x Kortárs 2001. 45. évf. 10. sz. október - Elektronikus Periodika Archívum
Kortárs

 

Biernaczky Szilárd

Kós Károly regényei és a néprajz – történelmi vetületben

Az elmúlt százötven év néprajzi kutatásai nyomán meglehetősen világos kép alakult ki a legtöbb európai és jó néhány Európán kívüli nyelvi-kulturális közösség „népéletéről”. Az élesebben figyelő szem azonban hamarosan észreveszi: a mérhetetlenül nagy adattömegben mérhetetlenül nagyok a hiányosságok, helyenként kideríthetetlenek az összefüggések. Sőt, sok esetben csak halovány, töredékes benyomásaink lehetnek a múlt bizonyos korszakainak „néprajzi” valóságáról.

Ami a magyar népélet múltját illeti, ne feledjük, erre a hatalmas hiányra való ráérzés váltotta ki Arany kétségbeesett erőfeszítését az elveszett „naiv eposz” rekonstruálására. Az Árpád-kori királyok idejéből fennmaradt nyelvemlékek legfeljebb csak sejtetnek valamit a korabeli népnyelvből, de a néprajzi képhez szinte még adalékokkal sem szolgálnak. A krónikák forrásadataival kapcsolatos bizonytalanság közismert tény. A Bornemisza lejegyezte ráolvasások meggyőző bizonyítékai a létező népéletnek, de önmagukban – esetleg más szórt adatokkal kiegészülve – ugyancsak kevésnek bizonyulnak a teljes áttekintés megalkotásában. A 17–18. századi verses füzetek már jóval gazdagabb költészeti anyaga is csak egy szempontból – a népi líra kialakulása szempontjából – ad támpontokat.

Ha hirtelenjében támadt emlékképeinket összevetjük Kósa László idevágó tudománytörténeti adalékaival, akkor sem módosul a kép. A népi kultúra emlékei a régi magyar irodalomban fejezetrész Bornemisza művén kívül Temesvári Pelbárt és Pázmány Péter prédikációira, az inkább csak a 15. századtól megmaradt naplókra, beszámolókra, levelekre és topográfiákra hivatkozik. S egy újabb ugrással már 1760-ba érkezünk (Bod Péter Szent Hilariusához, amely Kósa szerint valóságos kis folklórlexikon). De még ha hozzávesszük is az – általa érthetetlen módon nem említett – „krónikák” adalékait vagy a latin írásbeliség folklorisztikai szempontból teljességgel feldolgozatlan adatáradatát, akkor sem jutunk sokkal előbbre.

Mindemellett népélet volt, népéletnek kellett lennie, a népéletnek magában kellett foglalnia mindazokat az elemeket, foglalkozásformákat, helyi közösségi együttélési módokat, szokásokat, tárgyi és szellemi kultúrát, amely minden létező tradicionális társadalom szükségképpeni velejárója. Minek alapján állíthatjuk ezt? Az elmúlt másfél évszázad néprajztudományának eredményei alapján, amelynek rendkívül gazdag adattárai jól extrapolálhatóak, nemcsak sci-fi módjára az időben előre, hanem az időben visszafelé is.

Ezzel a módszerrel a szaktudomány berkein belül elsőként az etnológiában éltek, mondván, hogy a kezdetleges fejlettségű hagyományos társadalmakban még történelemről sem, legfeljebb csak lassú elmozdulásról, változásról beszélhetünk (lásd többek között az E. E. Evans-Pritchard által is teoretikusan körüljárt change kifejezést). Tehát e kezdetleges kultúrák állapota messzi korokra is visszavetíthető. E módszer, illetve az ókori kultúrák relatíve gazdag írásossága tette lehetővé az ókori folklór körvonalainak helyenkénti megrajzolását.

Esetünkben, Kós Károly történeti regényeit kézbe véve fontosabb az a felhasználási mód, amely az irodalomban jelentkezik. Hiszen ahol a szaktudományok csak töredezett képet tudnak festeni, a maga szabadabb, fantáziaelemekkel telített eszköztárát alkalmazva szükségszerűen az irodalom lép előtérbe, és igyekszik szolgálni az emberi szemléletformálódást.

Ha megmaradunk most csak a történelmi leírás, illetve regény műfaján belül, akkor is jól kitapinthatjuk, már az ókori történetírók (Hérodotosz, Thuküdidész, Xenophón, Josephus Flavius, Plutarkhosz, Tacitus, Titus, Livius és mások) is vélt és valós népismeretek garmadáját közlik korfestéseikben: olyan adatokat, ismeretelemeket, amelyek a vezetői csoportok mögött elhelyezkedő széles rétegek életébe engednek bepillantást. Fel is használja ezt egy sor rokon tudományszak, tudván tudva, hogy a felbukkanó adatok sok esetben valószerűek ugyan, de többnyire nem a pontos valóságot nyújtják.

A magyar irodalomban, mint bármely irodalomban, a múlt minél teljesebb megismerésében bizonyosan jelentős szerepet tölt be a történelmi regény, még akkor is, ha megírásának oka nem feltétlenül az Aranyt jellemző hiánykésztetés. Valószínűleg Kós Károly esetében sem a múltról való hézagos képünk pótlása volt az elsődleges motívum, amely őt arra sarkallta, hogy az Országépítőt, a Varjú nemzetséget vagy a Buday Nagy Antalt megalkossa. Mindemellett kétségtelen, hogy e művek – Németh László kifejezésével szólva – érzéki anyagában, környezet-, társadalom- és történelemfestő, képzeleti eredetű vagy valóság- (valóságpótló) rajzában benne foglaltatik a múltbéli világ hiteles megfestésének szándéka.

Kós a Varjú nemzetségben igazából nem a parasztság, nem is az Országépítő hátteréből felvillanó jobbágyság, hanem a „hétszilvafás” kisnemesség, törpebirtokosság hagyományos életét eleveníti fel. A regény egyik rejtett, nagy tanulsága éppen az, hogy ez a társadalmi réteg – ellentétben az elmúlt évtizedek hivatalos besorolásával – nem az uralkodó osztályhoz, hanem kulturális jellemzőit tekintve az alávetett osztályok körébe tartozott. Az író korrajzában igen tanulságos módon a 16. századi erdélyi kisbirtokosok világát felidézve a magyar parasztságnak azt a „pontosabb” arcát mutatja meg, amelyhez a falusi ház fenntartása, a földdel és állatokkal végzett nehéz munka mellett a gyermekek iskolába járatása vagy némely könyvek beszerzése és az olvasás is hozzátartozott.

De lássuk, miben véljük felfedezni az irodalomtörténet legjelentősebb és éppen ezért külön nyilván nem tartott izmusának, az irodalmi folklorizmusnak a megnyilvánulásait Kós műveiben, pontosabban a két regényben.

Már az is mellbevágó, hogy a szöveg egy egészen sajátos stílusú mondattal kezdődik:

„Szelíden öregedő, szomorúan mosolygó őszi napon, de amikor éccakára hóharmat hull a határra.” (5. old.)

Ebben ugyanis az állítmány nélküli mondatokkal operáló, úgynevezett nominális stílus megnyilvánulását érzékeljük. De a folytatásban is a rövidítéses-kihagyásos (bizonyos elemeket elhagyó-elhallgató) szövegkomponálás módszerével találkozunk, ami többek között például Hemingwayre jellemző. A szöveg sorai szinte versekké alakíthatók át:

„A nagy diófa alatt / kerek malomkő asztal, / mellette csepp kis leány. / Tördösgeti a diót…” „Fenn a fán cincogás / és dió pottyan / a kőasztalra. / Éppen a kis leány elé…” „– Cibóka – mondja a fiú. / – Lopja a diót a tolvaj. / Meg tudod fogni? / – Nem. De meglőhetem…” „Vigyázva sompolyog / a fa körül; a kis lány / kerekre nyitott szemmel bámulja: / a szája nyitva, keze a mellén. / Gáspár szeme megkapja / az állatot. / Letérdel. Vesszőt a húrra, / gondosan feszíti, / céloz és hirtelen elpattintja…”

„Az asztalon öreg, / kopott bőrtarisznya, / kézügyben egy-egy csupor bor…” „– Minden itt van, / amivel elindultam / tizenhat esztendeje innen. / A tarisznya apámtól való; / egy öreg könyvet / nagyapámtól jussoltam; / egy keszkenő, / az az enyém volt; / a sarkába kötve öt tallér: / keresztapám uram útravalója.”

„Emberek, akik voltak, / történetek, amik elmúltak, / munka és vigasság, / szemekből kicsordult könnyek / és visszafojtott, eltemetett keserűségek, / duhaj örömök és verejtékes, / véres tusakodások; / minden-minden, kicsi és nagy, / komoly és nevetséges itt él újra, / keveredik, beszél, sír és kacag / a két ember szeme előtt, / a homályosodó szobában.” (5–7. old.)

Ezt az átalakítást az is elősegíti, hogy az írásfolyamat maga – a népköltészetre jellemző módon – egyszerű mellérendelő szerkezetekből, még inkább úgynevezett egymás mellé tevő mondatokból építkezik. Hadd említsük meg, Jókainál előfordul az a megoldás is, hogy a prózai szövegbe ismert vagy kevésbé ismert népdalok sorai illeszkednek.

Ez a szinte népköltészetet idéző balladás stílus gyakran kapcsolódik össze Kós tájleírásaival:

„A valkai Varjúk havasát / Pojána Talharunak hívták és / olyan az a domboldal nyáron, / mint egy virágoskert. / Megette meredek marton / szálas fenyves, / a fenyő felett kősziklás, / bozontos oldal: a »Talharu«. / A füves domb alatt patak, / a patakon túl / lomhán torpanó sötét hegy, / lábától ormáig / sűrű, nyirkos erdő; / alul bükk, aztán fenyő / és fenyő a taréjon túl is, / ki tudja meddig: a Lóhavas az.” (29. old.)

Ha már a regény stíluselemeit feszegetjük, nem térhetünk ki az archaizálás kérdése elől, mivel ezt a feladatot Kós – valószínűleg ösztönös ráérzéssel és így az esetleges buktatókat elkerülve – rendkívül finoman oldja meg. Mindössze annyit tesz, hogy eredeti anyanyelvi kultúrájából tájszavakat, régiesebbnek ható kifejezésformákat, dialektális jellegű szólás- és mondástípusokat mozgósít. Így például a VI. fejezet indításában, ebben a történelmi esszé műfaját is kimerítő leírásban a következő jellemző példákra lelhetünk:

„Azon az őszön Fehérvárról indult el a hírmadár és sebesen, mint a szélvész, suhogott el a respublika felett: meghalt a fejedelem őnagysága.”

„És váltott lovakon nyargalton-nyargalt a szilágysági hegyeken átal Ecsedre.”

„Szamos, Maros annyit nem hozhat, amennyit Patak emészt.” (70–72. old.)

De e népies-dialektális kifejezésekből álljanak még itt az alábbi példák:

„Megyek hazúl.” (Elmegyek hazulról.) (23. old.)

„Szürkölődött és a Hold éppen jött fel a hegyek mögül.” (44. old.)

„Két napon által lélek se lépett a várból ki, avagy oda bé.” (99. old.)

Gazdagon vonul végig a regényen a szokások megjelenítése: ilyen az öreg Varjú Miklós halotti torának a leírása. Még színesebb, bár drámai elemekkel összeszövött a táncmulatság felelevenítése. Különösen jelentős részt alkot az építések leírása, amely nyilvánvalóan Kós eredeti szakmájával, másrészt a népi építészet történeti vonatkozású felderítésére tett kísérleteivel áll szoros összefüggésben. Rövid, de igen élvezetes leírást kapunk arról, hogyan épült meg a Pojánán a Varjúak nagy háza:

„…Nyár elején, hogy Gáspár hazakerült, nekifogtak. A templomos, hűvös fenyvesben egy hosszú hónapig csattogott a balta és zengett a kétkézi erdei fűrész: a fekete, öreg fenyőrönkök lefeküdtek a mohára. A rönköt lehúzatták a lovakkal a helyire. A követ csak hengeríteni kellett a Talharuról, odament az magától.

Kaszáláskor helyén volt a matéria mind.

Ősz végire pedig készen voltak nagyjából. A nagyudvar bekertelve ki kővel, ki boronával, ki hegyes karó közé fonott kerttel. Külön pajta lónak, marhának, eresz a juhnak; szekérnek, szánkának szín. És a ház is. Magos, csúpos fedele zsindelyezve, a tornác tölgyfaoszlopokkal, ajtó, nyíló ablak szépen. Pitvarban, első házban cserepes tűzhely, hunyadi zöld kályhával rakva, a közök veres míniummal húzva szépen. Még arra is ráért unalmas, esős napokon Gáspár, hogy az ablakhólyagokra csillagot, madarat, virágot szurkált ki az árral, hogyha besütött a reggeli nap, hát csupa öröm volt látni a falon a cifrákat.” (31. old.)

Néhány lappal később felbukkan a monostori szent eklézsia nagy elhatározásának, a templom újrazsindelyeztetésének a leírása (34. old.).

Sőt, feltárul a kisbirtokosi házbelső is, amikor a mű két szereplője, Basa Tamás és lánya, Anna – a Varjúak távollétében – Pojánára vetődnek:

„…Basa Tamás úr a kemencetűz mellett melengedik, kis Anna járja az idegen házat. Megnéz mindent és meglát mindent: a nagy, faragott bükkfaszuszénkot, a fiókos asztalt, az írott karosszéket, a tálast a falon, négyágú hímes gyertyatartót, a vasalt tölgyfaládát, a szegellettékát, puskát és puskaportartókat, hótalpakat, szarvasszarvakat a szegelletbe hányva. Megtapogatja a falon köröskörül aggatott puha, meleg vadbőröket. És szívja bé a gyantaszagot, aki mindenünnen megcsapja.” (36. old.)

Ha már a szokásoktól a munkatevékenységek felé fordultunk, nem lehet meg nem említeni a palántázásnak azt a néprajzilag is pontos leírását, amely Varjú Gáspárnak a molnárleány Ilonhoz, Vitéz Ilonához, későbbi feleségéhez való érkezésekor köti le figyelmünket:

„A palánkon túl, a kertben leány palántázik és énekel hozzá. Fehér ingben, pendelyben, kendője nyakába csúszva és mezítláb. Felakasztott kötőjében a palánták és a leány az ágyasok közt guggolva mutatóujjával fúrja a poronyu földbe a lyukat, abba a palántot és két kézzel nyomja hozzá a földet. A nap ragyogva süt és egy bolond fiatal almafa teljes pompájában virágzik. A leány az ágyás végire ér és feláll. Hátrarázza szemébe hullott haját, kinyújtózkodik, hogy inge piros kötője elpattan a nyakán. A nap arcába süt és homlokán izzadság ragyog.” (96. old.)

S nem mehetünk el szó nélkül a falusi iskola Kós-féle megidézése mellett sem:

„Monostoron oskola van. Addig-addig tusakodtak az emberek, amíg csak megcsinálták közös akarással. Gyerőffy Mihály uram, a nagyúr is segített, és az erdőből fát, a faluban fundust ajándékozott oskola használatára és mester tartására földet. A nemesek is, azok is adtak búza- és zabkommenciót, mézet és makkoltatást, legelőjusst és szénaporciót; a jobbágyság munkát, új verejtéket.

És a monostori iskola megtelt gyermekekkel. Kicsikkel, nagyokkal, leányokkal, fiúkkal, jobbággyal, nemessel. Bocskorossal és csizmásokkal. A valküi gyermekeket is elhozták tél felé, hogy bár egy-két hónapig tanuljanak betűt. Hoztak érte a mesternek fát szánkával és szalonnát karácsonytáján.

Amikor beállott az ősz, a gyermekek reggelenként táblájukkal oskolába mentek és déli harangozáskor jöttek haza nagy éhesen.” (203. old.)

A néprajz egyik legújabb kívánalmának tesz az író itt eleget, amennyiben a paraszti kultúra nem egyoldalúan a szóbeliségben, hanem a szóbeliség-írásbeliség sajátos együttesében tárul elénk.

A regény elemzésének végére hagytuk az irodalmi folklorizmus legárulkodóbb jegyeit, a nem is kisszámú versidézetet, amelyek között találhatunk balladaindító szakaszokat, ráadásul ismétléssel (95–98. old.):

Nem szoktam, nem szoktam
Hajnalban felkelni,
Piros hajnal előtt
Véres ruhát mosni…
…Könnyemmel áztatni
Jajszóval sulykolni,
Könnyemmel áztatni
Jajszóval sulykolni…

És találhatunk régies borköszöntőt egy újabb táncmulatság leírása kapcsán (227. old.):

Ökör iszik kelve
Ember barátságért
Jó bor e’ gazda
Jó szőlő hozta,
az Úristen áldja
Aki ezt kapálta,
aki ezt hozatta,
Aki ezt megissza.
Vivat sincera sincerorum sinceritas.

Egy fájdalmas szavú rabéneket, amely a tatár fogságba esett erdélyi fiatalok váltságának gyűjtésekor hangzik el (242–244. old.):

Tizennyolcezren
Vagyunk nagy ínségben
Tatárok kezekben
Szörnyű ínségekben.
Nyolcszázat hajtottak
Az Vörös tengerre,
Mint ártatlanokat
Az veszedelemre.
Kérjük szép Rákóczit,
Mint kedves urunkat:
Szánja meg gyermekink,
Özvegy feleségink.
Bízunk az Istenben,
Hogy szép jövendőben
Kiszabadít minket;
Könyörül népein.

Végül pedig egy csokorra való igen régies, a II. Rákóczi György-féle zavaros korszakot jellemző történeti éneket (232–234. old.), íme közülük az egyik:

Toldalagi Mihály fogja két kezemet,
Székely katonája kötözi testemet;
Mi dolog vitézek, hogy éngem kötöztek,
Talán nem vétettem én soha tinéktek.
Szép Erdélyországban volt énnékem hírem;
Vitézek virága vala az én nevem.
Hűséges inasom, jó Varju Gáspárom
Ugorj a lovadra, fuss Gyalu várába,
Mondd meg: rabbá tettek, térgyig vasba tettek,
Rákóczi szavára tömlöcbe vetettek.

Az Országépítő című regény hasonlóan gazdag paraszti világot idéző mozzanatokban. Jóllehet itt a mezőgazdasági munkák a korhűség jegyében természetesen a szolgák, jobbágyok kapcsán bukkannak elő, míg a tradicionális társadalom más szegmentumai (hadviselés, fejedelemválasztás, a régies társadalomstruktúra „hatalmi” megnyilvánulásai stb.) az úgynevezett szabadok, tehát a vezető osztállyal összefüggésben tárulnak elénk.

De hadd kössünk itt is egy csokrot az archaizálást helyettesítő régies és népies kifejezésformákból:

ami helyett itt is, mint a Varjú nemzetségben számtalanszor: aki

„Jól eresztett az árpa.” (17. old.)

„a magyari Nagyúr most megint keményen tusakodik az örök aratóval, aki talán már itt van közöttük és számon veszi az ő gabonáját, ha vajjon érett-e…” (17. old.)

„Mondta, hogy a tónál jártában vett hírt rólam, s eljött atyafilátóba.” (20. old.)

„A horkák nagy-híres hadnagyok voltak régtől óta.” (110. old.)

„Ezzel a hírrel teleltek be az emberek… és Abafia Sámuel elkapta feleségül a Nagyúr testvérhúgát.” (223. old.)

„…az erdőelvi tartomány napnyugati felén minden föld és minden népek uralta Gyula vajdát. De sok idővel azelőtt, hogy Térény vezér bejött volt oda, szállottak a nemzetségek a Kalota szögére és a Küküllőn túl való hegyekre…” (336. old.)

Ami a paraszti életet idéző munkaleírásokat, szokásmegjelenítéseket illeti, ezúttal is gazdag példaanyagra lelhetünk.

Kós írói telitalálata az, ahogyan a nagybeteg Géza fejedelem megidézésével indítva a regényt elvonultatja előttünk a mezőgazdasági munkák egész sorát (7–15. old.). Ebbe a jelenetbe illeszkednek bele az építés (a templom felhúzásának) mozzanatai, majd a képsor végén a főszereplők egy része is elénk lép (István maga, anyja, Sarolt meg Csanád ispán).

A másik, néprajzilag is értékelhető jelenet a vásározás leírása, amelynek különös érdeme egyrészt, hogy érzékelteti, a tradicionális világban mily sokféle nyelvet beszélő nép (székelyek, besenyők, kabarok, bolgárok, szlávok, görögök, böszörmények, zsidók, lengyelek, oroszok) találkozhatott össze és érintkezhetett egymással; másrészt a régies kézműves-foglalkozásokra is utaló és a vásári árukat bemutató felsorolás elemi erővel érzékelteti a népélet jelenlétét (82–84. old.):

„…Az idegen kalmárok selymet hoznak és bársonyt és egyéb kelméket. Hoznak csattokat és kösöntyűket, gyűrűt és boglárt, nyakba való láncokat és pitykés öveket. Fésűt hoznak és tükröt, gombot és tűket. Aranyból és ezüstből való holmit, de rézből való holmit is a szegényebb népeknek. Hoznak fűszerszámot és jószagú vizet és hoznak édes bort és olajat. Hoznak késeket és szekercéket és egyéb szerszámokat és hoznak edényeket, amilyeneket errefelé nem csinálnak. De szent emberekről és asszonyokról való tarkán írott aranyos képeket is hoznak a vásárra, meg rézből való kereszteket, akikre reá van szegezve a felfeszített Krisztus. És hoznak drága prémeket az északi hideg országokból és hoznak rabokat. S az itt való népek állatot hajtanak ide, lovat és marhát és juhot. És hoznak gyapjút és mézet, meg sajtot, napon szárított húst és füstölt halat és hoznak marhabőrt meg juhbőrt, úgy nyersen csak, vagy kidolgozva is bocskornak, sarunak, csizmának és ujjasnak valót, hoznak meleg szőttes gyapjútakarókat és szőrből vert nemez takarókat. Hoznak kész bundákat és kucsmákat és nemezből való csizmát. És nyerget meg lószerszámot, baltát, meg csákányt, meg ijjat és nyilat, kopja- meg lándzsahegyet.”

A szokásokat illetően elsősorban a fejedelemválasztásnak, István pajzsra emelésének előkészületeit és beteljesítését, vagyis a magyar történelem utolsó nagy pogány ceremóniájának a leírását (103–120. old.) kell említenünk. Ennek az írói szempontból is remekbe szabott nagyjelenetnek bizonyára érdemes volna egyszer a néprajzi-etnológiai elemzését elvégezni.

Úgy tetszik, Kós eredeti foglalkozása ezúttal is át- meg átszűrődik a regényen. Az építmény-, építkezés-, épített környezeti leírások egész sorára bukkanhatunk például Géza, majd Ajtony várudvarának és környékének jellemzésénél (7–14. old., 41. old.). Az utóbbit idézzük:

„A töltés előtt lobogó fáklyákkal szolgák várták a vendégeket és bent a kerek várudvar közepén két nyársrahúzott borjút sütöttek a tűznél. A tűz pattogva nagy lánggal égett és az emberek szüntelenül rakták reá a száraz hasábokat. A levegő itt a víz között nyirkos és a tűz a szúnyogok ellen is szolgál. A tűzvilág reszkető, vörös fellobbanása egyszer-egyszer megvilágította a gyűrűfalhoz ragasztott vályogos kunyhókat és náddal fedett színeket, meg lóállásokat és a fal tetejéről, a kapunál, égre meredő öt hosszú karó hegyébe szúrt formátlan, nagy, fekete gombokat.”

Az író az Ajtony vezér területén felhúzott görög templom épületét is felvillantja:

„A görög papoknak Ajtony vezír templomot és monostort épített szent János tiszteletére. A templom kőből épült és kerek közepére sok ablakos kupola borult és ez a kupola vörös rézzel volt borítva. A monostor a templom mellé épült, de már csak fából a kőfundámentumra. Derék épület volt, négyszegeletes kicsi udvar köré építve és az udvar felé körös-körül oszlopos tornáccal, az udvar közepén kőkávás kúttal. Csendes, árnyékos, hűvös hely volt ez a monostor és a fekete süveges, szakállas papok lárma nélkül, némán, lassan suhantak ide-oda.”

A Gyula székhelye, Gyulafehérvár városias környezetének a vásározás bemutatását követő megelevenítésénél (84–85. old.) ugyancsak elénk rajzolódik az épített környezet:

„És Gyula úr apja építette meg a vár piacát is úgy, ahogyan az most áll. A kőtemplomot és melléje a papok házát és oskoláját, a piac más oldalán meg a régi kisebb ház helyén az új vajdai házat. Ezt kőből indították, de amikor készen volt, tetejébe még egy házat raktak fagerendákból, hogy minden emberek megcsodálták. Emellé a várnagy házát, akiben a testőrző tiszteknek is szállása van, meg az íródeákok szállása, meg a belső szolgáké. A piacot más két oldalon is házak kerítik, de azok kisebbek és hitványabbak. Az egyik oldalon a vajdai ház tőszomszédja a nagy magazin, azután a testőrző katonák kaszárnyája. Azután egy házban az udvarbíró, másban a számtartó szállása, és az udvarokban megint szolgaházak. A más oldalon véges-végig a bazár terpeszkedik a piac felé tornáccal.

A vár piacán túl a falakig szűk sikátorokban a vári míves emberek műhelyei vannak, meg a szállásai: a kovácsoké, szekércsinálóké, szíjgyártóké, csizmadiáké és sarukészítőké, nyergeseké, szűcsöké, takácsoké; más uccában a pékműhelyek, meg a mészárosok székállásai és a halárusok bódéja. Ismét más uccában a papok mívesei: a képírók, aranymívesek és ötvösök, a fal mentén a vári talpasok szállásai és lópajták, meg színek. Meg volt építve ez a vár úgy, hogy már nem volt hely benne több.”

Mindehhez a vár környezetében élő szolgák szálláshelyeinek a számbavétele is hozzátartozik:

„A várdomb alá szorultak mindenféle szolganépek kalyibái és a rabok szállása, azután a vadászok, halásznépek és földmívelők hurubái, a vízhez közel a hajósoké. A vártól a hegyek felé való lankás oldalban a gulya, meg a ménes téli udvarai voltak elkerítve, és kettőjük közt a szalma- és szénakazlak, meg a gulyások és csikósok sátrai. Megint külön elkerítve a juhok téli állása.”

S persze nyilvánvalóan szó esik egy helyütt várkastélybővítésről:

„Esztergom várában az új Isten kőtemploma készen lett karácsonyra. De a görög kőműves mestereket ott marasztalta az Úr: szűk immár a palota, ha német hercegasszony jő ide új asszonynak; toldani kell hozzája és ezt már kőfundámentumra, kőből való alsó házakkal, mint erdőelvi Fehérvárában. Így azután egész télen kopácsolták, faragták a követ a mesterek. És ácsok is dolgoztak egész télen a gerendákon, félfákon, oszlopokon; asztalosok ablaktáblákon, ajtószárnyakon; lakatosok kilincseken, karikákon, fordítókon.” (125. old.)

Sőt, a nagytemplom építésének mozzanatai is az olvasó szeme elé tárulnak (262–263. old.).

A regény különös értéke, hogy minduntalan megidézi azt a magyar őstájat, amely lényegében a Tisza szabályozásával tűnt el Magyarországról a 19. század folyamán. De ebbe a hatalmas ártereket, vizes-lápos vidékeket magában foglaló őstájba Kós nem átall belehelyezni egy olyan kőutat, amelyet persze a honfoglaláskor magyarjai bizonytalanul emlegetnek. Mi viszont sejtjük, hogy egy vélhetően római kori terepműről lehet szó. Jól illik ebbe a képbe a tutajok leúsztatása a Maroson:

„A Maros lapos partja teleszórva fenyőfa tutajokkal és egyes hosszú fenyőfatörzsekkel. A parton révház, s lánchoz kötve derék komp.

– Ha a víz megindul tavaszkor, idáig hozza a kicsi tutajt le, akit az erdőelvi hegyekben kötnek. Itt megvásárolják a tutajt a bolgár, avagy görög köpecek, és összekötik a nagy tutajokat. S a fa menyen le a Tiszára, Dunára és onnan tovább. Ki tudja meddig? Mindig így volt ez itt. Ez a vigyázó szállás is a dombon, mindig itt volt. Írott kövek vannak itt körös-körül, de nem igen tudják elolvasni róla a rovást. Apáinkról maradt ránk, amikor Árpád vezír a magyari nemzetségekkel a Duna mentére szállott alá a hegyekről…” (69. old.)

Mindennek alapjául újkori (vagyis 19–20. századi) néprajzi ismeretek szolgálhattak. De ennek az akkor még jelen lévő és tudatosan megjelenített őstájnak köszönhető az is, hogy István képes megfutamítani Konrád császár mindjobban a sárba beléragadó hódító hadait:

„Egy hét múlva Konrád császár átlépte Hainburgnál a gyepűt és betört az országba a birodalom seregével. … A gyepűnél senki a sereg útját nem állotta. Csak messziről látták a délnek visszahúzódó kopjákat. De a gyepűn belül út sehol és süllyedős, mocsáros a föld mindenütt.

A császár délnek kanyarodott, mert úgy mondták, ott könnyen átkelhet az esőtől megduzzadt Lajtán a sereggel és a podgyász szekerekkel. Vígan indult a magyar földön, de lassan, nehezen haladt és sokszor elakadt a sereg, meg a szekerek. A lovakat sokszor úgy kellett kihúzni a sárból. Késő éccaka értek a folyóvízhez és ott letáboroztatott a császár. (…) Harmadnapon megint vizesebb helyen vitt az útjuk, a szekerek minduntalan elakadtak és sokat nem is húzhattak ki a sárból. S lovak dűltek ki és katonák lovastul fulladtak a hínáros mocsárba. Sok helyütt fákat kellett dönteni és hidat rakni a süllyedő földre le. Az elöljáró kalauzok sokszor eltévedtek, mert az utak be voltak vágva.” (408–413. old.)

Néprajz és történelem sajátos összefonódásának lehetünk tehát tanúi Kós két irodalmi főműve esetében. Nem kétséges, hogy a szerző nagyfokú tudatossággal illesztette be regényeibe mindazokat az elemeket, amelyek a magyar paraszti kultúra feltárása során váltak ismertté. Még akkor is, ha egyrészt nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, hogy amit alkot, az az irodalmi folklorizmus kategóriájába tartozik, illetőleg nem volt szándékában semmiféle izmust megjeleníteni, amikor regényt írt.

Ha e néprajzi mozzanatoknak a forrásait vizsgáljuk, akkor világosan kell látnunk, hogy más írókhoz – Móriczhoz, Kodolányihoz vagy a legújabb időkben például Szentmihályi Szabó Péterhez – hasonlóan írásainak alapjául a teljes magyar művelődéstörténet szolgál. Talán nem olyan erőteljes esetében a tudományos érdeklődés, mint Kodolányinál, nem olyan elmélyült alapossággal igyekszik könyvei nyelvezetében archaizálni, viszont benyomásunk szerint az eredeti környezet hatása jóval erősebb, mint az említetteknél. Kodolányi – egyébként kétségtelenül nagyszerű – régi magyar kultúrát idéző betétei (például a Julianus barátban sámánénekek, a Fehérlófia-mese vagy a Virágnak virága kezdetű ének stb.) egyképpen olvasmányélményekből (finnugor sámánénekközlésekből, krónikákból, mesegyűjtésekből, szöveggyűjteményekből) származnak. Kós esetében viszont a Varjú nemzetség énekes példáit az Országépítőben felfedezhető egészen különleges példával, egy István szájába adott bibliás-népi példabeszéddel egészíthetjük ki (379–380. old.):

„…És Walter jelentette, hogy az egyik tornyot holnap rakni kezdik:

– Jó lessz-é az alja? Erős-é ott a föld?

– Kemény agyag, Uram. Országot lehet arra építeni, nem tornyot.

– Vigyázz pap, itt vigyázzál jól, s itt ne csinálj bolondot csak. Ha jó a fundamentum, akkor, ha összedűl is a fal, kicsi dolog felépíteni. Ha kivágod a fát, de ép a gyökere, kinő a fa megint; mert a gyökér a fa, s nem a korona.

Az asszonyokhoz értek, s azok most meghajoltak s köszöntötték a királyt:

A király folytatta; s most az asszonyokhoz fordult:

– Sokat építettem én már, Úrasszonyok. Amióta eszemet tudom, s magam ura vagyok, mindig építek, csak építek…

Szeme az özvegyasszony szemével találkozik, s tovább mondja:

– Még akkor is, amikor azt hiszik, hogy rontok. De a földet elsőbben takarítani kell, kivágni a töviset és kiszedni a követ és gyökereket, azután felhasítani a föld bőrit, hogy gabonát teremhessen. És mély sebet kell beléje vájni, hogy templomot építhessünk…”

Mindezek láthatóan eredeti kultúrájából fakadnak. (Talán csak a Varjú nemzetség történeti énekei mögött rejlik olvasmányélmény.)

A történelem/művelődéstörténet/nyelvészet és a néprajz mellé Kós esetében egy különleges érdeklődés, illetve ismeret párosul: a történeti népi építészetre irányuló vizsgálatainak az írói lecsapódása. Elemzéseinkben többször is érintettük, az író milyen gazdagon jeleníti meg a régies épített környezetet, amelyből sem a jobbágyság, sem a bocskoros nemesség szálláshelye, lakóháza, sem a különféle felekezeti templomok, sem a régi magyarokra jellemző föld- vagy palánkvár, sem az István kori vagy II. Rákóczi György kori vár és környéke nem hiányozhat. E leírások igen nagy értéke, hogy rendkívüli szakmai pontossággal rajzolódnak ki az építési munkák módjai, eszközei, anyagai. S mindehhez kapcsolódik néhány épületbelső ugyancsak erőteljesen atmoszférateremtő bemutatása.

Ezek tehát a források, amelyeket az elemző első olvasásra megállapíthat. A források valóságos, filológiai alaposságú gyökeréig lenyúlni – ez lehet majd a kutatások egy újabb lépése.

Most inkább egy folklorisztikai szempontú irodalomesztétikai megállapítást szeretnénk kimondani. Mégpedig azt, hogy – bár Kós vonzódásai és elköteleződései folytán aligha írhatott volna mást és másképpen, mint éppen ezeket a nagyon magyar témájú regényeket, és éppen ilyen megközelítésben – ezekben a nagyszerű alkotásokban a legnagyobbak szintjén építi be a mű szövetébe az úgynevezett „néprajzi elemeket”. Egyetlen pillanatra sem tűnik úgy, hogy üres díszek arzenáljáról, afféle couleur locale-ok alkalmazásáról lenne szó. A Varjú nemzetségben a direkt folklórforrások, a versbetétek ugyanúgy a drámai építkezésmód előrevivő elemei közé tartoznak, mint a két regény gazdagon sorjázó táji-történeti-néprajzi színekből kikevert kor- és környezetfestései.

Külön elemzés tárgya lehetne, milyen szervesen épülnek be ezek a háttérteremtő leírások a művek drámai menetébe, abba a szerkesztésmódba, amelyet illetően általában véve is mintha a már említett és Hemingwayre ütő kihagyásos (vagyis bizonyos eseményelemekre való utánagondolást az olvasóra hagyó) írói technika valósulna meg.

Befejezésül egy egészen különleges jelenségcsoportot szeretnénk feltárni az Országépítő sajátos összetételű nyelvi szövetéből. A jelenségcsoport és a ráérzés vélhetően folklorisztikai, műfajelméleti jellegű, a számba veendő jelenségeknek a regény menetében betöltött szerepe viszont bizonyára az irodalomtudomány eszköztárát igényli. Arról van szó, hogy az Országépítőben egész sor olyan leírástípus szerepel, amelyet jobb híján a homéroszi és bizonyos ma élő szóbeli eposzok egy szerkezeti elemére, epizodikus típusára utalva „seregszemlének” (más terminológia szerint: katalógus) nevezhetnénk.

Az Iliász megfelelő pillanatában a vak lantos felsorolja a Trója alá érkező seregeket, számba véve a vezért és néhány jellemző vonását vagy családját, a hajóit, legénységét, kiegészítve ezt a jellemzést néha egy-egy sajátos további mozzanattal. A gaboni-kameruni bulu-fang-beti csoportok az egyiptomi korból eredeztethető és mvet névre hallgató hangszerrel kísért eposzaik között máig életben tartanak egy olyan szövegtípust is, amely a halandóknak a halhatatlanokkal vívott küzdelmét, a halhatatlanság megszerzésére irányuló, nyilvánvalóan bukásra ítélt törekvését állítja a középpontba. E szövegekben egy helyütt a rituális vétség miatt a halhatatlanok világából a halandókhoz száműzött főhősnek a varázsló jelöl ki büntető célú tartózkodási helyet. Miközben a törzsi varázsló varázsszereit alkalmazva képzeletben végigjárja a lehetséges nemzetségek szálláshelyeit, egy valóságos eposzi seregszemle rajzolódik elénk. Ugyanebben a szövegben találhatunk egy különös szépségű lírai részt, amely viszont a hajnalban ébredő madárvilágot idézi ugyancsak seregszemle formájában.

Vegyük szemügyre most Kós Országépítőjének a szövegtestét. Elsőként a fejedelemválasztás előkészületeinek leírásából idézünk egyetlen elemet:

„Éjféltájt érkeztek a Huba nemzetségek. Csendben jöttek és kevés néppel. Mogorván. Csatakos, nyirkos őszidő volt és ilyenkor ez a rendesen izgága nép rosszkedvű. Másnap jöttek délfelé az Ond törzs nemzetségei…” (109. old.) – és így tovább.

Ugyanez a motívumépítkezés és fogalmazási mód bontakozik ki a koronázási előkészületek esetében:

„Tibold úr tatai majorságába szállottak meg a bajorországi Henrik herceg atyafiságából való lovagok és főemberek, meg Burkárd úr, az ostmárki, feleségestül, fiastul. És odaszállott Ottó császár képében a frank földről való Konrád gróf, páncélos vitézeivel. Lengyel Boleszló vidám vitézei Hunt úr garamparti házába szállottak és odaszállottak kióvi Vladimir úr bundás bojárjai” (194. old.) – és így tovább.

A koronázási szertartás menetében egy másik mozzanat, az ajándékok és levelek átvétele is a seregszemle típusú felsorolást jeleníti meg:

„A fapapucsos, barnacsuhás József barát járul eléje. Kezében pergamen-tekercs és a pergamen-tekercsről vastag zsinóron gömbölyű pecsét lóg; a pecsét ólomból való, a levelet a pápa úr küldte…” „Másodiknak Konrád gróf lép István elé, kezében láncsa, s a láncsa hegye aranyos…” (204–205. old.) – és így tovább.

De nem tudunk nem említést tenni arról a felsorolásról, amely a marosi püspöki székhely, pontosabban a frissen megépített templom felszentelésekor történik meg, ezúttal persze az előbbitől némileg eltérő szereplőkkel, hiszen az István király élete jóval későbbi időszakában zajló eseményen már az elmúlt időben kiszélesedett keresztény vezető réteg is megjelenik, másrészt – nem fejedelemválasztásról lévén szó – az egyházi ünnepen az alávetett osztályok legkülönfélébb rétegei is helyet kapnak:

„Legelöl, mindenki más előtt és középen állanak egymás mellett Vazulfia Béla, meg Imre herceg és velencés Péter úrfi; mind a hárman hadi gúnyában, ragyogó sisakkal és páncélosan, kardosan. Megettük tulatiszai urak és főemberek a templomhely egész szélességében… Baloldali szélén a templomnak, a határ-oszlopnak támaszkodva áll Csanád istpán, mellette a szegedi, meg csongorádi, bihari, meg a szatmári ispánok, megettük a kevei várnagy és más várnagyok, vári tisztek és sereghadnagyok. Az ispánok mellett Árpád törzséből való nemzetségi főemberek: Ákosok, Soltok, Dobokák, Szalókok, akik még Géza úr biztatására kerekedtek volt fel tuladunai szállásföldjükről és az alsó Szamos mellékén meg a Meszes alján fogtak maguknak földet… Külön csomó mellettük a Kende törzsbelieké; s a Kaplony, Balog, Ogmánd és Semlyén nemzetekből mutatóból jött el csak néhány úr… Újból más csomóban állnak az Ond törzsbeli nemzetségek, a Vaták, Csoltok, Barsák, Ladányok, akik Biharban, s fel Szatmárig, s napnyugat felé a Tiszáig legeltetnek. … Azután talpig vasban Wolfer comes állott szélesen és mellette jobbról és balról a német zászlóbeli úri főlegények, s azok is talpig vaspáncélban. … Az urak, s főemberek megett vári szolgáló népek és mesteremberek, kalmárok, meg katonák és szabadvitézek, vadászok és csikósok, földmívelők és halászok, várbéliek és tanyákról, majorokból való népek, meg a messze pusztáról való, és erdőkből, meg vizek mellől való népek.” (369–371. old.)

Amint az előzőekben is azon akadtunk el, vajon pontosan honnan is meríthette ismereteit Kós Károly, ezúttal is felmerül a kérdés, nincs-e valamilyen előképe ennek a vélhetően nem csak egyszerűen írói spontaneitásból fakadó szerkezeti megoldásnak.

Egy tény: e sajátos, nem eposzi, hanem regénybeli „seregszemlék” egyrészt hatásos támpillérei a Kós-regényt jellemző, rendkívül erőteljes formában megvalósuló epikai folyamatnak. Másrészt bizonyítékul is szolgálhatnak némely irodalomesztétikusok (gondoljunk például Szerb Antalra) kezében. Mégpedig arra vonatkozólag, hogy íme, minden kétséget kizáróan a mitikus elemekből épülő és hősmesei jellegű archaikus eposz, a mitikus és történelmi elemeket egyaránt magába foglaló és részint írásossá váló klasszikus, dinasztikus, ókori vagy feudális eposz, majd az írásosság megerősödésével megtermő számtalan átmeneti, romantikus, lovag- és kalandregény típusú, széphistória jellegű eposz/epikus alkotás, illetve a mindebből felépülő műfajsor legvégső szegellete: az újkori regény. Az a műfaj, amelynek történeti típusában a jelek szerint igen régies szerkesztési megoldások is felbukkanhatnak, és e megoldások jelentékeny szerephez juthatnak a drámai események kiteljesítésében.

 

FELHASZNÁLT MŰVEK LISTÁJA

ARANY János
1962 Naiv eposzunk, in: Összes művei, X. kötet: Prózai művek 1., szerk.: KERESZTURY Dezső, Budapest, Akadémiai Kiadó, 264–274., 608–611. old. (eredetileg: 1860).

BELINGA, Samuel Martin Enő
1986 A mvet költészeti hagyomány Közép-Afrikában (Kamerun, Gabon, Egyenlítői Guinea), Helikon (Budapest), XXXII., 3–4., 332–347. old. (Studia Africanistica Hungarica, 2) 1978 L’épopée camerounaise mvet. Moneblum ou l’homme bleu, Yaoundé, C.E.P.E.R. (Centre d’Édition et de Production Pour l’Enseignement et la Recherche), 287. old.

BIERNACZKY Szilárd
1973 Petőfi „dalai” a nép között. Vázlat a folklorizálódási folyamat kutatásához, Filológiai Közlöny, XIX., No. 3–4., 349–398. old.

1976 Cesare Pavese’s Folklorism, Acta Ethnographica, No. 3–4, 275–295. old. (Kisebb módosításoktól eltekintve azonos: Mitosz, folklór, etnológia, irodalom – Pavese folklorizmusa mint művei szemiótikai rendszerének tengelye, in: A társadalom jelei, Budapest, Népművelési Propaganda Iroda, 21–39. old.)
1980 „A népdalok hőse” – megjegyzések Jókai folklorizmusáról, Előzmények és tervek a Folklore Tanszékről (Budapest), No. 12., 14. old.
1983 (1984) Folklór az afrikai irodalomban. Megjegyzések Chinua Achebe Széthulló világ című regénye kapcsán, Afrikanisztikai Hírek, II., 12., december, 3–14. old.
1986 József Attila és a folklór, Forrás, XVIII., 7., 18–21. old.
1994 Előfeltevések az afrikai folklorizmus kutatásához, in: ÚJVÁRY, Zoltán szerk.: In Memoriam Sztrinkó István, 467–502. old. (Folklór és Etnográfia 85).
1996(1994) Az afrikai eposz típustana, kandidátusi értekezés, Budapest, MTA Doktori Bizottsága, 268 old.
2000 Kodolányi folklorizmusa, in: BIERNACZKY Szilárd szerk.: Kodolányi helye és szerepe a magyar irodalomban, Budapest, Mundus Kiadó, 18. old. (előkészületben).

BORNEMISZA Péter
1977 Ördögi kísírtetek, válogatta, szerkesztette, az utószót és a jegyzeteket írta: NEMESKÜRTY István, Budapest, Magyar Helikon, 173 old.

ERDÉLYI István
2001 A Magyar Honfoglalás és előzményei, Budapest, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, kb. 185 old. (kiadás előtt).

EVANS-PRITCHARD, E. E.
1962 Anthropology and History, in: Essays in Social Anthropology, London, Faber and Faber, 46–65. old. (eredetileg: 1961).

FRISNYÁK Sándor
1990 Magyarország történeti földrajza, Budapest, Tankönyvkiadó, 213 old.

GALL, Anthony
2001 Kós Károly műhelye, Budapest, Mundus Egyetemi Kiadó, kb. 450 old. (megjelenés előtt) (Magyar Építőművészet sorozat, 3).

GULYÁS József
1925 Jókai és a népdalok, Ethnographia, 26., 2., 133–148. old.

HERCZEG Gyula
1976 (1979) A modern magyar próza stílusformái, Budapest, Tankönyvkiadó, 270 old.

HÉRODOTOSZ
1989 A görög–perzsa háború, ford.: MURAKÖZY Gyula, Budapest, Európa, 807 old.

HOMÉROSZ
1960 A hajók felsorolása, 2. ének, 484–779. sor, in: Iliász, ford.: DEVECSERI Gábor, Budapest, Magyar Helikon, 39–46. old.

JÓKAI Mór
1973 A népdalok hőse, in: Összes Művei. Elbeszélések, 3. kötet, Budapest.

KATONA Imre
1982 Néma népéről éneklő fekete bojtár. Sinka István költészetének népisége, Forrás (Kecskemét), 14., 2., 30–61. old.

1998 A folklór és a folklorisztika általános problémái, in: VOIGT Vilmos szerk.: A magyar folklór, Budapest, Osiris Kiadó, 16–37. old.

KERESZTURY Dezső
1941 Az új magyar népiesség, in: ECKHARDT Sándor szerk.: Úr és paraszt a magyar élet egységében, Budapest, Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karának Magyarságtudományi Intézete, 187–211. old.

KESZEG Vilmos
1991 A folklór határán. A népi írásbeliség verses műfajai Aranyosszéken, Bukarest, Kriterion.

KODOLÁNYI János
1966 Julianus barát, Budapest, Magvető, 882 old.

KÓS Károly
1925 Varjú nemzetség, Krónika, Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 227 old.

1934 Az Országépítő, Történeti regény, Kolozsvár, Erdélyi Szépműves Céh, 1–2. köt., 183 + 261. old.

KÓSA László
2001 Előzmények, in: A magyar néprajz tudománytörténete, Budapest, Osiris Kiadó, 26–36. old.

KOVÁCS Endre – SZEPES Erika
1991 Seregszemle, in: Világirodalmi Lexikon, 12. kötet, Budapest, Akadémiai, 788. old.

MÓRICZ Zsigmond
1960 Erdély, I. Tündérkert, II. A nagy fejedelem, III. A nap árnyéka, Budapest, Szépirodalmi, 368 + 498 + 391 old.

NYIRI J. Kristóf – SZÉCSI Gábor szerk.
1998 Szóbeliség és írásbeliség: A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig, Budapest, Áron Kiadó, 294 old.

ORTUTAY Gyula
1962 Az iskolai nevelés szerepe parasztságunk kultúrájában, Ethnographia, 73., 4., 497–511. old.

SOLYMOSY Sándor
1925 Jókai és a magyar nép, Ethnographia, 26., 1., 1–15. old.

SOMOGYI Sándor
1983 A magyar nép kialakulásának és honfoglalásának földrajzi környezete, nagydoktori disszertáció, Budapest, MTA Földrajzi Kutató Intézet (MTA Doktori Bizottsága).

SÜKÖSD Mihály
1977 Hemingway világa (2. bővített kiadás), Budapest, Európa Kiadó, 208 old.

SZABÓ László
1981 A paraszti olvasás és a folklór, in: NIEDERMÜLLER Péter: Folklór és mindennapi élet, Budapest, Népművelési Intézet (Folklór, Társadalom, Művészet, 7), 31–59. old.

SZENTMIHÁLYI SZABÓ Péter
1980 Avarok gyűrűje. Történelmi regény a honfoglalás korából, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 314 old.

SZERB Antal
[1935 után] Hétköznapok és csodák, Budapest, Révai Kiadás, 241. old.

TACITUS
1970 Összes művei, 1–2. köt., ford.: BORZSÁK István, Budapest, Magyar Helikon – Európa, 417 + 614 old.

TOMPA József
1972 A művészi archaizálás és a régi magyar nyelv, Budapest, Akadémiai Kiadó.

TRENCSÉNY Károly
1927 Az enumeratio (seregszemle, hadszámla), in: Arany János és az eposzi közvagyon, Irodalomtörténeti Közlemények, 37., 1., 40–59., 2., 181–209. (konkrét hely: 48.) old.

ÚJVÁRY Zoltán
1999 Folklór az Ördögi kísértetekben, Debrecen, Csokonai Kiadó, 226. old.

VOIGT Vilmos
1970 Vom Neofolklorizmus in der Kunst, Acta Ethnographica Academiae Scientiarium Hungariae, 19., 403–423. old. 1978 Folklorizmus a szimbolizmusban, Hungarológiai Közlemények, X., 35., 5–24. old.
1980 József Attila neofolklorizmusa, in: „A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd.” Az Eötvös Loránd Tudományegyetem József Attila emlékezetére összehívott tanácskozásán elhangzott előadások anyaga, Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem BTK, 37–43. old.
1990 A folklorizmusról, Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, 87 old. (Néprajz hallgatóknak 9.)
1998 Hősepika, in: VOIGT Vilmos szerk.: A magyar folklór, Budapest, Osiris Kiadó, 149–183. old.

 

vissza