Márkus Béla
Hozsanna néked, Wass Albert?
Két dokumentumkötet margójára
A Kráter Műhely Egyesület a Wass
Albert-életműsorozatnak immár a 35. és 36. kötetét
bocsátotta útjára. Az előbbi, a szerző életét úgymond a
sajtó tükrében láttató könyv a Töretlen hittel ember
és magyar címet viseli, az utóéletét szintén a sajtó
alapján bemutató másiknak pedig az Isten kenyere a
címe. Ez egy román parasztot idéz, aki szerint Wass Albert jó
ember volt, olyan, mint Isten kenyere. A kötetek
összeállítója és egyben a sorozat szerkesztője, Turcsány
Péter nagyon is tudatosan emeli ki a jóság és a töretlen
hit, az emberség és a magyarság gondolatát. Ezek
hangsúlyozásával és hangoztatásával még sikeresebbnek
hiheti azt a küldetést, amelyet az íróról elnevezett terem
avatóján egy országgyűlési képviselő is méltatott, "az
egyik legszentebb és kézzelfogható nemzetstratégiai szellemi
folyamatként" tartva számon a 20. század "nagy
mesemondója" műveinek egyre ismertebbé és népszerűbbé
válását. A népszerűség különösen a határokon túl,
jelesül a romániai magyar olvasók körében óriási,
már-már hihetetlen mértékű. A magyar olvasáskultúráról
értekező Katsányi Sándor nem firtatja eme hirtelen támadt
érdeklődés lehetséges okait, mint ahogy azt sem taglalja,
hogy milyen szerepet játszott ebben a marosvásárhelyi Mentor,
úgy is mint az életmű erdélyi sorozatának kiadója, s úgy
is mint a Kráter ellenlábasa, vele a kiadói jogok ügyében
hosszú ideig pereskedő cég. Azt viszont kiemeli, hogy
Erdélyben az olvasás mintegy erkölcsi feladat, az
önazonosság megvédésének eszköze, ott ragaszkodnak
legjobban az irodalmi értékhez és a nemzeti hagyományhoz.
Ebben az összefüggésben érdekes igazán az az 1998. júniusi
felmérés, amely szerint Erdélyben Jókai után és a Biblia
előtt Wass Albert a legtöbbet olvasott szerző, őket követi
Mikszáth és Móricz, Gárdonyi és Rejtő, Petőfi és Steel,
majd Sütő András következik. Nincs semmi túlzás tehát
azoknak a véleményében, akik Wass-kultuszt emlegetnek. Inkább
az a meglepő, hogy milyen kevesen figyelnek és figyelmeztetnek
az ennek nyomán szinte önkéntelenül adódó
irodalomtörténeti feladatokra. Még meglepőbb, ha az igazán
komolyan veendő szempontokat nem egy szakmai lap veti föl,
hanem például a Heti Világgazdaság, igaz, a kisebbségi
magyar irodalmak egyik legjobb ismerőjét, Pomogáts Bélát
idézve. Őrá hivatkozva kerül szóba az évtizedeken át
elfeledett (vagy elhallgattatott) írók felfedezésének
"neofita buzgalma", de az is, hogy a vágyott cél – a
viták során majd kikristályosodnak, megmutatkoznak "az
alkotó valódi értékei" – még messze van, a Farkasverem
szerzőjének munkássága körül nem alakultak ki
irodalomtudományi viták.
("A sajtó tükrében"?) Kérdés,
hogy a mostani két kötet serkentője lehet-e a politika vagy az
ideológia helyett az esztétika vagy a poétika színtereit
választó eszmecseréknek. A második kötet előszava kecsegtet
efféle reményekkel, hiszen a munka legnagyobb erényének
mondja, hogy "a tisztánlátás feltételeit meg kell
teremtenünk mindenki számára", ezért "a pontos és
aprólékos sajtótörténeti feltárás Ariadné-fonalát
kívánjuk kézbe adni" – ám ahogy a pontosságra, úgy a
tisztánlátásra is hamar rácáfolnak a könyvek. Velük
egyelőre az életmű tárgyilagos megméretésének reménye
oszlik el, és nem az a köd, amely a szerző életének egyes
epizódjai s a halála körül támadt. Támadt, mert
folyton-folyvást támasztották, és támasztják ma is,
főként újságírók, de egy-két nagyra hivatott író,
irodalomtörténész-jelölt is, élükön a sorozat
szerkesztőjével, e válogatások összeállítójával. Mintha
nem a pályaív megrajzolásában, a művészi teljesítmény
értékelésében, az egyes alkotások elemzésében lennének
érdekeltek, hanem a szerző mint magánember erkölcsi-morális
megítélésében. (Egy-két kényes pont azonban itt is
kitapintható lenne. Például hogy az Amerikába való
kivándorlás nem egy "megromlott házasság" következménye
volt-e.) Mindez persze csak felmagasztalást jelenthet, nem
egynémely tett, cselekedet helyes, becsületes voltának
latolgatását – máskülönben nem azzal záródna az író
első kötetbeli bemutatása, hogy "minden hazai és
emigrációban írt művéből sugárzik" "magasrendű
erkölcsisége, mítoszteremtő kifejezőereje". Hozsanna
néked, Wass Albert? – emeljük magasra, fölibénk, ahelyett
hogy a műveihez hajolnánk közel? Csupa lelkes méltánylás,
csupa felsőfok a dicséretekben aztán itt is, ott is – a
kötetek végére érve Madách mondatát mormolhatjuk, kérdő
hangsúllyal: "Csak hódolat illet meg, nem bírálat".
A szó szoros értelmében is, mivel a kötetek
bírálatokat elvétve ha tartalmaznak. Nem adva ennek okát s
magyarázatát, szinte teljesen lehetetlenné teszik, hogy az
író emlékezete az alkotásairól szóló kritikák,
recenziók, tanulmányok, esszék által elevenedjék meg.
Különösen követhetetlenek e tekintetben a válogatás
szempontjai: közzétesznek több olyan naplójegyzetet, levelet,
hangfelvételt, beszámolót, amelyik nem jutott
nyilvánosságra, ugyanakkor kihagynak több olyan cikket,
amelyikre meg más írások utalnak, hivatkoznak. Ilyen módon
megtévesztő a könyvek közös alcíme, "a sajtó
tükrében" – egyszer használhatatlan, csupa vakfolt a
tükör, másszor pedig, mint valami varázseszköz, azt is
mutatja, ami nincs előtte, ami láthatatlan. De homályos az is,
mi tartozik itt a sajtó fogalmához: a napi- és a hetilapok
igen, a folyóiratok, periodikák viszont nem? A
következetesség nyomai föllelhetetlenek. Aligha vinne persze
előbbre, ha tudni lehetne, mi indokolta például a Tamási
Orosz János emlegette Magyar Fórum-beli cikk kihagyását, vagy
mi a Murányi Gábor által szóba hozott, Népszabadságban
közölt kritikáét. Mi annak az Élet és Irodalom publikálta
nekrológnak a mellőzését, amelyre pedig az életmű-bibliográfiát
épp a Kráter gondozásában megjelentető s így a tények,
adatok ismerete tekintetében minden bizonnyal a legalaposabb,
legmegbízhatóbb Balázs Ildikó hívta fel a figyelmet? Muszáj
volt kirostálni Tamás Gáspár Miklós nyilatkozatát, csak
mert az "egyik ultraliberális hetilapnak" fejtette ki a Wass
Albertet mint "egyetlen szórakoztató fasisztánkat"
aposztrofáló szélsőséges véleményét? De ha a közéleti
filozófus szellemeskedése, jópofáskodása nem ismer
határokat, akkor kötelező követni abban, hogy sem az őt
minősítő G. Németh Éva, sem a lábjegyzetelő Turcsány
Péter vagy munkatársa, Beyer László nem ismeri föl, Veres
Jánosnak avagy Andrásnak hívják-e azt az
irodalomtörténészt, aki a budapesti Wass-szobor
felállításának dolgában döntő bizottság tagjaként a
Tamás Gáspáréhoz hasonló véleményen volt? Tudni az
apjáról, hogy a legkeményebb rákosista időkben belügyi
államtitkár volt, ám nem tudni, mi a neve? Ugyanide vág a Hit
Gyülekezetének lapjaként idézett Hetek esete: miért vélik
úgy, hogy az olvasó megelégszik a minősítéssel –
"nagyon durva cikkben támadta meg" az írót –, a
szemelvényre viszont már nem kíváncsi? Más előjellel bár,
de ugyanez a helyzet Pomogáts Béla Daday Loránd és Wass
Albert védelmében című, a Romániai Magyar Szó közölte
cikkével: legyen elég annyi, hogy állást foglalt, egy másik
lábjegyzet még azt az aligha hízelgő tényt is tudatja, hogy
Várdy Béla érveit használta fel, és kész! Mintha valóban
annyira egyszerű lenne a képlet, ahogy ezt a Kráter Műhely
Egyesület elnöke megfogalmazta: akikben ellenérzést vált ki
az író, azok nem ismerik, akik viszont ismerik, azok nem
idegenkednek tőle. Ez a Gruik Ibolyának mondott tétel
megjelent pedig – előzetesen a kötetek pontosságáról és
alaposságáról is valami kis ízelítő – "2004. február
végén egy délvidéki magyar nyelvű lapban". Hogy mennyire
hiányosak és hanyagok másutt is a hivatkozások, a
forrásmegjelölések és a jegyzetek, ennek bizonyítására
szükséges lesz még több példát is felhozni –
elkerülendő a vádat, hogy állításaink amúgy légből
kapottak. Egyelőre azonban még érdemes tán azon töprengeni,
hogy az előbb emlegetett cikkek kimaradása vajon
összefügghet-e az olyan írások bekerülésével, mint – sok
egyéb mellett – Olysói Kornéliáé, Dolozim Márta
diáklányé vagy az önismétlésektől, köztük szarvashibák
ismétlésétől sem visszariadó Inámi Zsófiáé. A legelső,
a kéziratban kapott (s maradt) levél Wass Alberttel
kapcsolatban még a közhelyeket is tévesen mondja. A kötetben
más egyéb szerepét nemigen találni, mint hogy alkalmat teremt
találgatásokra: vajh ki lehetett az a romániai magyar író a
hatvanas évek elején, akit a levélíró apja oly
mérhetetlenül utált, és hol firkásznak, hol "kommunista
titánnak", hol meg a Helikon szellemi vagyona
államosítójának nevezett? A szerkesztő – lábjegyzet
tudatja – tapintatos: nem kívánja az inkriminált író
nevét a nyilvánosságra hozni. Ha tapintatosabb: a levéllel is
ezt teszi. A diáklány egyszer felmondja a leckét, máskor
idéz, a végén pedig óv, figyelmeztet: arra kér, hogy
"jöhet német, orosz, EU-megszállás", őrizzük meg
magyarságunkat, habár ez "a nép az EU-hoz csatlakozás
végett nem lehet soha szabad!". A harmadik szerző, aki
monográfiát tervezett (vagy tervez) írni úgymond "az
összmagyarság nagy öregjéről", többször is szerepel a
kötetben, de rögtön az első megszólalása igen lehangoló.
Egy középiskolás se engedhetné meg magának, amit ő most és
később is megenged – ráadásul először még a szerkesztői
helyreigazítás is elmarad –, hogy "a partiumi
Mezőségről, Arany János tágabb pátriájából"
származtassa a hősét. Olyan ez, mintha Mikszáthot, a nagy
palócot az Ormánsághoz kapcsolná, vagy Kosztolányi
Bácskájáról tudatná, hogy a Szigetközbe esik – és
lehetne még ötleteket lelni a képtelenségekhez.
Hasonlóképpen az olyan magabiztos
állításokhoz, amelyek hitelét semmi sem szavatolja ugyan, de
minél többször hangzanak el, minél rögeszmésebben
ismétlődnek, annál bizonyosabb, hogy majd visszhangozzák
őket. Terjednek, akár a pletyka – sajnos. Szinte lépésről
lépésre nyomon követhető a formálódásuk, kialakulásuk. A
Mezőség írója életének és utóéletének megannyi
eseménye fényesedik így legendává, lesz megfejthetetlen
titkok tárgyává – sajnos. A halála körülményei. A
Nobel-díjra jelölése. Az emigrációban betöltött
"írófejedelmi" szerepe. Az ellene tervezett
merényletkísérletek – egypár ezek közül, és akkor még
szóba sem kerültek azok az apróságok, amelyek pedig annyi
találgatás és tévedés, valamint kinyilatkoztatás forrásai.
A Baumgarten-díja. Az Erdélyi Helikonnal való viszonya. A
bírósági halálos ítélete 1946-ból. Az Amerikába való
kivándorlásának körülményei. Aztán két alapítvány, a
halála után a hagyaték dolgában és az életműsorozat
megjelentetésének ügyében annyi vitát fakasztó. Az egyik,
amelynek létrehozásában még ő is segédkezett, és a másik,
amelyet a fiai alapítanak, a tudtával, valószínűleg.
Jószerivel az előbbi témákról való beszéd tölti ki a
könyvek kereteit. Ezzel párhuzamosan az egyes írások
szerzői, vallomástevők, nyilatkozók szinte versengnek abban,
ki milyen címre érdemesíti hősét, ki mekkora rangra emeli.
(Öngyilkosság?) Wass Albert nem
lett öngyilkos – ugratja ki például az Új Időkben egy
cím tényként és egyben a család által közzétett
gyászhír cáfolataként azt, ami legfeljebb a cikkíró
sejtése, vélekedése lehetett és lehet, hiszen sem
szemtanúként, sem halottkémi minőségben nem volt jelen az
"arisztokrata s közben (sic!) talpig ember, ízig-vérig
keresztény felelősségtudatú erdélyi-partiumi (ismét sic!)
jelenség" halála beálltakor. Már meg sem lehet lepődni
azon, hogy az állításként közölt feltevését mire
alapozza: arra – és ezt egy újabb dolgozatában nyíltan ki
is mondja –, hogy csak bizonyos személyeknek lehet érdekük
elhitetni, "agyakba kalapálni" a világirodalmi rangú
szerző "egész életét, személyét és teljes életművét
hiteltelenítő öngyilkosságot". Akik esetleg
értetlenkednének, például Márai Sándor sorsára gondolva,
hogy miképp függ össze egy életmű hitele és egy magánember
öngyilkossága, azok számára szolgálhat magyarázatul a
szövegbeli kiemelés: Wass Albert "tettleg volt
keresztény". Azaz önkezével nem vethetett véget az
életének. Vagy ha mégis – utolsó leveleiben, üzeneteiben
csak ott bujkál a búcsúvétel keserűsége –, akkor rajongó
hívei megtiltják neki, utólag legalább. Komikus tanúsítója
ennek az a szerkesztői lábjegyzet, amely hírül adja: azért
nem közlik Kannás Alajos egyik "rögtönzött" szonettjét,
mert "sajnálatosan" (!) párhuzamot állít a "Polgár és
a Katona", Márai és Wass, "a két íróóriás" között.
Ennél pedig még az is elfogadhatóbb változat, ha a könyvek
hősét valaki csak úgy eltette láb alól. Elcsattant – a
rádió Vasárnapi Újságjának riporternője célozgatott így
– az a bizonyos "ki tudja, kitől származó"
pisztolylövés, és kész. A feltételezhető tettesek között
kapóra is jön, ha nem a vadkan, hát legalább a harmadik
feleség. Aki állítólag már két férjét is eltemette,
elbánt velük, vagy ha nem, akkor elbánhatott volna, különben
sem szerette az író urát, érdekből ment hozzá. E kocsmai
híresztelés és kinyilatkoztatás szerint a gyilkosság – nem
hitelrontás. Ellenben az öngyilkosság (egy újabb cikk
állítja) – posztumusz hitelrontás. Turcsány Péter és
Adamikné Jászó Anna beszélgetésük toldalékaként – a
cím ugyan más műfajt ígér: Floridai naplójegyzetek...
– ezért érezhetik szükségét a különben komolytalan
bizonyításnak: egy ki tudja, honnan, Amerikából vagy
itthonról származó fegyverszakértői ajánlás (s nem
vélemény) közzétételének. Kétségeket támasztva, az író
maga ellen fordíthatta-e a puskát. Kimondva, kimondatlanul
persze annak is kétségesnek kellene lennie, hogy az astori
rendőrök, orvosok messze Floridában egyáltalán ellátták-e
a dolgukat. Ott senki sem fogott gyanút? Senki sem cáfolta vagy
igazította helyre a családi gyászjelentést? Azzal például,
hogy a két változat helyett a harmadik az igaz: az öreg, beteg
ember csendesen elaludt, a halálba aludta magát. Bizonyság
persze erre sincs – a kötetek szerkesztősége várhatna az
egyik vagy másik eset "halottkémi vagy rendőrségi
megerősítésére". Hiába várna azonban, hiszen semmiféle
nyomozás sem folyt, és nem is folyik. És bizonnyal így van ez
jól, ha nem a tisztánlátás, legalább a legendák terjedése
és éltetése érdekében. Így újra és újra hatása lehet a
bátran hasonlító, félbehagyott mondatnak: mennyire kétséges
Széchenyi öngyilkossága is... És büszkeséggel tölthet el a
hirtelen jött gondolat: "Nagy szellemeink, igaz jellemeink
rendre titokzatos körülmények között hagyják itt a
magyarságot." Aki meg mégsem, az magára vessen –
toldhatnánk meg az ugyancsak a Posztumusz hitelrontásból
idézett bölcsességet.
(Nobel-díj?) Többek között
ugyanebben a cikkben találhatni rá a legendagyártás másik
alapelemére: a Nobel-díjra jelölésre. Már-már csodálatra
méltóan kacskaringós ez a történet is, nem utolsósorban az
eleven fantáziájú szerző cikkeinek köszönhetően. Ezek,
legalábbis eleinte, szemben a rémhírterjesztőkkel, egyféle
örömhírterjesztőként láttatják. Posztmodern kori
evangélistának. Talán nemcsak érdekes, hanem érdemes is
követni a fordulatokat, kanyarokat. Az első híradás
közvetlenül a haláleset után való: Lőcsei Gabriella idézi
a Magyar Nemzetben Tar Sándor (sic!) amerikai tiszteletbeli
konzulnak a magyar belügyminisztériumba 1996 nyarán
elküldött levelét, amelyben mintegy mellékesen számol be a
tervükről: két floridai szenátort kérni meg, terjesszék
föl Wass Albertet az irodalmi Nobel-díjra. Hogy a terv terv
maradt-e, hogy a fölterjesztés elkészült-e, erről semmi hír
sokáig – lényegében mind a mai napig. Ez azonban nem
gátolja meg a már többször citált monográfusjelöltet
abban, hogy rá úgy két évre, 1998 áprilisában csupa
nagybetűvel világgá kürtölje: (a már halott) Wass az idei
Nobel-díj várományosa. Alig telik el azonban fél esztendő,
amikor a várakozása vádaskodásba csap át: a Magyar
Tudományos Akadémiát szapulja, miért hallgat, holott már
két tagjának a javaslata nagyban meggyorsíthatná Stockholmban
az ügymenetet. Merthogy a svédországi bizottság "mindmáig
nem vette le a napirendről az ő jelöltségét" – közli a
meg nem nevezett forrásból származó "nagy horderejű
tényt", hozzátéve: "Korábban egyedül Németh László
vitte idáig. Megfontolandó – toldja meg ismét –: csak nem
ugyanazoknak nincs ínyére ma Wass Albert?" Magyar a magyarnak
kerékkötője, ahelyett hogy szekértolója lenne? Még
szerencse, hogy a külhoni hírességeink segítenek kikecmeregni
a kátyúból – az Amerikai Magyar Szó 1999. márciusi
számában A. Jászó Anna tényként tudatja: az írót, akiről
a "hivatalos irodalom" hallgat, Teller Ede támogatásával
az amerikai magyarok ajánlották a díjra érdemesek közé. A
kötet szerkesztői ehhez már hozzáfűzik: értesüléseik nem
erősítették meg ezt az állítást, a "felterjesztő Tar
Pál tiszteletbeli amerikai konzul volt". Hogy csak
értesüléseik vannak-e erről, vagy biztos tudásuk is? – a
lábjegyzet lebegteti a választ. E lebegtetés azonban nem
szédít annyira, hogy föl ne lehessen tenni a kérdést: vajon
nem lehetett volna már beszerezni e felterjesztés másolatát?
A dokumentum pedig mintegy további táplálója lehetne annak a
föl-fölerősített gyanúnak, hogy az író mint
"példaértékű és példamutató jelenség", "ráadásul
még az irodalmi Nobel-díj felterjesztettje is", nagyon
útjában volt ama "bizonyos" köröknek. Összeesküdtek
ellene? Az Új Idők szerzője, a monográfiatervező, a már
idézett "nagy horderejű tény" korábbi bejelentője évek
multával, pontosabban 2003 elején sem talál más
magyarázatot. Mintha a Nobel-díj Bizottságnak nem egyszerűen
csak sajtóreferense, de igazi bennfentese lenne, tudósít
arról – de miről is? Szövegmagyarázó legyen a talpán, aki
képes eldönteni, az alábbiak szerint volt-e jelölés avagy
sem: "elérkezett a nap, mikor hivatalosan is felterjesztették
az irodalmi Nobel-díjra. Ehhez külföldi Nobel-díjasok
ajánlása, irodalmi testületek javaslata mellett a Magyar
Tudományos Akadémia és a Magyar Írószövetség támogatása
is kellett volna. Csak két utóbbi zárkózott el –
hallgatásba burkolózva." Pedig ha nem burkolóznak –
folytatódik a cikk, egy stockholmi helyszíni beszámoló
benyomását keltve –, ha teljes a "felterjesztők szokásos
köre", akkor... Nos, akkor egyedülálló dolog történhetett
volna! A Svéd Tudományos Akadémia és egyetlen svédországi
illetékes testület sem utasította ugyanis vissza, "s a
világon elsőként jóváhagyta, hogy posztumusz ítéljék oda
Wass Albertnek az irodalmi Nobel-díjat"! De hát a hazai
testületek tétlenkedése! De hát – ami e tudósítás
hitelét illeti – valami írásos bizonyíték, valami
nyilatkozat e jóváhagyásról! Mert máskülönben még annak a
Várdy Béla amerikai magyar történészprofesszornak lesz
igaza, aki Balázs Ildikóval beszélgetve csokorba gyűjtötte
az íróval kapcsolatos túlzásokat és tévedéseket. Igaz, és
talán nem véletlen, hogy mindez nem mutatkozhatott meg a sajtó
tükrében, vagyis csak most, az egyik kötetben kap
nyilvánosságot, de így is fontos idézni. Az arra vonatkozó
részt, amelyik "emigráns pletykának" minősíti, hogy
Teller Ede lett volna a felterjesztő, ám legalább ennyire azt
is, amelyik "tévhitnek" nevezi, hogy csak Nobel-díjas
terjeszthet fel valakit Nobel-díjra. "A valóságban a
felterjesztési jog nincs körülírva – mondja –, s a
gyakorlatban igen sok tudományos és társadalmi szervezet tehet
ilyen felterjesztést." Lám, a tisztánlátás érdekében
elkél egy kis külhoni segítség. Külföldre szakadt
hazánkfiai felmentést adhatnak honi testületeknek, például a
hallgatásba burkolózás vádja alól.
(Az emigráció írófejedelme?) Ha
jelölés a Nobel-díjra, akkor már írói rang, tekintély is
hozzá – a mítosz-, a kultuszalkotás, a legendateremtés
logikája kívánhatta így. Wass Albert személye, jelentősége
– a hamvai fölött elhangzott búcsúszavak szerint –
növekedni kezdett, "mint a Kelemen-havasok fenyői". S mint
akik a természet törvényeinek engedelmeskednek, s nem a
káprázatok játszanak velük: a róla beszélők elkezdték
mind nagyobbnak, nagyobbnak látni. És láttatni – egymást
bátorítva, egymáson túltéve. Az Isten kenyere szór
néhány morzsát, jelzésül, hogy nyomon követhető legyen e
felmagasztalás. Már az előszó fölkészít rá, hogy az
alkotó, akinek utóéletével megismerkedhetünk,
"írófejedelem". Sőt "nagy szellemóriás" – a jelző
szerint lennének tehát kis óriások is. Az uralkodóra,
vezérre, az egyéniség hatalmas tekintélyére utaló cím
legelső adományozója, a méltóság megalapozója 1998-ból
– ha sikerült figyelmesen olvasni a csaknem ötödfélszáz
lapnyi gyűjteményt – a színes történetek kitalálásaiban
megzabolázhatatlan, a szürke tények által pedig
megzavarhatatlan Inámi Zsófia. Neki gondja van arra, és a
leleményéből futja is, hogy hőstetteket, egyedülálló
cselekedeteket rendeljen e ranghoz. A politikaiakon kezdi,
kérdve állítva: tisztában vagyunk-e vele, hogy a vasfüggöny
lebontásáért, a szellemi szögesdrótok felszámolásáért
"a tengerentúlról sem tettek többet", összesen,
valahányan, mint a "földönfutóvá lett" egy szem erdélyi
arisztokrata, akit "czegei Wass Albertnek ismert a világ"?
És itt jön a "világirodalmi rangját és értékét"
megalapozó indoklás: azért szerzett, szerezhetett magának
"ismert és elismert nevet", mert műveit "kilenc európai
nyelven olvassák". És mert "rangos helyen áll
külföldön, az irodalom szakemberei és a nagyközönség
polcain" – hihetnénk, hogy jelképesen, átvitt értelemben,
maga az író áll ott, ám nem ő, hanem tárgyszerűen,
konkrét értelemben: tizenegy kötete. Kideríthetetlen, a
szerzőnek honnan e házi könyvtárak polcairól szerzett
tudása, és honnan a mércéje, amely az emigráció előtt,
még Erdélyben írott regényeket kivétel nélkül kihagyatja
vele a felsorolásból.
A kilenc európai nyelv megnevezése is
kívánatos lenne. Szerteágazó okokból. Az egyik, hogy ha csak
egymagában az Adjátok vissza a hegyeimet!
"nagyopusz", ahogy Turcsány Péter mondta a Vasárnapi
Újság és az Olvasni jobb! rádióműsorban a szerző
posztumusz alternatív Kossuth-díjjal való kitüntetése
alkalmából, "15-20 nyelven jelent meg", akkor melyik az a
maradék 6-11 nyelv, amelyiken mégsem olvassák sem ezt a
könyvet, sem a többit? A másik ok, hogy ha már nagyság és
hanyagság elválaszthatatlan egymástól, és egy bizonyos
számon fölül mindegy, hány nyelvre fordítanak le egy
szerzőt, akkor mire való Balázs Ildikó életmű-bibliográfiája.
Eszerint Wass Albert prózáit az 1930-as évektől kezdve
2000-ig az alábbi nyelveken adták ki: szlovákul, csehül,
németül, angolul, spanyolul, hollandul és legvégül, A
funtineli boszorkányt, románul. Meg lehet számolni, mennyi
ez (hét), de föl lehet vetni azt is, hogy ki az, aki öt
esztendővel a fejedelmi cím kiosztása után az író "szabad
világban" való elismertségét most már a művek "kis"
és a "nagy" nyelveken történt tolmácsolásához köti
(Inámi Zsófia). Új Idők-beli cikkének címe – Tűzzel,
vassal, hírrel – tökéletes önjellemzés lehetne a
harmadik szó tövét híresztelésre bővítve ki: a szerző
mindent megtesz azért, hogy szeretett íróját trónra
ültesse. S közben nincs figyelme olyan "apróságra", mint
hogy a rendszerváltozás óta az egy román fordításon kívül
semmilyen más nyelven nem jelent meg Wass-regény, ami pedig
korábban, az ezt megelőző több mint negyedszázad során
napvilágot látott, az egy kivételével mind angol nyelvű, és
közülük is, megint csak egy kivételével, a megjelölt
fordító a szerző második felesége, "Wass M., Elizabeth,
Czege de". Az eltérést a Tavak könyvének németre
való átültetése jelentette, az átültető pedig az első
feleség: "Wass Eva, Czege von". Az is könnyen kideríthető
továbbá, hogy Amerikában a könyvek kiadója szinte
kizárólag a saját tulajdonú Danubius Press volt. Hol akkor a
világsiker? Csak nem a negyvenes és ötvenes évekbeli
fordításokban? Ezek, újrakiadásuk nem lévén, csak úgy
jöhetnek számításba, ahogy, mondjuk, Illés Béla hajdanán
tizenhat nyelven olvasható művei is – ma talán ez kevés a
világhírhez. Az viszont sok – nem a sikerből, hanem a
tisztességes eljárásból –, ahogy a második könyv a
2002-es frankfurti könyvvásárról "tudósít". Az
életműsorozatnak kiemelkedő sikere volt, az "új
Nobel-díjas szerző művei után" – hallgatja el ártó és
kicsinyes módon Kertész Imre nevét – ez váltott ki
elismerést. Hivatkozás? A könyvvásár igen öblös és
hosszú hazai és külföldi visszhangjából csakugyan lehetett
volna válogatni. Ehelyett a rövid "beszámoló" alatt semmi
más, csak egy dátum, hely, forrás megjelölése nélkül.
Mintha a kötet szerkesztője önmagát tudósította volna.
Hírnév dolgában is a tisztánlátáshoz, az
itthon leereszkedett köd oszlatásához – mint a Nobel-díj
históriájának esetében – külhoni segítség szükséges.
És a segítő is azonos. Várdy Béla, aki Balázs Ildikó
kérdésére, hogy Amerikában volt-e Wass Albert írásainak
hatása, így felelt: az író "legtöbbször maga jelentette
meg a könyveit, s azokat általában csak magyarok vették. A
politikai emigráció tagjai csak magyar nyelvű szépirodalmi
műveket olvastak. Így azonban Magyar-Amerikán (sic!) kívül
szinte alig jutott el valahova Wass Albert irodalmi és
publicisztikai munkássága. Tehát az angol nyelvű amerikai
világ számára tulajdonképpen ismeretlen maradt. Sajnos, nem
találta meg az utat a jeles amerikai kiadókhoz, amik esetleg
terjeszteni tudták volna a műveit az egész angol nyelvű
világban. Az ilyen kiadókhoz nehéz bekerülni, főleg ha nincs
az embernek személyes kapcsolata a kiadóval. Amerikai
szemszögből nézve Wass Albert művei saját kiadású
(self-published) könyvek, s az ilyen könyveknek az amerikai
társadalomban nincs sem tudományos, sem esztétikai értéke.
Ez teljesen független a mű valódi belső értékétől. Az
angol nyelvű könyvek esetében egy saját kiadású könyvet
maga a kiadás módja kárhoztat halálra. Tehát Wass Albert
kedvelt és szívesen olvasott író volt Magyar-Amerikában, de
ismeretlen maradt az angol nyelvű világ számára."
Az egyenes beszédhez, úgy látszik, nem kell
kommentár. Vagy azért nincs, mert a kötet vége felé lanyhult
a szerkesztők figyelme? Korábban ugyanis lábjegyzettel
látták el az amerikai professzor Magyarok az Újvilágban
című monográfiájának Wass Albert munkásságát összegző
részletét. A lapalji megjegyzés mintha felmenteni vagy
legalábbis mentegetni akarta volna. Arra hivatkozik, hogy amit a
monográfus az író újabb műveinek "kommunistaellenes
irányregényekké" formálásáról állít, azt Borbándi
Gyula Nyugati lexikonából idézi. Már az gond
önmagában, hogy ilyen című kötet nem létezik – más
helyen maguk a szerkesztők vagy szöveggondozók is pontosan
hivatkoznak rá: Nyugati magyar irodalmi lexikon és
bibliográfia. Nagyobb baj, hogy a lexikon – egyébként
tévedésekkel terhelt – szócikkében még kósza célzás
sincs politikai irányregényekre. Mint ahogy arra sem, hogy a
szerző "kissé erőszakos irodalmi politizálgatása"
bizonyára jó szolgálatot tett politikai céljai érdekében,
csökkentette viszont művei irodalmi és esztétikai értékét.
Mindez, továbbá a népszerűség tekintetében Wass Albert
különböző témájú és szemléletű regényeinek a Claire
Kenneth (Kende Klára), Fűry Lajos, Eszterhás István
alkotásaival való rokonítása – nem Borbándi, hanem Várdy
véleménye. Ugyancsak az övé, hogy a politikai emigránsok
jelentős része szívesebben olvasott politikai írásokat, mint
szépirodalmat. Talán ezzel függ össze, amit nekrológjában (Elment
az utolsó helikoni író) Tar Károly hozott fel: az
Amerikai Magyar Szépmíves Czéh kiadta "könyvei csak
keveseknek kellettek". Ha más miatt nem, már emiatt is
felhúzott szemöldökkel követnénk az olyan kijelentéseket,
hogy a Farkasverem s több regénye százezreknek volt
kedvenc olvasmánya, s hogy versei, regényei – a Szabad Föld
beszámolója szerint – "világszerte tartották a lelket az
emigrációban élő és hazájukhoz mindhalálig hűséges több
százezer magyarban".
E habzó túlzás kavarja igazán rosszízűvé
azt a mindkét kötetben felbukkanó állítást, amelyik az
író amerikai sikerének elmaradását – fölösleges
kerülgetni – valamiféle, a sajtó, a könyvkiadás és a
filmipar területére egyaránt kiterjedő zsidó
összeesküvésnek vagy összefogásnak tulajdonítja. Egypár
évvel a halála előtt, tehát a számvetés helyzetében ő
maga érzett késztetést arra, hogy a Katolikus Magyarok
Vasárnapjában előálljon "elmondatlan mondanivalójával".
Az Egy el nem mondott beszéd, s ami mögötte van
"belém rekedt szövege" adja elő, hogy rögtön Amerikába
érkezése után felkereste egy Havas Emil nevezetű újságíró
(aki kivándorlása előtt a kolozsvári Ellenzék "firkásza"
volt, azaz innen ismerhették egymást), és javasolta neki egy
zsidó témájú könyv megírását, majd a visszautasítást
követően megfenyegette, imigyen: "Ide figyeljen, ha elfogadja
ajánlatunkat, és úgy ír, ahogy azt mi akarjuk, sikeres
amerikai írót csinálunk magából... Ha itt akar élni, akkor
vagy úgy ír, ahogy azt mi megkívánjuk, vagy nem ír
semmit!" Így is lett – szól az emlékezés –, hiszen
hiába küldözgette kiadóknak, folyóiratoknak a kéziratait,
"többnyire még csak vissza se küldték azokat". Végül
egy "jó nevű irodalmi ügynökség embere elárulta", hogy
a neve "feketelistán van", senki sem meri kiadni.
Még ha hihetnénk is egy, az egész Amerikára
érvényes lista létezésében, a szerző önfelmentésén és
az önsajnálatán túl akkor sem lehetne elhallgatni azt, amit
az európai magyar katolikusok lapja, a müncheni Életünk hozott
fel: nemcsak odahaza – értsd: Amerikában – mellőzték,
hanem az emigráció "rangadó helyein", az Irodalmi
Újságban, az Új Látóhatárban, de a Szabad Európa
Rádióban is. Ennek okát következetes antikommunista
magatartásában látja a cikk, ám hogy emiatt hiányzott volna
két antológiából is, a nyugati magyar költőkéből, illetve
a prózaírókéból, ezt már nem állítja. Ezt az érvelést
annál is inkább nehéz lenne elfogadni, mivel nem adna
magyarázatot arra, hogy a rendszerváltozás előtt miért nem
"olvasta újra" az irodalomtörténet vagy a közönség Wass
Albert műveit. Az Erdélyben írottakat persze, mivelhogy az
emigrációban születettek éppúgy ismeretleneknek
számítottak, mint Márai vagy Nyirő, Szabó Zoltán vagy
Határ Győző és mások esetében. Hosszú évekig, csaknem az
életmű lezárultáig, senki sem látta volna meg benne a
Tamásihoz, Nyirőhöz, Karácsony Benőhöz, Berde Máriához
stb. fogható tehetséget? Pedig a "létezett szocializmus"
több mint negyven éve alatt valamikor lehetett volna
"Wass-redivivus" is – ha többek, így Dsida Jenő vagy a
nyilasként számon tartott Nyirő esetében lehetett. A
romániai magyar irodalom, illetve a magyar regényirodalom
alakulása, fejleményei és eredményei dolgában jártas
irodalomtörténészek között viszont mind ez idáig nem akadt
senki, aki irodalmunk élvonalában, különösen pedig –
nemzeti hovatartozás nélkül – a világirodalom legnagyobbjai
között jelölné ki a helyét.
Az írófejedelmi rangnak tehát – úgy
látszik – nincs fedezete. Vaktában akasztották rá,
óvatosan illenék leszedni róla. Újra azokkal a fokozatokkal
próbálkozva, amelyekkel közvetlenül a halálát követően, a
világháború utáni munkássága felfedezésekor illették.
Lehet – mint írták – a nyugati magyar emigráció "nagy
öregje", az egyetemes magyar irodalom "kiemelkedő
alakja", "jelentős íróink" közül való. Még inkább
lehet, Nagy Pál nyomán, Nyirő József és a többiek
"kiváló pályatársának" nevezni. Személyes
véleményként továbbítható – mint Lőcsei Gabriella után
Wieser Györgyi teszi –, hogy irodalmunk "legnagyobbjai",
Móricz, Kosztolányi, Márai közé tartozik. A Gróf Wass
Albert Társaság elnöke akár még "óriásnak" is
láthatja, hasonlóan a Kráter Műhely Egyesület elnöksége
nevében megszólalóhoz. Ám elgondolkodtató, ha egy újság-
és prózaíró, Pósa Zoltán látja "magányos
szellemóriásnak", holott előbb a múlt század "egyik
legjelentősebb író-költőjének", Szabó Dezsőhöz és
Nyirő Józsefhez hasonló formátumúnak mondta. Ennél csak –
megint! – Várdy Béla, aztán Balázs Ildikó és Lukács
Csaba mértéktartóbb: a történész a Tamási és Nyirő
nevével "fémjelzett" erdélyi írók csoportjának
"egyikeként" említi, a bibliográfus a nyugati magyar
irodalom "jelentős alakjaként", a Magyar Nemzet
publicistája pedig a két világháború közötti magyar
irodalom "egyik legnagyobb alakjának" tartja. A
mérsékeltebb hangok ellenére azonban az Új Idők megadta rang
tovább izgatja némelyek képzeletét. Mit ad isten,
mindenekelőtt Turcsány Péterét! Előbb, a Rádióújságban
még óvatosabb, amikor mint aki kész lassan a mások
véleménye után menni, a "hovatovább a magyar emigráció
írófejedelmének tartott" alkotóról beszél, de aztán mind
a Vasárnapi Újságban, mind a 16 Órában a riportokat
felvezető szöveg már minden megszorítás nélkül jelenti be
az "emigráció írófejedelme" címet. Így aztán amikor
2004 elején elérkezik a Kráter Könyvesház Wass Albert-terme
átadásának, illetve a Wass Albert-díjak kiosztásának ideje,
akkor szinte magától értetődően hangzik az egyesület
nyilatkozata az "írófejedelem" népszerűsítésének
szolgálatáról, a díjazottakat köszöntő pedig a magyar
olvasók lelkébe való "hazaszállításáról". Az utóbbi
esetben egy lábjegyzet erejéig még szükségét érzik ugyan,
hogy közöljék: a szöveg II. Rákóczi Ferenc csontjainak
hazahozatalára utal, ám a legenda enélkül is szárba
szökkent. Amire az olyan magvetők, akik csak az önkéntes
száműzetése miatt példálóztak Rákóczival és Kossuthtal,
vagy rokonították a sorsát a fejedelem íródeákjáéval,
Mikes Kelemenével, aligha számíthattak. A képzetek és
ötletek hasonló burjánzása növeszthette meg Wass Albert
világirodalmi jelentőségét, súlyát is. Bátorítást ehhez
leginkább Pósa Zoltán adhatott, aki a Kis Újság
Kalendáriumában azt találta írni, hogy A funtineli boszorkány
szerzője "legalább akkora stílusművész, nyelvteremtő és
tradicionalista metafizikus", mint Llosa, Asturias vagy
Márquez. Azaz őt is szabad, sőt talán kell is "tág
kebellel" dicsőíteni, nem csak a nagy mágikus realistákat.
A pálya a második kötet hátsó borítóján lesz aztán
dicsőséggel teljes: a szerkesztő "sokak" véleményét
foglalja össze, amikor a huszadik század "legjelentősebb
magyar írójának" nevezi Wasst. És lényegében érthető
is, hogy ezt állítja – következetes, önmagához. Hiszen
már a bemutatásakor sem találta hazai párját a szerinte
remekműveket remekművekre halmozó hősének. Nagyon logikus
hát, hogy az első kötet felütéseként Márquezzel,
Borghesszal, Ecóval és Böll-lel helyezte egy sorba. Nem adta
alább. Aki olvasót netán meghökkentene e rangsorolás, az
Madách után egy másik tizenkilencedik századi – lehet, hogy
csak jelentős, és nem a legjelentősebb – szerzőnk sorait
mormolhatja magában: "Szó bennszakad, hang fennakad, /
Lehellet megszegik".
(Merényletek?) Wass Albert pajzsra
emelői azonban többnyire nem elégszenek meg az írói
nagysága hangoztatásával. S nem csupán úgy növesztik föl,
hogy "lánglelkűnek" vagy a XX. század egyik legnagyobb
magyarjának mondják, hanem úgy is, hogy udvarát, a
fejedelmit, "az emigráció szellemi központjaként"
mutatják be. Az úttörő ebben is – ki más lehetne? –
Inámi Zsófia, ekkor a Magyar Nemzet cikkírója. Másutt
ugyanő méltatja az "összmagyarság szellemi összetartását
szolgáló" alapítványát, ahogy később a "láthatatlan
lobogó zászlótartójának" is ő kereszteli el. Amire
hivatkozik, az mások írásaiban is visszatér, hol higgadtabb,
hol emelkedettebb előadásban: a romániai magyar kisebbség
helyzetének amerikai megismertetését tűzte ki célul. Ez
dokumentumkötetek megírását jelentette, saját költségén
való kinyomtatását és elküldését a kongresszusi
képviselőknek, szenátoroknak, egyetemi könyvtáraknak. Ahogy
a Kráter első kötetének címe is jelzi, valóban csak
"töretlen hittel", megszállottan lehetett ezt a munkát
végezni, ezért lett az Erdélyi Világszövetség amerikai
tagozatának elnöke, az Amerikai Magyar Szövetség országos
alelnöke, más lapok mellett a Transylvanian Quarterly
szerkesztője. A hetvenes és a nyolcvanas években, Ceaułescu
diktátorsága idején így kérte bajtársai, "magyar
testvérei" egyetértését és segítségét, hogy a
könyvekre támaszkodva ki-ki győzze meg a szenátorát a román
kormány jogtipró ténykedéséről, a békeszerződések
kisebbségvédelmi paragrafusainak semmibevételéről.
Tiltakozott a legnagyobb kedvezmény megadása ellen, olyan
feltételek teljesítéséhez kötendőnek tartva ezt, mint a
magyar nyelv hivatalossá tétele Erdélyben, a magyar nyelvű
iskoláztatás elindítása, a területi autonómia
visszaállítása vagy az elkobzott magyar könyvtárak,
levéltárak, múzeumok visszaadása és így tovább. Tervei
megvalósulásával, munkája eredményeivel élete vége felé
ő maga is számot vetett. Tamási Orosz Jánosnak küldött
keserű levele, amely élete értelmének elvesztését jelenti
ki, a lényeget így foglalja össze: "Azért jöttem
Amerikába, hogy megismertessem Erdély sorsát az angolul
beszélő népekkel. A statisztikák szerint az Egyesült
Államokban és Kanadában együtt valami
egymillió-százötvenezer magyar telepedett meg.
Kiszámítottam, hogy ha ezeknek a magyaroknak csak tíz
százaléka fizet évi tíz dollárt Erdély megmentésére, el
tudjuk árasztani a könyvpiacot olyan történelmi tárgyú
munkákkal, melyekből megtudhatják az igazságot. Sajnos, az
ide telepedett több mint egymilliónyi magyarból csak valami
nyolcszázan akadtak, akik hajlandók voltak évi tíz dollárt
áldozni erre a célra. Így is kiadtunk néhány fontos
könyvet, de csak kétezres példányszámban. Mi ez ahhoz az
ötvenezer példányos könyvsorozathoz képest, amit a román
kormány szállít ide ingyen, és oszt szét az iskolák
között? Ez vénített meg engem, Öcsém, nem az idő
múlása!"
Ez tehát a szerző mérlege. Hasonló
eredményre jut Turcsány Péter a már többször idézett
rádióinterjúi egyikében. Szerinte az emigráns író
haláláig hű maradt a küldetéséhez, hogy a magyarság
"trianoni botrányát megismertesse Európával, illetve
Amerikával". "Nem rajta múlott, hogy végül is nem sok
sikerrel" – szólt közbe a riporter, s ő egyetértett vele.
Velük szemben Inámi Zsófia viszont állítja, hogy az író
és köre "nemzetközi tekintélyt vívott ki" magának. S
úgy látszik, az újságíró szavának súlya van. Legközelebb
ugyanis arra a kérdésre, hogy az író miért volt annyira
útjában a román hatóságnak, miért terveltek ki
merényleteket ellene, már Turcsány Péter is azt nyilatkozza
(a riporter egyébként ugyanaz, aki korábban volt), hogy mert a
maga fenntartotta kiadó angolul megjelentetett könyveivel
"felhívta Amerika és a teljes angolszász kultúra figyelmét
arra a botrányra, amit Trianon jelentett a magyarságnak.
Nagyon-nagyon komoly nemzeti lobbit épített ki az Amerikai
Egyesült Államokban." A képet tovább árnyalja az ugyancsak
emigráns Hajnal László Gábornak az a "nekrológja",
amelyet az író – miután halálhírét keltették – még
életében olvashatott. Ebben a Zathurecky Gyula ötszáz
példányban szétküldött könyve keltette érdeklődés
kapcsán írja: a befogadó államokban csak a dolgozó,
"beilleszkedő és anyanyelvét gyorsan felejtő emigráns a
hasznos polgár. Nincs szükség nekikeseredett bírálókra,
hegyeiket, folyóikat, határaik igazságos rendezését
követelőkre!"
A nemzetközi tekintély alátámasztására, a
"szellemi vezérség" bizonyítására hivatott továbbá a
részben már említett elnöki, alelnöki szerepek, valamint a
foglalkozásából eredő polgári állások, címek
elősorolása. Az előbbire Turcsány Péter a Kossuth Kiadó
igazgatói tisztét hozza fel példának – "szimbolikus
jelzéssel", jelentéssel bír, mondja, hogy "Nyirő József
halála után, 1952-ben őt kérik fel" erre. (Kár, hogy az
időpontban itt is téved: Nyirő 1953 októberében hunyt el.)
Az utóbbi a Gainesville-ben, a floridai egyetemen végzett
munkájával függ össze. Illetve még inkább azzal, amit –
feltehetőleg a Benedek Marcell szerkesztette, 1965-ben kiadott Magyar
irodalmi lexikon és/vagy a Borbándi-féle nyomán – a
cikkírók lépten-nyomon szóba hoznak, hogy németet,
franciát, európai irodalmat és történelmet (is) tanított.
Várdy Béla – ki más? – szerint azonban tévedés azt
hinni, hogy egy olyan egyetemen, mint a floridai, egy tanárt
több különálló szakterületen foglalkoztatnának. Wass
Albert német nyelvet tanított; ahhoz képesítése se volt,
hogy történelmet oktasson – állítja.
Ám azt ő is állítja, hogy
"írásai és működése egyhamar kiváltotta a nemzetelnyomó
Ceaułescu-rendszer haragját". Maga a diktátor Turcsány
Péter tudomása szerint egészen a bukásáig, azaz 1989-ig
"az egyik legfőbb ellenségének tekintette". Inámi Zsófia
meg egyenesen azt vélelmezi, s ki is emeli, hogy nem csupán a
pártfőtitkár, hanem "a mindenkori Románia »első
számú közellensége« volt". A fő ok – másutt
ugyancsak Turcsány Péter beszél róla –: "Wass Albert maga
is sokat tett" azért, hogy az amerikai kormány ne nyújtson
Romániának teljes körű gazdasági kedvezményeket. Hogy
mettől meddig tartott ez a felfüggesztés? Az emigrációból
hazatért Varga László parlamenti képviselővel folytatott
beszélgetésben még bizonytalanul mondja, hogy 1979-től
1986-ig. Benkei Ildikó mikrofonja előtt állva egyrészt
semmivel sem biztosabb, ami az időt illeti: tíz-tizenkét évet
említ, abban viszont már egészen bizonyos, hogy a kedvezmény
megvonása "óriási tett volt, magyar politikusok és más
emigráns csoportok ezt soha nem érték el, de neki
sikerült". Hogy egyedül övé az érdem? – a
Kráter-könyvek nem szólnak másról (igaz, egy helyütt
megemlítik Zolcsák Sándort is). Arról sem tudnak,
tudósítanak, hogy bárki más ellen a román Securitate olyan
"terrorista akciókat, sőt sikertelen gyilkossági
kísérleteket" hajtott volna végre, mint ellene. S itt a
képzeletüket megint többen teszik próbára, kíváncsian,
mennyire bír csapongani. Az író közellenség volt, "szabad
prédája seregnyi orgyilkosnak" – szólalt meg legelőbb ez
ügyben is, a korábbiak alapján talán már ki lehet találni,
ki. A préda szerinte azt is tudta, már 1945-től, hogy
"vadásznak rá. Minden áron és minden eszközzel. A
Securitate ügynökei diplomata-útlevéllel. Orvlövészekkel;
szerelőnek álcázott pokolgépesekkel, közúti balesetet
rendező kivégzőbrigádokkal..." A felderített, majd
kiutasított merénylők után pedig jöttek "az újabb és
újabb ítélet-végrehajtók". És még tán mindig jönnek,
ha meg nem haltak. Vagy ha el nem csapták őket, seregestül,
tehetetlenségük miatt.
Mindazonáltal a merényletkísérletekről
maga a kiszemelt számolt be nem egy ízben. Legrészletesebben
talán a Szeleczky Zitának szóló, Hajdú Demeter Ráfis
idézte levelében. Ám nemcsak álcázott, titkos támadások
célpontja volt, hanem nyíltaké, hónapokig tartó
meghurcoltatásoké is: Románia hivatalosan is követelte a
kiadatását. Ügyét 1979-ben az USA igazságügyi
minisztériuma vizsgálta ki. Nyilván nem a legnagyobb
kedvezmény felfüggesztésében játszott szerepe volt a vád.
Hanem az, hogy háborús bűnös, fasiszta, antiszemita –
hiszen 1946-ban Kolozsvárott a népbíróság halálra ítélte.
Hogy az amerikai igazságszolgáltatás milyen indokok alapján
mentette fel a vádak alól, nem engedélyezve a kiadatását, s
hogy a román Legfelsőbb Semmisítőszék 2004-ben mi után
állapíthatta meg, hogy nem háborús bűnös – az Isten
kenyerének ezek a legizgalmasabb és egyben a leggazdagabban
adatolt, részletezett fejezetei. Beleértve a per jogtörténeti
hátterének ismertetését, az ítélet semmissé
nyilvánítása kérelmének indoklását is. Az olyan
szerzőknek köszönhető ez, mint – megint csak – Várdy
Béla, aztán a székelyudvarhelyi Litera Kiadónál megjelent A
vádlott neve Wass Albert című füzet előszavának
írója, Szakács István Péter és a kolozsvári történész,
Nagy Mihály Zoltán.
(Apróságok?) Az ő fogalmi és
ténybeli pontosságuk, írásaik tárgyszerűsége és
tárgyilagossága példa lehetne a szerzők számára, s főképp
a lábjegyzetek készítője (és összehangolója),
legfőképpen pedig a sorozatszerkesztő előtt.
Az utóbbi mindjárt a nyitánnyal, Wass Albert
bemutatásával meglepetést okoz: hiába ő jelentette meg az
életmű-bibliográfiát, mégsem bízhat az adataiban, ha a
költő első két verseskönyve megjelenési idejét máskorra
teszi, mint az. Hasonlóan bánik vele más vonatkozásban is: a
Rádióújságban "kétszeres magyar Baumgarten-díjas
írót" emleget, holott ha Balázs Ildikóhoz fordul,
olvashatja, egyszer volt az a kétszer, mégpedig 1940
januárjában. Ha pedig a maga gondozta kötet, a Töretlen
hittel... idevonatkozó passzusát üti fel, a díj
kiosztásáról tudósító Keleti Újság-beli beszámolót,
akkor pontot tehet a másik kötetben sűrűn felbukkanó
találgatások végére: a Farkasveremért járt-e a
kitüntetés vagy a Csabáért? Egyikért sem és
mindkettőért – igazít el az, hogy sem a cikk, sem pedig a
bibliográfia hivatkozásaiban feltüntetett monográfia, a
Téglás János szerkesztette A Baumgarten-alapítvány
ünnepei: beszédek, megemlékezések című könyv, szokás
szerint nem tartalmazza a külön műre szóló indoklást. (A Farkasveremért
miért csak öt év múlva adtak volna díjat; későn ocsúdtak
fel? Ha Babits Mihály személyesen gratulált neki, a levele
miért nem érdemesíttetett közlésre? A Csabát viszont
már azelőtt jutalmazták volna, mielőtt elolvashatták?)
Továbbmenve: Turcsány Péter úgy mutatja be a hősét, mint
akit a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé választott.
Tényként közli ezt, 1944-hez kötve, az életmű-bibliográfia
is, az irodalmi tagozatra utalva. Ezzel kapcsolatban szöget
üthet a hozzánk hasonlóan kákán is csomót keresők fejébe,
hogy maga az író vajon miért nem beszél erről. Például
amikor 1948 januárjában az Amerikai Magyar Népszavában még
Bajorerdőről levelet intéz az amerikai magyarság vezető
személyiségeihez, akkor miért csak azt sorolja fel, hogy a
Kisfaludy Társaság, az Erdélyi Helikon és a Kemény Zsigmond
Irodalmi Társaság tagja? Elfelejtette volna? Lényegtelennek
tartotta? Ekkorra már megfosztották tőle? Az eligazodásban
zavaró tényező: az alternatív Kossuth-díj kiosztása
alkalmából készült – más vonatkozásban már idézett –
rádióinterjú felvezető szövegében az szerepelt, hogy az
"Észak-Kárpátokban végzett erdőmérnöki munkájáért a
Magyar Tudományos Akadémia tagja lett" – és a
beszélgetőtársak egyike, Turcsány Péter nem helyesbítette
és nem cáfolta ezt. Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy
sorozatszerkesztőként miért nem adta közre az Akadémia
bármelyik tagozatának tagságát tanúsító dokumentumot,
annak Szutor Ágnesnak, a Wass Könyvesház "egyik
megálmodójának" – mind a közlés helyére, mind az
idejére hanyag módon jelöletlenül hagyott – nyilatkozatát
lehetne a figyelmébe ajánlani. Bár a kérdező
tanácstalanságát növelné, hogy itt nem az MTA, hanem a
Magyar Királyi Akadémia irodalmi tagozata tagságának
dokumentálása kerül szóba. Lehet ez persze névcsere,
elírás is, hiszen annyi van belőlük a könyvekben. Az is
elképzelhető azonban, hogy arról a Magyar Királyi Gazdasági
Akadémiáról van szó, amelynek a debreceni intézményébe a
pályakezdő főiskolás járt, s amelynek évkönyveit a Wass
Albert debreceni évei című munkájában Bakó Endre is
felhasználta. Így is, úgy is – a "bizonylatok"
bemutatása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy amaz Ariadné-fonál
az olvasó kezébe kerüljön. Ugyanez a helyzet azzal a
kiáltvánnyal is, amelyet a sorozat szerkesztője a Gruik
Ibolyával való beszélgetésben említ, mintegy mellékesen.
Pedig nem kevesebbet állít róla, mint hogy "világmozgalmat
tudott kiváltani", mindjárt 1948-ban, "felhívta a világ
figyelmét arra, hogy a bolsevik hatalom a helybeli kis
bolsevikokkal szövetkezve mindennemű emberi és erkölcsi
határt átlép". A világ figyelme ez idő tájt, úgy
rémlik, nem erre a közép-európai térségre összpontosult. S
hogy miféle mozgalmak és mozgósítások vannak errefelé,
mintha ezt is észrevétlenül hagyta volna.
De még mindig nincs vége – szörnyű, hogy
a kellemetlenkedések, a "törpe percemberkék
kapcáskodásai" véghetetlenek, s a "mindenkori
nemzetellenes hatalmi csoportosulás fizetett zsoldosai" mire
képesek. Arra például, hogy sort kerítsenek az Erdélyi
Helikonnal kapcsolatos félreértésekre, pontatlanságokra is.
Ezek egy része abból ered, hogy az 1926-ban Marosvécsen
elindult helikoni írótalálkozót (amely aztán egészen a
második bécsi döntés utánig évente megismétlődött)
keverik a társaság1928-ban elindított folyóiratával
(amelynek a megjelenése egészen a második világháború –
erdélyi – végéig folyamatos). Másrészt az is
vissza-visszatérő állítás, hogy az író az 1924-ben
létrehozott Erdélyi Szépmíves Céh alapító tagja volt. A
két Kráter-könyv egyszer s mindenkorra tisztázhatta volna,
hogy nem volt alapító. (Nem is lehetett; tizenhat éves ekkor.)
Alapítója volt viszont annak az "új szabad írói
munkaközösségnek", amelynek első találkozójáról A
szentgotthárdi fiatalok címmel a Független Újság 1939.
július 28-i számában ugyanaz a Ligeti Ernő számolt be, aki
később a Súly alatt a pálma című, e korszak
ismeretéhez nélkülözhetetlen könyvében a következőket
írta róla – megbocsátható talán, ha hosszabban idézzük,
hiszen a Kráter-könyvekben egyik írás részlete sem szerepel:
"Nem minden feltűnés nélkül való volt, hogy Wass Albert
cegei birtokán egy fiatal írói nemzedék több tagját látta
vendégül, alkalmat adva olyan tanácskozásoknak, amelyek azt a
látszatot keltették, hogy a marosvécsi kastéllyal szemben
most már egy másik főúri kastély is rivalizál, és tápot
ad az új »két szomszédvár« mendemondájának. (...) A cegei
kirohanás azonban csak szelíd kísérlet volt, aminthogy ebben
az időben csak kísérleteket láttunk, de megvalósuló
intézményeket sehol." A szerző az együttes tagjait, a
találkozó résztvevőit is felsorolja. A listát legalább két
okból érdemes szemügyre venni. Az egyik, hogy hiányzik róla
Tamási Áron és Nyirő József neve is, holott a Wass Albert
szülőföldjéről szóló rádiós műsorban Turcsány
Péter egyiküket úgy emlegette, mint aki jelen volt, a másikat
pedig mentorként tüntette fel. Ehhez még azt is hozzátette,
hogy az írótalálkozók miatt "valakik feljelentették
őket". Hogy kik, az valóban nem tudható. Az viszont igen,
hogy ki volt az, aki a találkozót s a feljelentés
következményeit az emlékirataiban felidézi: Nagy István, a Szemben
az árral szerzője. És e munkásíró, a jobb időszakaiban
baloldali, a rosszabbakban szektás-dogmatikus Korunk munkatársa
miatt sem árt rápillantani a névsorra: rajta kívül még
Kovács Katona Jenő, Kovács György, Balogh Edgár vagy
Jordáky Lajos is szociáldemokraták vagy kommunisták voltak, a
marxizmus és a nemzetközi munkásmozgalom hívei – Wass
háborús bűnösségének, fasiszta voltának dolgában talán
ez sem mellékes szempont. Mindenesetre az emlékező szerint egy
román csendőr őrmester jelent meg a kastély udvarán,
kérdőre vonva a házigazdát, miféle irredenta
összeesküvésnek ad helyet. Szándékától, hogy a
résztvevőket, miután igazolványukat elvette, letartóztassa,
elállt ugyan, ám – állítólag – a cegei grófot mégis
vád alá fogták, hadbíróságra idézték. Erre vonatkozó
dokumentumok a kötetekben nincsenek. Mégsem valószínű, hogy
a kommunista írót éppúgy megcsalta volna az emlékezete, mint
ahogy ez a grófnéval, született Siemers Évával bizonyosan
megtörtént: Szabó T. Ádámnak ugyanis úgy elevenítette fel
a helikoni találkozók légkörét, hogy Nagy István
"mindenkit meg akart győzni gondolkodásmódja
helyességéről". Ami biztosan nem sikerülhetett neki, hiszen
egyetlenegyszer sem volt Marosvécs meghívott vendége – a
felejtés nyilván itt (is) összemosta a "két
szomszédvár" eseményeit.
És már tényleg legvégül: a fentiek
alapján talán képet alkothatunk arról, milyenek azok a
sajtódokumentumok, amelyek – a szerkesztőnek az Isten kenyere
borítójára emelt szavai szerint – "megőrizték azt a
küzdelmet, amelyet a hűséges utódok vívtak és vívnak a
hontalanságban meghalt író becsülete és a Kárpát-medencei
magyarság méltóságáért".