Kortárs

 

Marsall László

1956. június 6-án találkoztam először Weöres Sándorral a Vadrózsa eszpresszóban. A hozzá vezető láncolat (mint kultúrtörténeti aprólék) talán érdekes lehet. Első feleségem, a Semmelweis utcai konzervatórium növendéke adta át verseim egy adagját lélektan- és pedagógiatanárának, Spitz Verának, Ligeti György zeneszerző feleségének, aki a Tyeplov-féle doktriner tanok helyett inkább általános művészettörténetet adott elő; szívesebben beszélt Sztravinszkijról, Picassóról, a „Bécsi Kör” filozófusairól, mint például a Materializmus és empiriokriticizmusról. Ligetinek bizonyára megtetszettek a verseim, mert meghívott egy szombati összejövetelre, azzal az üzenettel és kéréssel, hogy írnék-e szövegkönyvet neki egyfelvonásos operához, az olvasott versek szellemében.

Amikor beléptünk a lakásukba, Ligeti, látván szorongásos ábrázatomat, vállon karolt, sietve bemutatott a kis társaságnak (Hajdú András zeneszerzőnek, az éppen csak betérő és egyéb helyt hivatalos Kurtág házaspárnak és Lakatos István költőnek), majd leült a zongorához, és előadást tartott az úgynevezett „díszítő szünetek”-ről.

Utána a terítékre került verseimet Lakatos elemezte, s a maga módján mint képzetlen dilettánst jól megdorgált. Közben Ligeti hosszasan rám hunyorított-kacsintott. Ennek jelentését Spitz Vera adta értésemre: Ligeti a zeneszerzés olyan professzionistája, hogy a dilettánsnak minősített szövegek inkább érdeklik, mint a jól formáltak.

A kávézás, eszegetés idején röppent föl Weöres Sándor neve, „nagy mester, nagy varázsló” titulussal. Írtam W. S. mesternek, önéletrajzfélét.

Kedves Barátom – levele valóban ijesztő. Az ilyen életmódban való öntetszelgés, olyan valakinek, aki festőnek vagy költőnek készül, súlyos méreg. Zsenialitás helyett zseniskedésre vezet. Ha módja van egyetemre járni, okvetlenül folytassa; a művészethez éppúgy rendszeres tudás kell, mint bármilyen épkézláb emberi teljesítményhez.

Kérem, küldjön a verseiből. Előbb elolvasnám, és majd aztán találkozhatnánk, ha meg nem ijed attól, hogy ábrándjai lelepleződnek. Szeretettel üdvözli

1956. máj. 29.

Weöres Sándor

Hogy mit írhattam „ijesztőt” Weöres Sándornak? Arra csak félnótásan emlékszem. Ilyesfélét: az egyetemi pedagógiai tárgyakat utálom, csellózok, amatőr zenéket szerzek, a földön térdelve kartonokra festek, verseket és értekezéseket (filozófia) írok. NB I-es röplabdás vagyok, vagont rakok ki a Józsefvárosi pályaudvaron, szenet és fát hordok idősebb kuncsaftoknak, darab időre el-eltűnök otthonról – és hogy bizonyára nem ismerem tér-idő-képességbeli és szellemi kiterjedésem határait.

Néhány akkor írt soromat idézném W. S. második válaszlevelét értelmezendő, nem osztentatív célzattal (mondhatta volna Füst Milán), hiszen soha meg nem jelentek, néhány barátom ismerhette csak.

„Torkon ragadlak, te mocskoslábú Város,
hogy kidülled fényes kirakat-szemed,
kurváid fröcskös harisnyája sáros
s villog pofádon neon-ékezet”

Más:

„Esztike, jöjjön a Presztibe,
mert ott kettesben jó,
Esztóka, jöjjön egy Presztóba,
hol táncol meggy-szín ló”

A „városellenség” legalább annyira volt fintorgás a „nagy bűz” ellen, mint izgága vágyakozás egy akkor „nagy formátumúnak tetsző” élettér vad-kamaszos földerítésére.

 

Kedves Barátom,

versei sokkal érdekesebbek, mint vártam. Először is mélyen-átélt élményen alapulnak, ha ez az élmény szűk is: a mai Budapest. Tud látni és láttatni: a körömre és lépcsőfokra hulló neonfényt, a verébszerűen nyüzsgő városi embertömeget, a lányként karoló félhomályt, az embereket beszívó-kiköpő forgóajtókat; van szeme, mint festőhöz illik. De nemcsak részleteket, hanem egészet is jól érzékeltet: a város moloch-bálvány természetét, a penetráns rohadtságot, a lakosok folytonos szomját, sóvárgását, az egésznek hamis kulissza jellegét, s hogy mégis minden vérbe-velőbe kerül. A narkotikum utáni vágyat, s a budapesti szerelmet, mely narkózissá züllött, és alig különbözik másban a cigarettázástól, mint hogy két személy kell hozzá, többnyire különnemű. Verseiben félelmetes kritika, sőt vád van; talán nem is tud róla, hogy mennyire moralista, tán akaratlanul. Juvenalis rokona, a városostorozóé; s még inkább rokon Martialisszal, aki maga is együtt-vonaglik az egész nyüzsgéssel. Továbbá: felismerhető saját hangja, látásmódja van, ami nagy ritkaság.

Nekem tetszenek a versei; nem tudom, hogy a mostani versértőknek is tetszhetnek-e; annyira megszoktak valami uniformizált hangot és a dolgok elkenését; annyira shoking, hogy a versben a slágerszövegek szavai, fordulatai szerepeljenek.

Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy el ne küldjem néhány versemet; ritkaság, hogy valakinek valamit mutathassak abból, amit csinálok.

Ha ideje engedi, jöjjön el hétfőn délután 6 óra felé a Vadrózsa eszpresszóba (Pentelei Molnár utca eleje, a Rózsadombon; a 11-es autóbusszal jut ide). Szívesen látom jó erős Rocky-sörre, vagy feketére. Ha hétfőn nem ér rá, jöjjön valamelyik következő délutánon; írja meg, hogy melyiken. Üdv, Weöres S. 1956. jún. 6.

 

Kedves ifjú költő,

magam részéről Bambira hívom meg, éspedig nem ifjúságára való tekintettel, hanem Weöres mester alkohol-teherbíróképessége, jobban mondva képtelensége miatt. Ha nem ismerne fel minket kézírásunkról, az espresso személyzet majd útbaigazítja.

Köszönti Weöres Sándorné

(A verseket bevezető sorok egyszer már megjelentek a Hitel 1994. decemberi számában. – A szerk.)

 

A fosztogató-osztogató dala

Csorbafedelítem a korsóságot
Megmákospatkolom a lovasságot
Ságtalanítok minden Ságot
Üszkübelézni Üszkü! Üszkü!

Piszokapocsolom a fehérséget
Randabugyorolom az üzérséget
Ségtelenítek minden Séget
Üszkübelézni Üszkü! Üszkü!

Megrudatlanítok minden kormányt
Tövegetlenítek botos tormányt
Mánytalanítok valahány Mányt
Üszkübelézni Üszkü! Üszkü!

Megzérokolatok bal-eredményt
Eltérbitéltetek tértivevényt
Vénytelenítek vényelő Vényt
Üszkübelézni Üszkü! Üszkü!

Kubadarmalítom az uradalmat
Rotyopityerítem a boradalmat
Dalmatlanítok minden Dalmat
Üszkübelézni Üszkü! Üszkü!

Csukapalacsintom a veszedelmet
Felkaraszörcsintem a végedelmet
Delmetlenítek minden Delmet
Üszkübelézni Üszkü! Üszkü!

 

Őszi est a Duna-parton

Villamos-sínpár közt szivárványló folt
poros hajú fákkal látszatra komázom
lábam előtt vörös korcs kutya lohol

Tócsán szél hintáztat levél-csónakot
metszett torkú felhő záporában ázom
utcasarki bárban pörgő jazz-dobok

Hirdető cédulán rúzsfolt-borzalom
A „szoba kiadó”-t mélylilára festi
lakót árusító vérvörös neon
Mögöttem kanális, zagyva bűzt lehel
alant kitaposott békebeli pesti
horgászok cipői rongyolódnak el

Partra tornáztatja szemetét a nyár
rózsadombi kert zöldellő husán
liheg dresszírozott párthoz hű agár

Árnyékban ha fényben kőpillér alatt
mocskos lé szivárog kövek pórusán
Elsodródnom innen – csak egy pillanat.

 

Építkezésen esőben

Mint a jampi-szomorúság
úsznak a felhők az égen,
szürke malter-gomolyagok
elfreccsenve lent a földön.

Csilló eső-fillérekkel
snúrozik a kopott-ruhás,
– tánc-vasárnap csapott vállú
kék zakóba bújó – égbolt

Hulló eső-filléreket
tócsa marka összerázza:
– fej vagy írás? – felpattannak,
s besöpri az udvar zsebe.

Gunnyasztunk a lapátnyélen…
Jazzt-percegő ázó téglák
ritmusára ring fehérlő
mész-szoknyájú hasadt vödör

lengő csigák karján le-föl
eltangózik… Jazzt fütyülünk
kibicelve az esőnek
ázott állás pallói közt

s mint a jampi-szomorúság
úsznak a felhők az égen,
szürke malter-gomolyagok
elfreccsenve lent a földön.

 

Kedélyes munka délelőttje

Vonít a szomszéd gyársziréna
fütyülök rá ma fütyülök
ma nincs pártbürós anatéma
ki a hasamon ebédel
a téglahordó vöröskével
matracán együtt üdülök

Ám dolgozunk az isten látja
karimáig húz kalapot
a jó bunkócskát megcsiszálja
gyűrűzi a lány-Sztahanov

Áriázunk mint régi macskám
a vörös szőrű Siccmici
az egyhetes Szabad Nép elnyűtt
papírjából eszünk töpörtyűt
míg dúlt izgága hugicám
el nem kezd újra pedzeni

 

Gazdag leszek

Ülepemből lóg ki barna spárga
el kell mennem betegszabadságra
Hacsak lábast nem kötözök
hátul derekamra
felhalmozom odahaza
teli lesz a kamra
eladom nylonzsák-számra
a sasadi kertészeknek
Kurva élet! gazdag leszek
születésnapomra.

 

Mínusz húsz fokos hidegek idején

Húsz mulató
száz espressó
ezer italbolt körzetét lakom
ablakom kopár hegyre néz
a szobám szeles téli börtön
agyamban moha zöld penész
Ülni kesztyűsen
nagykabátban
testem kályhája nem vidám
táplálja körtepálinkás tea
agyam kopékony malom
őröli magát a matematikán

Még szerencse
hogy lábamat
házi fagy ellen bakancs óvja
fülembe tekert végtelen jel
visít a kémény tárogatója

Bent is kint van
kívül sincs bent
a kettő közt fagyálló ördögök
csapata ugrál birbitél
közéjük ugrom részegen
mint kinti télben benti tél

 

Nyári tekergés

Nyári szünet, parkok-utcák
ődöngések egyedül,
leülhetnék bár egy padra
részeg eS eM ott üdül:
„Vedd meg öcsi ezt a sublert
két huszasér odadom”,
csórt jószággal sublerezni,
nono, rúgnám valagon.
Most fölülről nem korlátos
sorozaton bíbelek:
egy, plusz egy-fél, plusz egy-per-n,
aprózgatom léptemet.
Játszótérnél szinte állok,
melles-faros a dadus,
aprózzak a végtelenbe?
Labdarózsa súg fülembe:
„Hogyha jő a pedellus,
meg ne ijedj, el ne fuss!”

 

A részeg virágárus

Anyák napján részegen
virágárus tántorog,
kapatos az orgona
jácinthagyma hánytorog.

Felvihhant egy tulipán:
„nyílhatnám van, adjon bort”
inognak a jelzetek:
mozi… – cipő… – ital – bolt.

Mint haragos asszony-szem,
fehér jázmin szikrázik
„vigye el az úristen!
sárga földi elázik!”

Anyák napján részegen
roskadozik leborul
virág… vigye… anyának…
már az ég is beborul.

 

A Szikra mozinál

Szikra mozi: arcom tépik
orv tükrök az oszlopokon
ordas kurvák hajam nézik
magamban az anyjuk szidom

Csahol a kő, sínbe vágnak
a szikrázó csákány-fogak
– Népsportosok hadonásznak
elállanák az utamat

Járdaszélen pipiskedem
bár mögöttem zöld a lámpa
rálátok a kirakatos
rendezőnő tárt farára

bökőm feláll meredező
de közöttünk ott az üveg
szexuális cseréptörés
lenne most az első löket

Az Ilkovits budijában
a hidegvíz – mentő elem
fogom-tartom-ráeresztek,
azaz végül lejegelem.

 

„Úttörődal”

(„Írj valamit az úttörőkről ionikusz
a minore ritmusban”
Weöres S. feladata)

Ha mozsárban koca csontja
töröget Rákosi bácsi
kicsi pajtás kuvaszának
foga lenne hegyes-éles
Hahogy ugrik a gaz impri-
peralisták ere-véres
boka-duncsát ropogatni
harapózza Samu Bácsi
pipaszárú here-népét
kik irigylik Haladó Nép
kenyerét és kalabászát.
Töri hát Rákosi pajtás
a gaz imprli koca-csontját
veri-zúzza mozsarában
pionyirka kuvaszának
ha befalja katonásan
pözsög immár hadi kedve
nyugaton már sose nyugvó
ugatár lesz a határon
komenista a kuvaszka
haza-őrző böhöm ordas.

(Okulásul pionyírok
legyetek hát figyelemmel
Apa döngő mozsarára!)

 

vissza