Jánosi Zoltán

Németh László „Magyar műhely”-gondolata és a világirodalom

HOZZÁSZÓLÁS A TOKAJI ÍRÓTÁBOR VITÁIHOZ

A Németh László-centenárium ünnepeinek sorozata, az ott elhangzó, azokra születő előadások s az utóbbi években az író munkásságáról megjelent könyvek – gyakran mindeddig nem látott összefüggésekben is – teljesebbé fogalmazták tudásunkat Németh László életművének sokszínű szerepéről, inspiratív erejének, szintetikus szellemének máig érő hatásáról a magyar irodalom alakulástörténetében. Egy életmű jelentőségének megítélésében ez a nemzeti látószögű ítéletformálás, vagyis a nemzeti kultúrát befolyásoló, dúsító vagy átformáló szerep értékhangsúlyozó feltárása – ha mégannyira alapvető is – csupán az egyik fontos minősítő vonás. A másikat az egyetemes kultúra (nevezzük ezt most világirodalomnak) mérlegén megmutatható értéktartalom fogja kijelölni. Mind az újabb nyugati irodalomelméletek magyarországi adaptációi, mind a magyar irodalomtörténet egyetemes koordinátákra néző vagy ilyeneket kereső önfelmutató, önmeghatározó érdeke – akár életművek sorát értékelve át – egyre markánsabban jelenítik meg napjainkban ezt az igényt. Nem a Némethtől és az őt mérő recepciótól példázatos következetességgel körbejárt nemzeti hatásmezők kikerülése, hanem e kettős forrású értékkereső akarat kifejeződése tehát, ha azt a kérdést is feltesszük ma itt: vannak-e olyan, a mából nézve is aktuálisan csillogó értékpontok Németh László munkásságában, amelyek őt – s rajta keresztül a magyar irodalom egyes törekvéseit is – a világirodalom korszerű áramaiba kapcsolják (korszerűségen most saját korának korszerűségét, illetve ennek máig érő hatáskövetkezményeit értve), vagy pedig Csoóri Sándornak van igaza inkább, aki így ír: Németh az aktuális nemzeti krízishelyzetek nyomasztó súlya alatt, „mint legtöbb elődje a magyar irodalomban, nem azt választja, amit választhatott volna vagy választhatna”. Vagyis ahelyett, hogy „műveltsége katapultjával” kidobatná magát „a magyar sors ingatag repülőjéből”, s részint Huizinga- vagy Bruckhardt-formátumú elméleti műveket, részint a világirodalom ajtóin kopogtató szellemű-tematikájú nagyregények sorozatát hozná létre, Adyhoz hasonlóan ő is csak „muszáj-Herkules marad”.¹ Ennek a vállalásnak – mindenféle vonatkozásban – a magyar sorsba ékeltségével-szorítottságával együtt.

Ám hogy e Németh gondolkodását is alapvetően meghatározó kettősség (a nemzeti tartalmak közvetítése és a folyamatos világirodalmi kontroll) az egyetemes kultúra felől ekkora élességgel talán mégsem állítható szembe (vagyis a merev, „kibékíthetetlennek” tűnő polaritás jóval inkább – s korántsem Csoóri Sándortól létrehozott – hazai kreációk és feltételek eredménye, semmint a pálya belső természetéből jövő következmény), azt köztudomásúan éppen a külföldön is sikert aratott regényei igazolják, különösen az Iszony. Most hadd idézzem csupán Gabriel Marcel szavait, aki a mű legfőbb hatáselemeként éppen a lokálisból (a nemzetiből) kibontott egyetemes jelentőséget hangsúlyozza. „Uram! – írja a francia filozófus. – Most fejeztem be könyve olvasását, amely valóságos reveláció a számomra: azt gondolom, hogy remekmű, korunk nagy regényírói közé emeli Önt. Mindenekelőtt az kapott meg, hogy ebben a könyvben bizonyos értelemben minden helyi, minden szituálva van, mégis egyetemes munka: ez klasszikus értékkel ruházza fel.”² Ez a gondolat egyszersmind fémjelzi azt a Németh László írásaiból lépten-nyomon ránk köszönő, hol irodalomként, hol programként felsugárzó elviséget is, aminek egyik centrális és szintetikus formájáról rövid, a világirodalom tükrére rajzolt sziluettszerű gyorsportréban most szólni szeretnék, s ami elsődlegesen nem Németh László szépirodalmi műveire, hanem az irodalomról való gondolkodására irányul.

A „bartóki” modellben megragadott „Magyar műhely”-gondolatkörről van szó, amelyet a magyar és a nyugati kultúra szintézisére irányuló programkeresése, a nyugatitól eltérő esztétikai orientációja, a régi magyar irodalom tanúságai, a „népi” irodalom bizonyos inspirációi, az író mindjobban mélyülő közép-európai kulturális tájékozódása, a világcivilizáció jövőjének lehetséges útjait kutató szellemisége és Bartók közvetlen hatása közösen hoztak létre. A pályájának vége felé, a magyar irodalom egyik lehetséges útjaként a „magyar műhely” kohéziós körében megfogalmazott irodalmi érdekű „bartóki modell” ekként korántsem esetleges, periférikus vagy részértékű eleme Németh László irodalomteoretikai gondolkodásának, hanem annak mintegy koncentrátuma, végeredménye is. A benne kifejtett koncepció a tágasabb életút tanulságaiból fakad, nagyon érzékenyen nyilall a jövő esélyeibe, és szinte kezdetektől az átfogóbb távlatok érdekéből építkezik.

Amikor a fizikai erejében a betegség első csapásaitól erősebben megrendített író 1954-ben, a hidegkúti völgyben íróasztalhoz ül, hogy munkásságának egyes területeit újraalkotva átfésülje, akkor ezt az áttekintést már eleve a számvetés, az összegzés szándékával teszi. Egy magasabb s szélesebb rálátást nyújtó nézőpontból akarja kristályosítani a lényegét mindannak, ami több évtizedes munkásságának részeredményeiből leszűrhető, és mint sűrített tapasztalat nyújtható át a jövőnek. A több tanulmány gondolatvilágát áthangoló s végül néhány lapnyi terjedelembe tömöríthető tartalom mögött így szinte az író első lépéseitől alakuló, gazdagodó, fokozatosan csiszolódó gondolatok egész rendszere áll, amely rendkívül súlyossá tömörített szemléleti-esztétikai kristályszerkezetként fénylik fel a „bartóki modell” összegző prizmájában.

Ez a prizma a világkultúra csaknem ötvenévnyi alakulásának fényében egyre újabb értéktartalmakat sugároz ki magából. S ez nem kevesebbet jelent, mint hogy (túl egy belső irodalmi ér – Weöres Sándort, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Fodor Andrást Bartók jegyében egybeölelő – kitapintásán) az író „bartóki” modellbe sűrített s mintegy negyedszázados munkájával kristályosított koncepciója a mából rátekintve messzire kinő a születése utáni egy-két évtizedben látható szerepéből, s az írót egy világirodalmi cselekvésláncnak is kiemelkedő szellemiségévé emeli. A Magyar műhely tanulmányában egységessé forrasztott „bartóki” irodalommodellje ugyanis reprezentatív módon illeszkedik abba az egyetemesebb kulturális erőtérbe is, amelynek meghatározó fénypontjai a 10-es, 20-as évek után a 30-as években már a világirodalom új típusú értékeiként s egyszerre izzottak fel Európa peremén és Európán kívül is, különösen a latin-amerikai kontinensen. Majd pedig az 50-es, 60-as évek alkotásaiban – átütő fellépésük második nagyobb hullámában – kétségtelenné tették azt is, hogy nem csupán egy-egy rövid időre fellángoló, elszigetelt, regionális kultúratörekvést testesítenek meg, hanem egy világirodalmi áttörést nagyszabásúan megjelenítő, ugyanazon mederbe torkolló nagy, közös programot. Ez a program az archaikus és primitív kultúrák szellemi erőforrásait az ember történeti létének axiomatikus elvi és poétikai tapasztalataiként nyitja meg a világkultúrának. S az ilyen, mély kultúrájú, különböző nyelvű népességek identitását s gyakran szociális alávetettségét vagy történeti kiszolgáltatottságát is kifejezve, az ezt a műveltséget rejtő világot alaposabban nem ismerő, kikerülő vagy másképpen megítélő nyugati kultúrával szemben a világcivilizáció nagy értékeként mutatja fel. S ezzel egy új, egy egyetemesebb kultúra érdekéből kiegészíti és módosítja is a nyugati értéktudatot.

E világirodalomra tekintő gondolatrend optikájában Németh László annak a diaszporikusságában is egyetemes nemzedéknek a tagja, amely – többek között – a finn Eino Leino, az ír Yeats, az orosz Jeszenyin, a román Cosbuc, a Lélekindulás novelláit író Tamási műveinek s García Lorca andalúz dalainak jelzőfényei után, jórészt egymásról se tudva, a 30-as évektől végrehajtja ezt az áttörést, s előkészíti az 50-es, 60-as évek újabb nagy robbanásait is. E világban szétszórt nemzedék tagjai: García Lorca, Krleza, a szerb Nastasievi´, a román Lucian Blaga, Tamási Áron s a dél-amerikaiak: Asturias (Guatemala), Carpentier, Nicolas Guillén (Kuba), Pablo Neruda (Chile), s csak kicsit később Jorge Amado (Brazília) és Arguedas (Peru) is, mind a századforduló origójából meghúzott, mintegy öt-hat éves sugarú időkörben születtek meg a nyugati civilizáció peremvidékén – vagy attól is távolabb –, gyarmati, félgyarmati vagy erősen függő, megrekedt társadalmi berendezkedésű országokban. S a népi kultúrából kiragadható tartalmakat „összemberi” érvénnyel és egyszersmind sajátos kulturális identitást felmutatóan törekedtek a nyugati típusú kultúra látóterébe emelni. (Törekvéseikben erős szálakkal kapcsolódtak hozzájuk egyes, fejlettebb országokban identitáskereső színes kisebbségiként élő alkotók is, így például a szenegáli származású, franciaországi Léopold Sédar Senghor vagy az Egyesült Államokban Langston Hughes.) Az ilyen szellemű és szemléletű műveket létrehozó írók jó része: Arguedas, Asturias, Carpentier, García Lorca, Neruda, Léopold Senghor – Németh Lászlóhoz hasonlóan – teoretikailag is felkészült, enciklopédikusan is tájékozott, az irodalomból kitekinteni képes szerzők voltak, akik az archaikus modellek művészetbe illesztését tudatos programként, nagy elméleti háttér kimunkálásával, gyakran „műhelyszerű” keretek között tették meg. (Magyarországon a népi írók mozgalma tartalmazott ezekkel koherens szemléletű célokat, köztük a népi archaikum irányába tágító teoretikus vonásokat is. Erdélyi úttörő szemléletváltásán, Sinka naiv népi mitologizmusán messze túlmutatva elsősorban Tamási és – a Németh Lászlótól nem méltányolt – József Attila műveiben egyetemesbe nyíló művészi megoldásokat is eredményezett. Elméleti szempontból „világcivilizációs” látótérbe ugyanakkor – József Attila Bartók-vázlatát, töredékeit, Illyés megjegyzéseit és Gulyás Kalevala-centrumú programját³ a maga szintetizáló erejével jóval meghaladva – igazából Németh László emeli fel a szerveződésben rejlő perspektívákat.)

E sokáig láthatatlan „egyetemes” mozgalom nagy cezúrája, minőségi választóvonala az 1930-as év volt. Ettől a határkőszerű időponttól könyvek sorában és áttörésszerűen fejlődtek át új minőségekké a korábbi kísérletek, a sokfelől készülődő értékek.

A néhány évvel a világ előtt járó García Lorca Cigányrománcok-ja még 1928-ból való, de Nicolas Guillén afrokubai népköltészetet átizzító könyve, Asturias Guatemalai legendái, Sadoveanu Baltája már a 30-as év szülöttei. Az talán jelképesnek is minősíthető, hogy a Cantata profana megírásával Bartók is ettől az évtől válik a zenetörténet egyik legnagyobb szintézisteremtőjévé. Az 1931–35 közötti sávban szinte egymásra torlódva lát napvilágot Jorge Amado két regénye, köztük a Zsubiabá, García Lorca Torreádorsiratója, Carpentier tollából az első afrokubai prózai mű, Nastasievi´ verseskötete, egy új Guillén-könyv (benne egyik leghíresebb műve, a Ballada két nagyapámról), az első Sinka-kötet és az Ábel a rengetegben. A 30-as évek közepére születnek meg József Attila erős és korszerű folklórátizzításokat tartalmazó művei, s ekkorra érnek meg a latin-amerikai irodalomelméletnek a kulturális identitást az archaikus tapasztalatok fölemelésével együtt megfogalmazó tézisei is, főképpen a perui Carlos Mariátegui és a mexikói Alfonso Reyes munkáiban.⁴ (A franciaországi fekete L’ Étudiant Noir folyóirat alapítása is erre az időre, 1934-re esik.)

Németh László nagyjából ugyanakkor, a 20-as évek közepe táján (1927 körül) hallja meg Ady verseiből a „férfias erő” „önmagát szétrobbantó”, „kijelentésszerű elhatározottságot” hordozó, „sötét és gyógyíthatatlan hangjait”, s érzi meg bennük a „székely balladák levegőjét”⁵, amikor García Lorca a „halálszemlélő” spanyol nép fiaként fülét a „legbelsőből”, a „fekete hangok” örvényéből, a részben az andalúz és cigány népköltészet balladás mélyeiről feltörő s „a föld szellemét” a lelkéig hozó duende lélegzetére tapasztja. Erdélyi, Tamási, Illyés (20-as években született) műveiben „a népi sors, a népi költészet” egymásba forrt üzeneteire, a „legősibb”, „legelemibb mértékekre”, a „zárt, elhagyott világokból” érkező impulzusokra, „a szellem nyers erejének”, a „szimbolikus népi mitológiáknak”, a „tragikus mesevilágnak”, „balladaiságnak”⁶ ragyogó gazdagságára ugyanakkora relevanciával figyel fel, amelyek hasonló akkordjainak felerősítésével a dél-amerikai próza és líra Asturias, Guillén, Carpentier, Amado és mások kezén rövidesen megkezdi a maga spanyol és portugál nyelvű átütő mozgalmát. S alig néhány évtized alatt bebizonyítja, hogy „a nagy latin-amerikai irodalom éppen azért nagy, mert magában hordja a triviális irodalmak regisztereit”.⁷ A Tanú munkatervében, amikor „a helyi szempontokkal számot vető, s tőlük mégis független abszolút koordináták felállítását”⁸ jelöli ki célként, Németh László már 1932-ben olyan programot ad, amelyben a – később majd jóval mélyebben megismert és megértett – archaikus értékrend is az egyetemesbe néző arculattal helyezhető el. Abban a más elvekkel is közös szellemi irányban, amely szerint: „életünk alapértékeit kell kimenteni a helyi fogalmazásból”.⁹ 1927 és 1960 között ezek a törekvései a világirodalom máshonnan kifutó és fölcsapó hullámaival hasonló ütemű ritmusban erősödnek fel írásaiban. A közép- és kelet-európai népek archaikus kultúrájába és sorsközösségébe rejtett szolidaritás eszméje, a folklórértékek művészi felkarolása és ezeknek az identikus mezőkön át is az egyetemesbe kapcsolása, ezzel a nyugati civilizáció módosítása, kiegészítése a latin-amerikai törekvésekkel egyre finomabb harmóniában szólalnak meg.

Ahogy ott a teljes kontinens lép fel a szociálisan legalul levők mélykultúráját is felemelő szintézis igényével, úgy képeznek Németh László átfogó koncepciójában is a nyugati fejlődésből kiszorultak, kivetettek országai egy közös történeti és kulturális alapon szerveződő virtuális „szellemi földrészt”: „a finn tavaktól a görög szigetekig”¹⁰, s keletre tovább is terjedő, hasonló célokat megjelenítő, látens, de szintén kontinensnyire táguló kulturális régiót. Amikor Németh László az orosz, szlovák, cseh, lengyel, bolgár, szerb és török népköltészetet jellemzi, éppúgy egy hatalmas és a nyugatitól eltérő hagyományú kulturális tartományt, az itt élő népek számára közös jelentőségű örökséget foglal egy körbe, mint ahogy a latin-amerikai kultúrákat népeinek számos eltérő vonása ellenére is a hagyományértelmezés és ennek művészetbe emelése egységes szellemi kontinenssé fűzi egybe.

A Tejtestvérek (1932) s később a Most, punte, silta (1940) ugyanazt az egymás mélységeibe fogódzó kulturális és történeti összeforrottságot s az e közös alapból kinövő civilizációs fellépési igényt fejezik ki, mint Latin-Amerika folklóron felvirágzó regényirodalma s egyes alkotóinak teoretikusan meghatározó elvei is: „Itt élünk egy sorsközösségben.” „Keleten még óriási kőbányák tátonganak.” „A keleti népek népköltészete nagyjából hasonlít.” „Kelet-Európa népköltészete aránytalanul különb a nyugatinál” – olvashatjuk előbb (Tejtestvérek), majd elénk lobbannak a közismert sorok: „Mint a föld mélyében letiport őserdőben a kőszén: úgy őrződött meg e szomorú és gyönyörű paraszt-Atlantiszokban a prehisztória melege, kultúrában ez: óriási tartalék és jövő. Keleten van miből, csak föl kell fakasztani és kiaknázni, amit zenében, népköltészetben, gondolkozásban ezek a lelki önkormányzatok megőriztek” (Most, punte, silta).

A közép- és kelet-európai népek e „paraszt-Atlantiszainak” emberi geológiájában Németh László tehát a „bartóki” irodalom jegyében ugyanarra a mélyfúrásra biztat, amin keresztül a maja, a kecsua, a bahaiai, a prekolombiánus vagy az afrikai eredetű kultúra beáramlott a latin-amerikai regénybe s részint a lírába is. (Hasonló utat járt be Fekete-Afrika kultúrája és az észak-amerikai színesbőrűek hagyománya is a francia és az angol nyelvű irodalomban.) Majd Tolsztoj inasaként és a magyar műhely építő mesterembereként még határozottabban fog hasonló célokról beszélni. Olyanokról, mint amelyeket Carpentier, Asturias, Vargas Llosa és mások elméleti tanulmányai a világcivilizáció átalakító katalizátoraként helyeztek növekvő súllyal a világ irodalmi tudatának érzékelési mezőibe. Ismeretlenül is analóg jeleket morzézva egymás felé és a kultúra egy tágasabb kozmoszába is, s ezzel a világirodalom addig ismeretlen lehetőségeinek pályáit, bolygórendszerét világítva meg.

Még gondolataik szemantikai konstrukciói is szinte hajszálpontosan ugyanazok, sokszor csupán a földrajzi neveket és a népek nevét kellene kicserélni. Alejo Carpentiernek például mintha Németh László szellemi öröksége mozgatta volna a kezét Kubában, amikor ezeket írta le: „Mély kulturális örökség van a szemünk előtt… Európában szemmel láthatóan eltűnt egy szájhagyomány, nem így Latin-Amerikában. Itt megőrződött és él… A chtonikus körülmények tudatos átgondolása segíti a regényírót… Fennmaradtak animizmusok, nagyon régi és néha rendkívül becses, kulturális eredetű szertartások és hiedelmek, melyeknek létezése a mindenkori egyetemeshez fűz bennünket, és lehetővé teszi, hogy a jelenkori valóságot távoli kulturális értékekkel kapcsoljuk össze.”¹¹ Amikor a perui Vargas Llosa egy stíluseszményt ír le, amelyben a folklór talaján „a nyugati kultúra keretei között rekonstruálható egy olyan világ, amelynek mélyre nyúló keretei vannak”¹², akkor ennek több ezer kilométerrel távolabbi, mégis metszően pontos képet adó tükreként Németh László mondatai emelhetők fel: „A magyarságban megtalált Európa vagy legalábbis újkor alatti anyagot az új nyugati eszközökkel feldolgozva” s „megemelve” tenni a „világ közkincsévé”; vagy másképpen: „a nyugati gondolkodás módszereit”¹³ igazítani hozzá a bontakozó új világcivilizáció emberségéhez. A kubai Roberto Fernández Retamar 1990-ben, túl már a latin-amerikai regény világkultúrát moduláló áttörésén, még mindig ugyanezeket az elveket fogalmazza újra. Azok a gondolatok – írja –, amelyek „a mi Amerikánk… kultúrájának az eredetiségét és önálló történelmi alakzatának a létét hangsúlyozzák, semmiképpen sem posztulálnak valamiféle végzetes elszigetelődésre való törekvést, naiv robinsonizmust. Arról volt szó akkor (arról van most szó), hogy önálló hangon s ne utánzó visszhangként vegyünk részt a világhangversenyen.”¹⁴

Identitás, egyetemesség, folklóreredet és átfogó programösszegzés tekintetében pedig a guatemalai Asturias gondolatai néznek a Németh Lászlóéval azonos irányba. Németh sokszor és sokféleképpen leírt gondolata mellé, amely szerint „a magyar író… testvéreit kelet népe közt kell keresni (…) A mi sorsunk, gondolkodásunk igazi rokonai Kelet-Európa népei – a Szudétáktól az Urálig s az északi vizektől az Égei-tengerig”¹⁵, Asturiasnak a maga régióját jellemző véleménye állítható párhuzamként oda. „Amerika spanyol és portugál nyelvű íróinak számos kezük, számos karjuk, egyetemes tapintásuk van – írja –, s mindezt csak akkor és annyiban veszítik el – s ekkor végül önmaguk is összezsugorodnak –, amikor és amennyiben lemondanak eredetükről, önmagukról, Amerikájukról.”¹⁶

E párhuzamok eredményeként aztán az a paradox voltában sem meglepő érzés támad a búvárkodóban, hogy a latin-amerikai irodalomelmélet e vonulatának kortárs képviselői között mintha a legkonzekvensebb Németh László-„tanítványok” akadnának. Raúl Bueno például, aki új irodalomelméleti rendszere alapozásakor kiindulási elveként vetette papírra, hogy „ebben a folyamatban sok kategória és modell szembe fog szállni az eurocentrizmus eszközeivel”.¹⁷ Vagy Desiderio Navarro, aki – részben Retamar nyomán – Németh László esszéibe illő „eretnek” gondolatokat ír le: „A Nyugat-központúság, pontosabban Euroamerika-központúság mechanikus átültetése más országok és népek valóságára a világ fennmaradó irodalmait és művészeteit a perifériára szorítja, s ezekben a sematikus extrapolációkban a kelet-európai irodalom éppen olyan periférikus sorsra ítéltetett, mint a latin-amerikai irodalom.”¹⁸ Hernán Vidal is mintha (a számára bizonyára ismeretlen) Németh Lászlóra nézve vetné föl határozottan a javaslatot, hogy olyan összefüggésben is „tanulmányozni lehetne az importált irodalmi és filozófiai elméletek átvételét, alkalmazását és funkcionális használatát”, hogy „mennyire képesek felismerni, felfogni, magyarázni a kontinens valóságát”.¹⁹ Ám e kapcsolatok jelzése már csak a Németh László-i és a latin-amerikai tapasztalatból fakadó közös értékrendnek az egyik lehetséges továbbgondolását közvetíti.

Az viszont bizonyos, hogy az 50-es évek végére beérő s a „bartóki” szintézist irodalmi elvvé emelő Magyar műhely-gondolatkör az egyetemes folyamatnak éppen abban az újabb, nagy reprezentációs fázisában kristályosodott ki végső formájában, amely – az 50-es években – egyszerre hozta el Pablo Neruda Teljes énekét, Vasko Popa és Miodrag Pavlovi´ első verseskönyveit, Juhász Ferenc Szarvasénekét, Nagy László Rege a tűzről és jácintról című szintézisét, Asturias A zöld pápa és Arguedas Mély folyók című, a folyamat értelmezésében mára konstans hivatkozási alappá lett regényeit.²⁰

Miközben a prognosztizált és kibontott „bartóki” értékekre tekintő elmélet (Tamás Attila, Pomogáts Béla, Kiss Ferenc, Képes Géza, Varga Domokos, Tverdota György, Csoóri Sándor, Görömbei András, Vasy Géza, N. Horváth Béla, Imre László, Cs. Varga István, Tolcsvai Nagy Gábor és mások is) az irodalmi „bartókiságot” elemzések sorában értelmezve eleven poétikai kategóriává emelte, s mutatta fel határozott értékképző szerepét többek között József Attila, Juhász Ferenc, Kormos István, Kányádi Sándor, Nagy László, Szilágyi Domokos, Ratkó József, Kiss Anna, Kalász László munkásságában, addig a magyar líra többszázados törekvéseit bemutató, nemrég kiadott reprezentatív kötet, a Hét évszázad magyar költői szinte nem létezőnek tünteti fel ennek a – többeket, Asturiast, García Márquezt, Toni Morrisont a Nobel-díjig lendítő s ezáltal is kikerülhetetlenné vált – vonulatnak a magyar „ágát”: reprezentánsait és műveit. A magyar népdalokkal együtt nemcsak Illyés Bartókja, Juhász Ferenc Szarvaséneke, Nagy László Bartók és a ragadozók, Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című művei hiányoznak belőle, hanem csaknem teljesen a „bartóki” szellemiség, aminek egyébként Németh László korántsem a megteremtője, hanem „csupán” felfedezője és inspirálója volt a maga gondolataival. „Ez az antológia – idézem most már Görömbei Andrást – szinte maradéktalanul… kiirtja… újabb költészetünkből az úgynevezett »bartóki« jelleget, »bartóki« ösztönzést.”²¹ Amit az egyetemes kultúra és a magyar elmélet egy része is nagy értéknek fogad el, itt tehát nincs, nem is létezik. Az irodalmi „bartókiság” kérdésköre ezért ma – Németh László ezt érintő korszakos munkásságával együtt – e kínzóan ambivalens, többfajta tépettségünket s vívódásainkat is magába sűrítő alapból tárgyalandó és értelmezendő újra.

Mert igaza van Fodor Andrásnak nemcsak Bartók, hanem Németh László öröksége tekintetében is. „Akárhányszor emlegessük a tiszta forrást, az egyirányú sorshídon átjutott, szarvassá változott vadászfiak szimbolikáját, az örökös viszályok, ádázkodások fölött magára eszmélő öntudat belső történetéről, a vállalt szabadságból teremteni is tudó személyiség erejéről újra és újra szólni kell, vallani kell.”²² A száz éve született Németh László életművének vallatásánál ma aligha szolgálná bármi más hasznosabban ezeket a célokat.

JEGYZETEK

¹Vö.: Csoóri Sándor: Első közelítés Németh Lászlóhoz. In: A minőség forradalmára. In memoriam Németh László. Válogatta és szerkesztette: Monostori Imre. 2001. 372.
²Gabriel Marcel: Két levél. In: A minőség forradalmára. In memoriam Németh László. 215–216. A levél keltezése: Párizs, 1964. február 13.
³Gulyás Pál: Út a Kalevalához. Válasz, 1937.
⁴Vö. Scholz László: Latin-amerikai irodalomelmélet? Helikon, 1999. 3. 325. A munka átfogó elemzést nyújt a földrész irodalomelméletének főbb mozgásairól.
⁵Németh László: Az Ady-pör. In: N. L.: Regények, tanulmányok. 1981. 673.
⁶Uo. Illyés Gyula (684., 687.), Tamási Áron (690–692.).
⁷Raúl Bueno: A latin-amerikai irodalmak elméletének céljai és követelményei. Helikon, 1999. 3. 415. Fordította Santosné Blastik Margit.
⁸Németh László: Tanú. A Tanú munkaterve. In: Regények és tanulmányok. 719.
⁹Uo.
¹⁰Németh László: Tanú, 1932. 2. 129. Idézi: Cs. Varga István: A megtalált „egyetlen metafora”: „tejtestvérek”. In: Németh László irodalomszemlélete. Szerkesztette Görömbei András. 1999. 91.
¹¹Alejo Carpentier: A mai latin-amerikai regény. In: Irodalom és politikai tudat Latin-Amerikában. 1979.
¹²Mario Vargas Llosa: José Maria Arguedas és az indiánok. In: J. M. A. Mély folyók című regényében (utószóként).
¹³Németh László: Magyar műhely (1087.) és Tolsztoj műhelyében (1072.). Uo.
¹⁴Roberto Fernández Retamar nyilatkozatát Scholz László idézi: I. m. 327.
¹⁵Németh László Március tizenöt című írásából idézi Cs. Varga István: I. m. 111.
¹⁶Miguel Angel Asturiasnak a Carte Segrete című olasz folyóiratnak adott nyilatkozatából idézi: Sándor András. In: S. A.: Asturias és A zöld pápa. (Utószó Asturias A zöld pápa című regényéhez.)
¹⁷Raúl Bueno: Irodalomelmélet és társadalmi haladás Latin-Amerikában. Helikon, 1999. 3. 406. Fordította: Scholz László.
¹⁸Desiderio Navarro: Európa-központúság – anti-Európa-központúság a latin-amerikai irodalomelméletben. Helikon, 1999. 3. 386–387. Fordította: Futó Andrea.
¹⁹Hernán Vidal: A függőség elmélete és az irodalomkritika. Helikon, 1999. 3. 383. Fordította: Révész Entrakisz.
²⁰A regényekkel kapcsolatban vö.: Jeleazar Meletyinszkij: A mítosz poétikája, 1985. című könyvét (468–469.) és a Mitológiai enciklopédia (főszerkesztő: Sz. A. Tokarev), 1988. utalásait. (118.)
²¹Görömbei András: Hét évszázad magyar költői? In: G. A.: Létértelmezések. 1999. 261. Vö. továbbá uo. 259–263.
²²Fodor András: Bartókról – versek ürügyén (előszóként). In: A mindenség zenéje. Magyar költők versei Bartók Béláról. 1995. Gyűjtötte, válogatta, szerkesztette: Bényei József. 11.