Kortárs

 

Rosonczy Ildikó

„Újdonságok” az 1849-es orosz beavatkozásról

AVAGY HOGYAN NEM SZABAD TÖRTÉNELMET ÍRNI?

A törökök 1389-ben, illetve 1448-ban győzelmeket arattak Kassa mellett. 1848. november 2-án Jellačić hadainak élén, válogatott őrkísérete tagjaiként a vörös köpenyes szerecsenek osztaga haladt, amikor a bán bevonult Bécsbe. A horvát tartománygyűlés megnyitására 1848. június 5-én megérkezett a károlyvárosi görög pátriárka. Miklós cár a világosi fegyverletétel után fiát, Cezarevics nagyherceget küldte Bécsbe. Paszkevicsnek az volt a véleménye, hogy a magyar háborút nem zászlóaljakkal, hanem manőverekkel kell eldönteni.

A felsorolt állítások – soruk folytatható – Az 1849-es cári intervenció Magyarországon címmel Vadász Sándor és Józsa Antal oroszországi levéltári kutatásainak eredményeként a Korona Kiadónál napvilágot látott forráskiadványban találhatók. A kiadó ajánló sorai szerint ebben az „egyedülálló” forráskötetben „elsőként jelennek meg egy helyen összegyűjtve az 1849-es orosz intervencióval kapcsolatos dokumentumok, közöttük eddig nem publikált újdonságok”, a bevezető tanulmány pedig „olvasmányosan foglalja össze mindazt, amit történetírásunk feltárt az orosz beavatkozásról”. A kötet, melyben a dokumentumok szellősen szedve, jegyzetekkel együtt is csak kb. 130 oldalt foglalnak el, mindössze 293 oldalas. A rövidebb bevezető tanulmányt Vadász Sándor írta magáról az intervencióról, a hosszabbat pedig Józsa Antal az intervenció katonai vonatkozásairól és az orosz hadseregről. Ha egyéb értékelési szempontoktól eltekintünk, ez a terjedelem már akkor is jelzi, hogy mind a kötet címe, mind a kiadói ajánlás jóval többet ígér annál, mint ami az adott keretek között egyáltalán megvalósítható.

A kötet 77 tételes Okmánytára nemcsak levéltári anyagot tartalmaz, hanem rögtön az 1. sorszám alatt egy önálló kötetként megjelent korabeli brosúrát, s a 77. sorszám alatt a Szovjet Katonai Enciklopédiából (Moszkva, 1978), illetve az Otyecsesztvennaja isztorija című orosz történelmi monográfiából (Moszkva, 1994) származó idézeteket is. A közzétett anyagot Vadász Sándor válogatta, szerkesztette, s bár a fordító neve sehol sincs feltüntetve, a szövegekbe illesztett, V. S. jelzéssel ellátott, szögletes zárójeles megjegyzésekből arra következtethetünk, hogy minden bizonnyal ő fordította is. A kötet tehát elsősorban az ő nevéhez kapcsolható. A témakörben végzett kutatásaihoz a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány nyújtott támogatást.

Vadász Sándor, hangot adva annak a véleményének, miszerint „a szélesebb olvasóközönséget valószínűleg kevéssé érdekli a tudományos apparátus, a történész kutatók viszont megtalálják a módját annak, hogy csoportosítsák az együvé tartozó forrásokat”, munkája során, mint valami felesleges sallangoktól, a történelmi források közreadásának talán valamennyi szabályától nagyvonalúan eltekintett. Nézzük, mit eredményezett ez a metódus!

Az említett brosúrát, amely 1849 nyarán Magyarország és a magyar ügyek címmel jelent meg nyomtatásban Szentpétervárott, és amelyre Fenyvesi István talált rá az odesszai Állami Egyetemi Könyvtár Voroncov-gyűjteményében, Vadász Sándor a kötet egyik legértékesebb forrásának tartja. Ezt a – szerinte a támadó hadsereg számára kiadott – könyvecskét némi rövidítéssel közli: elhagyja a benne példaként szereplő magyar szavakat, és nem ismerteti, illetve nem közli a kiadványhoz tartozó térképet. Az eredeti 63 oldalas kiadványból, amint Fenyvesi Istvánnak a Magyar Nyelvőrben megjelent ismertetéséből megtudjuk (1999. 2. sz. 239–241. o.), 15 oldal foglalkozik az ország földrajzával, 16 oldal történelmével, 20 oldal a szabadságharc első évével, a maradék pedig a magyar nyelvvel. Ez az áttekintés jelzi, hogy a katonaság számára nem tartalmaz túl sok, a gyakorlatban is közvetlenül hasznosítható információt, adataival talán inkább éppen az intervenció hírére feltámadó orosz érdeklődést igyekezett kielégíteni. Túlzásnak tartjuk azt a megállapítást, hogy „a magyar történettudomány, a nyelvészet és a néprajz számára becses, egyben izgalmas forrás”-ról van szó, mivel adatai ismertek, bár néhány képtelenségszámba menő információja, melyekből hármat emeltünk ki ismertetőnk elején, rögtön szemet szúr az olvasónak, aki el is bizonytalanodik: érdemes volt-e ezt a brosúrát tudományos kiadványban szerepeltetni? Hiszen a törökök 1389-ben, illetve 1448-ban nem arathattak győzelmet Kassa mellett (150. és 151. o.), a várost szerencsére soha nem foglalták el: még jóval a nándorfehérvári csata előtt járunk, amikor Hunyadi János hetven évre megállította az oszmán hódítókat az ország déli határánál. A két évszám persze eligazít bennünket. A szerző – vagy a szerző informátora, aki Vadász Sándor véleménye szerint ráadásul valószínűleg szláv, talán horvát volt – minden bizonnyal a Kassa helynévvel semmiképpen sem fordítható Koszovopolje helynevet vagy e helynév torzított formáját használta, vagyis a rigómezei csatákat említhette az eredeti szövegben. Fordítási hibáról van tehát szó. Arról sem tudunk, hogy Jellačić Észak-Afrikában toborozta volna elitalakulatának tagjait. Azt kell feltételeznünk, hogy a szerző természetesen a határőrvidéki ezredekhez beosztott lovas katonát jelentő szerezsán szót használta, amelyből a fordítás során lett szerecsen (165. o.). A károlyvárosi görög pátriárka ugyancsak fordítási hiba eredményeként keveredhetett a szövegbe (158. o.). Károlyváros a horvát határőrvidék területén van, ahol, a lakosság katolikus lévén, nem székelt semmiféle pátriárka. A szövegben minden bizonnyal Karlovac vagy Karlovci szerepel, ami a szerémségi Karlócát jelenti, a horvát tartománygyűlésre pedig a szerb görögkeleti egyház pátriárkája, maga Josif Rajačić érkezett meg.

A brosúra szövegéhez 19 lábjegyzet csatlakozik, amelyekről azonban nem mindig derül ki, hogy az eredeti szöveghez tartoznak-e, vagy a fordító magyarázó jegyzeteiről van-e szó, tehát azt sem tudjuk eldönteni minden esetben, hogy a bennük előforduló tárgyi tévedések a szerzőtől vagy pedig a fordítótól és szerkesztőtől származnak-e. Nézzünk néhányat: a szövegben az 1840-es évek elején szereplő „hagyományvédő” Dessewffyhez fűzött jegyzet csak a közreadóé lehet, s mindenképpen helyesbítendő: 1841-ben Széchenyi István az ellenzék Kossuth vezette szárnya ellen természetesen nem Dessewffy Arisztiddal, a későbbi honvédtábornokkal és aradi vértanúval lépett föl, hanem Dessewffy Aurél gróffal, a konzervatív politikussal (155. o.). A 158. oldalon olvasható jegyzet szintén nem állja meg a helyét. Eszerint a prágai felkelést elfojtó Windisch-Grätz 1848. május 15-én ágyútüzet zúdított a városra. A prágai felkelés azonban csak június 12-én tört ki, a várost Windisch-Grätz tehát csak ezután bombáztatta, s a felkelést 16-án verte le. Javítandó a közreadónak az a lábjegyzete is, amely szerint Récsey Ádám báró cs. kir. táborszernagy a Bécsi Nemzeti Gárda parancsnoka lett volna (164. o.). Récsey, a magyar nemesi testőrség alkapitánya nem volt a bécsi forradalom élharcosa, mert akkor bajosan nevezte volna ki őt V. Ferdinánd Batthyány Lajos miniszterelnök lemondása után magyar miniszteri ellenjegyzés nélkül miniszterelnökké 1848. október 3-án (nem október 30-án, mint valószínűleg nyomdahiba miatt a lábjegyzetben szerepel). Azt pedig, hogy Kossuth Lajos 1806-ban született, a szerkesztő nyilván azért nem javította ki, mert az 1802-es évszámot közismertnek tartotta (163. o.).

Az Okmánytárban 75 tételnyi levéltári anyag található. Hogy pontosan hány irat, az nem állapítható meg, mert egy-egy tételben több is van. Némely lényegesnek tekinthető irat csak kivonatként vagy részletként szerepel, amint az kikövetkeztethető, ugyanis ez sincs mindig feltüntetve. Esetenként viszont a különösebb információt nem tartalmazó kísérőiratok teljes szöveggel, külön tételként vannak jelen. Nem az Okmánytárban, hanem Józsa Antal tanulmányának szövegében olvasható viszont egy olyan dokumentumnak a kivonata, amelyet a hadifogolykérdéssel kapcsolatban mindkét szerző alapvető jelentőségűnek tart.

Orosz, osztrák és magyar levéltári anyag közreadásáról lévén szó, mindenekelőtt a félreértésekre lehetőséget adó dátumozásról kell beszélnünk. Az orosz iratokon nem az Európában szokásos Gergely-naptár, hanem a régi naptár szerinti (tehát 12 nappal korábbi) keltezés szerepel, s gyakran ehhez igazodnak a szövegben megadott időpontok is. Kronológiai zavart okoz, ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, ezért szokás a régi naptár szerinti orosz dátumok után zárójelben megadni a nálunk érvényes dátumot. Most ez elmaradt: a tartalomjegyzékben orosz források esetében a régi, magyar és osztrák iratok esetében pedig a Gergely-naptár szerinti keltezés szerepel, magukon az iratokon pedig hol ez, hol az, hol mindkettő. Így például Ferenc József 1849. május 1-jén kelt, orosz segítségért folyamodó saját kezű levelére Miklós cár a kötetben április 28-i keltezéssel válaszol (9. tétel, 179. o.), vagy Lüders tábornok 1849. augusztus 17-i jelentésén augusztus 5-i dátum olvasható, de a szöveg ennél későbbi eseményekről számol be (33. tétel, 220–222. o.). Vadász Sándor ugyanakkor a 220. oldalon található 62. lábjegyzetben az olvasót úgy tájékoztatja, hogy az augusztus 1-jei fegyverletételre vonatkozó hír „nyilvánvalóan téves”, holott csupán a dátumok összehangolását mulasztotta el – vagyis az augusztus 13-i fegyverletételről van szó (pontosítani a hallomásból közölt hírt legfeljebb az Arad közeli Radna miatt lehetne). A 21. tételben szereplő Kossuth-levelek (196–206. o.) esetében viszont, ahol éppen nem volt szükség rá, az, aki a leveleket kivonatolta, visszaszámolta a 12 napot, így az osztrákok 1849. június 28-i, Győr elleni támadásáról egy június 17-i levélben esik szó. A példák sora folytatható. (Külön problémát jelentenek a dátum nélkül közölt iratok, holott ezek egy részénél a kutatás a keltezést a lehetőségek számbavételével már korábban meghatározta. Ilyen például a 61. tételként [265–270. o.] közölt, Paszkevicsnek címzett Zichy Ferenc-irat, amelyet Andics Erzsébet adott közre.1

Vadász Sándor a dokumentumválogatást reprezentatívnak szánta, ezért az elsősorban a szentpétervári Orosz Állami Történeti Levéltár 1018-as számú Paszkevics-fondjából származó iratok mellé, mint írja, „a pillanatnyilag elérhető teljességre törekedve” beemelt a kötetbe jó néhány okmányt Steier Lajos Haynau és Paskievics című munkájából (I–II. Bp. [1926.]) és Papp Dénes 1868-ban Pesten megjelent Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez, 1848–1849 című összeállításából. Ma azonban a pillanatnyilag elérhető teljesség jóval nagyobb, ráadásul nem is a témakör legfontosabb dokumentumanyaga szerepel a kötetben, így a kitűzött szándék nem valósult meg. Mert ugyan miért kerültek bele például a 10. és 11. szám alatti dokumentumok (180–181. o.), amelyek az osztrák főhadiszállás mellé beosztott Fjodor Fjodorovics Berg tábornoknak a megbízatásáról szólnak, s amelyek néhány soros kísérőiratok csupán, magáról a megbízatásról szóló átirat viszont hiányzik? Az olvasó nem tudhatja, hogy ez az átirat megtalálható Alekszandr Petrovics Scserbatov Paszkevics-életrajzának magyarul megjelent kötetében.2 Kísérőirat a 18. tétel is, amely összetartozik a 19. szám alatti leirattal (193–195. o.). Ez utóbbit azonban új fordításban azért nem volt érdemes közreadni, mert Adlerberg főhadsegédnek ez a Berghez szóló leirata ugyancsak megjelent a Scserbatov-kötetben – jobb fordításban és hibátlan dátummal.3 A 69. tételben (285. o.) szintén csak egy szűkszavú kísérőlevelet találunk. Paszkevics arról számol be Miklós cárnak, hogy Pest város küldöttsége, amely a díszpolgárságról szóló oklevelet hozta számára, visszaindult Varsóból, amihez hozzáfűzi: „A részletek abban a feljegyzésben találhatók, amelyet van szerencsém mellékelve előterjeszteni Őfelségének.” Ez a melléklet azonban hiányzik, az sem derül ki, hogy egyáltalán megvan-e. Mindenképpen hasznos lett volna közzétenni a Paszkevics-fondnak legalább a teljes iratlistáját, ha maga a teljes iratanyag nem érdemes a közlésre, vagy ha e kötetben nem volt erre mód. (A kötetből egyébként teljesen kilóg a gerillaháború koncepciója ürügyén a bécsi diákok Pesten alakult bizottságának az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz 1848. december 23-án írt levele, mely egy német forráskiadványból került ide [4. tétel, 171–174. o.].)

Vadász Sándor az Okmánytár összeállításakor 24 tétel esetében tüntette fel, hogy a közölt iratokat a Steier-kötetből válogatta. Három esetben (9., 38. és 40. tétel) ugyancsak onnan történhetett az átvétel, de ezt nem tüntette fel. (A 9. számú iratot Andics Erzsébet is közzétette4, a 36.-at és a 46.-at, Miklós cár Ferenc Józsefhez augusztus 16-án, illetve augusztus 31-én írt leveleit pedig Katona Tamás, méghozzá magyarul, valóban igényes fordításban.5) Negyvenegy esetben a szentpétervári levéltár szerepel őrzési helyként (két tétel a 772. fondból, egy a 608. fondból lett átvéve, három esetben a fond nincs megadva, csak iratcsomó és ügyiratszám szerepel, az összes többi irat az 1018-as fondban található), további három esetben pedig (53., 62. és 72.) lelőhely egyáltalán nincs megadva (de nem is Steierből történt az átvétel). A recenzens bevallja, hogy nem sikerült megfejtenie, milyen szempontok alapján ment végbe a Steier-kötetből átvett és most magyarul közzétett iratok válogatása.

A gyanútlan olvasó úgy vélheti, hogy ahol csak szentpétervári raktári jelzetek szerepelnek, tehát több mint a közzétett dokumentumok felénél, ott a kutatás számára eddig ismeretlen iratokkal találkozik. Téved, mert – mint látni fogjuk – nagyrészt ismert, felhasznált és részben vagy teljesen már közölt anyagról van szó. Mindez azonban a kötetből egyáltalán nem derül ki.

Érdemes leszögezni, hogy az oroszországi levéltárak esetében nem elsősorban az orosz–osztrák viszonylatban keletkezett iratanyag érdekes a számunkra, hiszen az alapvetően megtalálható Bécsben is, s az esetek nagy részében nem ismeretlen a kutatás előtt. Vagy legalábbis, mielőtt az ember újdonságként közölné őket, ennek illik utánanéznie. Ilyen például a 12. és a 15. tételben (181–183. o. és 190. o.) közölt két, Paszkevicsnek szóló Schwarzenberg-átirat, amelyeket Roberts használt fel monográfiájában.6 Jól ismert az itt fakszimilében is közölt, 14. számú, Lüdersnek tábornoknak szóló Jellačić-átirat (185–190. o.), amelyet Gyalókay Jenő már 1924-ben részletesen elemzett.7 A szintén felfedezésként közölt, Zichy Ferenccel kapcsolatos iratanyag legfontosabb darabjai különböző kiadványokban ugyancsak napvilágot láttak már Magyarországon. A 38.-at Steier közölte,8 az 57. benn van magyarul a Scserbatov-kötetben,9 a 61. és 62. tétel pedig Andicsnál10 található meg, méghozzá a helyes keletkezési sorrendben. (R. A. Averbuh szovjet történész 1935-ben egyébként közzétett Szentpéterváron őrzött, de itt nem szereplő, Zichyvel kapcsolatos Paszkevics-leveleket.11) A 21. tételben (196–206. o.) Vadász Sándor hat, Bemhez írt Kossuth-levelet ad közre, pontosabban hat levélnek az oroszok által készített, francia nyelvű kivonatának fordítását és négynek a teljes szövegét is. Ez utóbbiak javításra szoruló, múlt századi fordítását Papp Dénes okmánytárából azzal az indoklással vette át, hogy az említett „1869-ben kiadott forrásgyűjtemény a nagyközönség számára gyakorlatilag nem hozzáférhető”. Erre azonban nincs is szüksége a nagyközönségnek, mert e levelek többször megjelentek már a múlt században is, például Gelich Rikhárd, Szilágyi Sándor vagy Kővári László köteteiben, s öt közülük napvilágot látott Kossuth Lajos összes munkáinak XV/V. kötetében.12 (Azt a levelet, amelynek 2. szám alatt egy egymondatos kivonata szerepel, nem sikerült azonosítanom.)

Végül nézzük egyenként végig az orosz–orosz viszonylatban keletkezett iratanyagot, hiszen elsősorban itt számíthatunk a beharangozott, „eddig nem publikált újdonságokra”! A kutatás számára ismeretlen iratok első közlésénél mindenképpen célszerű a teljes szöveget közreadni, Vadász Sándor azonban, amíg a Steier- vagy a Papp Dénes-kötetből teljes szövegeket vett át (bár itt is van kivétel: nem tudjuk, miért maradt el a Steier-kötetből lefordított, Schwarzenbergnek szóló Paszkevics-átirat második fele [32. tétel., 220. o.], anélkül, hogy erről az olvasót tájékoztatta volna), addig éppen ennél az utóbbi iratcsoportnál választja igen gyakran – mint írja – „az idézve/ismertetve módszert”. Ha más észrevételünk nem is lenne forráskiadási gyakorlatára, kiadványának értékét és használhatóságát ez akkor is jelentős mértékben csökkentené, különösen azért, mert – mint már jeleztük – nem mindig tünteti föl, hogy teljes szöveget, részletet vagy kivonatot közöl-e. Az iratcsoport első tétele az 5. (174. o.). Az itt közölt Paszkevics-jelentésnél nincs aláírás, kérdés, hogy a szöveg teljes-e. (Bem egyébként január 3-án valóban kiűzte az osztrák erőket Észak-Erdélyből Bukovinába, de oda – a szöveggel ellentétben – nem tört be.) Ugyanez vonatkozik a 7. tételre is, ahol szintén hiányzik az aláírás. A szövegben szó van Medem bécsi orosz követ mellékletként szereplő sürgönyéről (jelentéséről), de ennek a szövege a kötetben nincs meg. (Tartalma valószínűleg megegyezik az Andics által közölt, Nesselrode orosz külügyminiszternek írt március 28-i Medem-jelentésével, mint abban erről szó is van.13) A 10. és 11. tétel a már említett két egymondatos kísérőlevél, a 18., mint már szintén szó volt róla, a 19. tétel kísérőirata. A 22. tétel (206–208. o.) Paszkevics keltezés nélküli levele Miklós cárhoz, megint csak aláírás nélkül. Kérdés, teljes-e a szöveg. (Ennek a levélnek a részletét I. I. Oreusz orosz hadtörténész közölte művének VI. fejezetéhez fűzött 5. jegyzetében,14 s ő megadta a levél keltezését, július 17-ét is.) A 23. tétel (208. o.) Paszkevics Miklós cárhoz intézett egymondatos levele, 1849. július 12-i keltezéssel, a következő szöveggel: „Engedje meg, hogy felajánljak neki 100 [a pénzegység nincs megadva – V. S.] vagy 10 cservonyec járadékot.” Ez a mondat, amely nyilván nem lehet teljes levélszöveg, Paszkevicsnek egy levélfogalmazványából származik. A fogalmazvány szövegét Averbuh kötete nyomán Görög Imre már 1935-ben közölte magyar fordításban, megadva a pénzegységet is, s ha már megvásárlási kísérletről van szó, a hihető összeggel és a helyes dátummal: „Engedje meg, hogy felajánljak neki és családjának 100 ezer rubelt vagy 10 ezer cservonyec járadékot nyugdíjként.”15 (Ezt a mondatot Spira György is pontosan idézi monográfiájában.16) A 24. tételben (210. o.) Paszkevicsnek, Miklós cárhoz intézve, ugyancsak egy mondata szerepel. Persze itt sem egy egymondatos levélről van szó: művének VII. fejezetéhez fűzött 32. jegyzetében Oreusz hosszabban idéz ebből a levélből.17 A 29. tétel (216. o.) egy rövid, mindössze két, bár összetett mondatból álló Paszkevics-irat Berg megrovásának okairól: dátum és címzett nélkül, és minden bizonnyal nem teljes szöveggel. A 30. tételként közölt Adlerberg-irat (216–217. o.) és a 33. tételként szereplő Lüders-jelentés (220–222. o.) teljes szövegnek látszik. (Természetesen Adlerberg főhadsegéd, a cár katonai irodájának főnöke nem beszámolót küldött Berg főhadsegédnek, legfeljebb átiratot.) A 41. (243–244. o.) tétel szintén nem újdonság, magyarul már olvashattuk a Scserbatov-kötetben.18 A 48. szám alatt dátum nélkül közölt Paszkevics-levélből (249–250. o.) szintén Scserbatov idéz bőven.19A 49. szám alatti (250–251. o.) Paszkevics-levél megint pontos dátum és aláírás nélküli, nem tudjuk, teljes-e, az 50. (251–254. o.) szintén keltezés nélküli, s mint a szövegből kiderül, befejezetlen, az 51.-nek (254–255. o.) pedig a magyar Scserbatov-kötet csaknem teljes szövegét közli.20 Az 52. szám alatt ugyancsak egy Miklós cárhoz írt Paszkevics-levél olvasható, pontosabban két, dátum nélküli levél követi egymást, egyik sincs aláírva, az elsőről V. S. megjegyzéséből tudjuk, hogy nem teljes szöveg, ugyanakkor volt egy melléklete: Paszkevics válasza Berg átiratára; ez lenne a második levél? A Miklós cárhoz írott sorok egy része a magyar Scserbatov-kötetben olvasható, de a két fordítás között lényeges különbség van. Amíg Vadász Sándor fordításában ez a rész a következőképp hangzik: „Mert én már akkor meg voltam győződve arról, hogy Haynau nem bolond, azonban az osztrák kormány megparancsolta neki, sőt ez több mint parancs, hogy az legyen. Ebben az ügyben még rosszabb az, hogy amikor Haynau fel akarta akasztatni Görgeit Arad bevételekor, akkor Grünne főhadsegéd elvette tőle ezt a hatalmat. Tehát látható, hogy ez az ügy egy önkényeskedő ember kezében van…” (255. o.), addig Gerencsér Zsigmondé szerint: „Már korábban is láttam, milyen vérszomjas ember ez a Haynau, már Arad alatt agyon akarta lövetni a helyőrség tisztjeit, pedig azok Hruljovnak adták meg magukat, de a Bécsből jött Grünne főhadsegéd és Hruljov akkor nem engedte meg, hogy kitombolja magát…” (Scserbatov, 155. o.). Gerencsér Zsigmond szabatos szövegében tehát nem Görgey, hanem a helyőrség tisztjei szerepelnek Arad bevételével kapcsolatban. Kérdés, hogy Vadász Sándor fordításába honnan került bele Görgey neve. Az 53. tétel (257. o.) egy dátum nélküli, mint Vadász Sándor írja: részben idézett, részben ismertetett szöveg. A zárójeles megjegyzés szerint ennek a Paszkevics-feljegyzésnek a terjedelme három oldal, ebből itt nem egészen fél oldal maradt. Az 54. tétel (257–258. o.) valószínűleg teljes szövegű Paszkevics-levél, bár befejező formulái hiányoznak, az 55. tétel (258–260. o.) Berg felterjesztése Paszkevicsnek, dátuma ennek sincs, az 56. szám alatti Paszkevics-levél (260–262. o.) válasz Miklós cár 1849. november 20-án (december 2-án) kelt levelére, amelyet már Gerencsér Zsigmond lefordított a Scserbatov-kötetben.21 Ha Vadász Sándor megnézte volna, elkerüli a szerencsétlen félrefordítást, amely szerint: „Kaufman altábornagyot lehetne hagyni Ofenbergben.” Itt ugyanis nem Kaufman állomáshelyéről van szó, hanem az egyébként már a 206. oldalon szereplő Ivan Petrovics Offenberg orosz altábornagyról! Az 58. szám alatt (263. o.) szintén egy olyan, Miklós cárhoz írt Paszkevics-levél van, amelynek felét Scserbatov idézi, s amely válasz Miklós cár ugyancsak Scserbatov által közölt levelére.22 Sok a bizonytalanság az 59. szám alatt (264. o.) Paszkevics feljegyzéseként közölt szöveg körül. Mint maga Vadász Sándor írja: „Szerző, cím és dátum nélküli irat. Az első sor oroszul van írva, de a mondat értelmezhetetlen. A francia nyelvű folytatás is tele van helyesírási hibákkal, így minden bizonnyal nem franciául tudó orosz személy kezétől származik.” Averbuh Paszkevics saját kezű feljegyzéseként tette közzé az iratot, amelyet Görög Imre, megjegyezve, hogy valóban kriminális franciasággal íródott, le is fordított. Averbuh közlése és az ő fordítása alapján, amely némileg eltér Vadász Sándorétól, értelmezhető az első mondat, és talán meghatározható a feljegyzés keletkezésének időpontja. Akadnak kérdőjelek a 60. számú (264–265. o.) dokumentum körül is, amely a közreadó szerint Paszkevics Miklós cárnak írt feljegyzése Ferenc Józsefről. Dátum, aláírás ezen sincs, a szöveg szerint a császár Ferdinánd, tehát még 1848 decembere előtt íródhatott (akkor viszont hogy került a kötet végére?), de az a mondat, hogy a császár mindig uniformist hord, és szereti a katonákat, mégis Ferenc Józsefre vonatkozhat, ő azonban ekkor még nem volt császár. Szokatlan, hogy Zsófia főhercegnőt Paszkevics Szofiként becézi. (Ha ugyan nem megint fordítási trükkről van szó.) Az irat margóján a közreadó szerint orosz nyelvű betoldás található, kérdés, hogy a folytatásban ez van-e lefordítva. A 63–67. tételekben (271–279. o.) Paszkevicsnek ugyancsak Miklós cárhoz írt levelei sorakoznak Zichy Ferencnek az osztrák adósságok kiegyenlítésével kapcsolatos tárgyalásairól. Nem derül ki, hogy teljes szövegekről van-e szó. A 67. szám alatti dátum nélküli levél (279. o.) tartalma alapján egyébként az 58. számú levél fogalmazványa lehet. A 68. szám alatt (280–285. o.) Paszkevics áttekintését találjuk a magyarországi hadjáratról. Itt is meg kell jegyeznünk, hogy ennek nagyobb része jobb fordításban szerepel a Scserbatov-kötetben.23 A 69. tételben (285. o.) Paszkevicsnek már említett, de hiányzó részletes feljegyzéséhez szánt kísérőlevele van, a 70., 71. számú (286–287. o.) pedig ugyancsak két, nem teljes szöveggel közölt, Miklósnak szóló Paszkevics-levél (a 71. dátum nélkül). A 72. tétel (287–289. o.) Paszkevics 1853-as leírása a magyar lázadók elleni hadműveletekről. Lényegében ez sem ismeretlen a magyar kutatás előtt, hiszen ennek alapján szokás megállapítani, hogy az orosz főparancsnok – legalábbis mint állította – nem csatákkal, hanem manőverekkel kívánta eldönteni a magyar háborút. A Vadász Sándor által közölt és recenziónk elején idézett szövegben azonban nem csaták, hanem zászlóaljak szerepelnek, ezért nem lehet ráismerni a sokszor hivatkozott Paszkevics-féle taktikára! Oreusz kötetében megjelent az eredeti orosz szöveg egy részlete, amelyben a csata jelentésű bataille szerepel.24 A fordító ezt nézte bataillonnak, vagyis zászlóaljnak. Paszkevicsnek ezt a mondatát már 1880-ban lefordította Csopey László a Vasárnapi Újságban.25 (Fordítási hiba lehet abban a mondatban is, hogy „Poeltenberg hozzám küldte parlamenterét”, hiszen Poeltenberg maga volt az orosz táborban járt követ (289. o.). A következő három tétel (290–291. o.) arról szól, hogy a Moszkvai Cenzúra Bizottság nem engedélyezte Görgey (nagyváradi fogsága alatt írt) feljegyzésének a kinyomtatását, s végül még egy rövid életrajzot olvashatunk Rüdiger tábornokról (291. o.). Nem derül ki, hogy az a közlés, amely szerint a Rüdiger-hadtest Panyutyin egységei mögött Pozsonyba ért, az életrajz írójának tévedése, vagy fordítási hiba-e. (A III. hadtest ugyanis nem járt Pozsonyban.)

Józsa Antal tanulmányában (121–123. o.) szerepel még egy, illetve két dokumentum, amelyeket mindkét szerző újdonságként és I. Miklós hadifogoly-politikájának megfogalmazásaként értékel. Az első Medem bécsi orosz követ június 6-i, Nesselrode külügyminiszternek írt jelentésének a kivonata, amely az egyéni behódolási esetek kapcsán követendő eljárásról szól, s amelyet Andics már teljes szövegével közölt.26 Ezt követi egy június 9-én kelt cári parancs, amely szerint az ellenfélhez önszántukból átálló magyar tisztek abban az esetben kegyelmet kaphatnak, ha megbánásukat bizonyítva a magyarok ellen azonnal harcba indulnak, vagy más tiszteket is átcsalnak az ellenséges táborból. Ha az osztrák kormány ezt a kegyelmet nem erősíti meg, akkor a cár engedélyezi, hogy ezeket a tiszteket az oroszok „magukhoz vegyék”. (Szerepel itt még egy június 10-i dátum is, de ez nem tudni, mire vonatkozik.) Szerintünk ez a parancs semmiképpen sem tekinthető az általában vett hadifogoly-politika alapjának, mivel kizárólag az ellenséghez átállt tisztekkel, tehát az árulókkal szemben követendő eljárásra vonatkozik. Ez a dokumentum egy olyan levélváltás egyik darabja, amelynek jó része már ismeretes. Az előzmények: Rüdiger táborában megjelent két szlovák népfölkelő tiszt, és felajánlották szolgálataikat az oroszoknak. Rüdiger erről téve jelentést, jelezte, hogy véleménye szerint a magyar hadseregből sokan dezertálnának, ha az osztrák kormány kegyelmet ajánlana fel nekik. Felvetésével mind I. Miklós, mind Paszkevics egyetértett, azzal kiegészítve, hogy az átálltak csak akkor kaphassanak kegyelmet, ha fegyvert fognak korábbi bajtársaik ellen. Nesselrode az előzőek értelmében kért tájékoztatást Medemtől az osztrák kormány álláspontjáról, amely elutasító volt.27 Ezután születhetett meg a szóban forgó cári parancs, amelyben különös a „magunkhoz vegyük” formula: nem lehet pontosan tudni, mit takar. Egyébként a Vadász Sándor által a 15. szám alatt (190. o.) közölt irat is ebbe a levélváltásba tartozik.

A szentpétervári levéltári kutatások eredményeként tehát nem kivonatok vagy esetenként már magyarul is megjelent részletek, hanem az iratok teljes szövegének közreadása lett volna célszerű, olyan megbízható fordításban, amely az esetlegesen új információkat is hitelesen alátámasztja. (A közreadó érdemét nem csökkenti az, ha más kutatók régebbi, de jó fordítását elfogadja.) Így az eddig felsorolt hiányosságokhoz hozzá kell még tennünk azt, hogy a dokumentumok jó részénél nincs meghatározva az irat jellege, az, hogy fogalmazványról, tisztázatról, eredeti iratról, másolatról van-e szó, s hogy mi az irat nyelve stb. A fordítás pedig kívánnivalókat hagy maga után, amire már az előzőekben is több példát hoztunk fel, de nem ritkák az olyan nehézkes és nyelvtanilag hibás mondatok sem, mint: „Minden lojális ember kevés felkészülés nélkül alkalmas a gerillaharcra” (171. o.); „Őcsászári felsége saját személyét is belevetette a harcokba” (192. o.); „Semmi sem volt ezért alkalmasabb mégoly nagy szimpátia esetén is a lakosság körében az orosz szimpátiát visszaszorítani, mint éppen ez a hadjárat, az a mód, ahogyan a tulajdont kezelték” (230. o.); „Az ön táviratának tárgya, Tábornagy Úr, megegyezett Berg tábornok jelentésével, amelyben volt szíves Önt tájékoztatni azokról az észrevételekről, amelyeket tapasztalataink sugalltak a szlovák szabadcsapatok esetében” (190. o.); „Schlick gróf azt mondta, inkább lőjenek le engem: ahelyett, hogy végrehajtanánk az ostoba parancsot és nem veszik figyelembe egy orosz tábornok szavát, aki a mi felügyeletünk alatt állt” (250. o.); „Az a gyorsaság, amellyel az események követték egymást, azt is mondhatnánk óráról órára, az északi és déli erők közeledtének pillanatában, hamarosan semmilyen nehézséget sem támasztanak az igazság megtalálásában…” (259. o.); „Legkegyelmesebb Uralkodó, Ön előtt ismeretes, milyen mértékben kész a hadsereg teljesíteni az Ön kívánságait – természetesen nem most, amikor háború lehetséges – mindenki óhajtja, hogy ne legyen hiábavaló minden fáradozás…” (263. o.)

Egy dokumentum közlésénél nem megy a szöveghűség rovására, ha a személy- és földrajzi nevek azonosítható formában szerepelnek benne. Igaza van Vadász Sándornak abban, hogy az orosz nevek átírására nincs egységes gyakorlat, de e kötetben nem is ezek okoznak azonosítási problémát, hanem az, hogy az eredeti szövegekben a nevek gyakran torzult formában szerepelnek, s a lefordított szövegben is úgy maradnak, vagy az eredetileg helyes formájukban előforduló neveket a fordító rosszul olvasta, illetve rosszul azonosította, s a már korábban nyomtatásban közölt dokumentumok esetében is inkább ismételte, mint javította a régi közlés hibáit. Így olvashatunk például Brecensteini hercegről Breczenheim helyett (143. o.), Fräbelről a frankfurti Fröbel helyett (165. o.), Liechtensteini hercegről Friedrich Liechtenstein helyett (259. o.). Régi közlés alapján torzított formában s jegyzet hiányában nehezen azonosítható név például a Bolexes (204. o.) Bálcescu helyett Papp Dénes okmánytára nyomán, holott a szóban forgó Kossuth-levél eredeti német szövege megjelent nyomtatásban, s abban Bolcesco szerepel.28 Nem szokás idegen politikusok, közéleti személyek keresztnevét lefordítani, itt azonban ez történik például Balcescu (sic!) Miklós esetében. Az uralkodók és az uralkodócsaládok tagjainak keresztnevét viszont lefordítjuk, Babenbergi Leopold helyett Lipótot, Alexandr (sic!) helyett Sándor nagyherceget írunk. Találkozunk a vezetéknév alapján rosszul megadott keresztnevekkel, így rosszul azonosított személyekkel is: Adlerberg Vlagyimir Fjodorovics helyett fia, Nyikolaj Vlagyimirovics neve szerepel az apa adataival a 34. lábjegyzetben (180. o.); a váci csatában részt vevő Zassz Grigorij Hrisztoforovics orosz altábornagy a III. orosz hadtest elővédjének volt a parancsnoka, nem a 4. könnyűlovas hadosztálynak, mint az a 207. oldalon az 52. lábjegyzetben olvasható: az említett lovashadosztály parancsnoka a másik Zassz, Kornyilij Kornyilijevics (1793–1857) volt, aki a IV. hadtest állományába tartozott, így ott sem volt Vácnál. (Mi sem keverhetjük össze Görgey Artúrt Görgey Árminnal!)

A kiadványban előforduló személynevek között a már említett, helynévként szereplő Ofenberg mellett egyébként találunk személynévként szereplő köznevet is. „Holnap érkezik Wagenbourg, aki csak három-négy napi élelmiszerkészlettel rendelkezik” – olvashatjuk a 212. oldalon. Eddig nem találkoztunk ilyen nevű orosz tiszttel, ami persze nem zárja ki, hogy létezett, bár a név furcsa, mivel a korabeli szövegekben a Wagenbourg, Wagenburg szót a hadsereg melletti szekérvonatra, trénre alkalmazták. Mint a Steier Lajos által közölt eredeti szövegből kitűnik, itt is erről van szó.29 Meglepő az is, hogy I. Miklós levelében fiáról, Cezarevics nagyhercegről olvashatunk a 244. oldalon. Itt természetesen nem a cár Cezarevics nevű fiáról, hanem a trónörökös nagyhercegről, Sándorról van szó.

Bőven akad nyomda-, helyesírási, elírási hiba is: Jellačić neve Jellačić von Buzim (nem Buszin, 157. o.); Hammersteinnek, Galícia főhadparancsnokának a keresztneve nem Eduard, hanem a neve helyesen Hammerstein-Equord, Wilhelm von, báró (174. o.). Lüders neve helyett Rüdiger neve szerepel a 14. számú irat ismertetésénél (185. o.); J. Schwarzenberggel találkozunk F. Schwarzenberg helyett a 190. oldalon. Cesar Bolliac neve előfordul Boliack Cézar-ként, Bolliak-ként, Bolliac-ként (204–205. o.), csak éppen a helyes formában nem; az orosz szövegekben az 5. gyaloghadosztály parancsnokát nem Labencovként, hanem Labincovként szokták emlegetni (207. o.). A sor folytatható rosszul megadott rangokkal, hivatalokkal, de térjünk át a földrajzi nevekre, amelyeknél hasonlóan csoportosíthatunk. Találunk az eredeti szövegben helyesen szereplő, de rosszul olvasott, illetve rosszul azonosított falunevet: Paszkevicsnek a kötetben 22. szám alatt közölt levelében a Vác közelében fekvő Lófalu szerepel (206. o.). Lófalu azonban a valóságban Sáros vármegyében található. Mivel Oreusz közli ennek a levélnek egy részletét, megtudhatjuk, hogy az eredeti szövegben nem is Lófalu, hanem Újfalu olvasható, vagyis természetesen a Gödöllő közelében fekvő Kisújfaluról van szó. (A fordító valószínűleg azért olvasott itt Lófalut, mert emlékezett rá, hogy ott volt egy összecsapás – ami igaz is, de arra június 19-én került sor.) Nem tudjuk, az eredeti dokumentumban milyen formában található, de a magyar szövegben furcsa a vármegyék felsorolásánál Liptó és Bars vármegye neve között Sol [?] vármegyét szerepeltetni Zólyom vármegye helyett (148. o.). Lehet, hogy Lüders jelentésében a Kolozs megyei Kisczég neve torzított formában olvasható, de egy térkép segítségével akkor is azonosítható, vagyis a Kiscsege olvasat nem állja meg a helyét. Ugyanez vonatkozik a szintén itt található Apahidára, melyet a fordító, az olvasóra bízva a találgatást, Arakita formában ad közre (221. o.). Érthetetlen továbbá, hogy a fordító a magyarországi helyneveket a magyarra fordított szövegben miért németül adja meg. Így Altenburgként szerepel a Moson megyei Magyaróvár (193. o.), az erdélyi Szászsebes pedig Müllenbachként (221. o.). A következő oldalon olvasható Müllenberg esetében valószínűleg megint Szászsebesről lehet szó; a magyar szövegben Havasalföld neve egyszer Vallahiaként szerepel (222. o.), máskor az ebben az időszakban még nem létező Romániaként (162. o.). S nem indokolt az Adrianopolisz helynév használata a közismert Drinápoly helyett sem (152. o.). A felsorolást nem folytatjuk.

A tulajdonnevekkel kapcsolatban még ki kell térnünk a külföldi sajtótermékek címének használatára: csak zavart okoz, hogy a Wiener Zeitung Bécsi Újságként (159. o.), az Augsburger Allgemeine Zeitung pedig Augsburgi Újságként (277. o.) szerepel. (Furcsa lenne magyar szövegben az Independent vagy a Financial Times nevét magyarul olvasni.) A fordításról még néhány megjegyzés: a knyaz szót 997 után Istvánra vonatkoztatva helyesebb fejedelemre, nem pedig hercegre fordítani, csakúgy, mint Szvatopluk morva fejedelem esetében (149. o.). Különbség van felséges és fenséges között: az előbbi maga az uralkodó, az utóbbi az uralkodócsalád tagja. (A kötetben tetszőlegesen fordul elő.)

Nem tudjuk azt sem, milyen megfontolásból maradt el a forráskiadványokhoz elengedhetetlenül hozzátartozó személy- és helynévmutató, hiszen összeállításuk során sok tárgyi tévedésre, nyomdahibára, elírásra fel lehetett volna figyelni!

Mivel a kötet elsősorban forráskiadvány, a bevezető tanulmányokkal kapcsolatos észrevételeinket utoljára hagytuk.

Vadász Sándor az orosz beavatkozás néhány aspektusát kiemelve tanulmányában több sommás megállapítást tesz. Ezekből idézünk néhányat.

Miklós cárnak azt az osztrák kormányzat által visszautasított javaslatát, amely 1835-ben lányának, Olga nagyhercegnőnek és József nádor fiának, Istvánnak a házasságára vonatkozott, a „magyar kérdés” békés kezelésére-megoldására tett kísérletként tartja felfoghatónak: „kialakulhatott volna egy sohasem volt köztes helyzet, netán egy új magyar dinasztiával, amelyet a nagy hatalmú Romanov-ház minden bizonnyal támogatott volna.” (20. o.) Ezzel a megállapítással a szerző azt sugallja, hogy Magyarországnak előnyös lett volna, ha már a múlt század közepén az orosz birodalom érdekkörébe kerül. Ez legalábbis vitatható.

Megállapítja, hogy Oroszország azért avatkozott bele a magyar szabadságharcba, mert egyrészt erre kötelezte a münchengrätzi szerződés, másrészt a magyar ügyeket összekapcsolta – nem alaptalanul – a közép- és kelet-európai forradalmakkal (22. o.). Kérdés, hol voltak térségünkben Magyarországon kívül még forradalmak akkor, amikor a cári intervencióra sor került, sőt már akkor, mikor a rá vonatkozó végső döntés megszületett. (Egyedül a sem Közép-, sem Kelet-Európához nem sorolható Velencei Köztársaság tartotta még magát.)

A szerző sajátos látásmódja világlik ki abból, hogy az orosz katonai beavatkozással kapcsolatban megállapítja: „a korábbi évszázadokban a magyar–orosz kapcsolatok szűk térre korlátozódtak… gazdasági érintkezésekre, azonban széles tömegek nem ismerkedtek meg egymással, holott egy hadjáratnak ilyen vetülete is van” (25. o.). Ezek szerint előnyös, ha minél nagyobb a megszálló idegen hadsereg, mert akkor annál szélesebb tömegek ismerhetik meg egymást?

Véleménye szerint a magyar történetírás szűkszavúsággal, sőt esetenként teljes hallgatással intézi el a szabadságharc utolsó időszaka, a végjáték egyik legkülönösebb epizódját: azt, hogy sor került a magyar korona felajánlására a Romanov-ház valamelyik tagjának (38. o.). Ezzel szemben ezt az elsősorban taktikai lépésként kezelhető ajánlatot a maga súlyának megfelelően részletesen ismerteti a szabadságharc utolsó napjaival foglalkozó valamennyi korszerű kutatáson alapuló szakmunka, sőt népszerűsítő kiadvány is. Kossuthék az orosz uralkodó személyét a ’48-as alkotmány elfogadásához kötötték volna, ami persze az irrealitások világába tartozott. I. Miklós számolta fel 1831-ben az 1815-ben I. Sándor cár által adott lengyel alkotmányt. „Ezt az alkotmányt a cár barátja, Adam Czartoryski dolgozta ki, és egyes előírásai még a 20. század közepén is érvényben voltak” – írja Vadász Sándor (40. o.), de érdekes lett volna, ha fel is sorolja ezeket az 1950 táján még érvényes passzusokat.

A szerző pozitívan igyekszik árnyalni az orosz hadsereg mellé beosztott Zichy Ferenc főbiztos tevékenységét, amely véleménye szerint „nem tartozik történetírásunk kedvelt témái közé”, „mivel nem álltak a kutatók rendelkezésére azok a dokumentumok, amelyek az ő Világos utáni működésére vetnek éles fényt, s amelyek e kötet szerves részét képezik” (41–42. o.). A szóban forgó iratokat azonban, mint az előzőekből már kiderült, ismeri a magyar történetírás, így a forradalomhoz hű pesti zsidóság példás megbüntetését már Haynau bevonulása előtt szorgalmazó, „muszkavezető”, ókonzervatív főúr tevékenységét nincs miért revideálni, azért például, mert Schwarzenbergnek saját érdemeként maga jelentette, hogy Miskolcot megmentette az oroszok pusztításától (a kincstári vagyont császári biztosként kötelessége volt védeni), vagy azért, mert a leveretés után az ország 1847-es vagy még korábbi berendezkedésének visszaállítását javasolta az udvarnak.

Következtetéseit a szerző az általa felhasznált, viszonylag szűk körű szakirodalomból és forrásanyagból meglehetős nagyvonalúsággal és magabiztossággal vonja le. Az olvasó úgy érzi, hogy kedélyeskedésével, közhelyszerű fordulataival (például: „A történész szakma képviselői tudvalevőleg nem szeretik a Mi lett volna, ha…? kérdésfeltevést” [19. o.]; „a Szent Szövetséget megújító cár nemcsak orosz, hanem európai méretekben is, vagyis globálisan gondolkodott, neki ténylegesen volt európai látószöge” [21. o.]; „az orosz tisztikar tagjai, mindenekelőtt az arisztokraták ugyancsak járatosak voltak a francia nyelvben” [23. o.]) felületességét igyekszik leplezni. Ez a felületesség, ugyanúgy, mint az Okmánytár esetében, tetten érhető adataiban, hivatkozásaiban. például a szegedi Aetas folyóirat neve Actaként szerepel (12. o.), az orosz fősereg jobb oldali oszlopa nem az általa megadott Nowy S¨czból, hanem Nowy Targból indulva lépte át a magyar határt (13. o.), Panyutyin altábornagy nem Nyikolaj volt, hanem Fjodor Szergejevics, az itt szereplő Zassz pedig nem Pavel Petrovics, hanem Grigorij Hrisztoforovics (13. o.), Welden nem altábornagy volt, hanem táborszernagy (29. o.), a turai ütközet nem július 15-én, hanem 20-án volt (30. o.). Szerinte Grab nevű falu a mai térképeken nem található, ezzel szemben mind a korabeli, mind a mai térképeken rajta van az egykori magyar–galíciai határ északi oldalán (13. o.). A kötet Okmánytárában közzétett iratokra úgy utal, hogy nem adja meg sem az oldalszámot, sem az irat sorszámát, így azonosításuk hosszadalmas. A magyarul megjelent Scserbatov-kötetre úgy hivatkozik, mintha az I. Miklós és Paszkevics levelezését közölné (25. o.), holott annak okmánytára csak a cár leveleit adja közre. Rákosi Viktor Korhadt fakeresztek című elbeszéléskötetét jórészt elfeledettnek tekinti, és 1899-es kiadására hivatkozik (31. o.), holott a történeti forrásnak semmiképpen sem tekinthető kötet néhány évvel ezelőtt megjelent reprintként. Fel kell tennünk a kérdést: valóban elolvasta minden esetben a hivatkozott szakirodalmat? Ha ez megtörtént volna, akkor bizonyára nem szerepeltetné Horváth Ivánnak a Magyar Nyelvőrben megjelent, megmosolyogtató állításokat közlő cikkeit. Horváth ugyanis a magyar háborút megjárt Petrov obsitosnak azt a megjegyzését, hogy az itteni népnek a nyelve hol a lengyelre, hol az egyházi szlávra hasonlít, a magyar nyelvre vonatkoztatja, holott az csak a szlovákra vagy a ruszinra lehet igaz. Ezek után Horváth, Petrov alapján, felsorolja a gazda, jó reggelt stb. magyar szavak között a neszepatse szót, amelyet „nesze pacsi”-ra fordít, és úgy értelmez, hogy „nyilvánvalóan kézfogásról, parolázásról lehetett szó, amolyan »csapj a kezembe, pajtás« hangulatú, túlontúl familiáris stílusról”.30 Már szinte látjuk, amikor a gazda a házába belépő orosz katonát „nesze pacsi”-val köszönti, ekkor azonban eszünkbe jut, hogy szlovákul a tessék így hangzik: nech sa páči!

A kötetben szereplő másik tanulmány szerzője, Józsa Antal hosszasan értekezik Oroszországba kihurcolt magyar hadifogolytömegekről, a Bajkál- és az Amur-vidéken az első világháborús magyar hadifoglyok által talált honvédleszármazottakról, azokról az orosz hadifoglyokról, akik az 1849-ben Oroszországba került magyar hadifoglyok utódaiként jutottak el nagyapáik, dédapáik egykori hazájába, és azokról a „magyar s nyaranta a Havasalföldre tömegesen aratni lejáró székelyekről”, akik 1849-ig hiányoztak a Balkánon való befolyását szélesíteni és az elért pozícióit megvédeni kívánó „cári felderítés kelléktárából” (sic! 106. o.), amely egyébként egyre bővült. Úgy véli, hogy az Erdélyből Havasalföldre kivitt magyar (székely) foglyokat nem adták át Bukovinában az osztrák hatóságoknak, hanem azok egy része (közel háromezer) – „hogy elkerülje az osztrák büntetőalakulatokba való besorozást, a sértett románok személyes bosszúját, az erdélyi völgyek korlátozott szántóterülete miatt jelentkező túlnépesedés gondjait, az ebből előre látható nélkülözést, a határőrstátus megszüntetésével bekövetkező bizonytalanságot” (114. o.) – önként vállalta az Oroszországba való áttelepülést, s ezek a hazájukban „rendkívül kínos helyzetbe” (110. o.) került székelyek az erdélyi határon túl már „talán nem is kimondottan hadifogolystátusban folytatták útjukat az új életlehetőségek felé” (113. o.). Mint írja: ha felajánlották a „távol-keleti orosz területeken való letelepedés lehetőségét földesúri kizsákmányolás nélkül”, azt nem mindenki utasította vissza (108. o.). Eddig „elsősorban a cárizmus üldözöttei között keresték őket, de a cári kegyelem után a rendszert nem veszélyeztető, sőt annak politikáját bizonyos fokig szolgáló telepesek anyagaiban senki nem kutatott” (114. o.). Úgy gondolja, hogy a zömmel katolikus székelyek a két ellentétes (a magyar és a császári) zászlóra való „felesketésük dilemmájából az ortodox pravoszláviában véltek a maguk számára menekvést” találni. Szerinte ennek az önkéntes kitelepedésnek az előzményei Mária Terézia idejéig vezethetők vissza, amikor a határőrség átszervezésével azok a szerbek, akiknek határőrstátusuk megszűnt, kivándoroltak Oroszországba. Ez valóban így is volt, Ukrajna déli részén Új-Szerbiának nevezték el azt a vidéket, ahol megtelepedtek. Az ortodox szerbekkel szemben azonban a mi szibériai székely telepeseink minden nyom nélkül, önszántukból felszívódtak, mind a háromezren. Mint Józsa Antal sugallja, az ő népes társaságukban lehetett Petőfi Sándor, akit a szabadszállási követválasztás előtt nem véletlenül neveztek muszkaügynöknek. A költő a segesvári csata előtt felderítői feladatokat hajtott végre Bem megbízásából, annak „személyes kérésére nem teljes harci felszerelésben, csillogó-villogó egyenruhában feszítve, hanem civil öltözetben, diszkréten, rejtve és fedve” (104. o.), majd az ősz vezér azért „ütött meg elég barátságtalan hangot” a közelében tartózkodó civil ruhás költővel szemben, mert rossz volt a felderítés, és nem sikerült felbomlasztani a lublini ezredet sem (118. o.). Szerinte Petőfi Kossuthban is csalódva, de a helyzetet zseniálisan felismerve – mármint hogy az oroszokkal folytatandó tárgyalások biztosítják a jövőt (?) – családjával július elején azért indult Mezőberénybe Orlay Petrich Somáékhoz (akik a Petrovicsok családjával rokonságban álltak), mert szolgált az orosz hadseregben egy Orlai nevű ezredes, akinek apja I. Sándor cár ruszin származású orvosa, Orlay János volt (130. o.). Józsa Antal mindezt kiemelendő Petrovicsként említi Petőfit (105. o.), jóllehet maga a költő 1842-től nem használta e nevet. Feltételezései tehát arra utalnak, hogy Petőfi nem is hadifogolyként került Szibériába, hanem önként ment oda. Mint szerzőnk írja, állítólagos Bajkálon túli tevékenységének kérdésén a neves ungvári professzor, Váradi-Sternberg János irányításával sokan „dolgoztak” (70. o.).

Józsa Antal fenti téziseit nehéz cáfolni, hiszen rég elporladt egykori vöröskatonák szájába bármit adhatunk, ki tudja ellenőrizni, hogy miről szólnak az olyan levéltári források, amelyeket egyetlen kutató, maga Józsa Antal sem látott soha, mert szerinte elemi csapások és emberi gondatlanság következtében megsemmisültek, vagy valahol lappanganak. Lehet, hogy az 1917-es forradalmak után a „vörös magyarok”, talán éppen Kun Béla, emelték ki a levéltárakból őket, talán éppen ezek voltak azok a szibériai sóraktárban elhelyezett iratok, amelyeket elnyeltek a Bajkál árvízi hullámai, vagy Verhnyeugyinszk levéltárának éppen magyar vonatkozású iratait használták csomagolópapírnak és telente ajtó- és ablakrések leragasztására. A szerző azt feltételezi, hogy volt egy olyan teljesen elpusztult iratanyag, amelynek tartalma ellene mond minden fennmaradt, illetve eddig feltárt levéltári iratnak vagy elbeszélő forrásnak. Erre a virtuális iratanyagra építve képzeletének szárnyalását szinte semmi sem korlátozza. (Váradi-Sternberg János nevét azért mégsem illett volna említenie. Az elhunyt kutató – akit személyesen is jól ismertem, többször járt nálunk vendégként, mi is meglátogattuk őt Ungváron – a mesék birodalmába utalta ezeket a történeteket.)

Természetesen joggal hívja fel a figyelmet a moszkvai Oroszországi Állami Hadtörténelmi Levéltár anyagának fontosságára, a tanulmányában szereplő megállapítások azonban nem következtethetők ki ebből az általa kutatott és hivatkozott levéltári anyagból. (Amelyből az derül ki például, hogy Stein Miksa ezredes orosz szolgálatra vonatkozó felajánlkozása válasz nélkül maradt [109. o.]. Közismert az a honvédsereg soraiban lábra kapott illúzió, amely szerint az oroszok rangjuk megtartásával átveszik a honvédtiszteket, de ezek a remények gyorsan szertefoszlottak.) Csak az ismételhető meg, hogy a mai napig sem került elő semmiféle dokumentum, amely a tömeges hadifogoly-kiszállítást bizonyítaná. A galaci és bukaresti osztrák konzulok jelentései – az ilyen jelentésekben egyébként mindig akadnak megalapozatlannak bizonyult kósza hírek is – óvatossággal kezelendők, egyébként éppen azt igazolják, hogy a szóban forgó foglyokat átadták az osztrákoknak, ugyanis ellenkező esetben további jelentéseket küldtek volna sorsukról Bécsbe. Az idézett A. A. Nyepokojcsickijnak, Lüders vezérkari főnökének művét magyarul bárki elolvashatja, a benne közölt összefoglaló táblázatokat a foglyoknak, illetve a fegyvereknek az osztrákoknak történő átadásáról megnézheti.31 Daragan vezérkari (al)ezredes könyve oroszul 1858-ban jelent meg.32 Lábjegyzetben közli, hogy augusztus 6-a után a foglyokat Bukovinába kívánták továbbküldeni, a tiszteket pedig Vöröstoronyban tartották vissza.33 Józsa Antal megállapítja, hogy a szerző nem tesz említést a foglyok osztrákoknak történő átadásáról, de ezt nem is kérhetjük rajta számon, mivel könyvét lezárja az oroszoknak a nagyszebeni kivonulásukat megelőző díszszemléjével és egy rövid összefoglalóval. A zsákmányolt magyar ágyúkból összeállított ütegek legénységére vonatkozólag pedig annyit tudunk, hogy a kezelőszemélyzetet az ügyesebb kozákok közül válogatták ki, a parancsnokot és a tűzmestert pedig a tüzérségtől biztosították.34 Szerzőnk arra is felhívja a figyelmet, hogy Daragan nem ír a Bukarestbe küldött huszonkét ágyú és további, Nagyszebenben maradt, ideiglenesen egy ütegbe rendezett tíz ágyú átadásáról. A Nyepokojcsickij által közölt 11. táblázat szerint azonban ezeknek az ágyúknak megtörtént az átadása.35 (Mindez persze nem azt jelenti, hogy személyes zsákmányt ne vittek volna magukkal az orosz hadsereg tisztjei és katonái.) Az idézett ezredtörténetek ugyancsak nem tartalmaznak bizonyítékokat arra a feltételezésére, hogy 1849-es magyar hadifogoly-leszármazottak az első világháborúban hadifogolyként nagyapjuk szülőföldjére kerülhettek vissza.

Azoknak a figyelmét, akik Szibériában 1849-es magyar hadifoglyok, sőt ezután már önkéntes telepesek után kutatnak, érdemes felhívni arra, hogy bőséges szakirodalom foglalkozik Szibéria XIX. századi történetével, az odakerült száműzöttek sorsával. A mi szempontunkból különösen a lengyel történettudomány eredményei (pl. a közzétett gazdag memoárirodalom vagy Wiktoria ‡liwowska kutatásai) érdekesek, hiszen 1849 után nem egy olyan lengyel száműzött került Szibériába, aki vagy részt vett, vagy szökni próbált, hogy részt vegyen a magyar szabadságharcban. Ők orosz alattvalók voltak, az 1849. június 10-i orosz–osztrák egyezmény értelmében ugyanis – Józsa Antal állításával szemben – az osztrák hatóságoknak nem az összes, hanem csak az orosz-lengyelországi lengyeleket kellett kiszolgáltatniuk a cári hatóságoknak. (Galíciai lengyel alattvalóik fölött maguk az osztrákok ítélkeztek.) Az említett száműzöttek családjukkal leveleztek, majd visszatérve a távoli vidékről bizonyára beszámoltak volna arról, hogy találkoztak ott magyarokkal is. Ha lettek volna.

Józsa Antal azonban nemcsak a hadifogolykérdésben, hanem egyéb területeken is átértékeli a szabadságharc – amelyet mindenekelőtt polgárháborúként határoz meg, merthogy mindkét oldalon voltak magyarok is – történetét. (A polgárháború meghatározás egyébként valóban helyénvaló a nemzetiségek lakta területekre vonatkoztatva.) Ám addig, amíg a fogolykérdésben elsősorban nem létező források alapján dolgozik, s a dokumentumokba olyasmit olvas bele, ami nincs bennük, ezekben a kérdésekben egyszerűen figyelmen kívül hagyja mind az elmúlt százötven évben felkutatott és közzétett levéltári anyagot, mind szinte a teljes szakirodalmat is. Így tesz az 1848-as magyar jobbágyfelszabadítás és a cári Oroszország jobbágyságot illető politikája esetében is, s míg az előzőnek az ellentmondásosságát hangsúlyozza, az utóbbiról – arra alapozva, hogy „a cári politikáról alkotott imázs a balkáni szlávok, a török uralom alatt lévő románok között vonzó, a népköltészetben is konkrétan nyomon követhető hatást gyakorolt” – feltételezi, hogy ez a „fel-felerősödő várakozás, sok esetben illúzió a Duna menti települések magyar vagy elmagyarosodó lakosságára, sőt még széles magyar jobbágyi rétegekre is átterjedt” (70. o.). Szerinte a magyar szabadságharc baloldali irányzatai ezek után naivan reménykedtek abban, hogy a Magyarországra bevonuló orosz sereg nemzetiségi és szociális belső ellentéteitől feszítve automatikusan felbomlik, és a felbomlás után harcképtelenné válik (53. o., 64. o.). Ez volt a Kossuth–Bem-koncepció. Ezzel állt szemben a Görgey által is képviselt elképzelés az I. Sándor által elfogadott, lengyel alkotmányhoz hasonló megoldással, az ország élén egy Romanovval. Mint írja, ennek – Paszkevics megjegyzése szerint – a váci csatát megelőzően volt a legnagyobb realitása. Jeleztük, hogy a Paszkevics feljegyzéseként közölt szöveg, amelyben egyébként semmiféle alkotmányról nincs szó, mennyire problematikus. Paszkevicset a szerző a pacifikáció kompromisszumos kezelésében tapasztalatokat szerzett főparancsnokként mutatja be (52. o.), aki előtt a társadalmi kiegyezés útjainak keresése lebegett (53. o.), és liberális érzelmű volt (134. o.). Az 1830–31-es lengyel szabadságharc leverőjéről, Orosz-Lengyelország szívósan oroszosító, keménykezű helytartójáról, Miklós cár bizalmasáról a lengyel történettudomány egészen másként vélekedik.

Józsa Antal feléleszti azt a régi legendát is, amely szerint Bem a segesvári csata elején mesteri célzással sebesítette meg halálosan az V. hadtest vezérkari főnökét, Szkarjatyin vezérőrnagyot, s cseppet sem zavarja, hogy ezt már régen megcáfolták, sőt a történetet még ki is kerekíti (93. o., 104. o.). Nyepojcsickij alapján is tudjuk, hogy egy visszapattanó golyó okozta az orosz tábornok halálát. Mint Dienes András írja, „6 fontos ágyúk íves irányzókészülékével egyetlen élő célra hatásosan lőni nem is lehetett – ezt Bem, a nagy tüzér nagyon is jól tudta”.36

Szerzőnk Oreusz monográfiája alapján a pontos létszámadatok mellőzésével újdonságként közli a Magyarországra és Erdélybe bevonult orosz hadsereg hadrendjét, megállapítva, hogy az 1850–1851-ben készült orosz vezérkari feldolgozások publikálását és terjesztését az orosz katonai cenzúra jó darabig nem engedélyezte (84–95. o.). Ezzel szemben ismeretes, hogy ez a hadrend az oroszon kívül nemcsak németül, hanem magyarul is megjelent, s hol részletesebben, hol kevésbé részletesen benne van már a múlt század második felében a szabadságharcról publikált nagy összefoglaló munkákban is (Wilhelm Rüstow, Gracza György, Gelich Rikhárd, Horváth Mihály).

Sokat sejtető további kérdéseire – hogy például miért nem nevezte ki Miklós cár Paszkevics helyére Voroncovot főparancsnoknak, vagy hogy mi volt Bem nagyszebeni győzelmeinek titka, s hogy volt-e dekabrista a Magyarországon megfordult orosz csapatok soraiban – éppenséggel adható válasz, de ennek az írásnak a kereteit végképp meghaladja.

Apróság csupán, hogy a szerző nincs tisztában a Nagy-Lengyelország fogalommal, amenynyiben úgy véli, hogy az a felosztások előtti Lengyel Királyságot jelenti, holott az az Oroszországhoz nem került Poznańi Nagyhercegség, így ott orosz csapatok nem állomásoztak (55. o.). Szól a vajdasági lázadásról akkor, amikor még a Vajdaság nem létezett (78. o.). Nála a ’48-as magyar törvényeket a császár szentesítette (51. o.). Jó lett volna, ha Józsa Antal többet elárul arról a vasútvonalról, amely Bukovinából vezetett, az „orosz felségterület irányába”, s amelyet „a zsákmány és a hadifoglyok szállítására is igénybe vettek” (115. o.). (Eddig ugyanis úgy tudtuk, hogy az első bukovinai vasútvonal Lemberg–Csernovic között 1866-ban nyílt meg, Oroszország felé pedig csak 1884-ben épült meg egy vonal Csernovic és Novoszelica között.) Kérdés, hogy szerzőnk mit ért az 1848. március 5-én kirobbant európai forradalmon (49. o.); hogy miért használja következetesen az ortodox előtt a pravoszláv jelzőt, holott mindkét szó ugyanazt jelenti (igazhitű); hogy Miklósról miért főhercegként beszél 1825 előtt nagyherceg helyett (136. o.) stb. Ezek után már izgalommal várjuk Konstantin nagyherceg, aki majdnem magyar király lett címmel készülő könyvét is, amelyben, mint írja, a forrásokra is fog utalni (69. o.).

Aligha van olyan forráskiadvány, amelyben ne fordulna elő valamilyen nyomdahiba, tárgyi tévedés, félrefordítás. Ez a kötet azonban e tekintetben túllépi a megengedhetőség határát, nemcsak a bosszantó vagy szórakoztató hibák, hanem a rájuk épülő szenzációhajhász feltételezések miatt is.

A recenzió hosszúra nyúlt. A részletezésre viszont azért volt szükség, mert nem egy zugkiadó könyvéről van szó. A korszak kutatója ugyan a maga helyén fogja kezelni a kiadványt, ám a tájékozódni kívánó laikus olvasó jogosan hiszi azt, hogy egy tankönyvkiadással foglalkozó kiadó garancia arra, hogy csak szakmailag megbízható, magas színvonalú dokumentumkötetet jelentet meg, különösen akkor, ha azt az Oktatási Minisztérium támogatásával, a Felsőoktatási Tankönyvtámogatási Program keretében teszi.

 

JEGYZETEK

1Andics Erzsébet: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforadalmi szerepe 1848–49-ben. III. Bp. 1965. 451–457.
2Alekszandr Petrovics Scserbatov: Paszkevics Magyarországon. Ford. Gerencsér Zsigmond. Szerk. Katona Tamás. Bp. 1984. 349.
3Scserbatov, 364–366.
4Andics Erzsébet: A Habsburgok és Romanovok szövetsége. Bp. 1961. 388–389.
5Katona Tamás: Az aradi vértanúk I–II. Bp. 1979. II. 36. és 80–81.
6Ian W. Roberts: Nicholas I and the Russian Intervention in Hungary. London, 1991. 133., 255.
7Gyalókay Jenő: Jellachich hadműveleti tervei május havában. Hadtörténelmi Közlemények, 1924. 60–89.
8Steier, II. 372–380.
9Scserbatov, 380–381.
10Andics Erzsébet: A nagybirtokos arisztokrácia… III. 451–457. és 449–450.
11R. A. Averbuh: Carszkaja intyervencija v borbe sz vengerszkoj revolucijej. Moszkva, 1935. 322–326.
12Kossuth Lajos összes munkái. Szerk. és bev. Barta István. Budapest. 1955. XV/V. 622–633., 616–618., 657–658., 696., 741–742.
13Andics Erzsébet: A Habsburgok és Romanovok… 332–333.
14I. I.Oreusz: Opiszanyije vengerszkoj vojni 1849. g. Szanktpeterburg. 1880. Prilozsenyije. 89.
15Görög Imre: Az 1848–49-iki magyar szabadságharc és a cári intervenció. Századunk 1935. 403.
16Spira György: A magyar forradalom 1848–49-ben. Bp. 1959. 572.
17Oreusz, Prilozsenyije, 102.
18Scserbatov, 379–380.
19Uo. 147–148.
20Uo. 156–157.
21Uo. 340.
22Uo. 162. és 342–343.
23Uo. 93–98.
24Oreusz, 327.
25Vasárnapi Újság, 1880. 840.
26Andics: A nagybirtokos arisztokrácia… III. 294–296.
27Roberts 133., Andics: A Habsburgok és Romanovok… 400. és 401–402., és Andics: A nagybirtokos arisztokrácia… III. 276–277.
28KLÖM. XV. V. 741–742.
29Steier II. 162.
30Magyar Nyelvőr, 1986. 429–431. és 1988. 314–318.
31A. A. Nyepokojcsickij: Az erdélyi hadjárat orosz szemmel, 1849. S. a. r. és fordította: Rosonczy Ildikó. Bp. 1999.
32[Dmitrij Ivanovics] Daragan: Zapiszki o vojnye v Transzilvanyii v 1849. godu. Szanktpeterburg. 1858.
33Uo. 205.
34Nyepokojcsickij, 134.
35Uo. 180.
36Dienes András: Petőfi a szabadságharcban. Bp. 1958. 528.

 

vissza