Kortárs

 

Bekő István (Tolnai Lajos?)

Egyszerű beszélyke a Költőről

Én láttam sírni a Költőt.

Nem is egyedül láttam, tanúm van rá, a tanulótársam, Hagymássy Lajos. A temetőben esett meg a restellni való anomalia a híresen méltóságos Magisterrel, akiről senki sem, mi sem hittük volna el, hogy képes ekkora elérzékenyedésre, ha nem látjuk a tulajdon szemünkkel. Meg is fogadtuk örökös érvényű nagy eskütevéssel, hogy embernek a földön el nem mondjuk; de azt már nem, hogy a legnagyobb óvatosság betartása mellett, teljes titokban ne vizsgálódnánk a rendkívüli eset okai felől.

Mert a temetőben történt ugyan az accidens, éppen annál a sírnál, amelynek kövéről majd minden ifjú a poeticai classisból lemásolta már titokban a versezetet; először is az oda eltemetett csodálatos, hamvas szépségű ifjú hölgy titokzatossága miatt, másodszor, mert ez a bájos lény a diákság kedvencének, Szász Károly tanárunknak felesége volt (amely nyegle s túl gyermeteg professzort mi, Hagymássy Lajossal csak azért is kóklernek neveztünk, és színészies modorát nem akartuk a többséggel utána mívelni), harmadszor, mert a sírverset maga a Költő és Magister írta; de a Költő most nem a delejes bájú Idunát, nem a rövid életű házasságból kiözvegyült collegát siratta. Bárha előbb, persze, arra gondoltunk is, hogy Kari barátját szánja, ki őt a nagykőrösi konszisztórium ráhajlásával, szívélyes levélben meginvitálta professzornak, és maga átment ezért a mathesis katedrára. Vagy hogy a szép halott emléke lelkesíti fájdalmas dalra.

Mert papirost láttunk a kezében.

De oh, nem! Egy szilfa mögött és a cserjék közt megbújva, láttuk az arcát. Azt az arcát, amelyet rajtunk kívül soha senki fia nem látott a gymnaziumban, sehol.

Legszebb éveiben volt akkor a lángelmű férfiú, köpcös és inkább jómódú vendéglősnek látszott, mintsem a haza legnagyobb – élő – költőjének. De magisternek, de professzornak igen! Tudott szívesen mosolyogni és jót nevetni, ha eltaláltuk a kedvét az óráján. Tudott a hangja édesen ellágyulni, ha valamely kedvelt költője versét declamálta a katedrán. És tudott keményen dorgálni, ha okát adtuk. A járása pedig szilárd volt mindig, de méltóságos… (Csak a későbbi években, amikor igazi „méltóságos úr” lett, roskadt meg. Talán a testi betegsége? vagy tán másnemű gyötrelmei miatt?)

Csakhogy az inkriminált eset a temető zavartalannak hitt, meghitt elhagyatottságában történt. Úgy gondolhatta a Költő, hogy senki nem láthatja ezen nyugodalmas, félreeső zugában a városnak. Pedig beh sokszor meglestük mi őt, korábban és a későbbiekben is, titkos enyhhelyén! És most ellenőrizetlenül hagyta arcvonásait, szokásos fegyelmezettségét. Fájdalom, de a saját magát szánó fájdalom csordult alá a szemeiből. Azért nem úgy sírt, ahogy az asszonyok szoktak, hajtépő sivalkodással, vagy a gyöngébb komédiások, égre vetett szemekkel várva a tapsra. Hanem eltorzult arccal, csendesen. Öltözéke pedig a szokásos volt: magyar nadrág és csizma, magyar kalap, de német kabát; szép, sötét szakálla akkor még ékesítette a szomorúságát. (Mindezen jelentéktelen észrevételeknek bizonyára szerepük lesz még a nyomozásunkban.) Egy megroskadt ember ült egy roskatag padon, jobb kezével az ismert kampós nádbotjára támaszkodván, baljában egy papirost tartott. Azt vártuk, hogy na, most komótosan maga mellé helyezendi a botot, ahogy a gymnaziumban szokta, azután előkotorja zsebéből a plajbászt, verset ír szép, calligraficus betűivel, vagy okos gondolatokat jegyzetel. De nem, de nem! Olvasta azt a papírt, szemét égnek emelte, mintha emlékezetébe akarná vésni értékes szavait, ismét olvasta, megint az égre tekinte. És akkor arca eltorzult. Tőle szokatlan zaklatottsággal, összegyűrte, és földre hajítá, majd kedveszegetten nekibotorkált a kijáratnak.

Mi, tanítványai, akik példaképnek tekintettük őt, és az ő modorában írtunk balladákat és lyrico zengeményeket, máskor is el-elcsentünk egy-egy szórakozottan ottfeledett papírszeletet a keze írásával. De azok az alkotás mámorában elhullajtott lapocskák voltak, ez pedig egy felelőtlenül eldobott – levél! Hagymássy Lajos egyszer, a gymnazium folyosóján, fölkapott professzorunk tanórai jegyzetei közül egy kiesett, roncsolt szélű papirost, utánaszaladt, hogy udvariasan átnyújtsa neki, de ő már belépett a professzorok szobájába, ahova nem követhette. Ezért magához vette, ma is őrzi mint ereklyét.

De ez nem a Költő keze írása volt. Nőies, kerekded betűk voltak róva e lapra, káprázott a szemünk, előbb nem mertük kiszillabizálni. Amikor végre elolvastuk, megrökönyödve néztünk egymásra. Nem, ezt soha senkinek nem szabad megmutatni! Legyen a mi örök titkunk. Két barát fogadalmat tőn; s máig hívek maradtunk esküvésünkhöz.

– De a titoknak végére járunk, amit csak mi fogunk tudni – mondottuk, egymás szemeibe nézve, és kézfogással megpecsételve.

Ettől a naptól kezdve mi más szemmel néztünk az ország legpéldásabb költőjére, de még a többi professzorainkra is. A titkot egy élő, bárha nagyon beteg, megkeseredett költőről nem fogom feltárni, csupáncsak annyit árulhatok el: a levél alján ezen iniciálék állottak: R. B.

*

Tudom, hogy ez írásom soha publikum elé nem fog jutni, míg a Költőt, az akadémikust, a Kisfaludy Társaság eminenciását oly dicsfény övezi, mint amely most is védfalként körülmagasztalja, buzgó kritikusokból, püspökökből és úri hatalmasságokból. Bántani sem akarom a nagy költőt, aki előtt leemelem a kalapomat; csupán azt a canont akarom vetoval illetni, judicium alá vonni, amely őt mint embert is a legnagyobbak közé sorozta be.

Azon két betű alapján – R. B. – kezdtünk nyomozásba suttyó legényekként, és akkoriban jó párszor tévútra mentünk. Az évek múlása, a világ- és emberismerésünk gyarapodása vezetett azután – ha nem is a név s a mögöttes személy titkának teljes feltárásához, de – egy karakter megértéséhez.

Nevünket viseljük, szülőinket tisztelvén abban. Csakhogy a világ gonosz, gyakran gúny tárgyává teszi becsületes örökségünket. Szegény Hagymássy Lajos mennyit szenvedett társainktól!

– Mikor mégysz a kocséri hajmavásárba, Laji? – birizgálták származási büszkeségét némely társaink. Az én tisztességes nevemből – Bekő István – egész nyelvjárási tréfát eszeltek ki.

– Tudod-e, hogy a te neved: István, az nem jó?

– Hát már mért ne volna jó, ha ezt kaptam a keresztségben? – szólék ingerülten.

– Hát azér’, mert jobb az legénynévnek, hogy Bekő Tóni. Tudod-e, he? És keres’sz magadnak egy jányt, akit úgy hínak, hogy: Benkő Hanni.

Azt jelentette ez a nagykőrösi szójárást gúnyolva, hogy: be kő tóni, azután meg benn kő hanni… Ma már tréfának fogom fel ezeket, de akkor bizony rosszulesett. Mily igaztalanság a névért, nemzetségért megkülönböztetni az embereket.

Az a két betű – R. B. – is egy nevet takar, mégpedig bizonyára női nembélit. De még kérek egy kis időt, hogy ezt megfejtsem.

Amikor Szász Károly megneszelé, hogy a hatóságok Nagykőrösön piszkálni fogják a forradalomban oktalanul, sok buzgólkodással és kevés talentummal kigyötört versei miatt, praeveniálta a nagyobb bajt, és elfogadta a kecskeméti gymnasium meghívását, maga helyett pedig a mathesis tanítására egy görög-keleti vallású mérnököt ajánlott, Theodorovits Anasztázt. Hiába volt igazi magyar érzelmű ember és jó tanár, mégis rákényszerült megváltoztatni a nevét, Tomorira. A Költő, a tolerentia és patientia nagy hirdetője ragasztotta rá a Charivariban az „unser Muszka” csúfságot, s ezentúl az ifjak is így emlegették. (Pedig kedveltük, mindég vidám volt és értetőn magyarázott.) Ő mégis hálával fizetett az egész collegátusnak. Amikor megérkezett Kőrösre, a legágrólszakadtabb ember volt a városban, s eltávozott mint az ország egyik leggazdagabb nábobja. Meseszerű történet: valami gyermektelen rokonától megörökölte Bécsben a Mariahilfe-strassén a legpompásabb palotákat, és ettől kezdve ő adta ki az egész jeles tanári kar könyveit. Nem kellett nekik soha házalni, kuncsorogni a kiadóknál, mint szegény Hagymássynak, vagyis ma már Tolnai Lajosnak…

De nem ez az essentialis az esetben. Hanem az, hogy mielőtt a mi kedves Tomorink eltávozék Nagykőrösről, olyan cifra mulatságot adott, amilyenre még nem volt példa ebben a kálvinista Rómában! Minket, keresztyén neveltetésű fiúkat már az zavarba hozott, hogy ekkora léhaságot egy templomban rendezzenek meg. Még ha az kicsiny és hanyagul tartott rácz templom is. A helyi professzorátussal egyetemben meghívattatott a Bach-korszak Magyarországának üldözött színe-java magyarsága. Akiket képeikről megismerhettünk: Jókai Mór daliásan, Gyulai Pál még nem olyan törpe hatalmasságként, mint mai napság, Ballagi Mór jól kimagyarosodva, egyedül Tompa Mihály szerény elfogódottsággal. Talán Kemény és Csengery, és még ki tudja, hányan, kicsodák, akiket nem láthattunk, fel nem ismerhettünk. Mert bizony mi ott ólálkodtunk, leselkedtünk délutántól fogva a görög templom körül. Ki prejudikálhatja efféle suttyó legények természetes kíváncsiskodását tisztelt professzoraik titokzatos, nagy fontosságú üzelmei iránt? Mi láttunk azután.

Megírta volt az esetet nem olyan régen, maga a résztvevő, Jókai Mór. Az ő humorisztikus, mindent felpuhító, kritikátlan mesélő modorában. Hamis, hamis! „Mentovich kipingálta a falait mindenféle képekkel, de azt máig sem tudnám megmondani, hogy azok miféle bibliai jeleneteket ábrázoltak?” Hát megmondom én! Ádámot s Évát fügefalevél nélkül, szentségtelenül ábrázoltatva! És mindennemű pucér nőket körös-körül. „Csupa férfitársaság volt, a cigány pedig húzta, tehát táncolni kellett, nekem felváltva hol Gyulai, hol Salamon Ferenc volt a táncosom.” Dehogy, dehogy! És az sem igaz, hogy „csak egy conviva maradt meg komoly, csendes szemlélőnek, Arany János”. Nem tagadom, hogy a Költő, az „öreg” – a többséghez képest – megmaradt józannak. Hanem az, hogy „csupa férfitársaság” lett volna, még poétai hyperbolának is hamisság. Amint a sötétség ereszkedni kezdett, hát csak látjuk beosonni a város ismert és szégyenelt hetéráit, s bizony nemcsak hogy táncoltak ezek, hanem egyszer csak kezd lehullni róluk a pruszlik meg a krinolin, hogy még mi, süvölvények is beleveresedtünk a látományba, az ablak sarkánál. Az „öreg” azonban nem fordult félre, egyedül Tompa Mihály, igazi kálvinista pap, húzódott egy sarokba, nem duhajkodott.

Nem látott még a magyar irodalmi publikum ennyi korhely, részeg „nagyságot” egy masszában botorkálni, mint akkor hajnalban Nagykőrösön.

Ilyen lakomákon eötvösödött össze a magyar honoratiorok csapata, amúgy deákosan a Bach-korszakban, a nagy elnyomatás idején, azzá, amivé mostanra lett: az irodalmi becsület lovagrendjévé…

*

Elhagyom most, ami részlet nem fontos. Arra fordulok rá, amit Hagymássyval lassan érteni kezdénk, s amikből később összehordtuk a Költő emberségét.

Akkor még nem a divatlapokból, szélházi, törtető újdondászoktól vettük a híreket. Nagykőrösön sok mindenféle ember megfordult, a tanulótársaink az egész országból jöttek, s beszéltek: a benyomásokat úgy gyűjtöttük, mint szorgos hangyák a téli tartalékot. Az, hogy szegény ifjak voltunk, Hagymássy ráadásul árva is, nem akadályozott a helyes meglátásokban. Hagymássynak pláne éles szeme volt, mindent kritizálva látó, s tehetséges, ő már dicséretes költeményeket írt akkor. Az „öreg” modorában, olyan hűséggel, hogy társaink meg nem tudták mondani, melyik az Aranyé s melyik a Hagymássyé. Pedig őt nagyon megbántotta a Költő egyszer. Úgy történt, hogy a folyosón magához szólította.

– Ráérne-e maga nekem leírni valamit?

Hagymássy veres lett a meghatódástól, mi pedig irigykedve lestük, mi lesz ebből.

– Jöjjön velem, de azonnal – mondá a professzor.

A többit a pajtásom prezentálta, később.

– Azt szeretném, ha maga leírná az én összes verseimet. Ezeket ki akarom adni. Jó írása van, úgy látom. Jó szállása van? Nem kutat ott senki? Akkor jó, ez kellene nekem. Senki se turkáljon az én írásaimban. Ezt ki is kötöm. Nem kívánom ingyen. Maga szegény fiú.

Na, ezzel nagyon megbántotta Hagymássyt. Tudtam, hogy egy krajcárt sem fog a nagy embertől elfogadni. Nem is fogadott el semmit. Hanem az „öreg” még tetézte a szégyent a lelkében. Erőnek erejével meg akarta jutalmazni, ezért a Tomori (vagyis hát Theodorovits) Anasztáz ötaranyos pályadíjából, melyet az új nábob minden évben kiosztatott a legjobb ifjú poéták között (de a bíráló csakis a „tekintetes öreg úr” volt), hármat Hagymássynak ítélt nagy (le)kezeléssel, kettőt pedig Szilády Jánosnak magasztaló dicséret mellett. Azóta is ezt emlegeti az én nagykőrösi tanulótársam:

– Hát biz engem a másolás és a szegénység ütött poétává!

Hogy így volt-e? Nem tudom. Érzékeny lelkét nagyon mélyen érintette, az bizonyos. De a másolásban én is segédkeztem. Ekkor már úgy voltunk mi ketten, mint a magányos szilfa a temetőben: két törzs, külön lombozattal, mely egy közös gyökérből szíja az édes anyaföld és a leszegényedett, de nemes ősök táplálékát, áldozatát. A fogadalmunk és a közös titkunk eggyé teremtett minket. Az „öreg” nem vette észre a turpiskodást, a calligrafiánk is annyira hasonlított. Én leltem rá a költő egy levelére is, amely aztán csakugyan vagy majdnem elárulta annak a másiknak, a temetői levélnek az íróját. Erről később essék szó.

Mondom, sok mindenféle nem iskolai tudást megszereztünk, amit a hírlapokból nem lehetett volna, többet a mindenható cenzoroknál. Mit tett, hogyan küzdött a Költő a forradalom idején, midőn a nemzet színe-java, élén a Legnagyobb Költővel, kirántott karddal rohamozott, és vérébe mártott tollal esett neki a királyoknak? Hát nemzetőr volt, díszruhában feszített, megírt pár darab toborozó verset. (Nem mondom, gyengébbeket.) És mit tett, amikor jött a baj, Világosnál? Egy szalontai társunk mesélte, hogy jóravaló rokona felismerte volna, oda ostorozott:

– Szökünk, uram, szökünk?

És miből élt a forradalom után? Ugyanezen szalontai fiútól tudtuk, hogy bizony akkor már nem volt szökésben, nem kellett neki bujdosóvá lennie, hanem egy Haynau-szolgabíró mellett, egy bizonyos K. J. irodájában lett írnok. Itt sem maradt sokáig, egy grádiccsal fennebb lépett. Egyenesen az aulikus főispán geszti kastélyába, ficsurak nevelőjének. A mai Akadémia és a Kisfaludy Társaság honoratiorjai mind mágnások körül sürgölődve kaptak aztán koncot a tehetségükért, hogy tolhassák a nemesi hintókat. Ilyen összeköttetésekkel lettek a hírös nagykőrösi tanári kar dísztagjai Mentovich, Szász, Jánosi, Salamon Ferenc, Szabó Károly – egészen egy felséges erdélyi titkos szövetség, amit aztán tovább erősített a törhetetlen koponyájú Gyulai, az Erdély történetébe belezavarodó, ádáz és Kossuthot pocsékoló Kemény, a mindentudó Brassai stb. Összefogta az egészet a Szász dinasztia, öt hatalmassá erősködött fiú, gyermekei Erdély híres jogtudósának (némelyek szerint Deák Ferencének), kinek házánál nőtt fel Enyeden – s nem érdek nélkül – az ottani protestáns mágnás ifjúság.

Ebbe a szövetségbe nőtte bele magát, komótosan, a Költő. Láttuk, milyen úton-módon. Az erdélyiek meghívták maguk közé díszmagyarnak Nagykőrösre. Csak egy nem jutott neki: mágnás feleség. Csupán az egyszerű származású, kerekded arcú, örökké konyhának öltözött Ercsey Julianna, aki azonban mindig szívesen látta szegényes otthonukban Hagymássyt is: ő tehetséges fiúnak tartotta. Szegény, szegény, kedves Juliska néni! Ha ő olvasta volna azokat a leveleket, amelyeket mi a véletlen tréfájából bírtunk! Ha tudott volna igazán olvasni, ha értett volna a poézis titkaihoz, raffinementos metaphoráihoz, symbolumaihoz, mikre rá nem jöhetett volna!

A Költő egyetlen bókoló, udvarló – hát még szerelmes! – verset sem írt mindenki által oly nagyra becsült feleségéhez. Ezt Hagymássy Lajos éles kritikai szeme mindjárt észrevette, amikor másoltuk a kötetre való költeményeket, sok újraolvasás általi belemélyedéssel. (Ha Gyulai és köre nem telepedett volna vasnehezékkel az irodalomra, most egy Tolnai lehetne a kritikai rovatok iránymutatója, és nem toloncoltatott volna ki irodalmunkból a Petőfi zászlaja alól kibontakozott népi költészet.) Hanem találtunk mást.

Hagymássy, másolás közben, egyszer csak felkiált.

– Ezt hallgasd! – és felolvassa a következő sorokat:

Én láttam a bimbót, láttam azt,
Midőn érezve a nyájas tavaszt,
Kezdett kifejleni –

 

– Na, mi ez, ha nem egy titkos érzemény kiáradása a poézis kétértelmű nyelvében. A bimbó, amely a „nyájas tavaszban” fejlik ki, az egy leány, ki még ártatlan tisztaságban éli ifjúságát, a világ bűnös vágyainak tudalma nélkül. Milyen szép látomány. Mit gondolsz, pajtás, kihez írhatta? Talán az arájához? Mert most egész erotikai sorok jőnek:

Örült a lelkem és kéjjel telék,
És mint hiú kertész, sokat merék,
Sokat reményleni –

 

– Tudod te, ki az a kertész, aki hiúsággal és kéjjel van teli, ki sokat mer reményleni? Itt a költő „kertészkedik” egy ártatlan leány bimbaja körül. Magyarán: kapkodik a szoknyája után. De azért szép, mert poézis. Igen, de mégis, kihez írta? Mert a Költő ezt a címet adta neki: Egykori tanítványom emlékkönyvébe. Juliska néni pedig, ahogy én tudom, nem lehetett a tanítványa. Akkor ez a bimbó másvalaki. Hát ezt kellene megtudni, hogy ki volt az a „tanítvány”? És mit szólnál hozzá, ha… ha ez ugyanaz a virág volna, akitől azt a levelet kapta? A cím alatt ez áll… Na? R. E.

De most már az én eszem is csavarodott egyet.

– A levél végén meg az, hogy R. B.

– Az igaz – hagyta jóvá Hagymássy.

Amit láttunk a rácz templomban, s amit most olvasva megértettünk, abból az is kijött, hogy több bimbózó barátnéja is lehet egy költőnek, még ha az professzor is, még ha szép becses családja van is. Hát ilyen ember ez a mi tekintetes professzorunk? Aki a tanulók számára megszerkesztette az iskolai fegyelmi törvényt, melyben pálcázásra ítéltetik az engedetlen, „az éjszakai kimaradás, duhajkodás, paráznaság karcerrel büntettetik”.

Akkor annak a kérdésnek kell utánamenni, hogy ugyanaz a személy-e az R. B. és az R. E? Vagy mégis más?

Megtudtuk, csak később.

*

Mert én csak elkésve értém meg azt, amit Hagymássy geniális lélek iránti és poétikai fogékonyságával már ifjan megérzett: hogy a versben a puszta látomány alatt kell tudni olvasni, és az életben minden területen – ahol ember van – a felület mögött kell nézelődni. A vers is, a textus csak relief, az essentia a tropusokban találtatik. – Ott rejtezik el a Költő – mondta Hagymássy, midőn a verseket írtuk. – Lásd, írt a Költő más női személyekhez is. Itt áll: Hollósy Kornéliának. Mit gondolsz, rejlik ebben valamely titkos érzemény? Semmi, tiszta allegoria a szabadságról. De mi áll rögtön utána? Balzsamcsepp:

Szív, örömtől elszokott szív,
Multak gyászos özvegye!
Meghervadtál, meghajoltál –
Az vagy-é még, aki voltál,
Árva szívem, az vagy-e?

 

– Nahát. Mit érzett, s ki iránt?, amikor ezen metaphorákat kitalálta, soha nem fogjuk megtudni. Az örök titok. Csak éppen az beszél, hogy a két vers egymás után áll. A rabságot enyhítő dal allegoriája után mindjárt egy magányemberi érzemény, a szenvedő szív elégiája – magyarázta Hagymássy. – S látod-e magad előtt a Költőt, a nádbotjára támaszkodva mélyen gondolkodóba esve, mint megfigyeltük, amikor e sorokat olvasod?

S temetőn, bárha bolyongok
Eltakarják üde lombok
A sötét sírhalmokat.

 

Declamálta az ő szinte érett prédikátori zengő hangján, és hasonló nagy alapossággal magyarázta el e sorok rejtett tartalmait is.

To love, to like, enyelgénk,
Amaz sok, ez kevés;
(Szótár segélye nélkül
Támadt az érezés)

 

Hogy itt is valamely titkolt szerelmi emlék bújkál: „Zeng édesen: remember!” Hanem a név e fölé is ki van írva: Wohl Janka emlékkönyvébe; s amit az ember erősen titkolni akar, azt nem írja ki. Vagy épp azért írja ki, hogy ne gyaníttassék titoknak? – elmélkedék szinte magában Hagymássy.

Igaztalanság nevéért s nemzetségéért megkülönböztetni embert s embert – írtam volt fönnebb. De az igazság, hogy az embert magát, a charaktert, ezen felszínes adományok mögött kell keresni. Midőn megösmertük a Költőt, imponált nekünk, tanítványoknak a külleme is. Nedély és komolyság harmóniája, fakó, de kellemetesen szóló hangja, erős tartása, de – mint említém – legjobban szép sötét szakálla, mely arcát keríté. Nohát. Ez a férfias ékesség, mit aki akkor viselt, köztudomásúlag azért tette, mert azzal tüntetőleg kitartott a forradalom ideái mellett, ez egyszer csak eltűnt, elfogyott a tekintetes professzor ábrázatáról. Symbolum volt akkor még a szakáll, Kossuthra emlékeztetett, annyi titkos értelem tulajdoníttatott annak a sivár társadalomban, mint poézisban a rab madárnak. Miért adta fel ezt a symbolumot? Megtudtuk. Amiért a költeményeiben is oly sokszor tétovázik, elrekeszti a bensőbb érzéseit, s a forradalom eszményi el vannak rejtve – ha egyáltalán vannak – a classicus aestheticai szép formák mögött. Pontosan emlékszem, 1853-ban történt a szakállfosztás, amikor tanárainkat a hatóságok elcsapatással fenyegették meg, ha vétket találnak a forradalom alatti magaviseletükben. Becsületes önéletírást kell eléterjeszteni – jött a directiva az egyháztanácshoz, azok elbeszélték az ismerősöknek, s már az egész városban neszezték, suttogták. Egyik praeceptor társunk, ki az alsóbb classisokban már besegített, és bejáratos volt a tanárok közé a cancellariába, látta egyszer a biographiákat csomóba gyűjtve. Nem bírván ellent állni a furdaló kíváncsiságnak, belelapozott az iratokba, s természetesen a Költőét választotta ki. Izgalommal, hogy egy nagy ember keze írását foghatja, sebtében elolvasta. Talán első ránézésre nem is érté meg, mert fogalmazása nem olyan volt, minőt a költőtől a folyóiratokban olvasni szoktunk, vagy ami félét tőlünk, tanítványoktól megkövetelt, de tartalmát jól agyába véste. (Jó emlékezőtehetsége volt.) Visszaidézte nekünk, megbeszéltük. Minő csalódás: csupa mentegetőzés az egész iromány! Mi büszkék voltunk arra, hogy a forradalom alatt Ő szerkesztette a „Nép Barátja” címen a legfontosabb lapot. És most letagadja! Hogy csak a neve jelent volna meg a lapon, de őneki arra nem volt befolyása. Hogy a forradalom egész ideje alatt Bihar megye déli szögében, Szalontán „falusi emberként”, elszigetelten élt, és szinte dicsekedik azzal, „hogy a forradalom árjától el nem ragadtatott”, verseivel nem dicsőítette a nemzet harcát! Praeceptor társunk, remegő térdekkel, a rajtakapástól rettegve a hosszadalmas szöveg véginek egy-egy töredékét tudta lemásolni:

„Forradalom óta szinte csak a szépirodalmi magyar lapokba és folyóiratokba vagy Albumokba… adtam rövid verses dolgozatokat, vagy nevem első betűjének (A) vagy egész nevemnek aláírásával: álnév alatt vagy nélkül sem a forradalom előtt, sem az alatt, sem utána nem írtam, kivéve holmi irodalmi satyrácskákat. Önállóan a »Nagyidai cigányok« népies víg eposz… Ennyiből áll irodalmi egész működésem… mint egyszerű polgár a fennálló törvényes rendnek mindég barátja fogok lenni…”

– Most már hogy higgyünk annak, aki tagadja is, be is ismeri, hogy írásaihoz álneveket használ? – Ezen észrevétellel gyújtott világosságot agyunkban Hagymássy. – Akit az egész ország Petőfi, a forradalmi költő legjobb barátjának tart, ő maga pedig a Haynau-rend barátja! Hát A nagyidai cigányok, azzal miért dicsekszik? Aki olvasta (nem csoda, hogy vajmi kevesen), megértette, hogy azzal Kossuthot és az ő leghűbb harcostársait satyrizálja.

Ebben az időben tűnt el a költő szakálla, s viselt ezentúl kackiás, kipödrött magyaros bajuszt.

Ki sem merem mondani:

Feladása volt ez mindannak, amiben mi, a nagykőrösi gymnasium lelkes ifjúsága addig hittünk. Volt egy forradalom, a mi lelkünkben két névvel a lobogóján: Kossuthéval és Petőfiével. Tanáraink, úgy tudtuk, szívvel-lélekkel ott voltak a szabadságnak eme dicsőséges áldozattételében. Nem csak szavaikat, de mozdulataikat, magatartásukat is lestük: ilyenek voltak a forradalom nagy emberei! Most pedig óriási kérdőjelek tátongtak a képzeletünkben: lehetnek-e a forradalom igaz hívei ilyen hibás jelleműek?

A charakter változott meg, legalább a mi szemünkben. Persze nem mindenki gondolkozott hozzánk hasonlóan, a többiek azért továbbra is Petőfi barátját, a pályadíjat nyert Toldi íróját látták a Költőben, és egy méltóságos professzort.

Sejtettük már a német kabát értelmét is. Miért nem viselt magyar zsinóros mentét, mint Petőfi képein látható? Vagy ha már besürgölődött az erdélyiek közé: Bocskai-féle kabátot? (Mentovich tanárunk hébe-hóba, nagyobb oskolai ünnepélyeken azt felölté.) Az új hatóságok kegyeibe akart befészkelődni? Hagymássy pajtásom kiötölt egy jó kis epigrammát. „A nagy költőt temetőbe mentében – Soh’se látjuk szép magyaros mentében.” Társaink körében azonban nem kapott igazi elismerést ez ötletdús, tömör verselmény. Nem értették valóságos jelentését. Nem classicus, azaz nem dystichonos formáját is bírálták, befolyásoltatva lévén többségükben éppen a professzorunktól követelt poeticai szabályok által.

Csoda, hogy mi páran, akik gondolkodtunk a társadalom és a magyar irodalom helyzetéről, ezentúl a nagy Költő verseit is más szemmel olvastuk? A szép szavak, a poeticai lelkesültség mögött ott láttuk már a gyatra embert is. A távolságtartó magaviseletet mások méltóságnak vélték, mi egy megalkuvó lélek elleplezésének. Mások csodálták, amikor egy-egy Petőfi-verset buzgón, kihevülve declamált (persze nem a forradalmiak közül), mi láttuk, hogy csak pózban tetszelgés.

De azért másoltuk tovább Hagymássyval a költeményeket. Így még érdekesebb volt a feladat.

Nem rendje szerint írtuk, ahogy a költő összerakta, hanem válogattunk, mikor melyik volt kedvesebb Hagymássynak, vagy éppen mert nem tetszett, haragudott némelyikre. (Például a Vojtina leveleire. Mi jogon gúnyolja a kezdő tehetségeseket?) Egyszer A pusztai fűz címűt kezdtük el, én írtam, a tanulópajtásom diktálta, nem is diktálta csak: pompásan zengedezte, próbálgatta szavaló hangját a későbbi kitűnő prédikátor. Akkor megtorpan, és felkiált erősebb hangon:

– Tudod-e, hogy remekül componált vers ez! Akárki írta. (Megnyomta a szót: akárki.) Vannak strofái, melyeket lendületesen, súlyosan lehet harsonázni, mint a sivító szélvihar vagy a prófétai átok. A középső részét meg halk melódiával, szellősusogással, patak csobogásával. Mit gondolsz, mely speciesnek felel meg?

– Gondolom, elégia.

– Az ám, a közepe. De hát az elején s a végén az a szenvedelemmel teli, tragicai hangú monolog? Nem veszed észre, Bekő pajtásom, hogy mindétig egy szomorú fűzfa beszél az elegiconak álcázott emlékeiről, de az elején és a végén átkozódik, s úgy szenved, mint egy kivert eb? Igaz, a fűzfa szól így: „Ki ásta gyökerim égető buckába, – Hogy ne virulhassak, hanem mégis éljek?” S a végin, miután a vándor megátkozta: „De mit ér az átok, – Ha fonnyadva mégis több-több tavaszt látok!” Ezt is a fűzfa mondja. De ki az a fűzfa? Látod, ez az allegoria. Minek, kinek az allegoriája? Ki az a szenvedelmes fűzfa, az a kivert kutya? A költő! Miért szenved a költő? Hát ismét egy „karcsú leányzóért”. Úgy elárulja magát, mint egy csínytevő diák a rektortól megfélemlítve. A titkolt erotica ott búvik a hatodik strofában: a szép leányzót „gondosan takargatja”, a hófehér szépségét, „piros szemérmét” dugja el a világ szemei elől. Magyarázzam meg neked, hogy mit jelent ez?

Magam is kezdtem érteni. Olyan allegorico-elegico költemény ez, ahol a fűzfában a költő lelke rejtezik el, „fonnyadónak”, vagyis öregnek érzi magát egy fiatal hölgyhöz képest, aki elszökött tőle – így foglaltam össze.

– Nem ilyen egyszerű, de a lényeget felfogtad – vitatkozék még kissé Hagymássy. – Mert azért szép költemény – tette hozzá. – Most már csak azt kell megtudni, ki az az R. B., mert majdhogy bizonyos vagyok abban, ekkora szenvedelem csak ugyanannak a leánynak szól. Egy egész szerelmi dráma rejtezik bizonyos versekben – mondta egészen nekihevülve a pajtásom. – Nézd meg ennek a dátumát: 1852. Nem olyan régen volt ez. Te, nem akkor találtuk a temetőben az összegyúrt levelet?

Előkerestük Hagymássy utazóládájának egy láthatatlan rekeszéből a mi nagy titkunkat: a két levelet. Annyit már tudunk, hogy a kapott levél alján R. B. áll, a pajtásom által felfedezett Emlékkönyv-vers R. E.-nek volt címezve. Nem árultam el még, hogy a manuscriptumok között talált levélben – nem volt megszólítás, sem aláírás. Az makulatura volt, sokkal több kihúzgálással és beleírással, mint a versekben megfigyeltük. És ez persze prózában. Innen tudtuk, hogy ez nem tartozik a költemények közé, nem is maqáma (amivel pedig némelykor játszadozott a Költő), mégis valakihez szól. Tehát levél. Másvalakinek nem szólhat, csakis annak a hölgynek. Megfogadtam, igaz, hogy nem árulom el, mit tartalmaznak e levelek. (Még annyira sem, mint Midas király borbélya, suttogva, hisz’ én még a szellőnek sem mondom, amit tudok, egyedül magamnak s egykori pajtásomnak, ki most Tolnai.) Annyit szabad megvallani, hogy sem a kapott, sem a Költő által telefirkált levél – nem volt olyan, amilyennek a szerelmesleveleket akkor hittük a Fanny hagyományai vagy Goethe Wertherje olvasása alapján. Közleményeket tartalmaztak, minden nemű látható szenvedelem híjával, egyik szalontai kicsinyhitűségről, másik nagykőrösi sivatagról. (Ezt tudná csak a nagy tiszteletű konszisztorium, mely annyi áldozatot hozott, hogy a nagy költőnek professzori állomást, lakást és fizetséget biztosítson!) De a hangulat, az érzelmetlen sorok mögötti lelkesültség, abban valami delej áramolt, mint a felgyorsult szívdobogás, amit nem érez más, csak maga a szív. Akár az elegico költeményekben tropusok mögé rejtett érzemények. Legalább ezt fogalmazta meg Hagymássy. Ebből indultunk ki.

*

Mondottam fennebb, az országról-világról tudást akkor mi nem hírlapokból kaptuk, hanem emberektől.

Nagykőrös szép alföldi város. A piacot körülfogja a gyönyörű, nagyméretű és erős építésű, vastag tornyú templom, alatta áll az emeletes gymnazium, a mellett a városháza. A térről, mint a nap sugarai, indulnak az utcák minden irányba. Lehet ezeken sétálni, ha nagyobb eső nem veri fel a homokot sárrá. De nem itt szerettünk mi kóborolni. Legszebb a temető, ahol gyakrabban a Költő után somfordáltunk. De van a terpeszkedő város másik részében, Cegléd felé menetben, egy nagy huszárkaszárnya, s ha a lovak taposta göröngyökön átevickéltünk, pompás liget kezdődött. Csupa évszázados fák: kőris, platán, juhar, vadgesztenye, ákáciák, nem emlékszem már, mifélék. Itt szerettünk mi sétálni, irodalmi és tanulókönyveket vittünk magunkkal, de legtöbbször mégis a híreinket s titkainkat beszéltük meg. Ne tagadjam: egy kis mocsáros tó mellett állott a Czifracsárda, s mint már nagyobb diákok, olykor bentről hallgattuk a békák brekegését. De Hagymássy csak nagyon vizezett bort ivott, néha. Így beszélgettünk egyszer egy hosszú, kecskelábú asztal körül csoportosulva elég sokan, amikor az említett szalontai társunk egyik otthon töltött nyarát idézte fel.

Ez a véletlen adódott társalgás világosította meg az elménket, vagyis azt a homályt, ami az eddig nehezen összehordott tények egymáshoz kapcsolódását elfödözte.

Gyönge írásomban az igazság kiderítését tűztem ki célul. Azonban most már kételkedem: szabad-e leírni, amit a kerek világon csak én meg a pajtásom tudunk. Mert az a P. S., ki nékünk elmesélte a legfontosabbakat, és igen jóérzésű, becsületes lelkű fiú volt, a nagy Költőről csupa magasztaló szavakat mondott. Csak mi tudtunk, az ismereteink alapján, az övével majdnem ellenkező véleményre jutni.

– Tudjátok, hogy őt akkor is mindenki szerette, amikor még csak vicenótárius volt? Pedig fiatalon, majdnem gyermekként nagy vétséget követett el: otthagyta a collegiumot, elment teátristának, ezenközben pedig a szüleivel súlyos bajok estek meg… De ezt Szalontán megbocsátották neki, oly jó magaviseletet mutatott később, a jegyzői irodában, meg segédtanítóként is. Olyan calligrafiája senkinek nem volt, mint neki, olyan pedantériával senki nem írta a passzusokat, mint ő. Feljebbvalóival szemben tisztelettudó volt, a szegények iránt kegyes, s majd az oskolában is úgy tudott igazságot osztani, hogy senkit szóval is meg ne bántson.

(No, ez oly hibátlanul hangzik, mint egy moralitáslecke felmondása – néztünk össze alattomban Hagymássyval, mert szemhunyorításból is értettük egymást. P. S. bizony elfogódott, abbéli büszkeségből, hogy családi viszonyokból ismeri a költőt. Létezik-é effajta kifogástalan személy, akit ő ismer vagy föltételez? Vajon nem az a pár havi aktorkodás okosította ki a nagy embert a magaviselet társadalomban kötelező szabályairól? Csinált magának egy maszkot, mi mögött sosem látszik az igazi érzelem. Mert a szegény ember csak akkor számíthat megértésre, közelismerésre, ha folyton-folyvást, szakadatlanul úgy viseli magát, úgy beszél, mosolyog vagy komorodik, jár, áll vagy bókol, ahogy a hatalmasoknak ínyére van. Márpedig a Költő nagy nyomorúságban nevekedett, tán még nagyobb szegénységben, mint az én Hagymássy pajtásom. Reákérdeztünk hát.)

– Mindenki tudta persze, hogy szülői igencsak elesett, mostoha sorsú emberek voltak – mondta P. S. – Csakhogy Szalontán nincs ám annyi nagy birtokos gazda, mint itt, Kőrösön, s nem nézik le az ármálisokat. Mert ott majd’ mindenkinek van hajdúlevele, ahhoz büszkén tartja magát. Magisterünk pedig példát mutatott azzal, hogy aki jól sáfárkodik a tálentomával, azt megbecsülik.

– Az én rokonaim, pedig nagyon jómódúak – magyarázta egészen belehevülve P. S. –, annyira becsülték, hogy azt mondták: márpedig a kisleány mellé nevelőnek senki mást, csak Arany Jánost! Érettük hagyta ott az oskolai korrektorságot, s lett a Betty ángyom házi nevelője. De micsoda nevelője! Mái napig is példaként emlegetik.

– Hány éves most ez a te Betty ángyod? – kérdeztük csaknem egyszerre Hagymássyval.

– Lehet vaj’ huszonöt – válaszolta P. S. oly szófordulattal, ahogyan inkább az erdélyiek szoktak beszélni, de valami rátartisággal, mint aki másoknál többet tud egy kiváló személyről, s így maga értékét is növeli azok szemében. – Gyönyörű szép kisasszony lett belőle. Azt emlegetik a családunkban, hogy Arany bácsi még verset is írt neki – mondta most már kissé kérkedve, s mi ezt, hogy megindult belőle a szó, kihasználtuk. Hiszen mi ismertük ezt a jeles verselményt…

– Mikor volt Arany bácsi a Betty nénéd nevelője?

– Nem emlékszek, mert akkortájt láttam meg a napvilágot – mondta tréfálózva.

– Igaz-e, hogy Erzsébetnek nevezik a matriculákban a te Betty rokonodat? – ütött a szemével felém is Hagymássy.

– Há’ persze. Rozvány Erzsébetnek. – P. S. nem is csodálkozott túlzottan.

– És hajadon-e még, vagy asszony?

Szalontai társunk akkor elbeszélte, hogy Bettyt szülei zárdában neveltették, nemes és főúri kisasszonyok között, s oly nagyszerű míveltségre tett szert, mint asszonyaink közül nem sokan Magyarországban. Német és francia nyelven megtanították társalkodni, de Goethét és Béranger-t eredetiben szavalta is, Chopint és Lisztet zongorázott hibátlanul, s zárdábóli hazatérte után, nevelőjével, az irodalom és történelem terén elmélyült és a költőhöz méltó beszélgetéseket folytatott, hasonlatosan Socrates és Plato dialogusaihoz. Hát hogyan ne dongtak volna körül egy ilyen rendkívüli leányt a helyi aranyifjak! Akire nemcsak hogy gazdag hozomány vár, de kedélyes is, a társalgásban szikrázik, mint a diamant, termete nyúlánk, karcsú, mint a hegedű, ovális, patyolat orcáját fekete hajkorona ékesíti, sötét szemei nagy szempillák alatt csillognak, akár a szentjánosbogarak az éjben. (Magunk előtt láttuk ezt a tüneményt, és arra gondoltunk: lehetett Rozvány Erzsébet úgy tizenöt éves, amikor hazakerült a leánynevelőből, utána meg csak nőtt és szépült. Ugyan, miért ne kápráztatta volna el tanítóját, a mutatós fiatalembert?)

– Mikor is volt Arany bácsi az Erzsébet nénéd nevelője? A zárda előtt vagy azután?

– Hát persze hogy azelőtt. Mondta is Arany bácsi tréfásan, amikor négy év után hazatért Erzsébet, hogy látott elmenni egy kis magocskát, most pedig, íme, itt áll a viruló, ígéretesen nyiladozó rózsabimbó.

(Nocsak, mint a versben!)

Természetes, hogy egy ilyen leánynak egész udvartartása támad hódoló ifjakból – folytatta P. S. ott, ahol Hagymássy állhatatlanul abbaszakította. (Ámbátor jól tette.) Vígan fogadta az udvarlást, kacérkodott is, ahogy azt a szép leányok szokták, mindenkivel végiglejtette a táncrendet, de soha egyet sem különböztetett meg figyelmességével vagy tetszésével a helybéli ifjak közül. Hogyisne, amikor ő…

– Arany bácsi is járt bálozni akkoriban? – kérdezett közbe alattomosan és szerintem most ostobán Hagymássy, megszakítván így éppen a történet legizgalmasabb mozzanatánál.

– Mint mondottam, a professzor úr ekkor már tekintélynek örvendő nótárius volt Szalontán, példamutató családos ember, két bájos kisgyermek apja – válaszolt P. S., tartózkodással és némi sértődöttséggel a hangjában. Én is orroltam Hagymássy kotnyeles, túlbuzgó és tapintatlan kíváncsiskodása miatt. Szerencsére beszélgetőtársunk nem duzzogott annyira, hogy elhallgatott volna. Mégiscsak imponált neki, hogy ily fontos történetet mesélhet el nem is akármilyen, s a gymnaziumban fölötte járó, idősebb mulató pajtásainak.

– Épp erről akartam beszélni – folytatta aztán.

Hogy is tudta volna magát igazán vonzóvá tenni bármelyik szalontai ifjú egy olyan leány előtt, aki, mint láttuk, nemcsak hogy tüneményesen szép, kiváló intézetben nevelkedett, és jelentős hozomány várományosa, de míveltségének alapjait olyan rendkívüli egyéntől kapta, mint Arany János, s aki továbbra is a család meghitt vendégének, Rozvány Erzsébet és fivérei barátjának számított. Aki Toldijával hamarosan országos hírű poéta lett, és ezzel városának és igaz barátainak egyaránt büszkeséget, hírnevet hozott. Egy olyan leány, akit az ország egyik legjelesebb költője szinte naponta azzal tisztel meg, hogy családja körében, fivéreivel osztja meg súlyos elmélkedéseit, külföldi és magyar költők legújabb verseit nekik olvassa fel – ez a leány legfeljebb játszadozik, de komolyan nem fogadhatja a helyi ficsúrok (ő nevezte így) nyomdafestékszagú, csenevész bókolásait. Ő példaképeket a legjelesebbektől: a Költőtől és a bátyjaitól kapott. Hát még ha azt is tekintetbe vesszük, hogy ő a Legeslegnagyobbal, magával Petőfivel is találkozott, személyesen! Képzeljétek el – mesélte felhevülve, csillogó szemmel P. S. –, egyszer Petőfi egy egész hetet, ha nem akár tíz napot töltött a professzor úrnál! Ekkor már én is nagyobbacska fiú voltam, oda jártunk leskődni Arany Jánosékhoz. Egyszer azt látom, hogy Petőfi a kertben, Arany bácsi kedvenc ribizlibokrai közt lendületesen járkál alá s fel, mozog a szája, egyik kezével gesztikulál, néha a bozontos hajába túr, a másik kezén az ujjait mozgatja, ahogyan mi számoltunk az iskolában. Kis kölyök voltam, hát elkacagtam magam, s ijedten elszaladtam a kerítéstől, egyenesen a nénémhez, hogy legközelebb kérdezze meg Arany bácsit, mit mívelt olyan furcsa mód (akkor azt mondtam: hóbortosan) a nagy költő. Betty néném meg is kérdezte, s Arany János csak elmosolyodott: „Skandált”, mondta, „a költők, ha megszületett a vers alapeszméje, s képzelmükben formálódni kezd a dallam, ujjaikon számlálják a szótagokat, hogy tökéletes legyen az ütem s a versláb.” De ezeket most már ti is ismeritek a professzor úr saját előadásában – tette hozzá P. S., nem csekély hivalkodással.

Botránkozással és irigykedve néztünk fiatalabb társunkra. Hogy van itt egy fiú, elég szelíd magaviseletű az oskolában, és efféle, másoknak elképzelhetetlen élményekben volt része! Hagymássy azonban nem hagyta magát sokáig elkápráztatni. Jobban izgatta már a csökönyös rögeszméje, mint a csodálatos képzet, hogy valaki Petőfit elevenen, ráadásul költői pózban láthatta. (Pedig tudom, hogy titokban szerette volna eltanulni ezt a viselkedési módot, akárcsak a Petőfi-féle versírást.)

– És Rozvány Erzsébet mégis férjez ment? – kérdezte, kissé óvatosabban.

P. S. barátunk nem válaszolt azonnal, mint aki morfondírozik, hogy méltók vagyunk-e az ő legbensőbb családi történeteire, aztán felülkerekedett benne a mesélhetnék. (Vagy egy kis dicsekvési vágy?) Már akkor rendesen fogyasztottuk a jó alföldi homokit, Hagymássy erőszakoltan is koccintgatott, hogy könnyebben bomoljon a történet.

– Betty néném mégsem igazán boldog most. – Nehezen mozdult benne a szó. Ha az a drága jó, könnyű, de magát itató bor nincs olyan gerjesztő hatással az emberi hiúságra, bizony, mi talán sohasem értjük meg az áhított összefüggéseket. Abból, amit szertelenül és óvakodva (hogy azért mégse fecsegjen ki családi intimitásokat) mégiscsak elbeszélt, mi illesztettük össze a történetet, és alakítjuk mind mai napiglan is, a későbben szerzett ismeretekkel bővítve.

Rozvány Erzsébet, vagyis Betty derűsen élte bálozó és míveltségét gyarapító leányságát, mígnem a forradalom Szalontára is eljutott, és egy ezred helyheztetett a városba, innen lőn irányítva nemzetvédő feladatainak eleget tenni. Közülök szállásoltatott el a Rozvány házba egy őrnagy, igazi harcoló honvéd (nem puszta díszkarddal és kalpaggal), nevezett Berzsek József, ki későbbeni hősi cselekedeteiért Komáromnál érdemrendet és ezredesi rangot szerze. Beszállásolása idején naponta láthatta a ház gyönyörű kisasszonyát, szót válthatott vele, s ahogy mondani szokták: belehabarodott. Betty kisasszonynál azonban látható viszonzásra nem talált. Magas, erős testalkatú és szilárd tekintetű férfi volt az őrnagy, és igaz magyar emberre vallott már az a nemes cselekedete is, hogy osztrák tiszti szolgálatból Kossuth első hívására átállott nemzetünk ügyéért harcolni. Csakhogy túlságosan is katonás, Rozvány Erzsébet kellemetes környezetéhez képest eléggé durva volt a beszédmódja – ő nem költők és széplelkek közt vált a haza fiává. Sokkalta korosabb is volt hitvesévé kiszemelt hölgyénél, de még Arany Jánosnál is, pedig Arany, ugye, már meglett emberként volt tanítója a cseperedő leánykának.

Amikor szép díszegyenruhába öltözve a szülők elé járult, ünnepélyesen megkérvén leányuk kezét, a papa bizonyára meglepetten hümmögött valamit, azonban a mama szemébe a meghatottság könnyei gyűltek – neki tetszett az őrnagy. Beszólította a kiválasztott személyt, ki, mikor tudomást szerze a leánykérésről, előbb pirossá lőn, mint a pipacs, majd sápadttá, mint az őszi krizantém, hebegni sem tudott, hanem kiszaladt a szobából. Ifjú leányok effajta magaviselete hasonló helyzetekben sokfélét jelenthet – tudhatja az, aki csak kevéssé is ismeri a női lelket, vagy olvasott elegendő románcos szerelmi történetet, lélekanalízist Kemény Zsigmondtól. Az őrnagy, más körökben forogván, alig szokhatott hozzá szemérmesnek tartott hajadonok lélekvilágához, ahhoz, hogy külső jelekből, az arc színéből és mímeléseiből, a szem villanatából vagy elhomályosultából, az ajkak feszüléséből vagy ellágyulásából s a közülök kiáramló levegő, mint gyorsuló vagy lassuló lélegzet, hatásaiból, az egész test és a karok merev vagy lazán kifejező mozdulásaiból helyesen olvasni tudjon. Ő csak annyit érthetett, amennyit látott: egy gyönyörű lány pironkodik és sápadozik előtte, szemérmesen elmenekül, s ez bizonyára így szokás hasonló helyzetekben. Az atya sejthetett valamit, gondolom, férfiúi okos észjárással ismerte lányát, és véleménye lehetett az őrnagyról. Az anyák ilyenkor mindent tudnak, s azt a maguk szent céljának javára fordítják. A válaszadás mindenesetre a leány részéről halasztást kapott, néhány hétig, mely idő alatt az anya kezelésbe vehette az okos, nem mindennapi hajadon bonyolult lelkét. Egyik fél részéről ilyen romantikus érvek hangozhattak: – Nem szeretem, inkább zárdába vonulok, és Krisztus szolgálatába és kegyelmébe ajánlom parányi életem. A másik fél a maga praktikusabb élettapasztalatát hozhatta: – Az élet csak bimbózás idején, néhány hétig szól a szerelemről, azután következik a családban a törődés, a gyermekek nevelése, a jólét kiteremtése, a társasági kapcsolatok. Berzsek József igazi úr, utánajártam, szívem, családja a felvidéki nemesség színe-javához tartozik, nem jelentéktelen vagyonnal, címerüket pedig nem hirtelenjében mázolták, hanem századokkal ezelőtt szerezték…

Az eljegyzés megtörtént, Berzsek őrnagyot elszólítá a haza, hősiesen harcolt, megsebesült, érdemrendet kapott, Világos után súlyos fogságot szenvedett. (Mégpedig valódit, az aradi várban, nem úgy, mint a pennaforgató honoratiorok többsége, kik előbb eszmékért lelkesültek, majd amikor a nemzet lángba borult, ők – tollal, nem karddal! – látszat szerint támogatták a nép ügyét, a tragikus bukás után aztán meghúzódtak mágnás támogatóik kastélyaiban, vagy éppen az újjá alakított oskolák falai között gáncstalanul kiszolgálták a magyarságot elnyomó, kegyetlen rendet!) Berzsek ezredes pedig egy boldogtalan házasságba tért vissza, mert minden házasság szerencsétlen, melyből nemhogy a lobogó szerelem, hanem az egyszerű, de meghitt szeretet is végzetesen hiányzik.

Miért? Mi történt? – tettük fel magunknak a kérdést a P. S. nevű társunkkal bevégzett konverzálás nyomán. A válasz egész terjedelmes regénnyé duzzadna, magányemberi és családi viaskodásokkal, a tragikusan elveszejtett forradalom eseményeinek megvilágításával, szerelmi krízisekkel. De most nem ez a feladatom, szerencsére sokkal egyszerűbb. A Költő szerepét feltárni az országosnál egy sokkal csekélyebb, családi tragédiában.

Eme gyenge és csakis magányhasználatra készülő nyomozati történetben, lám, összemosódik az idő. A kései emlékezésben benn keveregnek a P. S. által elbeszéltek, az, amit utána Hagymássyval, jobbik felemmel megtanácskoztunk, és minden egyéb, amit utóbb az évtizedek alatt tapasztaltunk, dominókockákként összeillesztgettünk. Mert hiába akartam az ötvenes évek Költőjére emlékezni, az élet útja nem áll meg egy szilárd pillantatnál, az halad szigorúan tovább.

Tekintetünk bizalmasan, most már újabb ismeretek birtokában, vizslatta egyre a Költő titkait, s fürkészi ma is, habár nagy távolságból, Erdély hegyeinek magasságából, szinte a Maros partjáról.

Kellett lesni a Költő kapuját, mert bizony sok jeles és kevésbé ismert személyiség megfordult az örökösen magányos és kedélybetegnek látszó professzor házában. Láttuk háza elé megérkezni a jó Tompa Mihályt, betegesen sápadt feleségével; a hírnév felé ácsingózó Jókai Mórt mosolygó arccal nyakába borulni; a sebesen pattogva lépkedő törpe Gyulait; az újgazdagon visszalátogató Tomorit; Szász Károlyt akkoriban, mikor egy ideig ő is Erdély zordon hegyei között keresett vigasztalódást bánatára. És akiket még nem említettem, Juliska néni komoly tekintetű rokonait, az Ercseyeket.

Hanem aztán feltűnt, az évek során nem is egyszer, a legtitokzatosabb személy. Láttuk korábban is a pompás hintót a négy pejjel, bámulatot keltettek a nagykőrösi zömök, mokány lovakhoz szokott járókelőkben. De csak a P. S. társunkkal folytatott beszélgetés után figyeltük meg jobban, fogtunk gyanút. Gyönyörű, nyúlánk termetű, briliáns szemű hölgy szállt, libbent alá a hintóból, kecses mozgással, társalkodónője kíséretében. Formás idomait alig leplezte tompa bíbor vagy annál is sötétebb színű öltözéke. Haja fekete volt, s egyszerűen felfésülve hordta. Homlokát apró, göndör hajfürtök borították, úgyhogy nagy ívezetű szemöldökei alig villantak elő, és e sötét fél keret alól csillogtak ki azok a fényes, titokzatos nagy szemek. Arcát sötét, de áttetsző fátyol takarta. Elég volt megpillantani, azonnal tudtuk: Ő az. Rozvány Erzsébet. Betty.

Ha egyszer a kései jövendőben valaki mégis olvashatná e sorokat, megkérdezhetné: – Mi az, hogy fátyol takarta arcát? és ők ily tisztán látták! Amiként én felteszem most e kérdést, újraolvasván esztendőkön át készült és mindig ismét elővett irományomat. Bizony csak így láttuk mi, beláttunk, akkori serdülő fiúk, a fátyol és a ruházat leplei mögé. Amiként minden igaz író, művész többet lát, mint amennyit megtekint, olvas a külsőleg viselt arckifejezés mögé rejtett gondolatokban, a láthatatlan szív titkolt érzéseiben – és ezt meg is tudja fogalmazni…

Amit ezután fogok leírni, az szintúgy igaz, mint valamennyi eddigi szavam, bár a történteket már nem láthattuk oly éles szemmel, mint deákokként. A hírlapok szalonélet-rovataiból, társasági közleményekből, asztali fecsegésekből és személyes tapasztalásból illesztettük egybe ismereteinket. (Jóllehet sem én, sem Hagymássy Lajos nem lehettünk résztvevői a legelőkelőbb szalonoknak – és így van ez helyesen –, azért megfordultunk a legjelesebb személyiségek társaságában, különösképpen a mindent élénken megfigyelő barátom, ma már Tolnai.)

Berzsek ezredes tehát, a hazáért szenvedett súlyos fogságából, esküvőre és egy tragikus kimenetelű házasságba tért vissza. Az esküvőn köztudomásúlag jelen volt a Költő is. Magam előtt látom, amint megjátszott mosollyal fejezi ki jókívánságait az új párnak, s látom Rozvány Erzsébet csalfa tündöklését. Hamis, hamis az egész jelenet! Nem két szív dobog itt egymásért, miként illendő, hanem három szív, összevissza. A börtön és a veszett nemzetügy által megviselt ezredes szíve őszintén lüktet imádott választottjáért. A menyasszony szeme könnyben csillog, de nem a boldogságtól, a könnyfátyol mögött tompán tekint a jövőbe, csak olykor fénylik fel, ha a Költő felé pillant. Ez pedig, ki már egy neves professzori kar tagja, mosolyba álcázza elveszett kedélyét, szíve a menyasszony irányában dobog. (És Kőrösre való visszatérte után megírja rejtező érzéseit, „úti emlékként” A pusztai fűzben.) Hát ettől kezdve mondogatták társaink: „Arany professzor urat semmi sem képes kimozdítani búskomorságából.” Amit rendesen főfájásával magyaráztak, de mi tudjuk, miféle titkos oka volt ezen állapotjának.

Berzsek ezredes magával vitte nejét Pestre, majd Bécsbe, körbeutazta vele Európa legszebb vidékeit, s miután visszatértek, ő is a búskomorság betegségébe esett. Miért? Vajon miért? Egy nemzeti hős, valódi értelemben nemes férfiú, örömét kell hogy lelje fiatal, szép, művelt neje társaságában, s a bánatot, mit a nemzet vesztesége okozott, a mindennapokban oldozhatná a szerelem, a családi együttlét, a közös tervezgetés. De ő nem boldog. Kezdetben otthon szomorkodik, valami okból nem szívesen jár a rangjához, méltóságához illő legfelsőbb körök estélyeire, oldalán ugyancsak bánatos arcot mímelő életepárjával. Egy idő után ismét régi férfibarátok társaságát kedveli, állítólag egyre gyakrabban látják a pesti-budai éjszakai életben – lumpolni. A felsőbb társadalom természetesen őt okolja kettejük boldogtalanságáért. „Folyton magára hagyni egy ilyen gyönyörű, kiművelt ifjúasszonyt!” Hát persze!

Csak mi tudtuk (vagyis ma már értjük az összefüggéseket), hogy a férje által elhanyagolt (?) úrhölgy elég sűrűn vonult be pompás hintaján Nagykőrösre – vigasztalódni.

Nem, nem volt úrihölgy. Berzsek ezredes volt úriember. Volt annyira intelligens, hogy mindent látott, semmit sem nyilatkozott. Büszkeségét gyalázhatta, hogy méltóságos Berzsekné asszony hozzá hideg és hűtlen, s titkolt érzményit egy törekvő honoratior felé fordítja.

Egyik oldalon áll egy dicső férfiú, ki valamelyest, de becsülettel beleroskadt a haza sikerületlen megmentésébe, és minden értelemben nemes egyén. Másfelől egy alacsony származású skribler, ki – mi tagadás: valódi – poétai talentomát az önérvényesítés kétes céljának veti alá. Költői műve lehet csodálatunkra méltó, vagy súrolhatja a tökélyesség csúcsait, azért magányemberként csak az Arany-középszerűség útján haladt mindétig – amint évtizedekkel később a már ismert író, Tolnai Lajos összegzé tapasztalatainkat. Költészetében példa lehet erre a szenvedélyes, őszinte lírai kiömlés teljes hiánya. Professzorként az örökös kettős színjáték. A tanulókhoz igazságos modor, az igényes lecketanítás, tréfálózásai a Charivariban, értékes dolgozatai az évkönyvekben. És az alantas elvállalás: az oktalan fegyelmi szabályzat megírása, a behódoló német kabát, a Kossuth-szakáll levágása, a megalkuvó önéletrajz. – És emlékszel-é arra a különös esetre, midőn Szilády Áron, ki másként professzorunk szívének oly kedves tanítvány volt, egész kis beszélyt szerzett, A pusztai ház címmel, s azt előttünk felolvasá? A szabadságharc véres drámája után hazatért ifjú honvédekről szólt. Próbálják otthonukban, békében túlélni a csapást, amikor beüt egy újabb tragédia, szó szerint emlékszem a bátor szavakra: „Erővel elhurcolják a honvédeket, de nem a hazát védeni.” Lélegzetfojtva hallgattuk persze, mindenki értette a mondat alkalmatosságát. Hiszen ekkortájt hurcolták erőszakkal a magyar szabadságharcosokat – más nemzetek szabadságharcosait letiporni, vagy általuk elvéreztetni. Ekkor sohasem látott rémülettel kiáltott közbe professzorunk: „Effélék nem tárgyai az irodalmi gyakorlatnak!”

Miért tette? Miért nem volt bátrabb? Miért kellett összezúzza a szent pillantatot, amikor igazán közel kerülhettünk volna egymáshoz, amikor – egyszer – átszaggathattuk volna azon láthatatlan gátat, mit a kor, az új birodalmi hatalmasság erővel állíta magyar professzor s magyar tanítvány közé?! Ő hát csak egyetlen tanítványt szeretett igazán… Ez tehát a magányemberi mediocritas, ez bűn.

Akkor hát ifjú Berzsekné mesterében szerethette a férfiú költőt, s a mester maga kiművelte növendékében a bájos nőt. Több is, kevesebb is, mint puszta szerelem. Az ezredes megérthette, ilyen érzeményekkel szemben tehetetlen. Az úri társadalom mégis őt vádolta. Az ezredesné pedig csak látogatott Nagykőrösre.

És a Költő?

Tudni kell, hogy 1853-tól már vasút száguldott Nagykőrösről a székesfővárosba. A Költőt olykor láttuk az indóház felé fiákerezni. Hová járt? Barátaival haszonnal múlatni az időt, összeköttetéseket gyarapítani, redakciókban szerkesztőkkel víni a versekért járandó kifizetés ügyében. És még? Azt senki nem tudhatja, hacsak egyszer az olyan mulató cimborák, kik a rácz templomban is cinkosul együtt tivornyáztak, szóra nem bírják magukat. Valamit mégis sejdíthetünk.

Papnövendék korunkban, de mikor a Költő még Kőrösön professzorkodott, egy késő este Hagymássy feldúltan robbant be közös szállásunkra: – Láttam. Hitemre, együtt láttam őket!

Előbb nem értettem semmit. – Kit láttál? Mi történt?

Aztán faggatásomra nehézkesen magyarázta.

– Hát nem érted? Láttam a Költőt, de nem egyedül, s nem is férfitársaságban. Egy hölgy volt az oldalán, a karjába kapaszkodott, illegett-billegett, mint aki hozzátartozik, hogy ne mondjam, hozzátapadt. Igaz, elég távol a gázlámpától, de neves professzorunk komótos járását, vállának tartását sötétben és ezer ember közt is megösmerem. A hölgy pedig ő volt, senki más nem lehetett. Hányszor meg nem lestük, ahogyan ringó, szinte föld felett lebegő járással a hintótól a kapuig ment!

– De ha karon fogta, akkor másképpen kellett hogy mozogjon…

– Ne vitatkozz! Higgyél nekem. Akármire megesküszöm, hogy ő volt az. Így sétáltak egy darab ideig, aztán az úr fölsegítette a hölgyet egy várakozó fiákerre. Ugyanazzal a libegő mozgással lépett fel. Mint egy principina…

Ettől (hogy ne mondjam: eme homályos jelenettől) kezdve még tisztábban láttunk. Visszamenőleg is. Azt hallottuk Kőrösön, hogy ifjú Berzsekné Juliska nénivel és a gyerekekkel melegen barátkozik. Az asszonyok leveleket is váltottak egymással. És a Költő? Történt-e korreszpondálás őközötte és Rozvány Erzsébet között? Hát persze. Kitől érkezett az a levél, melyről történetem elején beszámoltam, ha nem az inkriminált hölgytől?

Most már csupán az a kérdés, hogyan jutottak el a titkos levelek a méltóságos professzorhoz? Ma már ezt is tudjuk. A gymnasiumba érkeztek, gondolom, a hivatalos iratok közé vegyülve. Miből tudunk erre következtetni? Ha egyéb nem, az emlegetett első, temetői levél corpus delicti lehet: hisz’ titokban olvasgatta, megkönnyezte. Otthon, szerető felesége és gyermekei körében elő nem vehette. Tehát csak az oskolában, a pedellus közbenjárásával juthatott az kezeihez. (Ha, mint híre kelt évekkel ezelőtt, meg nem halt volna szegény Gobács, meg lehetne tőle tudakolni egyet s mást. De már késő.) A tudásnak, az ifjak jövőbeni pályáját és hitbeli, erkölcsi életét elhatározó neveldének, templom melletti szent helye lett ezen tettek által megbecstelenítve.

Tudom, hogy költőről lévén szó, gyanúra bizonyság csak írás lehet. Sejtem csak, hogy az igazi érzelmekről őszintén szóló verseket miért nem olvashatjuk. De vannak más, árulkodó költemények – a már említetteken kívül. Vajon miért nem tette a Költő a másolandó versek közé a Rozgonyiné című szép balladáját? Tolnai évek múltán fedezte fel a lapokban, s azt is, hogy A pusztai fűzzel egy időben készülhetett. Bizonyára mert a Rozgonyi név nagyon összecseng a Rozvánnyal, és ez hasogató emlékeket, lelki fájdalmat okozott. Milyen ez a Rozgonyi Cicelle? Hűséges a harcba induló férjéhez, de kacérkodik is a királlyal, ki különb, felsőbb rendű a férjénél. Testi szépségét („Sima vállad, puha kebled”) páncél mögé rejti, arca szépségét pedig sisak, vagyis álarc borítja. Bonyolult poétikai áttételekkel, de a sok selyem ruha és fényes páncél mögött miért ne ismerhetnénk fel akár Rozvány Erzsébet csábos, hivalkodó alakját? – mondotta társam.

Hanem mostanság tettünk ennél sokkal érdekesebb felfedezést. Tolnai, már dús írói tapasztalata alapján, magyarázta el, hogy beszélyféle műben az élő személyek, eszmék, érzelmek sohasem jelennek meg teljes nyilvánvalósággal, hanem csak a szerző lelkén, gondolatain keresztül bonyolultan átformálva. Milyen könnyű kézzel, szép harmóniában íródott az első, a fiatal Toldi egyszerű dicséretes jelleme! Egy vidéken, népe közt derűsen élő ifjú ember hangulata sugalmazódik belőle. És nem sokkal utána a csalódott, mellőzött hősé, a Toldi estéjében. Miért készült olyan nehezen a legfontosabb rész, a Toldi szerelme? Mert itt mindig egybevegyült a történelmi hős alakja a gátolt személyes érzelmekkel. Ez az eposzi mű teljes egészében csak mostanság olvasható, és árulkodik szerzője charakteréről, életéről. Mi más ez, ha nem az örökös bújkálás, magát leplezés szerelmi románca? Ez a Toldi sohasem meri nyíltan vállalni szerelmét, miközben folyton nagy teljesítményekre képes. Akárcsak a Költő, ki magas igények mértéke szerint alkot, azonban egész élete gyötrődés, mert őszintén vallani nem mer, sem magányemberi, sem eszmei vonatkozásban. Kiegyezések, megalkuvások árán halad a ranglétrán fölfelé. Nem, mint szegény Vajda János. Őt épp azért mellőzik irodalmunkban, mert nyíltan vállalta érzelmeit a szerelemben, hozzá fogható szerelmi költészetet senki nem alkotott, és megírta politikai nézeteit. Őt vádolták árulással, mert Bécsbe menekült az akadémiai hatalmasságok elől. Ki a bűnös? Aki nyíltan vállalja, hogy nem ért egyet a magyar irodalomban és politikában uralgó új irányokkal, vagy aki véleményét soha ki nem mondja, a hatalmasokkal mindig egy véleményt mutat, csak hogy ő is közéjük tartozzon?

A meglett ember Toldi – tanácstalan. Nyíltan sohasem vallja be szerelmét Rozgonyi Piroskának, de sejteti. Amikor a balkezes Tar Lőrinc páncéljában megvív érette, Piroska finom női megérzéssel felismeri titkolt szerelmét: „neki megösmerszik”. Senki sem meri itt megmutatni magát, mindenki álruha, maszk, páncél vagy fátyol mögé rejtezik. Csak amikor már megtörtént a végzetes félreértés, a kényszerű eljegyzés, akkor ébred Toldi az ostobaságára. S mit tesz? Fenyegetőzik, mert őszintén nyilatkozni most sem mer. (Akárha Rozvány Erzsébetet látnánk az esküvőjén, két érzelem közt viaskodni.) „No Lőrinc, van szép feleséged, – De becsüld meg osztán, javasolom néked…” Ezt követi a lovagi szégyen, férfiúi megalázottság rajza: „Lovagi páncélom szenny érte miattad; – Oda bújtam, hol csak búva lehet járnom” – mondja Toldi, mint eszköze a Költőnek. Ez a „búvás”-gondolat tölt ki egy teljes eposzt, egy szépnek mutatkozó emberi életet. Ilyen fenyegető lehetett Berzsek ezredes számára az az állapot, hogy felesége, a világ előtt jól titkolva, mást szeret.

A családi „idill” válással végződött. Tolnai tudomást szerzett az esetről, mert a hatvanas években, amikor is Pesten gymnaziumi tanárként működött, olykor meglátogatta a költőt otthonában, verseket és beszélyeket szándékozván közölni lapjában, Arany János valamiféle antipatiája miatt csekély sikerrel. De ott is inkább csak Juliska néni volt kedves hozzá, leültette, elbeszélgetett vele. (A felserdült, szép Juliskát sohasem láthatta már. Pedig Kőrösön de igen szeretett volna a közelébe férkőzni, professzorunk dugdosta előle…) Ki lehetett oka a válásnak? Azt döntse el a jövendő olvasó magában, annak ismeretében, hogy a bírói végzés kihirdetésének napján a szegény ezredes összeomlott, és önkezével, golyó által vetett véget életének. Lezárult ezzel egy tragikus történet.

De vajon lezárult-e valóban? Igaz, a „szomorú” özvegy azóta nem ment férjhez. Hanem meleg kapcsolatokat ápol a Költő – családjával.

Ebben az időben a Költő lírai költeményeket alig-alig közölt. Pedig már sem a cenzúra, sem a szerkesztők nem álltak útjában. Sőt… Hanem újabb álca mögé rejtezett. A költő elbújt a tudós dolgozatok, kritikák, a szerkesztői feladatok mögé.

Nyomozó emlékezésem vége felé közeledve már csak Tolnai Lajos összefoglaló észrevételeit idézem, kivel az évtizedek alatt világnézletünkben szinte eggyé váltunk, még ha olykor eltávolodtunk is egymástól, meghasonulva az élet, vallás és erkölcs nagy kérdéseiben.

Létezik hát egy Arany János, kit az Akadémia és a Kisfaludy Társaság belső körei canonizáltak, emberségét és írói munkásságát egyként feddhetetlen és vitathatatlan példaképül állították az újabb nemzedékek elé. Tanulja minden oskolás gyerek.

És létezik egy másik, kit csak mi ismerünk, kit sírni is láttunk, amikor elfeledte viselt álarcát. Az nem lehet, hogy ez a sok gyarlóság, talán bűn súlyát is cipelő ember soha ne tört volna ki őszinte lírai ömlengésben! Hogy Pesten lakván, negyvenöt éves korától jó másfél évtizedig, miközben szenvedély dúlt szívében, ne írt volna egyetlen hiteles szerelmes verset se! Bizony megírta azokat, ott vannak elrejtve dolgozóasztalában. Egyszer csak előkerülnek, tele lesznek velük a lapok, csámcsognak majd a nyáladzó kritikusok, letaszítják a talapzatról, melyre szoborként állították – akkor lesz ő igaz Nagy Költő. Akkor a lenézett Tolnai Lajosok fogják őt valódi nagysága szerint értékelni.

Ha családja megtalálta lírai remekeit, és eldugta vagy megsemmisítette, érthető módon, de súlyosan vétkezett.

Ha a költő mégsem írta volna meg őszinte, áradó vallomásait (amit nem hiszek): nem csak pótolhatatlan bűnt követett el a magyar irodalom ellen, de magamagát tette a jövőre nézve szerencsétlenné. Mert akkor értelmetlen volt a sok hunyászkodás, alakoskodás, megalkuvás, törleszkedés és törtetés – hiányzik élete művéből a legfontosabb, összetartó láncsor. És jőnek majd újabb nemzedékek, költők, kik ezt nem fogják megbocsájtani, s a szobor megrepedezik.

– Ne legyen nekem igazam – mondta szelídülve Tolnai Lajos.

 

Mentovich Ferenc

A hamis világnézletről

Egy ember szól most, aki megfáradt az élet nehezéke alatt, egy másik megtört ember mellett, aki gorombán megtámadtatott. Akiért szólni kellene, poétai égboltozatunk legragyogóbb csillaga, Arany János: őt megvédelmezni nem szükséges. Aki ellen szólnom kell, Tolnai Lajos: ő arra méltatlannak mutatkozik, hogy akár a legcsekélyebbnek látszó fegyvert is mozgásba hozzuk vele szemben, hát még legnagyobb méretű, huszonnégy fontos ágyúval lődözni kis, szürke verébre; vagyis Arany János, költészetünk állócsillaga nem mérhető a pislákoló kanóchoz, még ha az villámfénynek képzeli is magát.

Tolnai Lajos megjelentetés szándékával átadott maros-vásárhelyi lapunknak egy beszélyfélét, leleplezvén abban Arany Jánost mint tanárt és magánembert, mint férjet és költőt. Legalább a szerző úgy képzeli, hogy leplet ránt le a legnagyobb élő költőről, amikor minden általa ismert (és nem ismert, csak fantaziált) cselekvésének, mondatának, verssorának, sőt ruhadarabjának álnok, alattomos jelentőséget tulajdonít. Mindennemű állítását és föltevését bárki becsületes ember, aki valaha a költő társaságában előfordult, aki verseit őszintén olvasta, könnyedén és tiszta szándékkal elutasíthatja. Tehát nem azért ragadtatom magam szólásra, mintha Arany Jánost meg kellene védeni illetéktelen, otromba vádaktól, hanem bensőm kényszeréből. Éspedig két okból. Mert az elmondott események idején én is ott valék Nagykőrösön, legmelegebb barátságban az inkriminálttal; és mert név szerint megidéztettem a történetben, Arany Jánossal csaknem szembe állítva képviselvén valamely pozitív szereplőt.

A hiba már az első megszólaláskor, a szavak megválogatása által lepleződik. Nem Arany János búvik egy megfontolatlan állapotú Toldi páncélja mögé, amint azt gyaníttatja Tolnai a befejezésben, hanem e beszély írója lapul incognitoban megszólalása pillantatától: egy altert állít maga helyére, a Bekő István nevezetű egykori collegiumi tanuló személyében. Régi friss emlékezetem mostanság ki-ki hagy, s mert Bekő Istvánnak mondott fiúra nem emlékszem, előkotortam boldog éveimből betűrendes füzetem: nem találtatik benne sem ez, sem a másik, P. S.-nek jelzett. Csak egy Petőcz Samu, ’55-ben elsős, nyársapáti, nem szalontai. Érdemtelen volna ezen konkrét tények után, lévén már a kiindulási pont hamis, több szót vesztegetni az elmondott állításokra. Csakhogy ez álnevek fedezékében épp maga a mesélő indít ily vádat: „…hogy higgyünk annak, aki tagadja is, be is ismeri, hogy írásaihoz álneveket használ?” Aki élt azon rémségekkel teli korban, nem csak éldegélt ifjonti ábrándozásban, mint valamely vidám pacsirta, visszaszállhatván bármikor vad zivatarok elől óvott kalitjába, vagyis gyermekként a collegium védszárnyai alatt: aki vállalta a passzív rezisztenciát, annak szólni is kötelessége volt, hogy hallhassa szavát a kétségek között szenvedő nemzet, ha iniciálé vagy névtelenség alatt is – akkori közönségünk értette azt. Hogy titkolóztunk a hatóságok megtorlásától tartva, hogy Arany is, sőt mind valamennyien leírtuk, a köteles mondatot nyilatkozván: „a fennálló törvényes rendnek mindég barátja fogok lenni”? Kérdezem Tolnai Lajost, s ha van más hasonló vádaskodó, őket is: ki nevelte volna szépre, jóra, a poézis és édes magyar nyelvünk iránti igaz vonzalomra az akkori ifjakat, ki öntött volna bölcs tudást ápolatlan kobakokba, ha ennyi alkuvást nem teszünk? Talán a Petsovicsok, a Kárpáthy Aurélok, Haynau-szolgák és Bach-huszárok neveltek volna magyar érzésű ifjakat? A mi „gyanús” múltunk miatt akadályozá a hatóság iskolánk nyilvánossági jogának elismertetését. Hogyha akkor mi, Szász, Jánosi, Arany és magam nem vallunk, elismerem, hamisan hűséget a hatalomnak, kérdem én, hol tanuland majdan sok lelkes diák, hol teend érettségi vizsgát, köztük a Hagymássy Lajos nevezetű? Szász Károly részben, Jánosi Ferenc teljesen ez okból, a szabadságharc támogatására létrehozott nagyváradi puskaporgyárban történt kuruckodása miatt kényszerült is sürgősen távozni a gymnaziumból. Damokles kardja évekig fejünk felett lebegett. Lévay József megírta volt minékünk idejében Miskolcról, hogy aki professzor nem tünteti el Kossuth szellemét megidéző, tüntető szakállát, azt magát tüntetik el, viszik osztrák katonának, harcolni az övéi ellen. Ez Arany János szakállának története… „Német” kabátját (ha az német volt, én nem emlékszem) viselte pedig azért, mert más nem volt, mint volt nekem is alkalmakra egy darab felöltőm.

Most veszem észre, hogy oly magam lealázó helyzetbe tévedtem, amihez csak azt hasonlíthatom, amikor a materializmus tanait tárgyaló könyvem lángoknak martalékul lőn adva. Nem óhajtanék Arany János vádolójához hasonlóvá lenni. Védelemre nem szorul sem a költő, sem mi, többiek. Tolnai Lajos nekem mindég becsült tanítványom volt, s ha most helyreigazítom valami okból sértődött elfogódottságát: önbecsüléséért és az igazságért teszem.

A tanuló Hagymássy Lajost értelmes tekintetű-, szorgos- és jó magaviseletűnek, de becsvágyónak ismertem meg. Leckeszámba írt versezeteit Arany elismeréssel említette: akármi lehet még e fiúból, ha ilyen kitartással igyekszik – mondotta –, különösen a balladákat kedveli, és e téren még sok szép eredmény kecsegtet költészetünkben. Poézis iránti jó érzéke és szép írása miatt esett választása e fiúra, amikor másolót keresett kötetbe szedendő versei számára. Midőn a pályadíjak kiosztására jött a sor, bizony napokon át az őt jellemző alapossággal, nagy figyelemmel olvasta a számtalan beérkezett költeményt, azonban sohasem egymaga döntött. A legjobbnak tartott nyolc-tíz pályaművet elolvastatá a hozzáértőkkel, így velem is, majd közös megegyezés alapján lőn megnevezve a jutalomra érdemes. Ez esetben két tanuló emelkedett ki a közepesek és jobbacskák közül, ütemezése, rímei, dallama, formai és nyelvi szépsége, valamint mondanivalója alapján. – A két legérdemesebb, akárcsak a Gyulai által feltárt szép népi balladánk címe: Szilágyi és Hagymási – jegyzé meg bíráló kollégám és barátom az ő finom, sértést kerülő humorával.

A szemtanú hitelével írom le e körülményeket, cáfolandó Tolnai sértődött kijelentését: „Hát biz engem a másolás és a szegénység ütött poétává!” Aki a racionalizmus eszközeivel vizsgálódik, mint én teszem, annak döbbenve kell a felismerésre jutni: az igaz tények is alkalmatosak oly elrendezésre, hogy azok a hazugságot láttassák bizonyítva. Tolnai mindég úgy nézlelődik, oly világot alakít maga köré, hogy abban a tények ferde svungot kapnak, és olyanná lesznek, amilyennek ő akarja látni. Azt a sértődést, mely utóbbi években eluralja egész személyét, visszafordítja a múltra. Mily igen dicsőítette pedig még papnövendék korában is, versben és szónoklatban, a nagykőrösi „Athenast”, „a legjelesebb tanári kart”, lelkesen keresé az újabban becsmérelt Gyulai, Szász Kari és a többi „korhely, részeg nagyság” pártfogását. Idegzetében megroppant valami métely által, mert évek óta e nyugodt, kedves kis városban, Maros-Vásárhelyt sem a békességet keresi, hanem azt, kibe hol ereszthet fullánkot okkal, ok ne’kül. Védtem pedig a presbiterium előtt, nem mert egykor dicséretes tanítványom volt, de mert jelen pillanatban collegiumunk főintendánsa.

Hogy személyes érintettségemet ne képzelje, szóra sem illik méltatnom a rácz templomi leírást. A tények kedvéért annyi említendő: Nagykőröst nem lehet összetéveszteni Pesttel; puritán cívisei nem tűrnék a „hetérákat”, e főképpen zenében, táncban, dalban kimívelt női személyeket… Amit Jókai megírt, úgy igaz.

Annál inkább szólni kell az Arany Jánosba, a férfiúba és költőbe szúrt tövisekről. Minden vádnak logikai alapja azon posztulátum, hogy Arany nem írt volt szeretett nejéhez verset. Igaz, olyat nem is, mint a holdra meredő, kificamodott szemű költőripacsok, Vojtina Andrisok. Tolnai hajlamos lévén a költő minden sora mögött hamisságokat felkutatni, ím, verssel cáfolom mindég mocskot szaglászó gyanakvását: „S a szerelem… rég volt az bizon. – Én is szerettem: (oh, ez édes emlék – Szivemre most is oly enyhítve ömlék!) – De halkan, zaj ne’kül… mint a virág – Egymásra hajlik és hangot nem ád… – Egy mukkomat se hallád, vaksi hold!…” Arany hangkörével össze nem fér oly izgága irály, minő Tolnai soraiból gyakorta árad. Az ő érzései csendesek: „Itt, enyelgő kis családom – Közt van az én jó világom…” S ha ez sem leend bizonysága a társ iránti szelíd szeretetnek, olvassa el Tolnai, de figyelmesen! ezeket a sorokat: „Oh! Ne nézz rám oly sötéten – Pályatársa életemnek, – Mint midőn az őszi-felleg – Húzza árnyékát a réten…” Az igazi szerelem nem hivalkodás és vallomás, hanem ily szépen mondott felelősség: „Férfié az élet gondja.” Ezzel meg volna cáfolva minden nemű vád, amely a többi, hamisan olvasott és attentált verseket érinti.

Amily durva indulattal magyarázza a költő bármely szép költeményét, éppolyan vehemenciával keresi magánéletében a hibákat. A két legsúlyosabb a sok közül: az egyik, hogy nemzetőrként szökött volna a forradalom elől. Költők játszadoznak a szavakkal, s egy enyhe elcsúszás mily téves értelmekhez vezet! Állapítsuk meg e szó: szökött más tartalmát, s mekkora különbség: menekült! Menekült a kegyetlen hadi győztesek elől, mint minden hazafi, aki tevőleg részt vett a szabadságharcban. Egyetlen ember szökött felelőssége elől, az, akinek szakállát példázatként szokás emlegetni… A másik… azt a vádat le sem merem írni. Ami körül tulajdonképp az egész történet és Tolnai álneves, álnok nyomozása forog… Szegény Rozvány Erzsébet! Ő tiszta lélek, áldozata egy kornak, melyben fiatalságát kényszerítteték élnie, akárcsak férje, a tragikus sorsú ezredes, aki szerető neje ápolgatása mellett sem bírta elviselni a szent cél szörnyű vesztét. Láttam Aranyéknál Rozvány Erzsébetet, nem volt oly titokzatos szépség, miként Tolnai képzeleg, azonban azzal a bámulattal teli tisztelettel viseltetett a költő iránt, ami nem teszi lehetővé másfajta, mint tanítványi s emberi kapcsolat létrejöttét. És szegény Arany Jánosné, Júlia, minő vádaskodásoknak van kitéve – az ő imádott férje! Hiszen ők barátnék, ma is járnak levelek a szalontai Rozvány ház és Pesten Aranyné között.

Tolnai kapkod bizonyítékok után a maga humorisztikai hatású képzelgéséhez, azonban csak oly adatokat idéz, amelyek e képzelgést lennének alkalmasak igazolni. (Mintája lehetne a téves és torz logikai tannak, miként az elhíresült Antonius, Brutus ellen mondott beszéde.) A Kant szerinti szép-, jót és igazat úgy kerüli a maga részéről, mint macska a forró kását. Jókai kedves tárcájából mindent kimagyaráz, csak arról nem tesz említést, ami a jövendő korok számára örökös, példázatos tanulság leend, dűlt betűkkel írva: „Az volt ám a tanári kar! A Fiastyúkban nincs annyi csillag, mint akkor Nagykőrösön volt.” Azonban két helyen elárulja magát, vagyis azt, mi indította e nyomozásra. Az egyik: a beszélyíró alterje kimondja, hogy Hagymássy a szépen fejlődő kis Juliskának „szeretett volna a közelébe férkőzni”. Innen ered a nagy harag tanára, irodalmi pártfogója iránt. A másik: ezzel távolról, mert tanárával és általa professzori s írói körével összefügg. Idézzük: „Ha Gyulai és köre nem telepedett volna vasnehezékkel az irodalomra, most egy Tolnai lehetne a kritikai rovatok iránymutatója” stb. Itt bújik, s nem Toldi páncélja mögött, az igazság. Egy Tolnai nevezetű poeta candidatus nem bírta kivárni, míg tehetségének szárnyai felröptetik a Pegazusra, mert ehhez türelem, alaposság és nem kevés gyötrelem szükségeltetik. Egy ostrommal akará bevenni a Költészet szent bástyáját, s mert nem sikerült, most egyszerre hadakozik egész irodalmunk ellenében, s mert annak ismert legjelesebbje Arany János, hát ellene lőne ágyúval – ha volna ágyúja. Pedig lett volna fegyvere, tisztességes célra használandó: ami talentumából becsülettel kitelik, a prédikáció és a poézis.

Végszó gyanánt mondom. Az a Tolnai Lajos, aki a Vártemplom szószékéről némelykor szívhez szóló prédikációkat is bír mondani, aki egypár népi balladájával és dicséretes beszélyével képes leend beírni nevét költészetünk nagy könyvébe – fogadja elismerésemet. De az a Tolnai Lajos, aki lelkésztársaival napi rendjén gyalázkodik, presbitereit nem átallja sétabotjával fenyegetni, sőt megsuhintani, aki haldoklónak nem szolgáltatja ki az úrvacsorát, aki kígyót-békát kiált irodalmi és vallási életünk legjelesbjeire – vegye magára a jó erkölcs ítéletét.

Neked pedig, öreg barát,
Nyújtom hitünk örök borát.

Levelet hozzád küldtem én.
(Csak próza volt, nem költemény…)

Tíz presbiter hítt s hat tanár:
»Az útra pénz zsákokban áll.
Aranyszekér menjen érte« –
Mondák – pedig nem is kérted.

 

Szász László

Magyarázat Tolnai Lajos és Mentovich Ferenc írásához

 

Hogy valamely szöveg irodalmi vagy nem irodalmi, fikcionális vagy reális diszkurzusaktusként konstituálódik, azt nem maga a nyelvi képződményként, vizuálisan appercipiált szöveg determinálja, hanem a befogadó előfeltevés-horizontja. Az ily módon mégiscsak irodalmiságként tételezett, mert az írás eszközei által térbelileg rögzített korpusz óhatatlanul egy dekonstrukciós műveletnek veti alá magát az olvasó/értelmező tudatában azáltal, hogy tér-képe a történeti időbe vetve jelenik meg az olvasás–újraolvasás–félreolvasás folyamatában.

Így is lehetne, talán épp ebben a beszédmódban illenék ma szólni az itt közölt két, bizonytalan keletkezésű írásműről. Csakhogy ezek alkalmatlanok az elméletből kiágazó metanyelvi megközelítésre, nem viselnék el, például, a dekonstrukciós műveleteket törékeny (szöveg)testükön. Hiszen ötnegyedszázados időbeli csúszással bukkantak elő és öltöttek formát, jócskán lekésve az aktuális érvényű kortársi kritikát. Egy számukra idegen és érthetetlen korban feltámadva több történetiséget hordoznak, mint mai értelemben vett esztétikumot, mégis (ez az irodalom egyik paradoxona), épp egy régmúlt kor patinájától, pusztán a bevonattól is az irodalmiság illúzióját sugallják. (Furcsamód érvényesül ez a hangulat Mentovich tragikusan megakadt torzójában.)

Nem dekonstrukció hát, hanem: legjobb esetben rekonstrukció az, amit meg lehet kísérelni a két írással.

*

Tolnai Lajos művét kétségtelenül tekinthetjük – Mentovich Ferenccel egyetértve – beszélynek. (A cím egyébként Arany János első novellájának parafrázisa: Egy egyszerű beszélyke.) A 19. századi műfaji megnevezés ezúttal érzékelteti a hagyományos irodalmiságnak azt a kellemes mellékzöngéjét, amely a novellaformát az élőbeszéddel, egy történet elbeszélésével hozza összefüggésbe. Az elbeszélő rábukkan egy történetre, talál hozzá egy példázatos személyt, beleforgatja őt az eseményekbe, és amint mozdulni kezdenek a szereplők, a különféle mozzanatok egy mesterségesen kimódolt szerkezetbe kezdenek illeszkedni, és létrejön a műalkotás. A valóság tényei a kompozíció által fikcióvá rendeződnek át, miközben a fikcióban az olvasó mégis valóságtapasztalataira keres magyarázatot, példázatot vagy áthallásos utalást. Legalábbis valami ehhez hasonló folyamat játszódik le Tolnai olvasójában; egészen pontosan: első és mindeddig egyetlen olvasójának, Mentovichnak értelmezői mechanizmusában. Tudniillik ő – mint a történet néven nevezett „mellék”-szereplője, az események tanúja és résztvevője – nem tekintheti puszta irodalmi fikciónak a művet. A látszat szerint joggal, minthogy Tolnai beszélye sejthetően nem a műalkotást általában megelőző „szabályos” logikai-retorikai műveletek eredményeként jött létre (témaötlet – jellemtípus megtalálása – fordulópontok – formai, stiláris elemek spontán kialakulása), hanem lélektaninak tekinthető indulatból: főszereplője, Arany János nem irodalmi eszköze valamely esztétikai üzenetnek, hanem célpontja. Kérdés, hogy a szerzői intenció megreked-e a személyes elfogultságból fakadó öncélúságnál, vagy a történet öntörvényű formálódásának engedelmeskedve ennél gazdagabb jelentéshálót képes-e létrehozni.

De miért tekintem szerzőnek ily határozottsággal Tolnai Lajost, jóllehet a kéziraton Bekő István neve szerepel? Nem azért, mert kételyek nélkül hiszek a másik kézirat, a vitairat szerzőjének. Az is lehet(ne) hamisítvány. De mert én is – a fikció és esztétikum fogalmával évtizedek óta barátkozó, gyakorlott olvasóként – hajlamos vagyok dokumentumként (is) viszonyulni a szöveghez (miközben tudom, hogy irodalom), és módomban áll ellenőrizni a közölt tények egy részét, valamint azokat a stílusreminiszcenciákat, amelyek csakis Tolnai írásművészetére jellemzőek. A vizsgálódás eredményeként egyértelműen megállapítható a szerzőség kérdése. A nagykőrösi gimnázium korabeli jegyzőkönyveiben Bekő István nevű tanuló valóban nem szerepel, a bemutatott tények, események, szereplők viszont mind ellenőrizhetők. Más kérdés, hogy ezek a valóságelemek egy sajátos nézőpont fókuszában jelennek meg, teljességgel átrendeződnek, a történet logikája szerint. Márpedig ez tudatos narrációra vall, célirányos kompozícióra, mely egyszerre bünteti is a vádolt szereplőket, de viszonylag rendezett, homogén világot is teremt. Az eljárás pedig kimutatható részben Tolnai novelláiban s egészen szembeötlően a regényszerkezeteiben. Ismertebb regényeiben, Az urakban, A nemes vérben is megjelennek olyan, ma deiktikusnak tekinthető, szervetlen szövegrészek, amelyek egyszerűen nem illeszkednek a történet folyamatába. A klasszikus regény is alkalmazott „kiszólásokat”, a késleltetés, retardálás, a feszültség ébren tartásának – a kompozíció szempontjából értelemszerű – szándékával. Amit azonban Tolnai tesz, az provokatív megtagadása a 19. századi romantikus és realista regénymodellnek. Figuráinak helyzetbe állításakor föltehetőleg mindig eleven személyeket látott maga előtt, ezért zúdíthat némelyikre annyi személyes indulatot. Az Eladó birtokokban legintenzívebb ellenszenve a cseh–morva származású (tehát idegen) Clemensre irányul. A szerző – illetéktelennek ható – kommentátori belépését a történetbe furcsa, irodalmiatlan gesztussal indokolja: „Tisztában vagyok vele, hogy nem regényt írok, hanem életrajzot…”, miközben épp az elbeszélés folyamatszerűsége által elfogadja a műfaj konvencionális játékszabályait. A következő lépésben reflexiókat fűz saját regényírói módszeréhez: „Senki se gondolja, hogy Clemens úr Tolna megyében lakik, csak azzal az ártatlan fogással éltem, hogy a derék külföldi ember szereplését oda tettem át.” Mintha ez ésszerű indokot teremtene a történettől való eltávolodás harmadik fázisához, az igazságot tevő író személyeskedéséhez: „Föl, ó feltámadunk! Megharsannak egyszer a trombiták”, és megjelennek azok a gazemberek, akik az író Tolnai Lajos életét szerencsétlenné tették: „…ott lesz a püspök Rácz Károly, egész nemzetségével, a poharakkal, a kártyákkal, az alapítványlevelekkel… Dencz Pál a falitáblákkal, az ábécékkel, a temérdek mappákkal, érdemrendekkel, melyeket okos szívóssággal az ország pénzén szerezgetett… ott lesz Gara úr, az új főrendiházi tag, hollandi Van Gelden merített papírra nyomott rossz verseivel, csúfolódó kritikáival, siránkozó följajdulásaival, hogy kihalt a poézis, csak ő maga él, és Alázatos Taksony és Szürke Sándor ezer kötet okmánytárával.”

A kortárs olvasók jól tudták, kiket ostoroz. Rácz Károly már neve hangzásában is Szász Károlyt idézi; Gara a „legelvetemültebb” ellenfél, Gyulai Pál; Alázatos Taksony Beöthy Zsoltot, Dencz pedig egykori gimnáziumigazgatóját, Gönczyt fedi. Regényeiben – eltérő névadással – gyakorta megjelennek ezek a figurák. Figurák; tudniillik nem szereplők ők, csupán a szerző fájdalmának okozóiként folyton megidézett szellemképek. Módszere tehát a felszínes ködösítés, csupán annyira, hogy a név mögött tisztán láthatóvá váljanak a jellem gyűlölt tulajdonságai. Tolnai összegyűjtött indulatai önéletrajzi, avagy kulcsregényében ömlenek ki nyíltan valódi nevükön nevezett szereplőire, A sötét világban. Eljárása itt ellentétes azzal, amit a regényeiben felismertünk, ugyanis első személyben emlékezik saját életútjára, gyűlölt ellenségeit nevükön nevezve; és közébük vonja most már Arany Jánost is, bár vele mintha némi tisztelettudó távolságtartással bánna el. A szereplők tehát itt hitelesek, ellenben a szerző emlékezete pontatlan. Úgy csoportosítja a vele történt eseményeket, úgy igazítja át a körülményeket, hogy ellenségei mindig az árnyékos oldalon álljanak, reá viszont mindig az erkölcsi tisztaság fénye essék. Az irodalomtörténet ma már képes állításait cáfolni. (Teheti, hiszen A sötét világ a dokumentumirodalom körébe sorolható.)

Egyetlen, kevesek által ismert adalék álljon itt. Önéletrajzi könyvében elmeséli ugyanazt a sérelmét, amelyet beszélyéből is ismerhetünk. Úgy tetszik, ahogy telt az idő, képzeletében ez a seb növekedett minden későbbi dühének fő okozójává. Az az eset tudniillik, amikor Arany megjutalmazta poétai munkáit:

Nem voltam ugyan népszerű, de a versírás betegsége lelkemben eltörülhetetlen nyomokat hagyott. Egyfelől, hogy majd egy évig Arany verseit másoltam, másfelől, hogy egy szép varróleány… „elrabolta szívemet” – hát nem tudtam többé lemondani egészen a versírásról.

Növelte ezt a szerencsétlenséget, hogy Arany – mivel csakugyan nem fogadtam el a másolásért semmit – azzal akart erőnek erejével megjutalmazni, hogy Tomori Anasztáz ötaranyos pályadíjából hármat, tekintettel szegénységemre (jó köpönyeg volt ez) nekem ítélt; kettőt adott nagy magasztaló dicséret mellett Szilády Jánosnak.

Engem tehát a másolás és a szegénység ütött poétává.

Nem arra kell figyelnünk, amit ír, hanem a stílus hangsúlyaira: emlékezetében a jutalom szerencsétlenség volt, szegénysége jó köpönyeg Arany álnok gesztusához, hiszen a jutalom mértéke (három arany) ellentétben áll a Sziládynak juttatott többlettel, a magasztaló dicsérettel. Félő, hogy az a későbbi, kevéssé sikeres író gyanít hamisságot a jutalom mögött, aki önmaga tehetségében kételkedik. A maga számára kijelölt váteszszerep nincs összhangban a tehetséggel vagy a teremtéshez szükséges érlelődési idő kivárásának türelmével. Ugyancsak könyvében árulja el, hogy vágyott erre a szerepre. Pesten, első közlései után a Hölgyfutárban – ahogy írja – „Két-három ember csatlakozott hozzám: Komócsy, Szász Béla, Dömötör János és Szabados. Azt hitték, hogy reformátor leszek, és Arany szerepe nekem jut. Akkor ők is megkapják a maguk tárcájukat.” Figyelemre méltó a fanyalgás: mintha azért nem vált volna vezérré, mert hívei máris érdekből csatlakoznak hozzá. Történetietlen a kérdés, de játéknak izgalmas: vajon milyen irányt vett volna Tolnai írásművészete, ha bízik Arany őszinteségében (vagyis önmagában), ha nem kutat, paranoid gyanakvással, a vele kapcsolatba kerülő minden irodalmi nagyság viselkedése mögött álnokságot? Mert igaznak bizonyul Mentovich állítása, miszerint Arany meggyőződésből adta Tolnainak a három aranyat. Hál’ istennek ismerjük a költő Tompához írott egykorú levelét: „Tomori 5 arany jutalmat tett fel ez évben, legjobb tanítványom számára. Két fiú volt kitűnő a többi felett: egy lyricus és egy epicus. Amaz egy nagy füzet verset adott, melyek átalában véve nem rosszabbak, mint a legifjabb költői nemzedék nyomtatott művei: ez egy eposzt 5 énekben, Etelköz cím alatt (Toldi modorában), melyhez Kinizsi kutya se lehet. Megosztottam a jutalmat. Nevök Hagymási és Szilády (ez a halasi pap fia). Majdnem »Szilágyi és Hajmási«.”

(Én bizony büszke lettem volna rá, ha – úgy tizenhat éves koromban – Arany így vélekedik rólam…)

És, mindezek ellenére, az egyébként kedélyes, Tolnait nagy viaskodásai közepette mindig támogató Mentovich felháborodása – nem egészen jogos.

Csak a tényekkel vitatkozik, nem veszi figyelembe, hogy Tolnai beszélye mégiscsak irodalmi alkotás. Ő a maga materialista filozófián, természettudományon nevelkedett racionalizmusával, a formális logika eszközeivel viszonyul valamihez, amit csak a műalkotásokra érvényes modális logikával lehet megközelíteni. Tudniillik az ily módon, bár elfogult célzatossággal (újra)teremtett világban a tények a ha és a mintha, vagyis a játékos föltételezések körébe lépnek át. A novellában megnevezett valamennyi szereplő és esemény igaz, ellenőrizhető; csupán az írói nézőpont rendezi úgy át ezeket, hogy azt mondhatjuk: így is történhetett volna. Ha pedig a tények igazak, és az események így is történhettek volna, akkor a lehetőségnek léteznie kellett – a gyanú nem alaptalan. Tolnai műve legalább arra alkalmas, hogy elgondolkodjunk azon az árnyalatlan képen, amit százötven éve Aranyról, szoborszerű merevséggel, kialakítottak. Megkérdőjelezhetetlen költői nagyságát azzal igyekeztek mindörökre vitathatatlanná tenni, hogy embertelenül erkölcsi emberré is rajzolták. Pedig a Tolnai által felvetett dilemmákkal, művei tanúsága szerint, maga is küszködött.

Anélkül, hogy a beszély elemzésébe belemennék, egyetlen jelentésárnyalatára utalok. Tolnai látszólag magánéleti tisztátalanságok után nyomoz. Valójában olyan problémát piszkál meg, amelynek máig ható tanulságai vannak. Jelesül: a forradalom tragikus vesztesei és áldozatai maguk is az új, kegyetlen hatalom eszközeivé váltak. Erről viszont nem tehettek; ma már alapos tudásunk van a diktatúrák ilyetén természetéről: az okos hatalom igyekszik az áldozatot bűnösnek mutatni a tisztán maradottak előtt. Kik a „tiszták”? A halottak (ők már nem számítanak), a nem cselekvők, akik kívül maradtak a harcokon, és a fiatalabbak, akik koruknál fogva nem vehettek részt az eseményekben. Tolnai ehhez az újabb nemzedékhez tartozott, azok közé, akik úgy érezték, hogy ők kimaradtak a hatvanas évek új szereposztásából, amikor is a forradalom egykori vesztesei tisztességes társadalmi pozíciókhoz jutottak. A maga alkalmatos idején, az ötvenes években a „bűnösség” kérdését ideológiai, elvi, filozófiai szinten nem lehetett tisztázni; részben a cenzúra, részben a helyzet bonyolultsága és az elméleti felkészületlenség miatt. ’67 után újabb, más problémák kerültek napirendre, így végül elmaradt a nemzeti, a konszenzusos helyzetértékelés. Volt helyette egymásra mutogató politizálás, az irodalomban acsarkodás. Ami nem jelenti azt, hogy nem történt semmiféle árnyalt helyzetelemzés. A fiatalabb nemzedékek tömege által utált Gyulai Pál remekműben, az Egy régi udvarház utolsó gazdájában, Arany János a Bolond Istókban, A nagyidai cigányokban, Arany László A délibábok hősében reflektált a kor megrázó kérdéseire. Csakhogy metaforikus nyelven fogalmaztak, magányos küszködőkként.

Amit tehát Tolnai tett, az indulatos, de szükséges kihívás volt, és még nem is túl későn. Az írás 1879-ben keletkezhetett, abban az időszakban, amikor már kezdtek lecsendesülni évekig húzódó lelkészi botrányai. Tudni kell, hogy tizenhat évig volt a marosvásárhelyi vártemplom lelkésze, 1868–1884 között. Papként országosan elhíresült, testi bántalmazásokkal is tarkított vitákba bonyolódott: föltehetőleg innen származik mélységes ellenszenve az erdélyiek iránt. Későbbi regényeiben motívumként ismétlődik ez a negatív érzés, s talán ezt vetíti vissza a korábban kedvelt Arany alakjára, akit valóban erdélyi barátok egész koszorúja vett körül. Közéjük tartozott Mentovich Ferenc; ő fogalmazta (Szász Károllyal) a költő számára a nagykőrösi katedrára szóló meghívólevelet. (Ismeretlenként, minden személyes érdekeltség nélkül.) Erre utal félig megkomponált versének ez a sora: „Aranyszekér menjen érte.” Tudniillik egy presbiter kiáltott fel így, amikor a jövendő kollégák panaszkodtak, Arany pénz híján nem tud költözni.

Mentovichot csupán néhány kutató tartja számon költőként, sokkal ismertebb a magyar természettudományban úttörő, materialista szemléletű munkája, Az új világnézlet. A pedagógiatörténet kiváló tanárként említi: Nagykőrösről 1856-ban visszatért Erdélybe, Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas által híressé tett matematika tanszéket vette át. Tulajdonképpen nem volt rosszabb költő Tolnainál, csakhogy tudatában volt reális értékének, ezért nem élte meg kudarcként, mellőzésként az irodalmi életben számára kijelölt tisztes középmezőnyt. (Arany tapintatos, de szigorú bírálatát például bánatosan, de elegánsan zsebre vágta: barátságukat az őszinteség sem tudta megrontani…) Teljes, mondhatni, sikeres élet volt az övé: tanári munkája mellett írta tudományos dolgozatait, népszerűsítő cikkeit, lapokat szerkesztett, alapító tagja volt a napjainkban újraéledt Kemény Zsigmond Társaságnak. A lapszerkesztésben rendszeresen együttműködött Tolnaival, 1879-ben alkalmasint az Erdélyi Figyelőnél. Tolnai, minden jel szerint, itt tette volna közzé beszélyét, ha megírta volna. Mentovich, mint a lap munkatársa, természetesen elolvasta volna, kétségbeesve. Mert hát mi itt a teendő? Mi lehet a tisztességes eljárás? Szabadelvűségünk évtizedek óta küzd a cenzúra ellen. Az írás nem rosszabb és mindenképpen izgalmasabb a jótékony átlagnál. Ellene szól, hogy a legnagyobb élő költőt és egész sor jeles személyiséget bántalmaz. Ha tiltjuk, nem közöljük: legfőbb eszményünket, a szabadságot sértjük meg; ha közöljük – akkor is. Salamoni döntésre van szükség. Tehát: közöljük, azzal a tisztességes föltétellel, hogy mellette megjelenik a legilletékesebb, Mentovich Ferenc vitairata. Ám a párbaj így is egyenlőtlen, mert az irodalmi mű esztétikai szférába átemelt igazát vagy hamisságát nem lehet a gyarló, fantáziátlan valóság oldaláról támadni. Örök paradoxon.

A helyzetet mégis a valóság oldotta meg. 1879. december 15-én Mentovichot szívszélhűdés érte, és nem élte túl. Az emlékezőktől tudjuk, hogy utolsó napján is Aranyhoz készült levelet írni, de sorai csaknem teljesen olvashatatlanok. Három kibetűzhető sor maradt fenn utolsó verséből: „…Zeng föl a bokrok közül: // Testem fáradt, szemeimre / Csendes álom nehezül.”

Egészen biztos: ha Tolnai megírta volna beszélyét, Mentovich a beteg embernek ily zaklatott stílusában fogalmazgatta volna válaszát, és kétségtelenül: ezekkel a – prózai szövegbe szervetlenül illeszkedő – verssorokkal bíbelődött volna.

De valaki csak megírta.

 

vissza