Kortárs

 

Alföldy Jenő

Az én fölött

JÓZSEF ATTILA: BUKJ FÖL AZ ÁRBÓL

A költemény nem csupán József Attila egyik szívbe markoló műve, hanem szemléletében is van valami kivételes. Oly sok elemzés, kommentár után is vannak még föl nem tárt titkai.

Kivételes volta nem úgy értendő, hogy nincsenek rokon gondolatokat tartalmazó, hasonló problematikával szembenéző versek az életműben. A Bukj föl az árból szervesen illeszkedik a „kései” (főként az 1933 utáni) József Attila versei közé. Érzelmi, gondolati és képanyagában a Mint a gyermek… című szonett áll hozzá legközelebb. Ott így fejezi ki lelkiállapotát: csak annak mellén, aki ellen lázadt, / tudná magát kisírni. Ezt a közérzetet emeli teológiai és mitológiai szintre a Bukj föl az árból. Egyediségét annak köszönheti, hogy a költő különféle gondolatkörei metszik benne egymást: freudizmus és istenesség (hívő hitetlenség), bűntudat és forradalmiság, illetve gyermeki riadalom, „naiv” apakomplexus – és rendkívüli tudatosság, mellyel a mágia párosul.

A mű 1937-ben keletkezett. A költő alávetette magát a gyakorlati lélekelemzésnek. Elméletben is a freudizmus hatása alatt áll. Jó ideje arra törekszik, hogy önismeretét kiterjessze a tudatalatti tartományra. Kedvenc népdalát, az Aki dudás akar lenni, / Pokolra kell annak menni kezdetűt nemcsak azért idézgeti előszeretettel, mert költőként osztályharcos, forradalmi eszméket vall, és vállalja az ezzel járó infernót, a nyomorúságot és a nemsokára valószínűsíthető üldöztetést. Kétségtelenül ezért is, de ugyanennyire azért, mert a pokol a lélek alvilágát, a mélylélektani értelemben vett mélységet is jelenti számára. Pokoljárása bűntudatosságához, súlyos önvádjaihoz is kapcsolódik. Ilyen irányú megnyilatkozásai igen jellemzőek ebben a korszakában a Zord bűnös vagyok, azt hiszemtől a Tudod, hogy nincs bocsánatig. A Bukj föl az árból viselhetné a De profundis címet is: a pokoljáró költő „a mélységből” kiált, imádságos hangja a legszebb zsoltároké. Ha profán könyörgés is, könyörgés, melyet a művészi fegyelem gyönyörű dallá formált, és eszményien artikulálva érezteti a kétségbeesett segélykiáltást. A Kései sirató, a Nagyon fáj, a Kiáltozás és még néhány verse mellett ebben érezzük legmagasabbnak az érzelem izzását. Közvetve vagy közvetlenül jelen van itt a költő művészi hitvallásának minden lényeges eleme.

Az önszemlélet rétegződése talán még sosem látott gazdagságot mutat. A költő még soha nem volt ennyire ura és kiszolgáltatottja az egymással szembefeszülő erőknek, amelyek lelki épségét valaha is veszélyeztették. A pokol végképp elszabadult, de ő még állja a küzdelmet az alvilág szörnyeivel. Már ismeri őket. Birkózásukat magasból nézi, mert felnőtt ahhoz az énfölöttihez, amely régóta érzékelhető volt számára, de még soha nem tudott vele ennyire azonosulni.

*

A freudisták a „fölöttes én” fogalmával operálnak. Hadd használjam a magam szájíze szerinti énfölötti kifejezést. Azt értem rajta, hogy az ember tisztában van saját gyarlóságaival, érzi és tudja, hogy mi minden határolja be s gátolja gondolkodásában és tetteiben, de ebbe nem hajlandó belenyugodni. Kreál magának elképzelt tulajdonságokból egy javított személyiségváltozatot, egy, a létezőnél jobb ént, akit különbnek tart önmagánál, aki erkölcsi, szellemi értelemben magasabban áll, mint ő. A társadalom által elfogadott erkölcsből és az egyén tapasztalataiból leszűrt, olvasmányaiból és gondolkodásából fölépített etikai normarendszer hordozója ez a virtuális, eszményi én. Ez az a szuper-ego, „aki” helyesen fog dönteni egy végső, sorsdöntő pillanatban („határhelyzetben”), amikor az egzisztencia véglegesen és visszavonhatatlanul magára vall, megvalósul, felragyog és kimerevedik – mint egy film utolsó kockája, mely után már csak a FIN felirat jelenik meg. Mindent jóvá tesz önmagában és – képességeihez mérten – maga körül, a világban.

Négy évvel korábbi – szocialista világnézetének jobban alárendelt – remekében, A város peremén című elégiában ezt így konkretizálta kétféle módon is: tudomásul veszi… a termelési erőket odakint s az / ösztönöket idebent, illetve megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát. A kint és a bent egyidejű, szimultán tudatosítására és a bölcseleti distinkciók megtételére már ekkor páratlan módon képes József Attila, a költő és gondolkodó. Élete végéhez közeledve tökéletes egységben látja az emberi lény létezési szféráit. A későbbi magyar költészetben ez az egység már csak a teljes lemondás által ismétlődik meg: az életből önként kivonuló, a megváltásról, szerelemről, akaratról, énről és közösségről egyaránt lemondó Weöres Sándor költészetében. Ha József Attila a Minden, akkor Weöres a Semmi költője. Ez a kétféle teljesség létezik a magyar lírában. A Minden felé mutatnak elődeik és folytatóik, Vörösmarty, Ady, Szabó Lőrinc, a Semmi felé Babits és nála jóval egyértelműbben Pilinszky. József Attila mindent akar, pontosabban a Mindent akarja, Istene is a Mindennel egy, s abba pusztul bele, hogy nem ér el semmit. Ő a tragikus költő, az emberi lét mártírja, aki arra vágyik, hogy Isten fiaként szeresse, de nem segíti meg, nem emeli föl, hagyja, hogy kínjaiba belehaljon. Weöres nem akar semmit, és így realizálódik szavaiban a Semmivel azonos Isten, a Mindenség ellentéte és ekvivalense, immár az ember nélkül. Az ő „Semmije” negatív Minden: ugyanolyan tartalmas és gazdag, mint a másik költőtípusnál a Minden. (A mínusz millió ugyanolyan „nagy” szám, mint a plusz millió.) Weöres tökéletes költő, aki rekonstruálja a paradicsomból való kiűzetés előtti emberi állapotot, a tragikummentes létezést, s amikor itt is a lét akadályaiba ütközik, az élettelen létezéshez, a kristályokba rendeződő szervetlen világhoz, az űrhöz lesz köze, s a szférák zenéjét szólaltatja meg. Isten fényében áll. Az ő költészete is üdvözít: teljesség, de – ellentétben József Attilával – ő maga nem üdvözül. Nem boldog és nem boldogtalan; akár az angyalok. (A Semmi költője három miniatűrben idézi meg korán eltávozott, mindössze nyolc évvel idősebb kortársát. Legszebb a József Attila utolsó fényképére: „A szemből, honnan minden ég kifolyt, / bánat, keserűség befele szédül. / Pókláb szalad péppé-vált teste nélkül / és egyhelyben kaszál a széttiport.” Az embléma legfontosabb szava – gondolatmenetünk szempontjából – a minden.)

Az a költői személyiség, aki a Bukj föl az árból című versben megszólal, tisztában van már mindennel, ami bent, a lelke mélyén lappang, s mindennel, ami kint, a társadalmi élet sodrában elránt és föltaszít. Tisztában van a romlott kölkökkel, az apa- és az anyavesztés iszonyával, az árvasággal és a szerelmi elhagyatottsággal, az egyedüllétből fakadó és a párosult magány változataival. Reményeinek vastartalékát is fölélte már. Az 1933-ban írt Reménytelenül mélypontja óta még sokszor összeszedi a remény maradékát, mely csonkán, sorsától kifosztottan is elegendő olyan szerelmi fellángolásokra és olyan társadalmi bizakodásokra, melyekből az egészségesebb lelkületű emberek egész életükben profitálhatnak, általuk mentálhigiéniai frissítőfürdőket vagy kondíciójavító kúrákat vehetnek. …sarjaink bízóan csacsogva / jó gépen tovább szállanak / a művelhető csillagokba – ez az évszázad második felében elérhető utópiának bizonyult volna, ha nem egy-két űrhajózásra kiképzett-kitenyésztett katona sportteljesítménye vagy (már napjainkban, 2001-ben) egy ráérő multimilliárdos kéjutazása által valósult volna meg. József Attila nem így gondolta. Nem abban reménykedett, hogy lesz egy gazdag amerikai, aki majd kirándul a világűrbe a milliárdjaiból. Az a szertelen nagyralátás, melynek az Ars poetica szerint két vezérlő csillaga a szellem és a szerelem, az emberi remények minden lehetséges, jóra való tárgyát és az emberi létezés minden igaz értékét veszi számba: magát a tudást, az alkotás és a rend gyönyörű képességét, mellyel az ember tudomásul veszi a véges végtelent.

*

Realista volt. A nőkkel szemben önzően, az adakozó barátokkal szemben háládatlanul, a betegágyon kataton némaságban maga elé meredve is adakozó, bőkezű lélek, mint egy Albert Schweitzer, aki tudja, mire van szükségük a félmeztelen páriáknak, a kolerásoknak, az éhhalál szélén tántorgóknak. Nemcsak az eget bámulta, nemcsak az égbolt csillagain csüggött a költészet Keplereként. Kivételes érzéke volt a szükségletekhez. Amikor orvosnőjéhez könyörgött, hogy segítse meg mindkét szükségében, tudta, mit beszél. Tudta, mi a test és mi a lélek szüksége. Az éhezés, a szomjazó test kínja, az ordas magány és a pokolnál égetőbb álmatlanság ismerőjeként tudta, mit beszél, amikor a sokaságnak kívánta, forradalmian sürgette, hogy ehess, ihass, ölelhess, alhass. Testámentumi szavakkal kívánt az embereknek tűzhelyet, családot, ekkor már hozzá sem téve a kozmikus illendőségért (adjuk meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az Istené), hogy a mindenséggel mérd magad.

Munkát, kenyeret. Hatalmat, húst a dolgozóknak – haláláig komolyan gondolta azt, amit Jézus Krisztus is gondolt, hogy az emberi sokaság egyetlen nagy csodát vár, azt, hogy jóllakassák. Jól kell lakatni az embereket, lehetőleg saját munkájuk gyümölcsével, nem könyöradománnyal, mert lelkük is éhezik. A költő egyik kulcsszava szerint szabadok szeretnének lenni. Taní- / tani kell a jóra, és engedni kell, hogy játsszon, nem elég létben tartani. Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom. / Ostoba vagyok – foglalkozz velem. Tudta, mi kell az embernek. Azt is, hogy mi az, ami ezeken túlmutat. Nemcsak hogy mi által tarthatjuk fenn magunkat, hanem azt is, hogy mi végre születtünk. Az embernek kozmikus rendeltetése, felsőbb küldetése van; több, mint a mégoly tiszteletre méltó űrhajózás. Szükségletünk az eszmélet. Merjünk gondolni a végtelenhez mért végességünkre, legyünk tisztában létünk korlátaival, próbáljuk például domesztikálni a halált, hogy tudatát el tudjuk viselni – az elme tudomásul veszi / a véges végtelent. Ne tűrjünk magunk fölött nyomorító hatalmakat. Ne hagyjuk, hogy a papok, katonák (másutt tábornokok), polgárok (másutt burzsoák, bankárok), a háziúr, a szegénytől rettegő gazdag, a földesúr, a kasznár, az okos urak, akik közt ő játszotta a bambát, a hék, a spiclik, a cicázó csendőrtollak, a táborokba gyűlt bitangok uralkodjanak és veszélyeztessenek. Ne tűrjük, hogy a falánk erkölcsi rend, a szörnytársadalom (másutt szörny-állam), az ordas eszmék, a tátott tőke sárga szája fenyegessen minket egész életünkben. Tökéletesen tudta, mit akar, és azt is, hogy mit nem akar. A rend a szabadság mellett legfontosabb szava – ez gyönyörű képességünk. Bár ő is belekóstolt az anarchizmus igéibe (Tömény őssejt, püffeteg / tapogatóit kibontja, / nyúlik, válik amőbaként, / más dudorait bevonja), költészetében a szabadság rendjét építette föl, nemcsak gondolatokkal, hanem képekkel, zengő dallamokkal, a gondolat szonátáival, sors- és emberiségszimfóniáival.

Anélkül, hogy jottányit engedne forradalmi eszméiből, kifejeződő lelkiismeretében éles fordulatot érzékelhetünk kései korszakában, persze nem előzmények nélkül. Még van ereje ahhoz, hogy vádolja a nyomorító hatalmakat, a nemzeti nyomor okozóit, s ha bölcsebb, mérsékeltebb lett is a hangja, erkölcsileg talán még megsemmisítőbb, amikor megbocsát: Nyugtasd a gazdagok riadt / kis lelkét – lesz majd kegyelem. Amit hozzátesz, az a messianizmus legmagasabb foka: Forrást kutat, nem vért itat / a szabadság s a szerelem. Az Eszméletben már kimondta, a szeretet hatalmát helyezve mindenek fölé: …nem tudok mást mint szeretni, / görnyedve terheim alatt – / minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat! Így gondolkodik, noha tudja: az ő számára nincs bocsánat. Krisztus-emberként várja végzetét. De ekkor már rezge megbánás fogja át. Arra is gondol immár, hogy várhattam volna még tíz évet. Közbevetve: ha ez megvalósul, nem marad meg teleologikus költőnek, ahogy utolsó szavai egyszer és mindenkorra azzá tették, hanem apokaliptikus költővé válik, mint Világos után Vörösmarty, végső reménytartalékát pokoli mélységből küzdve felszínre. Amikor arról beszél, hogy várhatott volna még tíz évet, már fölélte erőit, útja végére jutott. Reményeiből csak a saját személyét illetően fogyott ki, kora ifjúsága óta a tüzet sosem hagyta kialudni. Újrateremtette és már végképp másoknak adta, másokba plántálta át a reményt.

Legvégső percében is józanul, tárgyilagosan méri föl helyzetét. Mint birtokát a tulajdonosa. Ám a csöndes belátás az utolsó előtti percekben kétségbeesett kiáltozásba csap át, mint Krisztus a kereszten: Uram, Uram, mért hagytál el engem? Neki nem ez a végső szava: még elsuttogja legutolsó verseiben a sokasághoz hű üzeneteit. De az elhalkulás és a végleges elhallgatás előtti kitöréseként felhangzik a Bukj föl az árból.

*

A Bukj föl az árból szimbolikusan egymásra vetíti a bent és a kint világát, amelyeket eddig jobbára egymással párba vagy szembeállítva szemlélt. Itt semmi sem konkrét, legfeljebb a megjelenítő képanyag egy része: az áradat képe, a parasztudvar porában elképzelt kisgyerek a megvadult árnyékában és a „gyerek kezébe nem való” kés (a kép hangsúlyozottan infantilis) – ezek személyes emlékképek lehetnek, akárcsak a lélekzetét dacból visszatartó gyerek. A vad, habzó nyálú tenger is igen érzékletes. A többi merő absztrakció, vallásból, mitológiából, ideológiából fölrémlő képzet. A keresztény vallás Istene, a forradalmár, Prométheusz és a mennykővel, villámmal büntető Zeusz. Igaz, a láng fellobbantása, a gyújtogatás a gyerekkorhoz is kapcsolódik: a gyufa is tiltott dolog, akárcsak a kés. A végső kép sem szakad el a gyermekségtől: farkasszemet nézni ugyancsak a kicsinyek félszre alapozott játéka.

A legnagyobb versek közt is kivételesen erős intenzitású vers egyik titka alighanem a képanyag szerkezetében rejlik. Miközben a gyerekkorra utaló képek sora is, az Isten szólongatása is versszakról versszakra tökéletes egységben tartja a művet, mint egy sínpár, a fantázia rendkívül szeszélyesen csapong a világ különböző tartományain. Áradat, parasztudvar, veszélyes játszadozás a késsel, gyújtogatás, tajtékzó tenger – „papírforma” szerint a képanyag diffúz, szervetlen. Szabó Lőrinc-i normákkal mérve mindenesetre. De ő – József Attila. Van itt is szervesség, művészi következetesség – verslogika, hogy az esztéta József Attilára utaljak. Az első versszak vízáradatot jelenít meg, a harmadik tűzvészt, a negyedikben ez a pokol tüzévé módosul, az ötödik a tengervíz habzását mutatja, az utolsó pedig a visszatartott lélegzettel a levegő fullasztó hiányát hozza elibénk. Ezek mind őselemek, amelyek fölött istenségek állnak, és amelyek alatt a pokol mélysége tátong. Minden irányban hatalmas távlatuk van képeinek. Vertikálisan, horizontálisan, az érzékelhető világ és a hitbeli absztrakciók szintjén. Mindez egy dacos, követelődző kisgyerek profán imádságára hangszerelve. Mert imádság (is) ez a vers, könyörögve is szeszélyesen követelődző, amire sok példa van. Gondoljunk csak az Istenhez imádkozó Balassira, aki úgy könyörög bűnbocsánatért az Úrhoz, hogy közben kéri, büntesse meg ellenségeit. József Attila mindent tud az irodalomról, tudja ezt is (Perelj, Uram, perlőimmel – mondja a régi zsoltár) – és még nagyon sok mindent. Azt is – Adytól például –, hogy létezik hitetlen hit, s az ily ambivalensen felfogott Istenhez éppúgy imádkozhat, mintha példásan vallásos hívő volna. József Attila már nem a „perlőivel” – ellenségeivel – szeretne leszámolni, hanem a legfőbb Bíróval, Istennel szeretné tisztázni viszonyát.

Tudja a Bukj föl az árból írásakor: már minden igazság kevés ahhoz, hogy az ember megakadályozza az esztelen öldöklést. Igaz, Emberek vagyunk, nem vadak, de az ember létrehozta a sivatag éhes ragadozóinál gonoszabb tankot, a keselyűnél ezerszer és milliószor gyilkosabb siklóbombázót, a gyilkos cápánál vérszomjasabb tengeralattjárót. Az apokaliptikus szörnyeket nem lehet megállítani.

József Attila költői ösztönei azonban még nem tartják időszerűnek, hogy ezen töprengjen verseiben. Tud pedig mindenről, világvevő antennái Ady, Radnóti hírérzékenységével vetekednek. De most nem akar továbblépni, nem akar tudni arról, ami közeledik föl nem tartóztathatóan. Bizakodása a feldübögő testvéri tankokban jószerével csupán barcelonai, madridi távlatokra terjedhet ki. A további esélyeket, a sztálini hadikommunizmus nyújtotta esélyeket lehetetlenség végiggondolni az ő helyzetében Katyntól Berlinig és az évekkel korábbi remények birodalmát szögesdróttal bekerítő gulágig. A felvilágosodás óta piedesztálra emelt Prométheusz, a Goethe és Ady által elismert istenség megkérdőjeleződik, bár semmi vissza nem vonatik a forradalmiságból. Gyulékony vagyok, s mint a nap, / oly lángot lobbantottam – vedd el! / Ordíts reám, hogy nem szabad! / Csapj a kezemre mennyköveddel. Gyönge, apró voltomban Prométheusz, Lucifer követője voltam, tűzlopó, fényhozó, de már látom, súlyosan hibáztam. Gondja van ekkoriban arra, amire kortársa, Johan Huizinga szintén ekkortájt gondol, hogy a fasizmus a házmesterek forradalma. Ezt ő is tudja. Sőt, a tömegről valószínűleg ő tud többet. Nemcsak házmesterekből áll, akik Számon tarthatják, mit telefonoztam / s mikor, miért, kinek. / Aktába írják, miről álmodoztam, / s azt is, ki érti meg, s akiknek szívünk kartoték-adat. Valami történt az általa nem is oly régen Hú tömegek, tovább, tovább szavakkal biztatott sokasággal, ami kétségbeejti. Megriaszt / a buzgóság e söpredékben – fakad ki a barna-, fekete-, zöldingesek tömegmozgalma ellen. Mert tankkal, vasakkal fölvonul / az ember alja. Részben azok, akikben nemrégen hinni tudott. Dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét. Ami pedig arcpirító és megalázó, az a házmester-forradalmárok demagógiája: Mit oltalmaztunk, nincs jelen, / azt most már támadóink védik. Oltalmaznánk most is a sokaságot, de lassacskán már csak a csukaszürke massza látható. (Kik azok, akik többes számban, közösen oltalmazták az eszmét? Ő és Németh Andor, vagy ő és Nagy Lajos, akiket szeret? Netán ő és az okos, de a parasztsors iránt oly bántóan és elviselhetetlenül érzéketlen Ignotus Pál és társai? Talán ő és a szeretetre méltó Illyés, aki viszont jószerivel csak a falvak és puszták népében veszi észre a nemzetet? Teljesen egyedül van ez a mi!)

Vajon nincs-e jelen a Bukj föl az árból riadalmában ez a fölismerés? Nézzük, mi minden változott meg gondolkodásában, milyen új tapasztalatok szűrődnek le itt. Szimfonikus hangszerelésű gondolati költeménye, az 1934-ben írt Eszmélet, úgy tetszik, az érett férfiember számvetése. Pontos helyzetfelismerés a születéstől a halálig terjedő létezés teljességéről. Az élet hajnalától az éjszakáig, pontosabban éjfél utánig, amikor egyet ütött. A napvilágra pörgő gyerekektől, az összekent álomképektől a meglett emberig, aki fölkereshetné ifjúságát. De már leszámolt a káprázatokkal, minden naivitásával. Már szembenézhet a szabadság hiányával, a társadalommal, melynek szigorú törvényei mint egy halom hasított fa rakásában a hasábok, szorosan meghatározzák a létet. A törvény azonban mindig fölfeslik valahol. A véletlenek és az érdekek varratánál. Fáj, hogy az öntudatból fegyvert kell veretni, és tudomásul kell venni, hogy a boldogság az elégedett vegetálással azonos a jelen társadalom körülményei közt.

Különösen fontos számunkra a Bukj föl az árból szempontjából a X. szakasz. Az meglett ember, akinek / szivében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor – ezért őrzi meg, / ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek. Föl kell tennünk a kérdést: ehhez a fölismeréséhez tartja-e magát a költő a Bukj föl az árból írásakor, vagy már másképpen gondolkodik? Az eszmehűségben Petőfihez, Adyhoz fogható József Attila vajon az új tapasztalatok birtokában felülbírálja nézeteit, akárcsak tömegszemléletében? A felnőttségről szóló idézet maga is freudi gondolat. Ám a freudi pszichoanalízis gyakorlata mégis az elfojtott vagy szunnyadó gyerekkori emlékképek ébresztgetésével, az így szerzett önismerettel gyógyít. De föltehető a kérdés: arról van-e szó, hogy a freudizmus hatására annak a gyerekkornak az emlékeit ébresztgeti magában, amellyel az Eszméletben végleg leszámolni látszott? Ez kavarta fel őt, sokkal jobban, mint amennyire a verseihez és filozófiájához nemigen értő orvosai sejtették?

Nem a költő betegségével foglalkozom, hanem a művel. Ám ennek megértéséhez figyelembe kell vennem mindazt, amit a költő valaha magas szinten végiggondolt, s remekműben lefektetett. A meglett ember tudatosan kisgyerekké vált újra. Ez is csodásan kezéhez idomuló szereplehetőség versei számára. A szerelemben is vállalja a gyermekséget. Nők foglalkoznak, törődnek vele, akikbe bele lehet szeretni annyira, amennyire a vers kívánja. Gyermekké tettél, mondja Gyömrői Editnek. Az éveket, mik sorsom összetörték, / reám zúdítja minden pillanat – írja. Új látásmódot kapott, melyben minden tragédiájára fény vetül. A Bukj föl az árból soraiban „apakomplexusos”, elhagyott árvaként szólongatja azt az Istent, akit ő teremt magának, noha korábban már világköltőként határozta el, hogy felnőttként nem akar lenni önmagának sem istene, sem papja. Most mégis az lett, igen, önmagának nemcsak istene, hanem papja is, hiszen az Atya képzete azt is magában foglalja az eltűnt József Áronnal és az ugyancsak köddé vált Atyaistennel együtt. Szigorú, gyóntató és büntető atyára van szüksége, mert megbánta: gyújtogató lett. Nem holmi Hérosztratosz, hanem Prométheusz. Forradalmár. A forradalmat azonban kompromittálja a söpredék, legyen bár Hitler vagy Sztálin a vezére. Tankkal, vasakkal ő vonul föl a filmhíradóban. Az ilyen vezér igazából nem munkát, kenyeret ad, hanem megvásárol, becsap és kisajátít, hogy aztán kartotékadattá, rabbá és ágyútöltelékké tegyen.

A negyedik versszak És-sel kezdődik. Ez bibliai fordulat. A Biblia próféciái alkalmazzák ezt a retorikai szerkesztésmódot, a kötőszóval bekezdett új dikciós egységet, „verset”. A szervesség látszatát kelti az alig összefüggő intelmek, jelenések között. A vers egészen másról kezd szólni, mint eddig. Követeli a maga teremtette Atyától: És verje bosszúd vagy kegyed / belém: a bűntelenség vétek! Magyarázatot ad rá, hogy miért: Hisz hogy ily ártatlan legyek, / az a pokolnál jobban éget. Nem érdemes jónak lenni. Kár volt feláldoznom magam. Kár volt dudásként a pokolra menni. Kár volt lelopni a tüzet az égből. Én túlmagasra vettem magamat, ahogy önmagát Illyés Gyulával összevetve mondja Egy költőre című versében, mely későbbi, mint a Bukj föl az árból. A megbánás önmaga elégetésére érthető. Valamit visszavont itt a költő, valami nagyon súlyosat. Jószerivel az életművét. Mintha Thomas Mann háború utáni regénye, a Doktor Faustus hősének nagy tettét sejtené meg még innen az apokalipszisen. Bár ő nem apokaliptikus költő, a visszavonásig ugyancsak eljutott. Lelke előbb van romokban, mint a világ, amelynek füstje fölött Leverkühn, a zeneszerző elborzad, s „visszavonja” két német géniusz, Schiller és Beethoven közös művét, az Örömódát.

Újabb fordulat: méltass annyira, Uram, hogy megbüntetsz, és megérteted velem, hogy nem érdemes folytatnom önmagam és a világ vallatását, az igazmondást, a végső igazság keresését. Bármit megtehetnék, hiszen semmi vesztenivalóm, de már nincs értelme. Az igazamat nem vonom vissza, a tőkés világ úgy, ahogy van, a feudalizmus szívós maradványaival együtt, elfogadhatatlan, de nem tudtam, hogy van nála sokkal-sokkal rosszabb is, nem egy, hanem két változatban. Szembe akarok nézni azzal, hogy Te, akit emberi arccal szeretnék magam fölött tudni – nem vagy. Magamra vagyok utalva, hiszen Magamban bíztam eleitől fogva – ahogy alig egy évvel előbb mondotta költőnk profán zsoltárát énekelvén a Kész a leltárban. A hiányoddal akarok szembenézni, ha belehalok is. Embertelen a hiánya. De benne rejlik szavaiban a burkolt vád: Isten, ha van, embertelen. Így, amilyennek műve, a teremtés mutatja, embernek elfogadhatatlan. Sorsunk: vita a teremtővel. Ha hisszük, csak ellenére hihetjük őt. Nem jobbak vagyunk nála, csak emberibbek. Ezért viszont kegyetlenül megbüntet minket. Bennünk önmagát hiányolja. Szándéka szerint, ha volt szándéka velünk, a maga képére gyúrt minket, s ebben kudarcot vallott. Mi azt szeretnénk, ha ő hasonlítana ránk, ha emberarcú volna. Igaz, azért találtuk ki, mert önmagunkkal elégedetlenek vagyunk, mert magunknál különbnek képzeljük el, akihez föl nem érhetünk, csak törekszünk reá. Szerettük volna mégis a magunk képére gyúrni őt. A kudarc kölcsönös teremtő és teremtmény között, akkor is, ha a kettő egy és ugyanaz, az istenkereső és önmagára eszmélő ember. Jelen esetben a versbeli én, aki önmaga fölött keres bizonyosságot.

A versnek vége, a passió még tart. Még huszonhat költemény követi a művet. Az utolsó, az Íme, hát megleltem hazámat: halálsóhaj, mellyel a krisztusi hivatás beteljesül – már mindent másoknak, már semmit magának. Ezzel a verssel még akart magának valami felsőbb segítséget, ahhoz, hogy tudomásul vegye megpecsételt vereségét. A Bukj föl az árból: kiáltás – éli, éli, lámmá sábáktáni.

 

vissza