Kortárs

 

Lászlóffy Aladár

Káprázat

Medárd, a legutolsó császár,
Medárd, a késett fáraó.
Esik, itt önmagához átjár
méd vízözön és szkíta hó.

Növényi népek bólogatnak,
könyökük néha összeér.
Mint hadsereg: most inni kapnak,
s majd felindulnak valamért.

Holdjaik helyben-menetelve
követik mélán a napot:
örökké buzgó életelve
mindnyájuknak hazát adott.

Övék a birodalmi távlat:
nagy, gyomtalan lapályokon
a szél szagol, akit találhat,
az mind, az mind, az mind rokon.

Csak itt Linné a Herodótosz,
mesél de bello gallico,
a helvét átoson a góthoz
(méd vízözönhöz szkíta hó)…

S esik. Medárd fenn áll a mennyben.
A szemle végén légiók,
mint szalma, a halálba mennek.
Ki tudja még: Medárd ki volt?

 

Esti harangszó

Engem már csak az ég vár.
Én, lábon járó végvár
ma este is jelentek.
Ideszóltak a szentek,
idenéztek a NATÓK –
lehet vigyáznak rátok,
és én, Doktor Balassa
(jambus-káplári szakma)
számba veszem a gombot,
amit a vér lebontott,
megnézem, hogy a végnek
gyertyacsonkjai égnek?
s kinek a kardja vásik
egy másik elmúlásig.

 

Óbudai kabát

Az eső kezdi, kedvem végzi,
közben a rég lakatlan tájon
szabinok s törökök cikáznak,
hogy most már senkinek se fájjon.

Leégett, elhurcolt időknek
kárvallottja, te, Óbudácska,
itt vagy, mint kirakatban látott
napszárította régi táska.

Mi volna benned? Minden emlék:
padláson, máshol lakó pakkok,
fodrásztól maradt üvegecskék
mélyén a pacsulik s a lakkok.

Én látom, amit Krúdy látott,
s amit a turisták nem látnak.
Egy kabát járkál, szemüvegként
zsebében alszunk a kabátnak.

 

vissza