Kortárs

 

Mezei András

Előképem

Ki megszegte a kenyeret,
s nekem töretet adott,
az al
acsonyan ülő gyereknek,
nagyapám nem tudhatta,
hogy véreres kézfeje
Gósen földjének deltáját mutatta,
a Nílus legvégső elágazásait.
Én öreg tenyeréből ittam a fényt.
S áldó kezét úgy tettem föl
a fejemre mint sapkát, hogy lássa Isten,
nem mutatkozom fedetlen fővel előtte.

 

A vér pora

Minden szőlőszem vigyorogva,
bandzsán, de hamvas arccal
Dávid félarcát mutatta: a királyi
fekhely fölötti kőfalon pendült
a szélben Dávid lantja:

„Áldott a rúd, mely az óriásszőlőfürt
édes terhétől meghajolt,
s a lépő két férfi válla, melyekben
izom, csont kőpárkányait vadgalamb,
rigó szállta, s megcsusszant rajtuk
a kora hajnali sík fény” – Hol a lélek
sosem ért le a halálba, áldott a völgy,
melybe mint üres kádba ömöltek bele
szőlőszemekként pattanó évek,
taposott, vérbő évezredek, mert a napból
szivárogtak oda le aromák, száraz
édeni nedvek, hol Ábrahám repedezett,
kiszáradt ajkát azóta is Sára rózsaszirommal
gyógyítja, s ama Krisztus előtti öt sebből
száll föl a megalvadt vér pora
orrlukaimba.

 

vissza