Mózes megnyúzott
koponyáját majd Weiss Mihály, a brassai bíró menti meg, hogy
saját kertjében eltemetve védje meg a további
megcsúfoltatástól.
Most már Basta maradna Erdély korlátlan ura,
ha nem lenne jelen két még nagyobb hatalom: az éhínség és a
járvány, amelyek versenyt pusztítanak zsoldot rég látott
hadaival, a vallonokkal és a hajdúkkal. A kiürített
Gyulafehérvárra bevonuló császári katonák például hatvan
koldust találtak a falak között; mindet megölték a négy
legerősebb kivételével, akiket alkalmasnak találtak arra,
hogy a többi hullát eltakarítsák. A generális annyit ért
meg a történtekből, hogy az erdélyi nemesség
állhatatlansága okozta az elmúlt fél évtized minden
tragédiáját. Gyűlésre hívja a rendeket Dévára,
menlevéllel, s – amint Szamosközy följegyezte – megkérdi
tőlük: igazságot akarnak-e, vagy kegyelmet? És mert nem
fogják föl, hogy minden az ő lelkükön szárad, elönti a
düh, és beszólítja a hóhérokat. Ott állnak mind a
gyűlésteremben, akik megmaradtak a Mezőkeresztesnél,
Sellemberknél, Miriszlónál, Goroszlónál, Tövisnél, Brassó
mellett elesett vagy a zsarnokok által összevagdaltatott
Csákyak, Bornemiszák, Tholdalagiak, Laszkóiak, Apafiak,
Kemények, Aporok, Alárdiak, Daczók, Danielek, Kabósok,
Kornisok, Kendeffyek, Kálnokiak, Thoroczkaiak és a többi
családok sarjai közül, és néma döbbenettel várják a
halált. Ekkor robban be a terembe az ajtónállók sorfalát
áttörő, Basta oldalán küzdő és bizalmát bíró Sennyei
Pongrác: "Hát így kell végignéznem polgártársaim
lemészárlását? Akiket a háború csapásai meghagytak
szerencsétlen hazánknak, azoknak a vére az országgyűlés
helyét, a bajbajutottak menedékét árassza el? A kegyes sors
kiragadta őket az egész ország pusztulásából, most azt
lássam, hogy életükkel hóhérkéz végez itt? Mennyivel jobb
lett volna..." Itt forrásunk szerint a generális a magyar
főúr szavába vág: "Mit érdekel az téged, hogy mi
történik velük, amikor neked semmi bajod?" Sennyei –
illetve Szamosközy – így kezdi a válaszát: "Nagyon is
érdekel, hogy élnek-e, vagy meg kell halniuk. Természetes,
hogy engem is lesújt honfitársaim halála. Nemcsak a kegyelet,
az isteni és emberi dolgok kölcsönös köteléke fűz
hozzájuk, hanem a közös haza is, amely minden egyéb
kapcsolatnál feljebb való; egyszóval sorsom és helyzetem is
részesévé avat minden örömüknek és bánatuknak. Továbbá
társukká tesz a vérrokonság, összeházasodás, barátság
és egyéb emberi kapcsolatok, melyek folytán igenis
természetes, hogy keserves és gyászos végzetük engem is
lever. Hát ezért szereztem világéletemben annyi érdemet
szerencsétlen hazám javára, vagy legalábbis igyekeztem
érdemeket szerezni, hogy most pusztulását kelljen szemlélnem,
és sírjához kelljen kikísérnem? Hát ez a jutalma Rudolf
császár iránt tanúsított hűségemnek? Ez a gyümölcse és
díja minden fáradságos munkámnak, amit életem
kockáztatásával és vérem ontásával végeztem? Itt lássam
szemem előtt pusztulni mindazt, amit a végzet irgalma az
elmúlt esztendők csapásaiból meghagyott? Akkor vitess engem
is közéjük, végeztess ki engem is velük! Inkább temessenek
engem is velük, ne kelljen őket túlélnem! Mert mi is lenne
ezután életem vigasza? Miféle utódokban reménykedhetnék?
Kitől várhatnám az ország sorsának jobbra fordulását, ha
– mint hazánk roppant hajótörésének együvé sodródott
roncsait – most őket is elnyeli a halálos örvény? Ezután
vadállatok módjára, az emberi közösségből kirekesztve,
magányban és éktelen barbárságban élünk? Irtsd akkor ki
és pusztítsd el gyökerestül vérünk utolsó maradványait
is: a főket, a közép- és alacsonyrendűeket, az egész
országot."
JEGYZETEK
Az esszé első részének megjelenése
után Gömöri György hívta föl a figyelmemet arra, hogy a
magyar szakirodalomban többször vissza-visszatérő, az én
írásomban is szereplő utalás, mely szerint Báthory István,
a későbbi lengyel király a padovai egyetemen tanult volna,
téves forrásértelmezésen alapul. Ezt Gömörinek a Báthori-legendák
és a tények című rövid, a Történelmi Szemle 2000.
3–4. számában közölt tanulmánya, melyet a szerző
jóvoltából olvashattam, maradéktalanul be is bizonyítja.
Báthory István fiatalon valóban megfordult Itáliában, de nem
egyetemistaként. Az a Báthory István pedig, aki valóban ott
tanult, az ő neveltje, András bíboros-fejedelem testvére
volt. A király padovások iránti, általam is említett
rokonszenvének tehát nem a közös indulás volt az alapja,
hanem – bizonyára – tudásuk tisztelete.
A szövegben szereplő idézetek
lelőhelye: A Magyari István-idézetet lásd: Magyari
István: Az országokban való sok romlásoknak okairól. Sajtó
alá rendezte: Katona Tamás. Az utószót Makkai László írta.
Magyar Helikon, Budapest, 1979 (Bibliotheca Historica), 97. p.
Huszár Péter portréját Takáts Sándor írta meg: Berenhidai
Huszár Péter. Lásd például uő.: Buda két
árulója. Válogatta, sajtó alá rendezte és az
utószót írta: Réz Pál. Szépirodalmi Könyvkiadó,
Budapest, 1979 (Olcsó Könyvtár), 95–124. p. Teuffel
jelentését a végvári tisztekkel folytatott vitáról
lásd ugyanott, 110. p. A törökök békebontásáról a
tárgyalások idején: G. Illésházy István nádor
följegyzései 1592–1603 és Hídvégi Mikó Ferencz
históriája 1594–1613. Bíró Sámuel folytatásával. Közli:
Kazinczy Gábor. A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi
Bizottmánya, Pest, 1863 (Magyar Történelmi Emlékek –
Monumenta Hungariae Historica. Második osztály: Írók. 7.
köt.), 83–84. p. Káthay Mihálynak a kállói vár
őrségével kapcsolatos leveleit lásd Literátor-politikusok
levelei Jenei Ferenc gyűjtéséből (1566–1623). Sajtó
alá rendezte: Jankovics József. Magyar Tudományos Akadémia
Irodalomtudományi Intézete – József Attila Tudományegyetem
I. sz. Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke, Budapest–Szeged,
1981 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink
történetéhez 5.). Az idézett passszusok: 81., 84.,
87., 91. p. Illésházy Batthyány Ferencnek írott levelét
lásd ugyanott, 23–24. p. (A könyv a leveleket betűhíven
közli, én a mai helyesírási irányelveknek megfelelő
átírásban. [A régebbi kiadásokból idézett passzusoknál
máshol is így jártam el, meghagyva mindent, amit
stíluselemnek minősítettem.]) Báthory Zsigmond
helytállásáról a mezőkeresztesi csatában: Baranyai Decsi
János magyar históriája [1592–1598]. Fordította és a
bevezetőt írta: Kulcsár Péter. Európa – Helikon, Budapest,
1982 (Bibliotheca Historica), 339. p., a lejjebb Hasszán
pasa leveléből vett idézet uo. 350. p.
Bocskai levele Mária Krisztierna
fejedelemasszony nevében Beszterce városának 1596. február
28-án: Bocskai István: Levelek. Válogatta, a bevezető
tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította: Benda
Kálmán. A latin nyelvű leveleket magyarra fordította: Kenéz
Győző. Európa – Kriterion, Budapest–Bukarest, 1992
(Téka), 23. p., a Szabó Orbánnak 1597. november 4-én Báthory
Zsigmond nevében írott levelet lásd ugyanott, 26. p.
Szamosközy véleménye Báthory Zsigmondról: Szamosközy
István: Erdély története (1598–1599, 1603). Fordította:
Borzsák István. Válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket
írta: Sinkovics István. Európa, Budapest 1981 (Pro Memoria),
76. p. Benda Bocskai nyugati megítéléséről: Benda Kálmán: Bocskai
István 1557–1606. Franklin, Budapest [1942], (Magyar
Életrajzok), 72. p. A császári biztosok érvei, amivel
ráveszik Zsigmondot, hogy adja át Erdélyt: Szamosközy
István: i. m. 58. p.; a Bocskai Rudolf császárhoz
írott 1598. április 22-i leveléből vett idézet: Bocskai
István: Levelek. I. m. 28. p. Ahogy Bocskai
reagál a hírre, hogy leváltották a főkapitányságról,
berenhidai Huszár Péter későbbi tanúvallomása szerint: Erdélyi
Országgyűlési Emlékek. Történelmi bevezetésekkel. A M.
Tud. Akadémia Tört. Bizottsága megbízásából szerkeszti
Szilágyi Sándor. IV. köt. 1597–1601. M. Tud. Akadémia,
Budapest, 1878. (Magyar Történelmi Emlékek – Monumenta
Hungarica Historica), 228. p. Meghívó a Báthory Zsigmond visszatérése
utáni kolozsvári tábori gyűlésre: uo. 189–190. p.
Bocskai és Kornis párbeszédét a szászsebesi táborban
általában Szilágyi Sándor rekonstrukciója alapján idézik;
én Váradi Lencsés Mihálynak a gyulafehérvári konvent előtt
tett tanúvallomásából vettem át (a Szilágyi által
használt kulcsszót pótolva): Erdélyi Országgyűlési
Emlékek. IV. köt., i. m. 240. p. Amit Bocskai
Zsigmond visszafogadása érdekében mondott a szászsebesi
táborban tartott gyűlésen, lejjebb Szalontai Tholdy István
tanúvallomásából idéztem, i. m. 227. p. Szamosközy
álláspontja Bocskaiéknak a visszatérő Báthory Zsigmondhoz
történő csatlakozásáról: Szamosközy István: Erdély
története..., i. m. 115–116. p. A Bocskai és Napragyi
1599. április 16-án Rudolfnak írt leveléből vett passzus:
Bocskai István: Levelek. I. m. 30. p.
Szamosközy a sellemberki csatáról:
Szamosközy István: Erdély története... i. m., 272. p.
Bocskai üzenete Bastának Báthory András vereségéről:
Bocskai István: Levelek. I. m. 41. p. A Báthory
Andrással kapcsolatos mondát gyűjtötte és idézi Magyar
Zoltán, lásd uő.: Báthori Endre alakja az erdélyi
néphagyományban. Stúdium, Kolozsvár, 1998, 22. p.
(Adatközlő: Fábián Péter, Gyimesfelsőlok.) Bocskai
leveleibe foglalt véleménye Mihály vajdáról és a
sellemberki csata utáni erdélyi állapotokról: Bocskai
István: Levelek. I. m., 48–49., 55., 60. p. A
Buzescu-krónika részletét az alábbi kiadványból idéztem: Kutassátok
az írásokat. Román krónikaírók munkáiból. Válogatta,
előszóval és jegyzetekkel ellátta: Pompiliu Teodor.
Fordította Varró János. Dacia, Kolozsvár-Napoca, 1983
(Tanulók könyvtára), 124. p. A lécfalvi gyűlés határozata
Bocskairól: Erdélyi Országgyűlési Emlékek. IV.
köt., i. m. 559. p. Basta szidalmazza az erdélyi rendeket:
Szamosközy István: Erdély története..., i. m.
475–476. p. Szamosközy Székely Mózesról: Szamosközy
István: uo. 300. p. Sennyei Pongrác és Basta vitája: uo.
472–473. p.
*Az esszé első része
2004/9. számunkban olvasható.