Kortárs

 

Filep Tamás Gusztáv

Bocskai koronája

II. rész*

5

 

"Az fejedelemségre csak hijában vágyódik ember Istennek akaratja ellen, mint az Jeroboám példájából is kitettszik: mert minden hatalmasság Istentől adatik, és ő az, ki az porból és sárból fejedelemségre emeli fel az szegényeket, ki, az kit akar, az tömlecből királyságra emel fel, s viszont az fejedelemségből, az kit akar, levet. Mintkétfélékről elég példáink vadnak. [...] Tovább sem mehet penig egy hatalmas fejedelem is, hanem csak az meddig elbocsáttatik Istentől. Csak az Istentől neki rendeltetett határig terjedhet, dúlhat, foszthat, ölhet, vághat, rabolhat, pusztíthat és égethet, annál tovább semmivel sem mehet, sőt ha megyen is, szerencsétlen leszen."

A fejedelem tehát dúlhat, foszthat, ölhet, vághat. De ki mondja meg a szerencsétlen fejedelemnek, hogy hol van amaz Istentől rendelt határ, amit nem léphet át? Avagy éppen ennek az ösztönnek, intuíciónak a léte volna a kérdés kulcsa? Az érdemli meg – mert az tudja megőrizni – a trónt, aki megérzi, hogy hol a határ? Magyari István 1602-ben írta meg ezt a művét, Az országokban való sok romlásoknak okairól címűt, amikor beteljesedett Erdély végzete, "elég példáink" közül mégis említetlenül hagyja azon három erdélyi uralkodóét, akiknek fejét három-négy év leforgása alatt kopján láthatta az egyre fogyó maradék – igaz, egyikükét már a könyv megjelenése után. Ennek oka az lehet talán, hogy az ó- és újszövetségi meg antik példák, amelyeket sűrűn idéz, súlyuknál és ismertségüknél fogva hatásosabbak. Vagy az, hogy Erdély három urának sorsa nem példázza egyöntetűen és maradéktalanul a tételt, amit ha megfordítunk, azt kapjuk, hogy ahhoz az Isten kijelölte határhoz rabláson és pusztításon át vezet az út. Azt viszont, hogy Ő porból és sárból fölemelhet, hogy onnan választ, ahonnan ingyen sem gondolnánk, s hogy nem felekezeti alapon válogat, világosan megmutatja az ország kálváriás útjának stációit jelölő három fejedelmi fő. Az első egy katolikus főpapé. A második egy ortodox román kalmáré, aki aztán craiovai bán lett. A harmadik egy székely lófőé, aki hol sókamarás volt, hol katona – ő volt az egyetlen olyan ember, aki unitáriusként ült be a fejedelmi székbe. Azaz szentháromság-tagadó volt.

Addig azonban, amíg pályájuk kiteljesedik, majd lezárul, annak a ténynek kell napvilágra kerülnie, hogy a nagy készülődéssel indított s Erdély fejedelmének, Báthory Zsigmondnak hírnevét Európa-szerte megnövelő háború nem zárul le egy, az összpontosított Habsburg–erdélyi–havasalföldi seregek által indított hadjárat után. És hogy az a szakasza, amelybe Erdély bekapcsolódik, nem keresztény győzelemmel fog végződni.

 

 

6

 

Aki a tizenöt éves háborút pompás hadak végtelen vonulásaként és egymásba robbanásaként, tízezreket mozgósító várostromok láncolataként képzeli el, téved. Voltak ugyan benne sereg-összpontosítások, nagy csaták és várvívások is, de a korszak, úgy tűnik föl, sok helyütt a békebeli végvári küzdelmek folytatása, sűrített változata inkább, mint átgondolt stratégiai tervek végrehajtásának egymást követő számos mozzanata. A háborút nem előzi meg a hadak tervszerű gyarapítása, nagy pénzáldozatokkal történő fölszerelése, sőt szinte a véletlenen múlott már az is, hogy kitört, folytatásában pedig – a Porta részéről – döntő szempont volt, hogy foglalkoztatni kellett a jórészt fizetetlen, Sztambul utcáin tüntető zsoldoshadakat. Nem volt kétséges, hogy a háborúban miből fogják e katonák eltartani magukat: főképpen a tartós hadiállapotba hajszolt Magyarország népéből.

A háborút megelőző korszakban is csak egy árnyalatnyival derültebb az ég. A magyar végvári vitézek rendszerint a saját szakállukra vernek föl egy-egy török helyőrséget; amit ott – meg a környéken – szereznek, rendszerint az övék lesz, s nem is igen akad más biztos bevételük. Így, ezzel szerveződik meg egy hivatásos katonanemzedék, amelyből gyakran eltűnik a föld népével s a fegyvertársakkal, egymással meg a bécsi hadvezetőséggel való szolidaritás. Meglepő, hogy – talán a lovagvilág "lesüllyedt kultúrjavaként" vagy pragmatikus szempontokból eredően – az egymást irtó törökök és magyarok között nyilvánul meg inkább valamiféle betyárbecsület.

Takáts Sándor, a végvári harcok szép emlékű krónikása írja le azt az 1587 telén történt esetet, amikor a későbbi havasalföldi és erdélyi harcok jeles résztvevője, az évtizedekig a Dunántúlon szolgált berenhidai Huszár Péter – parancsnoka, Majthényi László főkapitány távollétében – a pápai helyőrséggel, Nádasdy Ferenccel, Batthyány Boldizsárral s más vezértársaival együtt rajtaüt Koppányon, az egyik leggazdagabb török városon, rabokkal s gazdag zsákmánnyal tér haza, de utóbb társaival együtt felelősségre vonják a békebontásért. A bécsi haditanács Teuffel győri generálisra bízza az ügy kivizsgálását. A kihallgatás során Huszár Péter kiabálni kezd a generálissal: nem igaz, hogy őrizetlenül hagyták a végházakat, maradt ott őrség elegendő számban, egyébként pedig a magyar katonákat az éhség kényszeríti a portyázásra, hiszen senki sem fizeti őket. A továbbiakról Teuffel ezt írja a haditanácsnak:

"E heves kifakadások haragra lobbantották Majthényit. S Huszár Péterrel úgy összeszólalkozott, hogy alig tudtam őket lecsillapítani. Nehezen fognak többé együtt szolgálni. Olyan lárma volt, hogy a tolmácsom sem értette meg a vitézek beszédét.

Lecsillapulván a lárma, a rab koppányi bég szabadon bocsátása ügyében kezdtem tárgyalni. A főtisztek erről hallani sem akartak. Nádasdy szerényen és okosan így válaszolt előterjesztésemre: A koppányi bég foglalta el a múlt évben Hídvéget és Kéthelyt. A koppányi bég támadta meg Keszthelyt. Én csak a saját jobbágyaim érdekében küzdöttem ellene. Ha mi nem védjük azt, ami még a miénk, az egész ország elvész! A koppányi béget nem engedi át őfelségének. Nem is teheti, mert tiszttársainak is részük van benne. Kilenc zászlót, egy török trombitást s két főrabot küldenek majd őfelségének. Ezt a kótyavetyén így határozták."

Hídvég és Kéthely elpusztítását a koppányi bég, aki ebédjét a főkapitány körében, annak asztalánál költi el, maga is elismeri.

Van aztán arra is példa, hogy török főember a magyar föld népe érdekében szegi meg a szavát. Illésházy István, a későbbi nádor írja le följegyzéseiben, hogy a háború alatti béketapogatózások folyamán, 1600-ban az előzetes megegyezések dacára a törökök folytatják az előrenyomulást: "... az Tihája az elöljáró haddal Babocsát szállá meg, azt megadák neki három nap múlva, és onnan Kanizsa alá szálla; a vezérbasa is, Ibrahim, utána szálla.

A frigyszerző urak írának az budai basának, hogy mi dolog volna és hogy ilyen csalárdsággal járnának; az azt felelé, hogy örömöst látnák a frigyet, és akarnák azért, hogy jönnének Budára, ő onnan a vezér basához kísértené az táborban, és hogy ott tractálnák az frigyet. Ezek után íra a vezér basa egy levelet, hogy erre indította volna őtet a szegény községnek, Baranyának és Somogynak keserves panasza, a szabad hajdúk miként minden marhájoktul megfosztották volna őket, feleségeket férjek előtt, fejérszemélyeket atyjok-anyjok szemek előtt megfertíztettek és hallhatatlan nagy kegyetlenségeket cselekedtek volna, azokat hogy megbüntesse és fészkekből kiverje, az Isten barátja volna."

A tizenöt éves háború formai szempontok szerint a hódoltság s a királyi Magyarország közötti határ menti portyázásokból nő ki: Hasszán boszniai pasa 1592-ben elfoglalja Bihács erődjét, majd legyőzi a horvát bán, Erdődy Tamás csapatait. Persze van mire hivatkoznia, amikor felelősségre vonják az 1568-as drinápolyi béke megszegéséért: a bécsi császár elmulasztotta megfizetni a padisahnak az őt megillető évi adót. Bécs ezzel szemben az adó – a Habsburgok szemérmesen ajándéknak nevezik – megtagadásának okaként a határvillongásokat hozza föl, amelyeket a drinápolyi béke szintén nem szentesített; a maga logikája szerint tehát mindkét félnek igaza van. De ahhoz, hogy háború lehessen, a Portának még más is kell. A birodalomra visszahatnak a nagy földrajzi fölfedezések, az árak Sztambulban is emelkednek, elszabadul az infláció, föllázadnak a zsoldosok, s a dívánban egymásnak ütköznek a frakciók. Ott fönn a hódoltságban a szpáhik sem kapják meg a helyi adót, mert az a keresztény végvárakba érkezik meg. A dunántúli török végházak és palánkok réme, Huszár Péter a békeévek idején szinte passzióból igyekszik visszahódítani, saját, illetve a korona érdekszférájába visszacsatolni a hódoltsági falvakat. Nem nehéz elképzelni, mit élhettek át e falvak közösségei, amikor a végvári tisztek fölszólították őket, hogy ezután ne a töröknek fizessék a harácsot. Igaz, van, aki aztán meg is védi – legalábbis megpróbálja megvédeni – a neki hódoló, illetve az általa újratelepített falvakat, mint például maga Huszár Péter, aki hitlevelet kap a veszprémi és a fehérvári bégektől, hogy nem sarcoltatják két bakonyi telepítését. Ez azonban – úgy tűnik föl – csak a békeidőkre érvényes. 1594-ben mindkét falu népét rabszíjra fűzi a török. Más kérdés, hogy a háborúk idején a magyar városoknak hasznot is hozhat a törökkel való kereskedés.

A Bocskai-szabadságharc több későbbi, a királyi Magyarországon élő főszereplőjétől is maradtak fönn dokumentumok arról, hogy milyen volt a végvári vitézség állapota a háború utolsó éveiben. Káthay Mihály, Bocskai későbbi kancellárja kállói kapitánnyá való kinevezése pillanatától kezdve kénytelen megküzdeni a várőrség fizetetlenségének problémájával. 1599. szeptember 22-én írja a Szepesi Kamarának, hogy birtokáról, Misléről késedelem nélkül indul Kállóba; kéri a Kamarát, hogy az a régi adósságok fejében küldene néhány havi zsoldot a vitézeknek, hogy "az én bemenésem is közikbe lenne mind tisztességesebb s mind kedvesebb". Ezt a kérését szeptember 27-én két levelében is megismétli. November 1-jén arról tudósítja a Kamarát, hogy a hópénzfizetésre vonatkozó s nyilván elutasító válaszon "az vitézek igen felzajdultak", "annyira, hogy mind zászlóstul akartanak felkelni, nagy nehezen csendesítettem le őket szép szómval". Ha nem kapnak pénzt, nem tarthatja meg őket a várban, legfönnebb csak a főlegényeket, s akkor ő sem tud szolgálni sem őfelségének, sem a helynek. A levél nem hagy kétséget afelől, hogy a hópénz nem mulatásra kell a legényeknek, hiszen már ruhájuk sincs; s "Én mind Isten előtt s mind k[egyelme]tek előtt protestálok, ha az helyt pusztán hagyják, oka ne legyek". 1601. szeptember 8-án figyelmezteti a Kamarát a törökök vélhető terveire – hogy Tokajt vagy Kállót akarják megvenni –, s hogy neki nincs se katonája, se élése, a bástyák ledőltek, "mind elment az vitézlő nép az fizetetlenség miá". A kapitány ez időben azt sem tudja, kivel őriztesse a kapukat. 1602 májusában már könyörög: a tatárok Debrecen és Böszörmény környékéről elhajtották a marhát, eső híján a vetések elfonnyadtak, "nagy pusztaságban nyomorgunk itt ebben az helyben az sok dúlók-fosztók miatt", csavargó hadak – vélhetően császáriak – járják a térséget, a szegénység búzáját kiásták a vermekből, a falvak népe elfutott, és a vitézek változatlanul nem kapnak fizetést.

A háború utolsó évtizedében a királyi Magyarország már csak csontváza az egykorinak. A hadak fizetetlenségét, a végzetes lezüllés állandósult állapotát, az ország védelmére rendelt császári hadak pusztításait olvashatjuk ki Illésházy István 1602. január 14-i, Batthyány Ferencnek írott leveléből is: "Az Dunán innen való vármegyékben inkább mindenikbe németek, vagy gyalog vagy lovas telel, iszonyú nagy pusztaságot és kóborlást mívelnek, falvakat égetnek, senki békével tőlek nem maradhat. Az Úristen valamely végre de el nem szenvedi ez sok gonoszságot, elveszünk mi, de bizony szomszédoknak is jut benne, ha elfogy Magyarország.

Ez Magyarország most prédája omnium nacionum. Török, tatár, bolon [vallon], olasz, német, per Arbitrió prédálja, az mint szintén tetszik nekik. Elhattuk mi is az isteni szolgálatot és félelmet [...] mindörökké nem fog azért az Úristen reánk haragudni, ismég hozzánk fog térni, és az vesszőt, azkivel ustoroz, most el fogja törni. Ifjú ember k[egyelmed], ezeket még mind megéri k[egyelmed], mert igaz az Isten, és örökkön megmarad az ő igazsága..."

Ez a háború ama háborúk közé tartozik, amelyeknek a legnagyobb csatáját már az elején megvívják. Abban pedig – most először – együtt harcol a királyi és az erdélyi sereg. Zsigmond a havaselvi hadjárat után, amint már volt róla szó, Prágában ül; minden bizonnyal az együttes támadást próbálja kierőszakolni. Eredmény nélkül. Hazatérve, amikor a temesvári basa körülfogja Lippát, ő maga szabadítja föl a várost az ostromzár alól. Vérszemet kap ettől, Temesvár ellen vonul, amellyel persze nem boldogul. A vakhírre, hogy Hasszán basa Nándorfehérvár alól ellene indul, rögtön fölhagy az ostrommal. Hazamegy, és kitör rajta a depresszió. Talán ekkor fordul meg a fejében először, hogy le kellene mondania a fejedelemségről.

1596-ban azonban az új szultán, III. Mehmed indul Magyarország ellen, a vele szembevonuló királyi hadak fővezérletét pedig Miksa főherceg látja el. Báthory kapva kap a feladaton, s megindul az erdélyi hadakkal. Eger alá igyekszik, amely a szultán fő célpontja. Ő, úgy látszik, jobban tudja, mekkora jelentősége van annak, hogy kié az egri vár, s mit veszít vele a szűkebb haza, ha elvész. S mit veszít Erdély, ha Észak-Magyarország és a fejedelemség között ott feszül a török ék. Miksa azonban nem akar Egernél megütközni; talán nem akar sehol, és sorsára hagyja az egrieket, akiknek hamarost beteljesedő végzetéről szóltunk már. Zsigmond Tokajnál kel át a Tiszán, s itt tudja meg, hogy Eger elesett. Miskolcnál csatlakozik Miksa hadaihoz.

A főherceg a következő ütközetet a mezőkeresztesi "iszapos patak" partján, gázlóinál igyekszik elszabotálni. A többnapos ütközet egyik hőse éppen Báthory Gábor, az utolsó nagy támadásra – a keresztények sokáig csak védekeztek a patak innenső oldalán, csupán az utolsó napon gázoltak át a menekülő muzulmánok nyomában a vizen – főként neki sikerül rávennie a főherceget. Addig is, akkor is bátran viselkedett. Az első hadrendet ő vezette, "támogatta a lankadókat", segítséget vitt oda, ahová kellett, újrarendezte a sorokat, mindenkit arra figyelmeztetett, hogy tartsa meg a helyét, s intette katonáit, nehogy rabolni kezdjenek.

A végvári küzdelmekben s majd a tizenöt éves háború idején is hangos az ország s utóbb az emlékirat-irodalom a német, vallon bérkatonák s a germán császári vezérek gyávaságától, tehetetlenségétől; ezek vagy elkésnek a csatákból, vagy a kelleténél hamarabb megfutnak, időnként pedig föladnak egy-egy fontos várat. S ha tudunk is példákat szép számmal arra, hogy a hadműveletek idején pontosabban fizetett külföldi zsoldoshadak farkaskaszára hagyták a magyar végváriakat, banderiális vagy megyei harcosokat, "német" generálisok aggályoskodásainak jogosságára is hozhatnánk föl majd ugyanannyi argumentumot. Nemegyszer az az érzésünk támad a korszak dokumentumait böngészve, hogy a vezérek nem azért óvakodnak a harctól, mert kevéssé tájékozottak a török–magyar katonai szokásokban, hanem azért, mert jól ismerik a zsoldos- – köztük a magyar – seregek harcértékét. A mezőkeresztesi csatát eldöntő napon a főherceg szigorúan megparancsolja, hogy ha sikerül is a törököket visszavetni a mocsáron, át ne keljen senki a keresztény hadból, mert odaát könnyen lemészárolhatja őket a túlerő. Utóbb a magyar urak – köztük Báthory Zsigmond fejedelem – győzik meg róla, hogy nem szabad megállítani a támadás lendületét. A keresztesi patakon átkelő, a menekülő pogányokat üldöző diadalmas sereg egy futamodással eléri a törökök sátortáborát – és ezzel aztán el is dőlt a csata. Az éhbéren tengődő katonák persze a zsákmányra vetik magukat. "Ezt látván, kiabál Zsigmond fejedelem mindenkire, ne veszítsék el fejetlenül a már kivívott diadalt, megparancsolja, hogy saját zászlóalja jól látható helyen vesse meg a lábát." Estére már a tatárok, törökök fosztják ki a szövetségesek táborát s a mezőt belepő, a vadaknak maradt keresztény halottakat.

 

 

7

 

Bocskai élete sokáig a Báthoryak története. Báthory Zsigmond állítólag már az első, a havasalföldi hadjáratot követő lelkesedés lelohadása után ott akarta hagyni a fejedelmi széket; abban, hogy nem ezt teszi, úgy tudjuk, Bocskaié, fő tanácsadójáé az érdem. Amikor Zsigmond Prágában időzik, vagy hadba vonul, Bocskai marad otthon a fejedelemasszonnyal Erdély kormányzójaként, ő vigyáztatja a havasokat, a Moldva és Lengyelország felé vezető utakat, amelyeken túl kozák és tatár lovasok készülődnek, s amely területeket Zamoyski kancellár, a Báthoryak rokona a lengyel érdekszférába kíván bevonni, letéve trónjáról a moldvai vajdát, Zsigmond vazallusát. "Miérthogy bizonyos híreink jutottak Moldova felől, hogy az töröknek, tatárnak s lengyelnek is ott gyülekezetök volna, és szándékok az volna, hogy ide az mi szerelmös urunk őfölsége országára ütnének, ez okáért akaránk tinektök írni felőle. Hagyjuk is és parancsoljuk erősen, hogy legyetök szorgalmatos vigyázásba, és az utakat vágassátok be mindenött, Moldovába pedig meghitt emböritöket, kémeitöket bocsássátok mindgyárást, kik által az ellenségnek ereje s száma felől érteközzetök. Arról is tudakozzatok, kik vadnak előttök és mi akaratjok, és az mit érthettök bizonyosan, minekünk sietséggel megírjátok. Hadakozó népeitököt és gyalogitokat oly készen tartsátok, hogy mihelyt az mi parancsolatonkat látjátok, oda indíthassátok, az hová parancsoljuk" – üzente Bocskai 1596 februárjában a beszterceieknek. "Az utakat is állassad és őriztessed, és hogyha afféle hadakozó népek, az kik ide az mi birodalmonk felé indulnának (akár lovasok, akár gyalogok legyenek), szintén olyan hírt adnának is magok felől, hogy az mi szolgálatonkra jőnek, ugyan értésönkre adjad, ez országba be se bocsáttasd őket mi hírönk és akaratonk néköl" – íratja másfél évvel később Szabó Orbán besztercei főbírónak. Hiába volt mégis a gondos sáfárkodás országával, Erdély fejedelmén, amint ősszel megtér a magyarországi hadból, újfent kitör a depresszió.

Bocskai tisztában van unokaöccse értékeivel és gyöngéivel is, mellette ő a komoly, megbízható rokon, akivel sokáig meg lehet osztani a legbensőbb titkokat. A legfontosabbikba azonban mégsem avatja majd be őt a fejedelem. Lesz idő, amikor Bocskai keményen beszél Zsigmonddal, olyan is, amikor – már a szabadságharc alatt – a már Prágában kegyelemkenyéren tengődő unokaöccsét akarják kijátszani ellene. Bocskai azonban utolsó pillanatáig nem feledkezik meg róla, sőt ragaszkodik hozzá; még végrendeletében is megnyilvánul az iránta való szeretet. Másként látta őt Szamosközy, a történetíró, aki nem titkolta ugyan személyes álláspontját, sőt indulatait sem, de általában nem beszélt a levegőbe; ha csak lehetett, források, illetve szemtanúk beszámolói alapján dolgozott: "...Zsigmondnak ez az ország mindig csak adásvétel tárgya volt. Mint valami undorító kalmár, piszkos áruját kész volt akárkinek a nyakába sózni, csak fizessen az illető."

Általában nem esik elég szó Bocskainak a következő években betöltött szerepéről, s a retrospektív történetszemlélet, amely szabadságharca hatásának következtében esetleg az ő szemével próbálja felmérni Erdély tízéves útját, óhatatlanul gyanússá válik kissé; mintha az ő későbbi jelentőségéhez próbálnánk utólag megépíteni az alapokat. Ez azonban itt csak látszat, illetve véletlen egybeesés: Bocskai kitüntetett szerepével a nagyhatalmak is tisztában voltak. Első életrajzírója, Benda Kálmán írja le róla, hogy otthon a háborús korszakban mint a zsarnoknak ítélt fejedelem jobbkeze s a székelyek leveretéséért felelős politikus nem volt népszerű; a nagyuraknak meg személyes, de a hatalomgyakorlással összefüggő ellentéteik voltak vele. "Annál nagyobb tisztelettel vették őt körül a fejedelmi udvarban megforduló külföldi követek. Hiszen még a messzi Velencében is tudták, hogy ő a fejedelem bizalmasa, s hogy őnélküle semmit sem lehet elérni. A pápai követek szinte havonta jelentik fontosabb dolgait. Visconti nuncius, aki annyira megcsodálta elfogulatlan, tárgyilagos szemléletét az egyházi ügyekben, nemes gondolkozású nagyúrnak mondja őt. »Képességei elsőrangúak – olvassuk a pápához írott levelében –, s ez az oka, hogy a fejedelem is, meg a császár is egyaránt kedvelik.« Az ország dolgait a maga feje szerint intézi, nem enged semmiféle beleszólást ügyeibe – írja egy más alkalommal. A toscanai követ pedig valamivel később arról tudósít, hogy bár sokan gyűlölik, hatalma és tekintélye mégis majdnem korlátlan."

1597-ben, a keresztesi nagy nekirugaszkodás kudarca után Zsigmond már arra gondol, talán mégsem kellett volna mindent egyetlen lapra tenni föl. Bizakodással fogadja hát Hasszán basa szívhez szóló levelét, amely ismét a szultán pártjára akarja vonni őt. Baranyai Decsi szerint ott van a levélben a megbocsátás ígérete: "Mert mint a közmondás tartja: egyszer botló lovat nem visznek rögtön vágóhídra." Hogy valaki akár minden ütközet után zászlót vált, ez időben szinte mindennapi tapasztalat; gyakran nem is esik erkölcsi elbírálás alá. Bocskai sem ítéli meg emiatt unokaöccsét, legalábbis ennek ez időből nem maradt fönn írásos dokumentuma. Ő azonban ragaszkodik az eredeti tervhez: ha lehet, Zsigmonddal, ha nem lehet, akkor nélküle, de folytatni kell az ellenállást a pogány elleni szövetségben, az egyesült keresztyén világ oldalán. Amikor aztán a fejedelem másodszor is lemond, nagybátyja tagja lesz az egyik küldöttségnek, amely Prágába megy tárgyalni az uralom átadásának feltételeiről. A megegyezésben jelzésszerűen sem kapnak helyet a "nép" vagy az erdélyi rendek szempontjai: magánalkuról van szó, amelyben a csereérték a fejedelemségért Prága által nyújtott, a megegyezés szerint Zsigmondot illető oppelni és ratibori hercegségek s az évjáradék. Az udvar vállalja a közvetítő szerepet is a Vatikán felé, minthogy a lemondó fejedelem maradék életcélja még a csöndes tépelődés, magába mélyedés, amelyhez viszont – miért, miért nem? –, úgy ítéli meg, jól jönne egy bíborosi kalap. Meg esetleg egy sziléziai püspökség. Többéves habozás után és gyötrelem árán jutott a Szamosközy szerint "természeténél fogva minden üdvös tervet bukásra kárhoztató fejedelem" erre az elhatározásra; a császári biztosok és gyóntatója, Carillo biztatták lemondásra, meg az olasz csepűrágók, akikkel körülvétette magát, s akiket ismét csak Szamosközy "a legnemesebb nemzet szemét képviselőiként" aposztrofált. Ha jól olvassuk az Erdély történetét, rájuk pazarolta Zsigmond a legtöbb pénzt; közvetett hatalmuk akkora volt a történetíró szerint, hogy Bocskai, amikor e tékozlásért "enyhén megrótta" unokaöccsét, ezért "majdnem halállal fizetett". Maradásra intette viszont Zsigmondot az ekkoriban fő bizalmasává váló, Kovacsóczy után kancellárrá emelt Jósika István, aki talán saját fejedelmi ambícióit ápolta ezzel. Nem kizárt, hogy magát tartotta alkalmasnak az uralkodói posztra, s volt, aki azt gyanította, hogy Zsigmonddal is összejátszott; eszerint csak színleg adták volna át Erdélyt a Habsburgoknak, s amíg azok – amint az minden hasonló alkalommal történt – késlekednek a bevonulással, Jósikát fogadtatták volna el a rendekkel uralkodóként. Ez persze nehezen hihető, bár a történetben lesz még néhány nem várt fordulat.

"...a császárnak joga Erdély uralmára is kiterjed, hisz ez az országrész már több mint ötszáz éve Magyarország elválaszthatatlan része, s azzal, hogy a korábbi fejedelmek zavart keltő merészsége folytán különvált a törvényes német császár, egyben tulajdon királya többi birtokától, voltaképpen pártot ütött, és csak bitorolta önállóságát. Miután fejedelmeinek megátalkodottsága új uralomnak vetette meg az alapját, amely más és más tisztségviselőre szállt, Erdély a török szövetséggel járó különválás eredményeképpen – Magyarország nagy veszedelmére, a császárnak, Magyarország királyának pedig rendkívüli bánatára – teljességgel elszakadt tulajdon testétől, a magyar birodalomtól. Zsigmond fejedelem Rudolf császár engedékenysége folytán biztosította ugyan törvényes uralmát Erdélyben, mégis, a tartomány annyira ki van téve a török szomszédságnak és hatalomnak, hogy ha a német császár fegyverei nem védenék, nemhogy örök, de még csak huzamosabb ideig tartó békét sem remélhetne; így az ügyre és mindenkire nézve minden bizonnyal az lenne üdvös, ha a tartomány visszaszállna a császárra, az ország királyára, aki egyik császári testvérét küldené el teljes felhatalmazással, és sem gondot, sem fáradságot nem sajnálva, nagyobb elszántsággal és nagyobb sereggel védelmezné a törökök haderejével szemben, egyrészt mint a magyar birodalom védőbástyáját, másrészt és főleg pedig az Erdély kormányzójául küldendő testvérére való tekintettel." Így kezdték Zsigmond megpuhítását Szamosközy szerint a császári biztosok.

Ha csak a praktikumot nézzük: ha megérkezik Miksa főherceg a császári sereggel, s ha tiszteletben tartja a helyi törvényeket, ha megengedi, hogy a tartomány lakói régi szokásaik szerint éljenek – a fenti logika a környülállásokhoz képest vállalható. De csak a szerencsétlen kézzel kiválasztott császári biztosok jönnek. Vezetőjük Bartholomeus Petzen, a másik kettő: Istvánffy Miklós alnádor, a nagy történetíró, akinek néhány év múlva sötét szerepe lesz az Illésházy ellen lefolytatott perben, és Szuhay István püspök, aki az ellenreformáció vezető ideológusaként főszerepet visz majd a felső-magyarországi evangélikus templomok elvételében.

Bocskai a főhatalomváltás aktusa alatt mindvégig bízik a császári segítségben, illetve abban, hogy az ország sorsa a honvédő-felszabadító harchoz szükséges nyugvópontra ér. De ahogy a főherceg késlekedését látja, valószínűleg elveszíti türelmét, s ez fordíthatja ellene a talán még nem rossz szándékú, csak éppen tehetetlen, az erdélyi viszonyokat nem ismerő, az országot viszont provinciaként kezelő biztosokat. Úgy látja, elveszítette előttük a tekintélyét. Ebben nagy szerepe volt a korábban ellene is áskálódó Jósika vádjainak, akit Zsigmond – talán az ő tanácsára? – azért letartóztattat még Istvánffyék megérkezése előtt; a biztosok átveszik a volt kancellárt, aki később bitón végzi majd. Birtokai elkobzása ellen s nevének tisztázása végett Bocskai 1598 áprilisában magához Rudolf császár-királyhoz folyamodik: "Én sohasem felejtettem el, hogy bár erre méltatlan voltam, mégis császári szent felséged, valamint kedves és boldog emlékezetű szülőapja dicsőséges udvarában táplálkoztam s nevelkedtem, és az ünnepélyes egyezség után mindenkor szem előtt tartottam azt, hogy császári szent felségednek teljes alattvalói hűséggel tartozom."

A modern történeti életrajz-irodalomban általánossá vált kutatási elv, hogy a vizsgált személyiségnek mely tetteiben ragadható meg világosan a célra törekvés, a "hatalom akarása". Bocskai esetében mégsem tartjuk merő romantikának a magvasabb eszmék firtatását. Főként azért nem, mert ha igaz is, hogy körültekintően építette gazdaságát, birtokállományát, ez a cél a nagyobb koncepcióba illeszkedik bele. Egy volt számára a Báthoryak és saját emelkedése s az ennek teret adó Erdély szabadsága, nyugalma, gazdagodása. A császári hatalomátvétel e hármat egyszerre szüntette meg. Egy darabig Bocskai vitázik még a biztosokkal, aztán legyint egyet, és visszavonul a görgényi várba. Ott éri a hír, hogy Istvánffyék immár az országos kapitányságtól is megfosztották. Ez oly meglepő volt, hogy nem is akarta elhinni, neki nem ezt ígérték a komisszáriusok. A hírnök azonban köti az ebet a karóhoz. A hír többszöri megerősítésére mondja aztán a nagyúr a későbbi tanúvallomás szerint: "...ím alámegyek Fejérvárra és megértem, de ha az dolog így leszen, az elvégzett gondolatomat véghez akarom vinni!" Ez a mondat arra figyelmeztet, hogy nem először gondolkodott el azon: minek a császárnak Erdély, ha nem tudja vagy nem akarja megvédeni.

Ekkoriban indul meg "henteskés" (Szaturdzsi) Mehmed szerdár "megszámlálhatatlan csapataival", "hogy ezt az országot eltörölje a föld színéről".

 

 

8

 

"Akarók kegyelmeteknek országúl értésére adni, hogy Isten az mi kegyelmes urunkat, Báthory Zigmondot ismég meghozta, és mostan Kolosváratt vagyon. Mivelhogy penig római császárnak hazánk oltalmára való segítségében megfogyatkoztunk, magunkra gondot akarván viselni, ő felségét ismét országúl és egyenlő akaratbúl, előbbi fejedelemségének méltóságára acceptáltuk, és holnap Isten segítségéből ő felségének egy rész hadunkat eleiben is bocsátjuk. Kérjük azért kegyelmeteket egész országúl, hogy kegyelmetek is városúl, az minémű hűséggel annak előtte köztünk lévén, ő felségének köteles volt, ennek utána is velünk egyetemben kegyelmetek ugyan azon hűséggel tartsa magát fejenként."

Egyetlen mentében, egyetlen mordállyal a hóna alatt s egy inassal a háta mögött érkezett Kolozsvár alá a Sziléziából részben a maga feje után, részben Bocskai hívására hazavágtató Báthory Zsigmond, a városbíróhoz vezetteti magát, és rögtön hívatja Napragyi Demetert, a katolikus püspököt. A város vezetői a százas tanácshoz fordultak, s az úgy döntött, hogy befogadja a visszatért fejedelmet, de érkeztéről értesítenie kell a császári biztosokat. Épp e napokban gyülekezett Szászsebesen az erdélyi haderő a felvonuló törökök ellen. Hajnalra Zsigmond a feleségével is kibékült; Rudolf – Miksa megérkezéséig – Mária Krisztiernát bízta meg az ország kormányzásával, s a fejedelemasszonynak ekkorra lett elege a hiábavaló várakozásból, visszaindult Gyulafehérvárról hazájába a püspök kíséretében, s éppen ezen az éjszakán szállt meg Kolozsváron. Ami már a korabeli történetírót is elgondolkodtatta a véletlenek meg a tervszerűen összehangolt akciók valószínűségéről.

Bocskai még aznap éjjel Báthory Zsigmond hűségére esketi a szászsebesi hadat. Előbb az udvari csapatokat, aztán – Székely Mózes segítségével – a székelyeket. A feldoboltatott sereg fegyverben állt már, amikor Bocskai fölkelttette az ő posztját öröklő Kornis Gáspár főkapitányt. Annak sátra előtt hangzott el a gyakran emlegetett párbeszéd:

"– ...az istenért kérlek, Bocskai uram, ne siess, jól meggondolkodjál, mit cselekszel, mert ha ez az Maros az hátadon által folyna is, bizony soha az [áruló] nevet rólad el nem mossa!

– Vagy imígy, vagy amúgy, de immár ezen általesem; azért válassz benne, előtted vagyon mind az élet s mind az halál."

Kornisnak forma szerint talán igaza van, hiszen a hatalom átadásakor az erdélyi rendeket föleskettették Rudolfra. De maga Bocskai az országgyűlésen kimondta már, hogy a hit addig érvényes, amíg kölcsönös; ha nem jön a fölmentő-védő hadsereg, a korona eljátssza jogát. Szamosközy ezt írja Demeter püspök és Bocskai átállása kapcsán: "...biztos, hogy magánsérelmek egyiküket sem tántorították volna el adott szavuktól, ha a török háborútól való félelem és a haza gondja nem készteti őket terveik megmásítására. Tisztában voltak azzal, hogy többel tartoznak hazájuknak, mint mások kegyének; méltatlan dolognak tartották, hogy másokkal szemben kötelességtudók, magukkal szemben gondatlanok legyenek, és miközben kötelezve érzik magukat arra, hogy esküjüket – bár hiába – megtartsák, hazájukat életükkel egyetemben elvesztegetik, pedig akár eskünket, akár minden egyebünket, ami életünkkel együtt jár, zsinórmértékként a haza boldogulásához kell szabnunk. Azt mondogatták, hogy nem azok lesznek hűtlenné esküjükhöz, akik minden igyekezetükkel a haza fennmaradásán munkálkodnak, hanem azok, akik másokat feleskettetnek ugyan az ő hűségükre, de az oltalomba fogadással járó kötelezettségekkel nem törődnek: csak nekik ne essék bántódásuk, mások dolgával már nem gondolnak."

Még ugyanezen az éjszakán gyűlést tartanak a táborban. Ott Bocskai így érvel a visszatért fejedelem mellett: "...az török igen közel vagyon, az tatár azonképpen kertünk alatt vagyon, talám eddig is belépett országunkba, Maximilian herceg ő felsége késedelmes, nem tudják, mikor jő be, Zsigmond fejedelem itt benn vagyon, lássátok, mit kellessék cselekednünk, befogadjuk-e Zsigmond fejedelmet vagy ne." Amikor másodszor, már emeltebb hangon kérdez effélét az uraktól, a katonák döntenek. A darabontok közfelkiáltással Báthoryt választják. Hamar elkészül a kolozsvári gyűlésre szóló, föntebb idézett fölhívás. Aztán az országgyűlés is voksol. E tíz év uralkodóváltásainak történetében egyébként ez az egyetlen eset, amikor a rendek feltételeket szabhatnak. Szabnak is: az alkotmány, a törvények, a vallásszabadság betartására kötelezik Báthoryt, ugyanakkor nem tesznek újra hitet mellette, hanem jogfolytonosnak tekintik a régit.

Előbb, a fordulat éjszakája után a biztosok Zsigmond ellen küldenék a sereget; a szászsebesi had azonban ellenük vonul, Bocskai őrséget állít a biztosok szállása elé, aztán újrakezdődik az alkudozás. Előbb Prágával: értsék meg, hogy az erdélyiek végszükségben cselekedtek. Aztán "henteskés" Mehmeddel, hogy ne induljon Erdély felé; annak ura most már fenntartások nélkül a Porta kegyére bízza magát – nem is tehet mást, hisz a németeknek többé nem hihet. Ez természetesen újfent taktika, hiszen a kérdés nem az, hogy a pogány vagy a keresztyén tábor mellé kell-e állni, hanem az, hogy hogyan lehet elkerülni egy-egy büntető-hadjáratot. A szerdár hadnépe elárad Várad felé, amelynek helyőrsége már régebben megtagadta Zsigmondnak a hűséget, amikor a visszahívott jezsuitákat a nyakukba ültette, majd vérig sértette a hozzá ez ügyben küldöttséget menesztő katonákat. Várad végül befogadta a királyi seregeket, s az ostrommal majdnem egy évtizedre állandósul Erdélytől való elszakadása. Az erdélyi fegyverforgatókat mozgósítják tehát, s Mihály havasalföldi vajda is küld segédhadat. Egyezkednek a császáriakkal is; Miksa ekkor indítja először Erdély irányába neves, Németalföldről kölcsönkapott olasz–albán zsoldosgenerálisát, Bastát, elterelő hadműveletként a királyi seregek ostrom alá veszik Budát. Zsigmond is küld embereket a várba, Erdély kapujába; maga nem támad, csak lezárja a Körös-völgyi szorosokat, és készenlétben áll Sebes vára alatt: Várad fölszabadítására ereje nincs, de az esetleg Erdély felé forduló kisebb török egységek betolakodását meg tudná akadályozni.

Erre nem kerül sor: Várad védői több mint egy hónapon át, Kászim napjáig tartóztatják föl Szaturdzsi Mehmed hadait (aki aztán Nándorfehérváron megkapja emiatt a selyemzsinórt); ez az a dátum, amelynél a janicsárok nem harcolnak tovább. Abban, hogy sikerül kitartaniuk, nagy érdeme volt Bocskainak, aki – még váradi kapitányként – telehordatta a várat élelemmel.

S amikor minden hadnép elvonul, s át lehetne gondolni a továbbiak zálogaként a külpolitikai programot, újjá lehetne építeni a szövetségi rendszert, Báthory Zsigmondnak – noha a rendeknek úgy adta elő, hogy csakis a haza üdvéért vállalta a hazaszökést s a szerződésszegést – újra eszébe jut saját maga. Visszavágyik Sziléziába, ahol korábban a megegyezés ellenére állítólag egy ép kastélyt sem talált, ahol meghúzhassa magát. Volt kortárs, aki arra következtetett ebből, hogy a szeszély, a hisztéria után ez immár az elmebaj első megnyilvánulása, noha az a mód, ahogy mindenkit kijátszott, másfelé mutat. Bocskait ráveszi arra, hogy megint menjen föl Prágába, vállalja a császár előtt az ő hazajövetelében játszott szerepét, és szervezze meg még egyszer a hatalomcserét. Az erdélyi rendeket arról győzködi, hogy hamarosan vissza fogja adni nekik a szabad fejedelemválasztás jogát. A döntő pillanatban azonban előinti és eléjük bocsátja saját jelöltjét. Tudja, hogy meg fogják választani, hiszen a gyűlésteremben és körülötte most is, mint előző lemondása idején, ott állnak, a kardmarkolaton kezükkel, a kék darabontok, a testőrkatonák.

Bocskai és Napragyi Demeter püspök éppen szemleutat tartanak Sziléziában, a Zsigmond fejedelem számára kijelölt lakóhelyeket járják, miután Prágában ők írták alá azt a szerződést, amelyben Zsigmond Erdélyt átadja Rudolf császárnak, amikor Hodolinban utoléri őket Bocskai egyik "nemes szolgája" a hírrel, hogy az erdélyi országgyűlés már két hete fejedelemmé választotta Báthory Andrást. Még aznap levelet írnak Rudolfnak; nyilván elsősorban magukat tisztázandó, de őszinte megdöbbenésük is átüt a szövegen. S közvetlen bizonyítékuk is van arra, hogy Zsigmond titkos akciójába aligha lehettek beavatva: "Ami bennünket illet, méltóztassék császári felséged tudomásul venni, hogy becsületességünk és ártatlanságunk ebben az ügyben annyira tiszta és érintetlen, hogy nemhogy előidézői nem vagyunk ennek az eseménynek, de még csak tudomásunk sem volt róla s most sincs. Akár az is bizonyítékul szolgálhat ártatlanságunk mellett, hogy mindenki más előtt először bennünket fosztottak meg valamennyi jószágunktól; amit bizonnyal azért szenvedünk el, mert a felséges és dicső uralkodóház iránti hűségünket állhatatosan megtartottuk minden tanácskozáson."

 

 

9

 

Áprily Lajos szép drámája, A bíboros alapján, amelynek a mi szempontunkból az a legnagyobb hibája, hogy alighanem a szerzőről szól inkább, mintsem a drámai sorsú fejedelemről, más képet kapunk Andrásról, mint a korabeli források faggatása nyomán. Akinek azonban első találkozása a bíborossal éppen ennek a színdarabnak a révén történt – mint e sorok írójának is –, Báthory András minden tettében azt a tépelődő, mély érzésű és szellemében is nyitott értelmiségit ismeri föl – Palestrina az egyik motettáskönyvét részben neki dedikálta –, aki voltaképpen csak azért tért vissza Erdélybe, azért cserélte fel a varmiai püspökséget a fejedelemséggel, mert meg akarta menteni a hazáját – amiért végül csak meghalni tudott.

Báthory András azonban diplomata volt. Már ifjúkorában fontos hatalom- és egyházpolitikai posztokra szánták. Előkelő helyen szerepelt a király, az őt és testvérét Lengyelországba vivő Báthory István dinasztiaalapítási terveiben; még azt sem lehetett kizárni, hogy ő lesz az utód. Ezt az sem befolyásolta, hogy András egyházi taníttatást kapott, papi pályán indították el őt, István királynak pedig az egyik legfontosabb terve volt, hogy megszerezze számára a bíbornoki rangot. Erre akkor került sor, amikor Endrét állították a Rómába indított követség élére; ő tárgyalt a pápával a nagybátyja agyában megfogant törökellenes szövetségről – amiről egyébként András első követjárása idején, 1583–84-ben még másként gondolkodott a tiarás, másként a koronás fő – meg a rekatolizációs programról. Három év múlva Báthory István ismét unokaöccsét küldi Rómába, de a tervek sora ekkor már le is zárul; éppen András Rómában tartózkodásának idején halt meg ugyanis váratlanul István király. Minthogy a Báthoryaknak volt táboruk Lengyelországban, s legfőbb támaszuknak tekintették Zamojsky kancellárt is, akinek felesége Báthory lány, András egy darabig a trón nem legesélytelenebb várományosának mutatkozott. Amikor azonban látja, hogy családja tekintélye – főként a Miksa főhercegnek trónszéket kereső Habsburg-politika propaganda-pergőtüzében – vészesen hanyatlani kezd, a svéd – anyja révén Jagelló – Wasa Zsigmond trónra emeléséért veti a küzdelembe magát mint Lengyelország egyik bíborosa. Nem mintha meggondolta volna magát, vagy megutálta volna a politikát. A poroszföldi Varmia püspökeként s a szenátus tagjaként is viszonylag jelentős pozícióban volt már, de célja az volt, hogy Krakkó püspöke legyen; ezt nem sikerült elérnie. Bár a közismertebb feldolgozásokban kevés szó esik erről, úgy tűnik föl, két hazájában fölváltva tartózkodott, és Zsigmond fejedelemsége idején is az erdélyi politikai elitbe tartozott az 1594-es fordulatig. Ekkor, testvére, Boldizsár meggyilkoltatása után azonban zsarnoknak, gyilkosnak minősítette Zsigmondot egész Európa előtt. Az erdélyi országgyűlés erre elkobozta a birtokait, és hazaárulónak nyilvánította őt. Akkor tért vissza Erdélybe először, amikor a fejedelem – aki a rendekkel éppen kiiktatta a törvényből az őt sújtó határozatot, amit korábban maga vezettetett be oda – átjátszotta neki a trónt. Addig, öt éven át, másik testvérével, Istvánnal Lengyelországban álmodta tovább a Báthoryak dinasztikus álmát. Illetve dolgozott is annak beteljesüléséért. Valószínűtlen az, hogy ártatlanul tért haza Zsigmond hívására, s kézzel-lábbal igyekezett elhárítani magától a fölkínált fejedelemséget, ezzel szemben tény, hogy korábban, amikor megtudta: unokatestvére lemondani készül, levélben követelte, hogy ne másnak adja át az országot, amely a Báthoryak családi tulajdona.

Az sem igaz, hogy a török hatalmát akarta volna megszilárdítani a térségben, bár a Lengyelföldre alapozott Báthory-koncepció része volt az is, hogy Bécset, illetve Prágát nem szabad megerősíteni. Báthory András egy jól megszervezett lengyel–moldvai–erdélyi–havasalföldi koalíció révén akarhatott volna – majd, kedvezőbb időkbenszembeszállni az ottomán birodalommal, de az államszövetséget részben Rudolffal szemben akarta kiépíteni. Úgy azonban, hogy ne kerüljön sor kenyértörésre, a keresztény politikai egységből való kilépésre. Ennek a programnak egyik pontjaként meg akarta kérni Báthory Zsigmond szűz hitvese, a Habsburg Mária Krisztierna kezét. Uralkodásának rövid hét hónapja alatt Prága az ő fejedelem voltát sem ismerte el, nemhogy politikai szövetségesének tekintette volna. Andrásnak biztosítania kellett a szultán jóindulatát, ehhez képest a nagyvezírnek küldött üzenete meglehetősen kemény. Sztambul követelte tőle a visszafoglalt várakat, Lippát és Jenőt; ő a várakat sem akarta odaadni, és adót fizetni sem akart. Azonban nem állt mögötte hatalom – csak Rómában akadtak pártfogói. Valóban magányos, finom bölcselő, illetve művészetpártoló volt – a könyvtárszobában, illetve az aktorok között; a tárgyalóteremben következetes, kemény, ám döntő kérdésekben naiv s ezért sikertelen diplomata. A tizenöt éves háború akkori állása szerint egyébként nem volt céltalan a Sztambullal ismét egyezkedni próbáló, de Prágával is normális viszonyra törekvő egyensúly-politika. Az újabb kutatások szerint Báthory Zsigmond lemondásai mögött is ez a fölismerés állhatott, nem pedig az elmebaj.

Miközben András fejedelem így egyensúlyozott Bécs és Sztambul, Krakkó meg Róma között, onnan kapta a halálos csapást, ahonnan ingyen sem várta: a havasalföldi vajdától, Mihálytól, hűbéresétől, aki nemrég fogadott hűséget neki. Többen figyelmeztették rá, hogy ne adjon hitelt a vajda üzeneteinek, aki titokban ellene gyűjti a fegyvereseket. A kortárs szerint a bíboros elképzelni sem tudta, hogy létezhet uralkodó, aki semmibe venné saját adott szavát; márpedig a vajda többször is esküdözött. Saját fia testéből egyék – mondta egyszer –, ha elhagyná urát. Meg aztán Mihály nem lehet hálátlan – töprengett a bíboros –, hiszen emlékszik rá, hogy Erdély korábbi fejedelme, Báthory Zsigmond segített őt vajdává emelni, s ugyanő vitt segítséget neki 1596-ban, amikor Szinán nagyvezír betört Havasalföld kapuján. Még valószínűbb, hogy András nem látta át azt a játékteret, amit Mihály vajda kitaposott magának: ekkor már régen a császár titkos vazallusa volt, s a hűbéri feltételeken is sikerült módosítania. Havaselve eszerint változatlanul Magyarország hűbérbirtoka – a császár pártfogása alatt –, de Mihály immár örökös vajdája lesz. Ősszel a vajda seregeivel átkel a havasokon. Az a néhány nap, amíg Szeben falai alá ér, a bíborosnak csak arra elég, hogy összegyűjtsön pár ezer katonát. A Sellemberk melletti síkon várja be András a vajda túlerejét. "Magyar küzdött itt a magyar ellen", "egyik részről menteni, a másikról dúlni akarták a hazát" – írta Szamosközy a csata egyik döntő fordulatáról.

A vitéz és ravasz vajda személyét sokáig úgy értékelte a hivatalos román történetírás, mint aki először egyesítette a "három román fejedelemséget" (tudniillik Havasalföldet, Moldvát és Erdélyt), Szádeczky-Kardoss Lajos megfogalmazása szerint benne ünnepelték "Daco-Románia első bajnokát". Ez persze ideológia csupán.

Tudjuk, Mihály vajda eszközei közé tartozott az oklevél-hamisítás és az orgyilkosság. Mielőtt András országát lerohanta, a szabadság ígéretével állította maga mellé a székelyek egy részét, utóbb ehhez fabrikáltatott egy hamis aláírással és pecséttel ellátott császári levelet; a szöveg visszahelyezte a jussától fosztott népet régi jogaiba. Báthory András azzal, hogy a Portával tárgyalt, elárulta a kereszténységet, s ő a pogányellenes egység érdekében és ura, Rudolf császár nevében volt kénytelen kardot vonni ellene – ez volt a hivatalos indoklás. Valójában András nem lett a török vazallusa – tudta ezt akkor Rudolf is; Mihálynak, ha nem értesült volna erről (ami kizárt), legkésőbb akkor meg kellett tudnia, amikor a sellemberki csata előtt Malaspina nuncius kereste föl őt táborában, s közölte vele, hogy Prága és Erdély között megkezdődnek a tárgyalások. Az, hogy a bíboros, akiért a pápa jótállt, áruló, csak ürügy volt a leszámoláshoz s az ország visszafoglalásához. De Mihály célja más volt, mint Rudolfé. Ő legalább két vasat tartott a tűzben: Sztambullal is egyezkedett.

A bíboros fejedelemmé választása idején Bocskai és Napragyi hozták meg a hírt, hogy Rudolf a fordulatot nem ismeri el. A rendek aztán ismét Prágába küldték Bocskait, aki kérte a császárt, hogy oldja föl hűségesküje alól, mert Andrásra kellene esküt tennie, ha nem akar földönfutóvá válni. Rudolf ezt megtagadta. András pedig – tulajdonképpen oktalanul és szószegő módon, hiszen megválasztása idején ünnepélyesen megfogadta a rendek előtt, hogy nem áll bosszút bátyjáért – megidéztette (birtokai elkobzása után) Bocskait mint árulót és mint Báthory Boldizsár halálának okozóját arra az 1599 októberében tartott országgyűlésre, amelyet Mihály vajda támadása robbantott szét.

Amikor a vajda fölajánlkozott az udvarnak, hogy visszaszerzi Erdélyt, Prágában, komótosan, amint az szokásban volt, szervezni kezdték a két oldalról indított támadást. Északnyugatról párhuzamosan indult volna Basta, illetve Bocskai, aki még mindig hitt az egységes törökellenes föllépés sikerében. De nem értek oda; az udvarnál nehezen született meg a döntés, ráadásul Mihály is ráébredt, hogy fölösleges sok vezérrel osztoznia a győzelemben. Bocskainak még üzen, a nagyúr el is indul hajdúival. Két nappal a sellemberki csata után tudósítja Bastát: "Ebben az órában érkezett nemes szolgám Erdélyből, aki jelen volt a csatában. A nagy és jóságos Isten segítségével Andrást megölte a vajda." Ez persze téves hír. A Lengyelország felé menekülő bíborost – aki a hegyek között, maradék hívei körében megtartja az utolsó vacsorát – azok a csíki székelyek keresik halálra, hogy miután levágják, Mihály vajdának küldjék el a fejét, akiket éppen az a Zsigmond fejedelem döntött szolgaságba, aki elől annak idején a bíboros is menekülni volt kénytelen. De ez mit sem számít, hiszen ő is Báthory. Az Áprily-darab magja az, hogy a békét áhító püspök nyugalmat akar országának, igazságot a székelyeknek, de akarata az övékkel sosem találkozik; "sárkányvért eresztünk" – mondják a csíkiak, mielőtt levágják a fejét.

Később egész mondakör szövődött alakja köré, összekapcsolódva a bűnbánó zarándoklatokkal; Csíkban afféle népi szent lett belőle. Az egyik, néhány éve gyűjtött mondából arra következtethetünk, hogy története (jelentősen módosulva) a máig ér: "Báthori vót a vezér, lóval járt, erősen el vót fáradva. Üldözték a katonák. Ott Szentdomokoson kiment, egy pásztornál a lovát megkötte a fa alá, ő bément. Egy fehérnépecske vót ott, s a lova künn úgy kapált, ne. Ő letette a fejét a pásztornénak ölibe, elaludt, mert erős[t] fáradt vót. Mikor észrevette a katonákat, elfogták a szentdomokosiak, fejét levágták. Mikor elévitték, a román kormány azt mondta: »Jaj – aszongya –, eltakarítsátok, micsináltatok! Hát én csak aszondtam, ha elfogjátok, hozzátok ide, hogy én beszéljek vele, nem azt, hogy a fejét levegyétek!« Akkor... Kristály Andrásnak hítták azt a szentdomok[os]i katonát, az cselekedte. Egy éjszaka a laktanya előtt mentek el, és azt kiáltották: »Nagy Kristály András, jöjjön ki azonnal!« Ő kiment, többé nem láttak semmit. Úgy elvitték, többé senki nem látta. Hogy a mennyei szentek vagy ördögök vitték[-e] el, nem lehet tudni, mert Báthori egy szent ember vót. Ő átvehette volna a vezetőséget; a román kormány attól félt, hogy ő átveszi a vezetőséget, s akkó őtet kiverik esmét Erdélyből."

 

 

10

 

Mihály vajda támadása előtt Prágában Bocskait tekintették a legfőbb tekintélynek Erdély ügyében, talán a leendő kormányzót is benne látták. Ez a bizalom hamar szertefoszlott, amikor jelentéseiben érzékeltette, hogy a vajda nem a koronának, hanem magának foglalta el Erdélyt. Forma szerint helytartó volna, a sebtiben összeparancsolt országgyűléssel azonban fejedelemmé választatta magát. Mihály igyekszik Gyulafehérváron tartani, érdekkörébe vonni Bocskait, de hamar bebizonyosodik, hogy az együttműködésre nincs esély, a nagyúr tehát visszavonul bihari birtokaira, ahová már Báthory András regnálása idején kivitette erdélyi váraiból a fegyvert és a lőszert. Már korábban, 1599. november 16-án beszámol az erdélyi állapotokról Rudolf császár-királynak, s a levélben ez is ott áll: "Végezetül: a [sellemberki] csata után a székely nemesek nagy részét megölték; Gyulafehérvár közelében még azokat is lemészárolták, akiket élve hoztak oda, egyedül Iffiú János maradt életben egy fiúval; még ez idő szerint is óriási pusztításokat és borzalmas öldökléseket visznek végbe az egész országban. A karok és rendek szívvel-lélekkel várják szent felséged kegyes intézkedéseit s felséged emberét, aki majd kormányozza őket." December 23-án Johannes Barvitius császári biztosnak írja: "Ami Erdélyt illeti, nem tudom, hogy van-e őfelségének a vajdával valamiféle megegyezése, s hogy kölcsönös-e az egyetértés köztük; de az bizonyos, hogy már eddig is hallatlan latorságok, kegyetlenkedések, pusztítások és más gyalázatos dolgok történtek, minthogy nem kímélik sem a tisztes matrónákat, sőt tízévestől felfelé a szűz lányokat sem kéjvágyukban. Isten után csak őfelsége kegyébe vetik reményüket." Egy hét múlva Micatius Miklós választott váradi püspöknek, a Szepesi Kamara elnökének megy a levél: "Erdély felől kegyelmednek mostan is nem egyebet, hanem azt írhatom, hogy felette nagy zűrzavarban és hitván állapotban vadnak; ha a császár őfelsége kegyelmessége és Erdéltül való félelem az vajdát onnan ki nem viszi, meglátja kegyelmed, mi következik."

Van olyan feltételezés, mely szerint Bocskai torzképet festett a vajdáról, hiszen saját magát tartotta alkalmasnak a fejedelmi címre, úgyhogy mindaz, amit a Mihály által meghonosított idegen szokásokról, az Erdélyben ismét mindennapossá vált erőszakról írt, taktikai elem, nyilvánvaló rágalom. Csakhogy a vajda Prágában népszerű volt; komoly oka volt rá Bocskainak, ha mégis megírta megfigyeléseit, s ezzel aztán el is játszotta az udvar bizalmát. Az, ahogy a vajda berendezkedett Erdélyben, ahogy román katonákkal rakatta meg a várakat, ahogy a megvadított székelyeket – akiket persze csak eszközként használt föl, s akiknek ezért valóban "visszaadta a szabadságát" – fölhasználta, minden volt, csak éppen az eredeti terv megvalósítása nem, tudniillik hogy visszaszerzi a hatalmat a császárnak, aztán kivonul. A Barvitiusnak küldött november 7-i levelében Bocskai szinte könyörög, hogy küldjenek Erdélybe egy főrangú férfiút, hogy a rendek láthassák, Prága nem akarja az országot elkótyavetyélni. Mellesleg Mihály vajda is gyűjtött adatokat Bocskai ellen: a gyulafehérvári konvent előtt tanúvallomást kellett tenniük azoknak a nemeseknek, akiket a szászsebesi táborban feleskettettek Báthory Zsigmondra, így akartak bizonyítékokat szerezni arra, hogy a fejedelmet nagybátyja hívta vissza Sziléziából, hátha az udvart újra érdekelni fogja a kérdés. S bizonyára fontos fordulópontot jelentett Bocskai életében, hogy látta az udvar vakságát. Mihály vajda ugyanis még nem döntötte el, hogy kinek lesz a hűbérese. Az, hogy a szultán bizalmát is vissza akarta szerezni, nem hatalmi okokból kitalált és hangoztatott hamis vád. Erről ugyanis a román kortársak is tudtak, ha talán kiszínezve adták is tovább az ismereteket. A vajda fő támogatóiról, a Buzescu családról elnevezett krónikában olvassuk:

"Mihai vajda másodszor is tanácsot tartott, felemlegetve, hogy azelőtt országát ellenség vette körül minden oldalról, most pedig az Isten megadta, hogy két ország ura. És rávitte a bűne, hogy ne hajoljon meg a hatalmasabb előtt, hanem azt mondja, hogy csak akkor van szüksége a császárra, ha Erdélyt neki adja.

Rengeteg szóbeszéd indult hát el az emberek között. Mihai vajda pedig, látva, hogy Erdély békésen nem lehet övé, azokkal kezdett el tárgyalni a békéről, akik az ő legnagyobb ellenségei voltak.

Mert Mehemed szultánhoz, a török császárhoz küldött követet, aki nagy örömmel fogadta kegyeibe Mihai vajdát, zászlót is küldvén neki azon nyomban.

És követet küldött Mihai vajda a lengyel királyhoz is, hogy békét és megegyezést szerezzenek, és mivel nem nyughatott, sok üres szó hagyta el ajkát.

Amikor pedig Rudolf német császár azt látta, hogy Mihai vajda kibékült és barátságot kötött a törökkel, tőle pedig eltávolodik, igen nagy gondba esett. És úgy gondolta, hogy birodalma veszíteni fog, ha Mihai vajda a töröknek meghódol. És tervet készített, hogy miképpen űzi el majd Mihai vajdát Erdélyből fegyveres erővel.

Mihai vajda pedig nem gondolt ez utóbbi lehetőségre, vagyis hogy a keresztény császár nem engedi, hogy a szavát semmibe vegyék. Azért hát hagyta magát az ostoba tanácsoktól meg a Ieremia [moldvai] vajda iránt érzett régi haragtól vezettetni..."

De arra, hogy végül mindenkinek elege lett belőle, van egy közvetlen bizonyíték is: a vajda ellen kirobbant felkelés, amelyben nemcsak Székely Mózes – Báthory István, Zsigmond, Endre, majd Mihály hadvezére – vállalt szerepet, hanem Makó György is, az a híres kapitány, aki Mihályt szolgálta már akkor is, amikor a havasalföldiek elfoglalták Erdélyt. Székely és Makó, akik Sellemberknél egymás ellen vezették a hadat, most Mihály ellen gyűjtik a katonát. Bocskai ekkoriban partiumi birtokain tartózkodik; ha Erdélyben jár is – mint például a miriszlói csata idején –, az eseményekben nem vesz részt.

A csata előtt megjelenik egy újabb, ismeretlen hatalom. A képen egy szomorú szakállú, mellvértes férfi áll, hajadonfőtt, aki nem érti, miért kell átvonulnia a dögletes magyar mocsarakon az idegen földre, ahol egyetlen szavahihető embert sem talál. Mögötte szelíd táj, zsoldoskatonák; vallon páncélok villannak a fényben, mielőtt fölcsap az őrületes dögszag, az égett emberhús bűze. Amikor a kassai főkapitány Erdélybe érkezik, talán maga sem tudja, hogy kire fogja vezetni hadát. A fölkelt rendek két tűz közé szorultak, ekkor keresik föl követeik Bastát, sorolva nekik az ország állapotát s Mihály állhatatlanságának bizonyítékait. A generális, aki már azelőtt is bizalmatlanságot táplált Mihály vajda iránt, végül kötélnek áll; együtt söprik ki Erdélyből a vajdát, aki a Kárpátokon túl a lengyelekkel szemben – akik azért indulnak ellene, mert közben elfoglalta Moldvát – is csatát veszít, és Prágáig meg sem áll.

A fölkelő erdélyi had két vezére azonban különbözőképpen képzeli el a kibontakozást. Csáky István és hívei továbbra is a császár pártján maradnak, a Moldvából visszatért Székely Mózes viszont Báthory Zsigmond visszahívását készíti elő. De valószínűleg mindkét párt Bocskaira tolná az elmúlt nyolc év minden nyomorát. 1600. októberi lécfalvi gyűlésük – ahol büntetésképpen újra elvették a Mihály vajdához csatlakozott székelység jogait – egyik határozata róla szól:

"Miérthogy penig Bocskay István az ő sok titkos practikáival és az ország ellen hír nélkül való cselekedetivel nem csak császárnak ő felségének nagy bosszújára, és szerelmes atyafiának Maximilianus hercegnek ő felségének, sőt az egész austriai háznak gyalázatjára sokat vétett, de az országnak nagy kárt és romlást szerzett, ez országba Zsigmond fejedelmet ország híre nélkül Opóliából béhíván, és titkon az ország ellen a vitézlő népet melléje esketvén, mellyel az egész országot mindeneknél, és minden keresztény fejedelmeknél ily nagy infámiába és gyalázatba hozá, hazánkat is nagy pusztításával, dúlásával sok helyeken megsértegette, rontotta; minek okáért, hogy ennek utána is efféle nyughatatlan elme miatt hazánk hasonló veszedelemben ne forogjon, végeztük – kíről kívánjuk, hogy az ország követi császár őfelségét ország nevével megtalálják –, hogy itt benn Erdélyben semmi közi, semmi jószága, se birodalma ne légyen, és közinkbe, soha Erdélybe lakóul ne szállhasson, avagy másképpen." Hogy kik lehettek a passzus értelmi szerzői, talány, de valószínűleg azok körében kell keresni őket, akik András vagy Mihály uralma idején részesedtek Bocskai elkobzott birtokaiból. Egy biztos: az egész közösség ellene van, s jellemző – amint ezt Benda Kálmán részletezte –, hogy megfordítják a régi érvelést: korábban az volt ellene a vád, hogy kiragadta Erdélyt a török érdekszférából, s a Habsburgokhoz kötötte, most meg az, hogy elárulta a császár-királyt. A biztosok megfigyeltetik a sokadik fordulatot szentjobbi várából szemlélő nagyurat – akinek orgyilkosok által való eltétetését Basta korábban javasolta már, csak nem volt módja hozzá –, fölcsalják az udvarba, ahol kinevezik az erdélyi ügyek tanácsosának, de csak forma szerint; gyakorlatilag "tisztes fogságban" tartják. Közben a Lécfalván ellene s a Mihály vajda mellé álló székelyek ellen törvényt hozó rendek között ismét felülkerekedik – a zsoldosok tobzódása miatt is – a Báthory-párt. 1601 elején Kolozsváron gyűlést tartanak, ahol is a többség Zsigmond fejedelem újabb visszahívására voksol. Ez az a gyűlés, amelynek idején Mihály vajda legkegyetlenebb zsoldosvezérét, Baba Novákot nyárson sütik meg a Szabó-bástya mellett, ahol most a szobra áll. Basta azt hiszi, rosszul hall, amikor bejelentik neki a döntést. A generális, aki sokáig nem volt népszerűtlen kormányzó, többé nem hisz az erdélyieknek. Egy-két év múlva, amikor azt hiszi, örökké ő irányíthatja majd a császár nevében a tartományt, amikor reméli, hogy minden ellenfelét lesöpörte már a porondról, Szamosközy szerint efféle beszédet intéz azokhoz, akik a vérfürdőkből élve kerültek ki: "Látom, hogy olyan embereket kormányzok, akik sem a szabadságot, sem a szolgaságot nem tudják elviselni. Valami velük született, fonák és szánalomra méltó lelki betegségben szenvednek, közben visszaélnek fejedelmeik engedékenységével. Sem jutalom, sem büntetés nem tudja őket engedelmességre kényszeríteni. Eljön az idő, de már elő is fordult, hogy tulajdon bűneik miatt fognak szenvedni. Mert eddig is, ami bajuk esett, saját hibájukból zúdították tulajdon fejükre. Mindazokat a honfitársaikat, akiket eddig elvesztettek, nem a győztes haragja pusztította el, hanem a saját vakságuk miatt kirobbant háború emésztette el. Odáig jutottak esztelenségükben, hogy szünet nélküli lázongásaik következtében Erdély ebbe a nyomorúságba süllyedt, amit szemünkkel láthatunk." De a generálisnak nincsen maradéktalanul igaza. Hatalmasabb erők játékszere lesz addigra az ország, ahol egymást váltja három-négy idegen hatalom, s aki nem foglal állást valamelyik fél mellett, azért, ha meg állást foglal, azért lesz halál fia.

Basta a kolozsvári gyűlés után kivonul Erdélyből, majd – miután Prága parancsára összebékül az udvar kegyeibe újra beférkőző Mihály vajdával – megint hadba indul a hazájába visszatért Zsigmond fejedelem ellen. Arra, hogy mi várható abban az esetben, ha győznek, már korán következtetni lehetett abból, hogy kifosztották az egyébként császárpárti Szilágyságot. Goroszlói győzelmük után, ahol Báthory Zsigmond vezette az erdélyi sereget – és valószínűleg az ő taktikai hibája miatt következett be a magyar vereség –, Prága két embere között talán a követendő módszer fölött tör ki a közvetlen vita: Basta sarcolni, Mihály pedig rabolni és égetni akar. A valódi ok persze a főhatalommal kapcsolatos eltérő elképzelés. Basta cselekszik gyorsabban: felkoncoltatja a vajdát, majd a székelyek szabadságát most már – persze későn – visszaadó Báthory Zsigmonddal paktál le Székely Mózes feje fölött; a volt fejedelem kész ismét odahagyni Erdélyt. Székely Mózes pedig a szétvert erdélyi sereg töredékével még egyszer csatát áll Tövisnél, aztán török földre vonul. Ahonnan majd a szultáni athnámé-levéllel és a tatár seregekkel tér vissza. Erdély történetében először érkezik onnan a szabadság – vele a toronyról toronyra szálló tűzkakas, rablás, erőszak, pusztulás. "...Mózes, akiről elmondottuk, hogy ügyének elvesztése után a törökökhöz menekült, hazáját fel akarván szabadítani a német uralom alól – írja Szamosközy –, nem pusztulhatott másképp hazájáért, csak úgy, hogy hazáját is tönkretette." Az új mozgalom első győzelmeit kísérő események egyike már efelé mutat.

Székely Mózes bevonulásának idején Lugos várát az egykori dunántúli törökverő, berenhidai Huszár Péter védte; pár éve vállt vállnak vetve harcoltak még, együtt próbálták megfordítani a sellemberki csatát. Most életre-halálra álltak egymással szemben. A lugosiak – hogy önként és őszintén vagy kényszerből és színlelve-e, éppoly eldönthetetlen, mint ennek a tíz-egynéhány évnek számos más eseményénél – az ostromlók mellé álltak, beengedték őket a városba, sőt, ha igaz, a várba is ők vezették be a törököket. A foglyul ejtett Huszár Pétert Székely Mózes átküldte a segédhadakat vezérlő Bektas pasához, aki hiába akarta megmenteni az általa tisztelt ősz katona életét; tatárjai, akikben a vén huszár annyi kárt tett még nemrégiben is, körülvették vezéri sátrát. A tüntetés egyre fenyegetőbb lett, végül Bektas, belátván: nemhogy a Huszár Péter életét, de még a sajátját sem tudja megoltalmazni, kiadta foglyát a tatároknak, akik ott a vezéri sátor előtt rituális szertartás szerint végeztek vele: véréből előbb a murza ivott, majd másokat is odaengedett a csonka tetemhez, amelynek fejbőrét lenyúzták és kitömték.

Basta újra kiszorul Erdélyből, a fegyverben álló rendek által fejedelemmé választott egykori sókamarást és hivatásos katonát uralja már az ország. Prága kénytelen egyezkedni, s a tét a független nemzeti fejedelemség elismerése. Aztán az udvar – egy másik vazallust keresve – megtalálja az új havasalföldi vajdát, Radu ¤erbant, aki éppúgy esküt tesz Székely Mózesre, mint egykor Mihály Báthory Andrásra, s ő is, mint elődje, maga mellé próbálja állítani a székelyeket. És ő is akkor támad, amikor a fejedelem alig tud összeszedni néhány ezer katonát. A megmaradt nemesség viszont – tagjai tudják, hogy ez az utolsó esély – nagy számban vonul a brassói papírmalom mellé, ahol aztán Radu seregei lemészárolják a tatár segédhadak megfutása után. Székely Mózes megnyúzott koponyáját majd Weiss Mihály, a brassai bíró menti meg, hogy saját kertjében eltemetve védje meg a további megcsúfoltatástól.

Most már Basta maradna Erdély korlátlan ura, ha nem lenne jelen két még nagyobb hatalom: az éhínség és a járvány, amelyek versenyt pusztítanak zsoldot rég látott hadaival, a vallonokkal és a hajdúkkal. A kiürített Gyulafehérvárra bevonuló császári katonák például hatvan koldust találtak a falak között; mindet megölték a négy legerősebb kivételével, akiket alkalmasnak találtak arra, hogy a többi hullát eltakarítsák. A generális annyit ért meg a történtekből, hogy az erdélyi nemesség állhatatlansága okozta az elmúlt fél évtized minden tragédiáját. Gyűlésre hívja a rendeket Dévára, menlevéllel, s – amint Szamosközy följegyezte – megkérdi tőlük: igazságot akarnak-e, vagy kegyelmet? És mert nem fogják föl, hogy minden az ő lelkükön szárad, elönti a düh, és beszólítja a hóhérokat. Ott állnak mind a gyűlésteremben, akik megmaradtak a Mezőkeresztesnél, Sellemberknél, Miriszlónál, Goroszlónál, Tövisnél, Brassó mellett elesett vagy a zsarnokok által összevagdaltatott Csákyak, Bornemiszák, Tholdalagiak, Laszkóiak, Apafiak, Kemények, Aporok, Alárdiak, Daczók, Danielek, Kabósok, Kornisok, Kendeffyek, Kálnokiak, Thoroczkaiak és a többi családok sarjai közül, és néma döbbenettel várják a halált. Ekkor robban be a terembe az ajtónállók sorfalát áttörő, Basta oldalán küzdő és bizalmát bíró Sennyei Pongrác: "Hát így kell végignéznem polgártársaim lemészárlását? Akiket a háború csapásai meghagytak szerencsétlen hazánknak, azoknak a vére az országgyűlés helyét, a bajbajutottak menedékét árassza el? A kegyes sors kiragadta őket az egész ország pusztulásából, most azt lássam, hogy életükkel hóhérkéz végez itt? Mennyivel jobb lett volna..." Itt forrásunk szerint a generális a magyar főúr szavába vág: "Mit érdekel az téged, hogy mi történik velük, amikor neked semmi bajod?" Sennyei – illetve Szamosközy – így kezdi a válaszát: "Nagyon is érdekel, hogy élnek-e, vagy meg kell halniuk. Természetes, hogy engem is lesújt honfitársaim halála. Nemcsak a kegyelet, az isteni és emberi dolgok kölcsönös köteléke fűz hozzájuk, hanem a közös haza is, amely minden egyéb kapcsolatnál feljebb való; egyszóval sorsom és helyzetem is részesévé avat minden örömüknek és bánatuknak. Továbbá társukká tesz a vérrokonság, összeházasodás, barátság és egyéb emberi kapcsolatok, melyek folytán igenis természetes, hogy keserves és gyászos végzetük engem is lever. Hát ezért szereztem világéletemben annyi érdemet szerencsétlen hazám javára, vagy legalábbis igyekeztem érdemeket szerezni, hogy most pusztulását kelljen szemlélnem, és sírjához kelljen kikísérnem? Hát ez a jutalma Rudolf császár iránt tanúsított hűségemnek? Ez a gyümölcse és díja minden fáradságos munkámnak, amit életem kockáztatásával és vérem ontásával végeztem? Itt lássam szemem előtt pusztulni mindazt, amit a végzet irgalma az elmúlt esztendők csapásaiból meghagyott? Akkor vitess engem is közéjük, végeztess ki engem is velük! Inkább temessenek engem is velük, ne kelljen őket túlélnem! Mert mi is lenne ezután életem vigasza? Miféle utódokban reménykedhetnék? Kitől várhatnám az ország sorsának jobbra fordulását, ha – mint hazánk roppant hajótörésének együvé sodródott roncsait – most őket is elnyeli a halálos örvény? Ezután vadállatok módjára, az emberi közösségből kirekesztve, magányban és éktelen barbárságban élünk? Irtsd akkor ki és pusztítsd el gyökerestül vérünk utolsó maradványait is: a főket, a közép- és alacsonyrendűeket, az egész országot."

 

 

 

 

JEGYZETEK

 

Az esszé első részének megjelenése után Gömöri György hívta föl a figyelmemet arra, hogy a magyar szakirodalomban többször vissza-visszatérő, az én írásomban is szereplő utalás, mely szerint Báthory István, a későbbi lengyel király a padovai egyetemen tanult volna, téves forrásértelmezésen alapul. Ezt Gömörinek a Báthori-legendák és a tények című rövid, a Történelmi Szemle 2000. 3–4. számában közölt tanulmánya, melyet a szerző jóvoltából olvashattam, maradéktalanul be is bizonyítja. Báthory István fiatalon valóban megfordult Itáliában, de nem egyetemistaként. Az a Báthory István pedig, aki valóban ott tanult, az ő neveltje, András bíboros-fejedelem testvére volt. A király padovások iránti, általam is említett rokonszenvének tehát nem a közös indulás volt az alapja, hanem – bizonyára – tudásuk tisztelete.

A szövegben szereplő idézetek lelőhelye: A Magyari István-idézetet lásd: Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól. Sajtó alá rendezte: Katona Tamás. Az utószót Makkai László írta. Magyar Helikon, Budapest, 1979 (Bibliotheca Historica), 97. p. Huszár Péter portréját Takáts Sándor írta meg: Berenhidai Huszár Péter. Lásd például uő.: Buda két árulója. Válogatta, sajtó alá rendezte és az utószót írta: Réz Pál. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979 (Olcsó Könyvtár), 95–124. p. Teuffel jelentését a végvári tisztekkel folytatott vitáról lásd ugyanott, 110. p. A törökök békebontásáról a tárgyalások idején: G. Illésházy István nádor följegyzései 1592–1603 és Hídvégi Mikó Ferencz históriája 1594–1613. Bíró Sámuel folytatásával. Közli: Kazinczy Gábor. A Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottmánya, Pest, 1863 (Magyar Történelmi Emlékek – Monumenta Hungariae Historica. Második osztály: Írók. 7. köt.), 83–84. p. Káthay Mihálynak a kállói vár őrségével kapcsolatos leveleit lásd Literátor-politikusok levelei Jenei Ferenc gyűjtéséből (1566–1623). Sajtó alá rendezte: Jankovics József. Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete – József Attila Tudományegyetem I. sz. Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke, Budapest–Szeged, 1981 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 5.). Az idézett passszusok: 81., 84., 87., 91. p. Illésházy Batthyány Ferencnek írott levelét lásd ugyanott, 23–24. p. (A könyv a leveleket betűhíven közli, én a mai helyesírási irányelveknek megfelelő átírásban. [A régebbi kiadásokból idézett passzusoknál máshol is így jártam el, meghagyva mindent, amit stíluselemnek minősítettem.]) Báthory Zsigmond helytállásáról a mezőkeresztesi csatában: Baranyai Decsi János magyar históriája [1592–1598]. Fordította és a bevezetőt írta: Kulcsár Péter. Európa – Helikon, Budapest, 1982 (Bibliotheca Historica), 339. p., a lejjebb Hasszán pasa leveléből vett idézet uo. 350. p.

Bocskai levele Mária Krisztierna fejedelemasszony nevében Beszterce városának 1596. február 28-án: Bocskai István: Levelek. Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította: Benda Kálmán. A latin nyelvű leveleket magyarra fordította: Kenéz Győző. Európa – Kriterion, Budapest–Bukarest, 1992 (Téka), 23. p., a Szabó Orbánnak 1597. november 4-én Báthory Zsigmond nevében írott levelet lásd ugyanott, 26. p. Szamosközy véleménye Báthory Zsigmondról: Szamosközy István: Erdély története (1598–1599, 1603). Fordította: Borzsák István. Válogatta, a bevezetést és a jegyzeteket írta: Sinkovics István. Európa, Budapest 1981 (Pro Memoria), 76. p. Benda Bocskai nyugati megítéléséről: Benda Kálmán: Bocskai István 1557–1606. Franklin, Budapest [1942], (Magyar Életrajzok), 72. p. A császári biztosok érvei, amivel ráveszik Zsigmondot, hogy adja át Erdélyt: Szamosközy István: i. m. 58. p.; a Bocskai Rudolf császárhoz írott 1598. április 22-i leveléből vett idézet: Bocskai István: Levelek. I. m. 28. p. Ahogy Bocskai reagál a hírre, hogy leváltották a főkapitányságról, berenhidai Huszár Péter későbbi tanúvallomása szerint: Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Történelmi bevezetésekkel. A M. Tud. Akadémia Tört. Bizottsága megbízásából szerkeszti Szilágyi Sándor. IV. köt. 1597–1601. M. Tud. Akadémia, Budapest, 1878. (Magyar Történelmi Emlékek – Monumenta Hungarica Historica), 228. p. Meghívó a Báthory Zsigmond visszatérése utáni kolozsvári tábori gyűlésre: uo. 189–190. p. Bocskai és Kornis párbeszédét a szászsebesi táborban általában Szilágyi Sándor rekonstrukciója alapján idézik; én Váradi Lencsés Mihálynak a gyulafehérvári konvent előtt tett tanúvallomásából vettem át (a Szilágyi által használt kulcsszót pótolva): Erdélyi Országgyűlési Emlékek. IV. köt., i. m. 240. p. Amit Bocskai Zsigmond visszafogadása érdekében mondott a szászsebesi táborban tartott gyűlésen, lejjebb Szalontai Tholdy István tanúvallomásából idéztem, i. m. 227. p. Szamosközy álláspontja Bocskaiéknak a visszatérő Báthory Zsigmondhoz történő csatlakozásáról: Szamosközy István: Erdély története..., i. m. 115–116. p. A Bocskai és Napragyi 1599. április 16-án Rudolfnak írt leveléből vett passzus: Bocskai István: Levelek. I. m. 30. p.

Szamosközy a sellemberki csatáról: Szamosközy István: Erdély története... i. m., 272. p. Bocskai üzenete Bastának Báthory András vereségéről: Bocskai István: Levelek. I. m. 41. p. A Báthory Andrással kapcsolatos mondát gyűjtötte és idézi Magyar Zoltán, lásd uő.: Báthori Endre alakja az erdélyi néphagyományban. Stúdium, Kolozsvár, 1998, 22. p. (Adatközlő: Fábián Péter, Gyimesfelsőlok.) Bocskai leveleibe foglalt véleménye Mihály vajdáról és a sellemberki csata utáni erdélyi állapotokról: Bocskai István: Levelek. I. m., 48–49., 55., 60. p. A Buzescu-krónika részletét az alábbi kiadványból idéztem: Kutassátok az írásokat. Román krónikaírók munkáiból. Válogatta, előszóval és jegyzetekkel ellátta: Pompiliu Teodor. Fordította Varró János. Dacia, Kolozsvár-Napoca, 1983 (Tanulók könyvtára), 124. p. A lécfalvi gyűlés határozata Bocskairól: Erdélyi Országgyűlési Emlékek. IV. köt., i. m. 559. p. Basta szidalmazza az erdélyi rendeket: Szamosközy István: Erdély története..., i. m. 475–476. p. Szamosközy Székely Mózesról: Szamosközy István: uo. 300. p. Sennyei Pongrác és Basta vitája: uo. 472–473. p.

 

 

 

*Az esszé első része 2004/9. számunkban olvasható.