Kortárs

 

Czigány György

 

A lét pillantása

 

Se én és senki hű szerettem
nincs sehol már, csak itt egyetlen
Euridike-pillanatban:
hogy ezért életünket adtam,
nem kár, hozzám közel hajoltak,
megvannak mind a holtak.
Megvolt, még van s az egymásután léte
a nincs-jelenben rendeződik térbe,
ahol elménk halottas háza
napjainkat kiterítve vigyázza
a mezítelenné sápadt színeket.
Kiszáradt, megbámulható lelet
a szőlőszem a présben, téglatonnák
óvóhely-tűzvész karjaiba fonták,
romfalak háltak vele odalenn.
Kis szőke lányból van e pergamen:
telefirkálhatjuk-e testét,
ígérve jövendő szerelmét? –
darabka lét a szűnő pillanatban.
Nem egyszer halunk meg, de szakadatlan.
Sírkamra-kellék: megtestesült álom
mintha mintázná mozdulatlanságom.
Különös múzeumi tárgy, nem is temették.
Képzeletünknél szegényebb az emlék:
a lányarc-derengésben megbukott
teremtés fénye, és minden, ami tünde
mégis, mintha Isten csukott
szemhéja alá menekülne.

 

 

 

Vásárfia kaleidoszkóp

 

Súlya lehet lélegzetének,
ha szárnya a körhinta-létnek.
Hűtlenül hagyja el térdeit
– virág nyílt – szoknya emelkedik.
Égő, távoli katedrális
lehet egy levetkezett lány is:
megáll hócsipke-kövületben,
fölnyújtózó önkívületben.
Rozetta szíve gyúl ki s márvány
alakban mennyei szivárvány.
Hajcsatja az fönn, vagy csillag ég? –
tüzeit elrejti még az ég.