András Sándor
Kibédi Varga Áron: Oldás
Kalligram,
2004
Érdekes megoldás: a kötet hátsó
borítóján rövid vers, legalábbis versféle szöveg
található, címe lehet vagy lehetne az első borítón
található kötetcím: "Oldás". Így hangzik:
A versekben a valóság nem
határozza
meg a szavakat.
A
szavak eloldódnak tartalmuktól,
egymás
felé fordulnak,
aztán meg egyenesen mifelénk.
Megszólítanak.
Nekünk és rólunk szólnak.
Istenről, szerelemről, identitásról,
elmúlásról.
Halkan, de könyörtelenül.
A szavakat – eszerint – nem a valóság
határozza meg, nem "tartalmuk", hanem egymás felé és
aztán mifelénk fordulásuk; miközben megszólítanak, nekünk
és rólunk szólnak. Minket is eloldanak a valóságtól, a
"tartalmaktól", és ahhoz kötnek, amiről szólnak, és
akihez. A kötet egésze oldás; így ez az érdekes megoldás is
az oldáson belül marad. A rövid és lakonikus, olykor a
töredezettségig csupaszított versek maguk is az oldást
végzik.
A versszövegek tehát önreferenciálisak, de
az "ön-" előtag nem egyszerűen maga a versszöveg, hanem a
szóló és megszólító szavak együttese, ahogyan egymás
felé és a megszólítotthoz fordulnak. Azt kellene mondani,
végső dolgokról szólnak, de a megszólítottak nem dolgok; az
élő és megélő lény nem dolog. De nem is személyiség:
Többször vagyok, mint szeretném:
szavaimat levetkőztem, betájol
a képtelenség, a határ körülfog.
Csak a nyelv ünnepel:
szorosan visszaélek magammal.
Az oldás csakis arra vonatkozhat, ami kötve
van – a kötetlent nem lehet oldani. Folyamat, és ezek a
versek ténylegesen egy meghatározhatatlan folyamatról
szólnak. Kinek? Az olvasónak? De hiszen az olvasó maga
is szerep, a megszólított viszont se nem szerep, se nem dolog,
se nem funkció: az, aki a szerep mögött hallgat. A
hallgatásról és a csendről is találni szót:
Meg lehet-e törni ezt a csendet?
vagy ez a csend mindig töretlen,
mint a kagyló, mint a gyász?
Az ilyen kérdésekre vajon miféle válasz ez
a kijelentés a csendről:
Határait az élők nem ismerik,
árnyékot nem vet, eget nem bont:
az ismeretlen istent igazolja.
A kötet – és mindegyik verse – ismeretlen
és "ismerés" együttese; ahogyan csendé és szólásé,
megszólításé és megszólíthatatlané is: az ismert is
ismerhetetlennek tűnik, az ismeretlen is ismerősnek.
A neveknek nincsen tartalmuk; nem is
tartalmaktól oldódnak el, hanem attól, amire utalva az emberek
használják őket. Megnevezők adják, mondják őket: mondva csinált
dolgok. Szavak, de nem minden szó név. A szó névtelen is
szól, a nevek viszont nem szólnak. Több vers ezt hozza szóba:
Állatok a bárkában és bolond
szüzek
a világ tetején:
a nevek hallgatnak, a nevek némák
(bölcső-példatár-kacsaláb).
Nyelvünket nem értik: nem keresnek.
Egy másik példa:
Nevüket a dolgok nem ismerik,
fényben úsznak és csendben,
párás
levegőben;
mintha minket tagadnának...
Mi pedig mondjuk a neveket
– alpakkától zeppelinig,
Alhambrától
Zuglóig –
és mindegyikbe belekapaszkodunk,
mindegyiket fennhangon hirdetjük.
A név megragad, ott marad, alig
látható,
senki sem várja, senki sem tagadja.
Mi viszont futunk, mi viszont
felejtünk,
minket karban a tiltakozás tart,
a felejtés a mi fegyverünk.
Egykor a klasszikusok és a romantikusok makacs
ellentétet állítottak retorika és poézis közé; a 20.
század 60-as éveinek felfedezése a pánretorika: minden
szóhasználat retorikus, a poézis maga is retorika. Kibédi
Varga Áron legújabb kötete ezt a retorikai fordulatot
fordítja tovább poétikussá. Gondoljuk meg, vannak versek,
amelyek levélszámba mennek: "Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?"
Vannak, amelyek a szerző saját magához írott leveleként
hatnak: "Meglepetés e költemény, ajándék, mellyel meglepem
[...] magam magam". Ez utóbbi ravasz levél, hiszen a vers az
ajándék, nem az, amit mond. Kibédi Varga Áron versei, maga az
Oldás című kötet retorikus leszámolás minden
levélszerűen retorikus közléssel; csakis a megszólított
megszólaló értheti, illetve értetlenül is érezheti
jelentésüket.
A szó nem név, egy már idézett verssor
szerint a nevek "Nyelvünket nem értik: nem keresnek"; a
szó viszont a kötetnyitó – nem körülölelő – vers
szerint másféle:
Neked szól az, amit nem mondok.
Neked szól az, amit nem értesz.
A világ egészsége. Az égbolt hálói.
A vízszintes madár.
A nyílegyenes állítmány.
A tagadhatatlan űr és az
elengedhetetlen
cáfolat.
A szó nem fogy ki: Neked szól. Vár.
Keres.