Kortárs

 

Somos Béla

 

Hagyma, kenyér

mikor vízhordó gyerek voltam
az ingó-bingó pallókon hordtam
kék kandliban csorba vödörben
ahová várták a vizet

malterosládák közt botoltam
kerülgettem a szögeket
a pallókból kiállókat
ha hívtak megyek már megyek

visszakiabáltam megvártam
míg a pléhbögre körbejár
     bort hozzál inkább ne vizet
biztattak néha s ebédtájban
     – az íze ma is ott van a számban –
hagymát kínáltak s kenyeret

 

Braille

Bekötötték a szemét a világnak
a világ világossága oda
fölötte valakik föl-le járnak
nem tudhatja meg talán soha

kik a lakók a tágas padlástérben
csupán por van és csupán csillagok
mik átlátszódnak az üvegcserépen
hova ment aki nemrég itt lakott

a kérdések a vakok fejében
hangokká válnak előhívható
a gyerekidő odalett vidéke
ahol minden tisztán látható

a lakásban az utak ismerősek
sima vagy érdes s nem sárga vagy piros
ki utat veszít ütvén megütődhet
hol mindent szabad talán minden tilos

csak föl-le föl-le a bútoros lakásban
amit az Isten egykor ránk hagyott
tűnődhetünk egyes vagy többes számban
vakok vagyunk vagy világtalanok

 

 

vissza