Kortárs

 

András Sándor

Kibédi Varga Áron: Oldás

Kalligram, 2004

 

Érdekes megoldás: a kötet hátsó borítóján rövid vers, legalábbis versféle szöveg található, címe lehet vagy lehetne az első borítón található kötetcím: "Oldás". Így hangzik:

 

A versekben a valóság nem

határozza meg a szavakat.

A szavak eloldódnak tartalmuktól,

 egymás felé fordulnak,

aztán meg egyenesen mifelénk.

Megszólítanak.

Nekünk és rólunk szólnak.

Istenről, szerelemről, identitásról,

elmúlásról.

 

Halkan, de könyörtelenül.

 

A szavakat – eszerint – nem a valóság határozza meg, nem "tartalmuk", hanem egymás felé és aztán mifelénk fordulásuk; miközben megszólítanak, nekünk és rólunk szólnak. Minket is eloldanak a valóságtól, a "tartalmaktól", és ahhoz kötnek, amiről szólnak, és akihez. A kötet egésze oldás; így ez az érdekes megoldás is az oldáson belül marad. A rövid és lakonikus, olykor a töredezettségig csupaszított versek maguk is az oldást végzik.

A versszövegek tehát önreferenciálisak, de az "ön-" előtag nem egyszerűen maga a versszöveg, hanem a szóló és megszólító szavak együttese, ahogyan egymás felé és a megszólítotthoz fordulnak. Azt kellene mondani, végső dolgokról szólnak, de a megszólítottak nem dolgok; az élő és megélő lény nem dolog. De nem is személyiség:

Többször vagyok, mint szeretném:

szavaimat levetkőztem, betájol

a képtelenség, a határ körülfog.

 

Csak a nyelv ünnepel:

szorosan visszaélek magammal.

 

Az oldás csakis arra vonatkozhat, ami kötve van – a kötetlent nem lehet oldani. Folyamat, és ezek a versek ténylegesen egy meghatározhatatlan folyamatról szólnak. Kinek? Az olvasónak? De hiszen az olvasó maga is szerep, a megszólított viszont se nem szerep, se nem dolog, se nem funkció: az, aki a szerep mögött hallgat. A hallgatásról és a csendről is találni szót:

 

Meg lehet-e törni ezt a csendet?

vagy ez a csend mindig töretlen,

mint a kagyló, mint a gyász?

 

 

Az ilyen kérdésekre vajon miféle válasz ez a kijelentés a csendről:

 

Határait az élők nem ismerik,

árnyékot nem vet, eget nem bont:

az ismeretlen istent igazolja.

 

A kötet – és mindegyik verse – ismeretlen és "ismerés" együttese; ahogyan csendé és szólásé, megszólításé és megszólíthatatlané is: az ismert is ismerhetetlennek tűnik, az ismeretlen is ismerősnek.

A neveknek nincsen tartalmuk; nem is tartalmaktól oldódnak el, hanem attól, amire utalva az emberek használják őket. Megnevezők adják, mondják őket: mondva csinált dolgok. Szavak, de nem minden szó név. A szó névtelen is szól, a nevek viszont nem szólnak. Több vers ezt hozza szóba:

Állatok a bárkában és bolond

szüzek a világ tetején:

a nevek hallgatnak, a nevek némák

(bölcső-példatár-kacsaláb).

Nyelvünket nem értik: nem keresnek.

 

Egy másik példa:

 

Nevüket a dolgok nem ismerik,

fényben úsznak és csendben, párás

levegőben;

mintha minket tagadnának...

 

Mi pedig mondjuk a neveket

– alpakkától zeppelinig,

 Alhambrától Zuglóig –

és mindegyikbe belekapaszkodunk,

mindegyiket fennhangon hirdetjük.

 

A név megragad, ott marad, alig

látható,

senki sem várja, senki sem tagadja.

 

Mi viszont futunk, mi viszont

felejtünk,

minket karban a tiltakozás tart,

a felejtés a mi fegyverünk.

 

Egykor a klasszikusok és a romantikusok makacs ellentétet állítottak retorika és poézis közé; a 20. század 60-as éveinek felfedezése a pánretorika: minden szóhasználat retorikus, a poézis maga is retorika. Kibédi Varga Áron legújabb kötete ezt a retorikai fordulatot fordítja tovább poétikussá. Gondoljuk meg, vannak versek, amelyek levélszámba mennek: "Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?" Vannak, amelyek a szerző saját magához írott leveleként hatnak: "Meglepetés e költemény, ajándék, mellyel meglepem [...] magam magam". Ez utóbbi ravasz levél, hiszen a vers az ajándék, nem az, amit mond. Kibédi Varga Áron versei, maga az Oldás című kötet retorikus leszámolás minden levélszerűen retorikus közléssel; csakis a megszólított megszólaló értheti, illetve értetlenül is érezheti jelentésüket.

A szó nem név, egy már idézett verssor szerint a nevek "Nyelvünket nem értik: nem keresnek"; a szó viszont a kötetnyitó – nem körülölelő – vers szerint másféle:

 

Neked szól az, amit nem mondok.

Neked szól az, amit nem értesz.

A világ egészsége. Az égbolt hálói.

A vízszintes madár.

A nyílegyenes állítmány.

A tagadhatatlan űr és az

elengedhetetlen cáfolat.

A szó nem fogy ki: Neked szól. Vár.

Keres.