Kortárs

 

Borbély Szilárd

[Az első találkozás]

Mikor augusztus 13-án elmentem Brodhoz,
ahogy az asztalnál ült, szinte cselédlánynak véltem.
Nem voltam kíváncsi rá, amint leültem, napirendre
tértem fölötte. Csontos, üres arc, amely nyíltan
viseli ürességét. A nyak szabadon. Bebújós
blúz. Egészen otthoniasnak tűnt a ruházata,
de később kiderült, hogy egyáltalán nem az.

Kicsit elidegenedtem tőle azáltal, hogy ilyen
szorosan megközelítem a testét. Csaknem
törött orr, szőke, kicsit merev, jellegtelen haj,
erős áll. Akkor néztem meg először tüzetesebben,
mikor leültem. És amikor már ültem, rendíthetetlen
véleményem volt róla. Ahogy az arcába néztem,
az ítéletem láttam, amit egy néma mosoly beburkolt.

 

[Az első levél átirata]

Mélyen tisztelt Kisasszony, mivel könnyven megeshet, hogy már
egyáltalán nem is emlékszik rám, még egyszer bemutatkozom:

héberül Amsel a nevem. És én vagyok az az ember, aki először üdvözölte
Magát egy este Brod direktor úrnál Prágában. Majd később, átnyúlva

az asztalon, sorra odaadogatta Magának egy múzsai utazás fényképeit.
És végül ugyanezzel a kézzel, amely most a billentyűket veri, megfogta

azt a kezet, amellyel megpecsételte ígéretét, hogy jövőre Palesztinába
utazik ezzel az emberrel. Csak egyvalamit meg kell még vallanom:

én rossz levélíró vagyok. Még rosszabbul festene a dolog, ha írógépem
nem lenne, mert így, ha lelkem el is fárad, a billentyűkön tovább dolgoznak

az ujjbegyek. Viszonzásul magam sem várom el, hogy szabályosan
érkezzenek a levelek, sőt még ha megújuló izgalommal várok is, és

mégsem érkezik, sosem vagyok csalódott. Ha pedig megjön, többnyire
megrettenek. Most, hogy új papírt csavarok a gépbe, úgy veszem észre,

sokkal rosszabbnak tüntettem fel magam, mint amilyen vagyok. Ha így
történt volna, megérdemlem, miért is írok olyan írógéppel, amelyet még

meg sem szoktam? Ilyenkor könnyen elkalandozik az ember. És ha
mindezek után úgy érzi, hogy útitársnak is alkalmatlan vagyok,

levelezőpartnerségem ellen, s egyelőre csupán erről volna szó, mégsem
emelhető eleve döntő kifogás, és talán Maga is próbát tehetne velem.

 

[Levél és naplóbejegyzés]

Úgy érkeztem ebbe a városba, hogy most meglátom
a tükörben az utánam oso
nó szellemet. Ha hegyek
közé mentem volna, akkor sem érezném magam
felszabadultabban. Napközben az utcákat járom,

és amikor eljön az est, hazatérek szállodai szobámba.
A terasz kicsi és szűk, de kiviszem magammal a
telefonasztalkát, egy gyertyát, amelyet
valószínűleg
áramkimaradás esetére helyeztek el a fürdőszobai

tükör alatt. Menekülök a zajok elől, de estenként
a szoba elviselhetetlen, és a szomszédok pedig,
mintha állatkertbe költöztem volna. A mellettünk lévő
háztömb egyik erkélyén is ül valaki, ilyenkor

biccentünk egymás felé. Elhelyezkedek, és felkészülök
a munkára, de nem megy az írás. Amikor a nap
fáradtsága emlékek alakját öltené, amelyek megjelennek
körülöttem és számon kérnék rajtam, hogy mire

fordítottam ezt a napot is, akkor minden megvonja
magát tőlem. Újra kimegyek az utcára. Megpróbálom
magamhoz szoktatni a tárgyakat, hogy megajándékozzanak
a nevükkel. És egyre boldogabban bolyongok a nevek között

reggelig. Elveszetten, mert az enyém nincs közöttük.
De most emiatt sem vagyok szomorú, mert mindenütt
ott van az övé. A tegnapi grunewaldi sétánk, a park távolabb
van tőlem, mint most itt a telefon, az Askanischer Hofban.

 

vissza