Kortárs

 

Varga Domokos

„Szerettem volna becsületes lenni”

DERZSI SÁNDOR TRAGÉDIÁJA

1978-ban halt meg, de a magyar irodalmi élet ezt akkor már szinte észre sem vette. Rég nem számított élő költőnek. Én magam is csak fiatalabb korában ismertem, s talán ezért is zaklatott fel annyira, mikor halála után húsz évvel megbízást kaptam, hogy szerkesszem meg a költő öccsével, Ottóval együtt a Derzsi Sándor emlékkönyvet, s e munka során feltárult előttem egy jobb sorsra érdemes magyar poéta félelmetes tragédiája. Sok verse és prózai írása is csak akkor került a kezembe, nem szólva az őt idéző memoárokról s különféle dokumentumokról. Fel is tettem a kérdést – s nem csak magamnak –: „ki tehet róla, hogy ilyen tragikus mélységekbe vezetett az útja; mennyiben szabták meg ezt a külső körülmények; s mennyiben az a belső késztetés, sőt kényszer, hogy aki költő, az nem úszhat az árral, csak szigorúan vele szembe – még ha önnön sorsának a rontása árán is?”

Azért is oly keserves kérdés ez, mert valójában nem csupán Derzsi Sándort illeti, hanem a tollát vele egy időben – a ’40-es, ’50-es, ’60-as, ’70-es években – forgató minden magyar írástudót. Akiknek a többsége szintén szeretett volna becsületes lenni, ezért lehetőleg nem úszott az árral, de hogy vele szembeúszott volna? Erre nemigen volt a Derzsiéhez hasonló példa. Nem én mondom – nem is vagyok illetékes erre –, de aligha vitatható: előbb-utóbb mindenki megkötötte (ha egyáltalán módja volt rá) a maga különbékéjét, alkuját. Mondjuk ki persze azt is: ezek az alkuk nem voltak egyformák, és bár bizonyos tilalmakat, tabukat senki sem hagyhatott figyelmen kívül, épp a legjobbak vívták ki maguknak a lehető legszélesebb mozgásteret, s őrizték meg ezzel – sokak javára – erkölcsi hitelüket, művészi erejüket. Ha nem úsztak is szembe az árral, de nem is engedték, hogy elsodorja őket: soha nem váltak a hatalom engedelmes eszközévé s még kevésbé a szócsövévé.

Derzsi Sándor viszont elszántan szembeúszott – ő erre kapott belső parancsot. Ahogy egyik legutolsó versében, mintegy végső számadásként írja: „Szerettem volna becsületes lenni / A bűnöm ennyi // Meg is hurcoltak, el is ítéltek / És mégis élek // Mégis szeretnék becsületes lenni / Nem segít semmi // Nincs orvosság rá, embernek születtem / Örök a lelkem // Örökül hagyom, hogy hazug korunkban / Sose hazudtam // S kik elhazudták hazámat s az Istent / megölvén mindent // Ők a halottak, hiszen Isten gyásza / Égboltot emelt az anyám sírjára / Hogy legyen hazám.”

Az utolsó – kissé rejtélyes – sorok ilyesmit jelenthetnek: a hazugok világa mulandó, s anyja sírja felett – a fölébe magasodó égbolt alatt – a kitagadott költőnek is hazája lehet.

Ez is jelzi, mennyire megszenvedte a maga hazátlanságát. Fiatalon kevésbé érezte még ezt, holott épp Erdély román megszállása idején született, s már az idegen impérium alatt nevelkedett, méghozzá igen keserves családi és anyagi körülmények között. Ottani diák-, majd irodalmi lapok közölték első verseit, s Kolozsvárt jelent meg első verseskötete – a Szenvedések mámorában – 1941-ben, Észak-Erdély ideiglenes visszacsatolása után. De ez lett aztán az életében megjelent utolsó kötete is, holott akkor még a pályakezdő fiatalok egyik legígéretesebbjének számított. Jékely Zoltán a Magyar Csillagban méltatta: „…a költők és apostolok sorából való… méltó arra, hogy varázsigét mondjon a vergődő, szenvedő emberiségnek. Tömörített sorait suhogó szellem járja át…”

Az 1944–45-ös nagy fordulat neki látszólag csak jót hozhatott. Munkásszármazása miatt is, és mert brassói diák korában – ottani barátai révén – ő már egészen fiatalon belekóstolt a marxista „üdvtanba”, annak világmegváltó eszméibe. Csakhogy ifjonti idealizmusát már a Finnország elleni szovjet támadás megrendítette 1939–40 telén, nem szólva későbbi személyes tapasztalatairól. Egy jellemző verstöredéke: „Felszabadulásunk / Vágyott napja keltén / Rózsa Sándort láttam / Sírjából kikelvén / Régi kedve támadt / Hogy közétek állna / De visszabújt tüstént / Sírja legaljába / S proli szűzek ajkán / Jajba fúlt az ének // Nem jól csináltátok / Jó davaj legények.”

Elemi élménye lett aztán a „horthysta magyar háborús bűnösök” elleni bosszúhadjárat is, amely még a falusi segédjegyzőket – köztük az ő egyik öccsét – sem kímélte. Ezt az öccsét, Mózest neki kellett végül átmenekítenie a trianoni határon, s akkor ő is vele jött, hiszen a „fasiszta magyar megszállás” idején megszólalt költőként magát sem érezhette már teljes biztonságban. De egy jobb világ reménye ideát sem nagyon kecsegtette. 1947–48-ban már ilyen verseket írt: „Valahol kívül fény repes / Valahol jog a jog / Valahol élni érdemes / De sosem jártam ott” (Árnyék); „Szabadság biztosítja a rendet / Nem a bárd / A költő képviseli a népet / Nem a párt” (Jelszavak); „Ha egy kézbe kerül / Minden kéz ereje / És egy főbe kerül / Minden fő veleje / És egy hámba kerül / A népek ezere / Ki él majd emberül // Rabszolgák sorait / Látom és remegek / Rabszolgák jajait / Hallom és remegek / Börtönrács iszonyít / Ki véd meg, emberek” (Iszony).

A legfőbb botránykő Marx című verse lett, miután Sarkadi Imre 1948 januárjában beszerkesztette egy rádiós műsorba: „Jézus neked megbocsát / Mert igaz voltál, tiszta voltál / Jézus neked megbocsát / Mert költő szóval játszadoztál / Jézus nekik megbocsát / Akik nevedben tündökölnek / Jézus nekik megbocsát / De én nem – mert kontárok: ölnek.”

Még ezek után is akadt egy-egy jóakarója, aki szerette volna jobb belátásra bírni, s beterelni a szocialistának és realistának nevezett irodalom karámjába. Ő azonban inkább vált űzött vaddá. Meg is írta (igaz, már csak az asztalfiókjának): „Hej, vadászok, vadászok / Be fényes a puskátok / Be csillog a szemetek / Mikor vadat kergettek.” De 1948 és ’56 közötti verseiből nagyon kevés maradt meg. Mikor a forradalom után házkutatást tartottak Kertész utcai lakásán, egy pakktáskányi kéziratát vitték el, nem győzvén már ott helyben szétválogatni, s ami abból nem lett „bűnjel”, azt bezúzták vagy elégették. Nem kapta vissza soha, sem ő, sem a családja.

Egy igen keserű verse azonban két változatban is megmaradt, talán a periratok között.
A Kortársaimhoz címűből idézek: „Írók, magunkon nézelődöm / Látókon, akik megvakultak / Hősökön, akik meglapulnak / … / Veszejtő múzsa szeme fénye / Védd meg a költőt, állj elébe.”

További sorsát nincs miért részleteznem itt: ma már nemcsak az 1998-as Emlékkönyv, hanem a 2000-ben megjelent Szabadító ének című kötet is kézbe vehető, s egyik sem csak verseket közöl, hanem a Derzsi-dráma számos dokumentumát is (az előbbi a Hét Krajcár, az utóbbi a Püski Kiadó jóvoltából). Elegendő talán annyit megemlítenem, hogy a forradalom vérbe fojtása után Obersovszkyval és Gálival együtt szerkesztett a költő egy illegális lapot, de őt csak egy évvel később tartóztatták le, mert kórházba került, idegosztályra, ahol sokkolták is. Ezt követte öt hónapos vizsgálati fogság, vallatás, még teljesebb idegösszeomlás, öt évre szóló bírói ítélet, majd az a megrendítő levél, amit a költő édesanyja írt az Elnöki Tanács akkori elnökének: „Alázattal kérem az Elnök urat… engedje haza gyógyulni legalább egy fél évre. Helyette kérem engemet elfogadni, és én igyekezni fogok kiérdemelni jóságát, mert tudok mezőn és kertben dolgozni, mert mezőgazdasági napszámos voltam. Tudok nagy- és kiskonyhán dolgozni, mert mindenes szakácsnő voltam… tudok tisztán takarítani, mosni, varrni… s ha kell, a bányában is megállom a helyemet.”

A költő a Gyűjtőfogház mosodájában dolgozott ekkoriban. Az amnesztiát később is csak igen nehezen kapta meg, s akkor is azon az áron, hogy még négy évet kellett idegosztályokon, intézetekben töltenie. A többi között Intapusztán, amelyről Benedek István híres Aranyketrece szól.

Farsang című versében írja Derzsi: „A költőt bolondokházába zárták / Örülhetnek most mind a tolvajok / A hazugok, a gyilkosok, paráznák / Van most számukra hahotára ok…” Nem hallgatott el ugyanis ezekben az években sem, ahogy később is egyre csak rótta verseit, egészen haláláig, noha lassacskán minden reménye elfogyott, hogy őt még élő magyar költőnek tekintsék.

Végzetesen megtört a pályája. Nem volt pedig bolond. Logikusan, tisztán gondolkozott mindvégig, ha nem is úgy, mint a normálisnak tekintett átlagos emberi lények. Mikor meghalt, több mint ezer verset hagyott hátra kéziratban. Ezek is közérthetőek, világosak – csak általában nem elég költőiek, csiszoltak. Ekkor ugyanis már úgy volt vele: amit egyszer papírra vetett – többnyire csak hevenyészve, percek alatt –, ahhoz nem nyúlt többet. Egy-egy igazán szép vers így is kicsúszott néha a tolla alól, de bizony csak elvétve. Nem is figyelt fel rá senki, hogy a kiadóknak, szerkesztőségeknek küldött paksaméták gyöngyszemeket is rejtenek, olyan verseket, mint a Fintor (vagy más címmel: Grimasz): „Angyalok húzzák kezemet / Lábamat ördögök / S én rángatózva lebegek / A föld s az ég között / A bőr is rándul arcomon / Grimasszá fintorul / Mert kezem-lábam oly nagyon / Rángatják, oly vadul / Hogy megvadulok magam is / Keresztül és kasul / Hogy akármennyi angyal is / rángat, mind földre hull / S ahány ördög, mind égbe száll / S hű marad hozzám a halál.”

Költői pályájának ebben az utolsó szakaszában, mondom, nem sok ilyen szép verset írt már Derzsi Sándor. Egész életműve és életsorsa mégis figyelemre méltóbb annál, hogysem az örökre eltemethető és elfeledhető magyar költők közé sorolhatnánk. Az őt ébresztő két kötet szerencsésen kiegészíti egymást. Jómagam az Emlékkönyvbe szigorúbban válogattam a verseket, mint Kántor Lajos a Szabadító énekbe, de kevesebb Derzsi-vers is volt a kezemben, ő több közül szemelgethette ki az utókor számára megőrzendőket. Nem csupa remekművek persze, mert ahogy a kötet bevezető tanulmányában írja: „…utókori ítéletként fogadhatjuk el azt, amit egyik feljegyzésében maga Derzsi Sándor fogalmazott meg […]: »De fennmarad valamennyi műve, s ha nem a műve, akkor az élete…«”

1956 után már valóban a költő végzetét érezzük szívbemarkolóbbnak, s nem a verseit. Nem és nem és nem volt képes megalkudni. Épp a Kántor Lajos említette feljegyzésében találjuk ezt a mondatot: „Volt egy költő, aki tovább éli a magyar forradalmat, bár megölték, elnémították.” Kötelességének érezte, hogy ne csak gondolja, le is írja: „Megszállók nincsenek, csak okkupátorok, s azok külföldön bárhol lehetnek. Külföldön van a bábkormányuk is. És ha nincs más kormány az országban, csak bábkormány? Akkor a törvényes kormány van külföldön. – S ha ott sincs? – Akkor egy országgal kevesebb van a földön.”

Egypártrendszer őszerinte nem lehetséges: „Miért? – Azért, mert az egypárt nem párt – hanem banda… De hiszen a legképzettebb, legeszesebb, legvezetőképesebb, legmarxista-leninistább, leg…? A banditizmus törvényeinek érvényesülése alól a legképzettebb… stb. bandatagok sem mentesülhetnek. A párt: vagy a pártok egyike, vagy nem párt, hanem magát pártnak nevező banda, amely azért nevezi magát pártnak, hogy leplezze tényleges nevét.”

MSZMP? Szerinte: Magyar Szarkukacok Maradék Pribékhada.

Nem voltak sokkal szelídebb hangúak azok a levelek sem – hacsak a pápának szólóak nem –, amelyeket a maga nevében, pontos lakcímmel adott postára, mégpedig ajánlva, hol Brezsnyevnek, hol Nixonnak, hol náluknál kisebb, főleg hazai hatalmasságoknak. Ezek miatt ismét bevitték ideggyógyászati kényszerkezelésre, de mikor végre elbocsátották, akkor is tovább levelezett. Pedig írógépe sem volt már.

Egyik verses levele szerint: „Írásom kézirat, mert írógépem / Ellopták az emeszempé tolvajok / Tehát Kádár, no persze nem éppen / Személyesen ő. Sok dohányt kapott / Fizetésekor, hát nem szorul arra / Hogy károsítson egy oly költőt, kinek / Az egyhavi ételre és italra / Ruhára és cipőre s aminek / Kiváltképp örül, mozira, színházra / Hangversenyekre, utazásra meg / Könyvekre, kávéra, cigarettára / Csupán nyolcszáz forint jut…”

Még egyszer mondom: nem volt őrült. Legfeljebb az igazság őrültje, a szigorú szókimondásé. S ezt ő is tudta magáról. Ha mindenki más hallgat, ő akkor sem némulhat el, csak lent a sírban. „Tegnapról maradt az, hogy élek / Bár egyedül vagyok / Mert váddal védek emberséget / s védéssel vádolok / Bennem vádol mind, aki hallgat…”

Mikor meghalt, s letették a Farkasréten édesanyja mellé, Sánta Ferenc volt a búcsúztatója. Ő írta-mondta róla: „Derzsi Sándor a lelkiismeret törvénye szerint tette a dolgait.” „Igazul élni az igazságtalan világban? Lehetséges? Igen, lehetséges, mert kell, élni így is kell – vagy megbolondulni. Aki végiggondolja az engedelmességet a legfőbb törvénynek, a daimonnak, a kategorikus imperatívusznak, a lelkiismeretnek való engedelmesség dolgát, és azt könyörtelenül végigcselekszi, annak számolnia kell a hatalom romlottságával, az »elhatározott gazemberek« hatalmával. A kevesek többségi hatalmával.”

Majd magát a költőt idézte:

Éljen a vesztes, ki eldobja kardját
békült szeméből emberkönny fakad.

 

vissza