Kortárs

 

Vasadi Péter

Íme, egy „gyanús anyag”

Márai Sándor az életet tekintette gyanús anyagnak. Az író életét is. Az élet azért gyanús, mert választás, válogatás, megállás, szusszanásnyi szünet nélkül ömlik. Van benne eleven, romlott és megtisztíthatatlanul szennyes, lepedékes tönk, darab, hús, omladék, és halad előre, s ha valakiben meg is áll, s akkor véglegesen, az egész hömpölyög tovább. „Az élet az írónak gyanús anyag”, ezért csak annyit lehet – szabad – belőle „előkeresnie, megmutatnia”, amennyit „a maga személyiségének vegykonyhájában lepárolhat”. Ha művet ír. De ha nyilvános, mintegy biztosan szeméremtelen vallomást tesz? Akkor talán épp ellenkezőleg: gyanús vagy nem gyanús, ki vele a ponyvára, finoman vagy vastagon, igazat mondjon, ha a tényekről beszél, és ne dőljön be a faramuci posztmodern bátorságnak: jöhet mindenféle disznóság, megszólás, ítélet, sugallatos rágalom, a szív titkait azonban szégyelleni kell. Sőt, még ennyit se. Szív az nincs, tehát titkai sincsenek. Én meg azt mondom, semmi sincs, ha nem a szívben van, vagyis amit érdemes sorolnod és számon tartanod, az a szerelem. Ennek pedig megszámlálhatatlanul sok fajtája van. Nem is olyan butaság, ha valaki fűbe-fába szerelmes. Szent Ferenc ilyen volt. Különc bohóságaival, zseniális, érthetetlen, odaadó, örökös szerelmes botladozásai közben megváltoztatta Európa szellemi arculatát – azért ez elég meglepő… Az a szerelem, amelyről én beszélek, viszony a világhoz. Ilyen kérdései vannak: Mit tettem én? Mit tettek velem? Mi történt bennem? Körülöttem? Miattam? S miért? Hol? Hogyan? Szabad vagyok. Szabad voltam. Ez önmagában is megdöbbentő. Mint minden ember, fenség vagyok. Bűn, lázak, idegenség. S irgalom. Magam is tudom, magam se tudom. Te sem, ti sem. Mégis elmondok valamit, valahogyan.

*

Úgy kezdődött, hogy az édesanyámnak Olga (volt) a neve. Édesapámnak Zoltán. Anyámat az a nőies, lágy, derűs határozottság keringte körül, ami a nevében van. Olga és Zoltán, azaz alga és szultán. Tetszett nekem ez a szópár. A két hokedlira fektetett s lepedővel letakart, hosszú létrán domborodtak a napon az ágyneműk. Közéjük fúrtam a fejemet, jó illatuk volt. Beleskandáltam a párnákba: alga-szultán, alga-szultán, alga-szultán. Csak nagy sokára tudtam meg, hogy az alga jelent is valamit. Szultánnak a szomszéd vaskereskedő farkaskutyáját hívták. (Alföldi Flatt) Olga Erdélyben született, Alsó-Lugoson, kilencedmagával (négy fiú, hat lány), Bihar megyében, sokszobás, kétszárnyú kúriában, melyet botanikai park, magtár, cselédház, istálló, szekér- és hintótár, szerszámospajta, kukoricagórék, gazdasági irodák vettek körül, sövény és fasorok. Murvás utak kötötték össze őket. A fiúk szétszéledtek tanulni, jogban kutakodtak, s politikában tanonckodtak. A lányok közül Mimó formásan bánt az agyaggal, szőrén ülte a lovat, röviden beszélt. Viola szelíd volt, és szépen zongorázott. Aranka verset írt, cigarettafüstben elhomályosodva késő öregkorában is. Egyszer – minőségi ellenőrként – meghívta a Rákospalotai Szövőgyárba József Attilát, adna elő verseiből a munkásoknak. S ahogy a költő befordult a terembe, kabátja szárnya beleakadt a rézkilincsbe, lepattant az egyetlen gombja, s míg jellegzetes, kissé mély, sietős hangon mondta az Ódát, Aranka fölvarrta a fekete zakó barna gombját; azóta állókép. Aranka megjutalmaztatott. A költő azonban nem ő volt, hanem Zsóka. A középen kétfelé fésült, sűrű, sötét hajával, erős, széles arcával egyik lánytestvérére sem hasonlított. A Pátria-kör tagjaként jelentette meg versköteteit. A Balkon című Kosztolányi Dezsőnek is tetszett. Lyka Károllyal távoli rokonságban volt a család. Márta nemes metszésű arca, rekedt, sok nikotinon dörzsölődő hangja s a németek iránt érzett heves ellenszenve magával ragadta a hét-nyolc éves kisfiút, Pétert, s mivel Márta a külügyminisztérium betűvel jelzett osztályán dolgozott (D-osztály), az a kevés, amit mondott, rejtélyesen hangzott, s igaznak tetszett. Olga otthon érezte jól magát, és sokat olvasott.

Édesapjuk állócsillag volt, édesanyjuk kreol bőrű, olaszos, szép formájú nagyasszony. Alföldi Flatt Károly „azon mai napon már nagyon ritka emberek közé tartozott, akikben az erőst kitartó szorgalom, a szigorú kötelességtudat, nem mindennapi szellemi képesség s alapos előképzettség párosult előkelő… gondolkodásmóddal, önzetlen collegialitással, a más nézetének respektálásával, mindmegannyi oly tulajdonsággal, mely azon közösségben, melybe a hivatali pálya tereli össze a halandókat, értékessé, kedvessé teszik… emberi minőségben is… Mint uradalmi főtiszt, egyre-másra ápolta a botanika tudományát, s különösen a magyar botanika története képezte kedvencz studiumát, s ebben oly széles körű jártasságra tett szert, hogy… e tekintetben egyedül állott az országban… s bátran állíthatni, hogy Linné műveit kortársai közül nálánál jobban senki sem ismerte. Figyelmét elsősorban… a magyar specialitások, a Syringa Josikaea Jacq., a Nymphaea thermalis DC. keltették föl… Zichy Jenő gróf főtisztjeként több ízben tisztelte házában Milán szerb királyt is”, vadászatok alkalmából (Kiadvány arczképpel 1907-ben). Az édesmama, a kicsi Olga szerb királyi térdeken lovagolt.

Mondta is a Sztupa Jolán nagynéni annak idején a tömzsi, szemüveges kisfiúnak a görög ősöket említvén, fekete bársonyszalagon függő csontamulettel a nyakán: Kicsim, a nagyapád volt annyira angol, amennyire magyar, és szerette annyira a földet, mint amekkora tudós volt… Értette is a kisfiú, nem is. Tudta ő, hogy nagy a család, de nem érezte soknak. El-elnézte ezeket a szép és érdekes embereket, akik rámosolyogtak, és tűrték a hallgatását. Ült a kisfiú a nagy vacsoraasztal végén, ette a birsalmakompótot, és arra gondolt: milyen erősek, mekkorákat nevetnek, s annyi mindent tudnak, mint a világjárók. Csak képen látta a nagyapját, merev, barna tekintetét, kipödrött bajuszát, tüskehaját, s jóval később olvasta, hogy hetvenkét dolgozatot írt, ilyen címekkel: „4. Védelmet a magyar Lotos-virágnak! (Nagyvárad, 1886); 7. A hazai fenyvek magyar nevei (Erd. Lap. XXVII. 749. old); 9. A Pirus salicifolia Pall. (Kolozsvár, 1889); 13. A dohánytól a pipáig (Bp., 1890); 17. C. De Flatt Bibliotheca Botanica (Szksfvár, 1891); 18. Régi magyar növénynevek (Bp., 1891., Nagyvárad, 1892); 27. A szerbtövis őshazája (Bp., 1893); 30. Egy Linné-ereklye (Bp., 1894); 33. Linné virágórája (Bp., 1894); 35. Ismerte-e Linné a Kolumbácsi legyet? (Bp., 1894); 41. Olt és ojt (Bp., 1895); 46. A Ginkgo-fa történetéhez (Bp., 1896); 59. Bihar vármegye flórája; »Bihar« kötet, 1901; 61. Et Degen A.: A magyar rétek és legelők megjavításának kérdése (Bp., 1901); A magyar füvek gyűjteménye (Bp., 1902); 65. Linné-nek névtelenül kiadott apologiája (Bp., 1902); 69. Clusius Pannóniai növényhistóriájának eltérő példányai (Bp., 1903); Manuscripte: 3. Egy híres régi Növény-ember (Mandragora, Alsó-Lugos, 1892); 5. A tulipán a régi keleti irodalomban, Alsó-Lugos, 1893; 7. Az első rézmetszetek a botanika szolgálatában, Alsó-Lugos, 1897; 8. Vázlatok a hazai botanika legrégibb történetéből, Alsó-Lugos, 1897; 12. Az aranka (Cuscuta L.) – 1902; 14. Petőfi növényei, Mező-Telegd. ( – ); 16. A növények ábrázolása a XVI-ik században.”

A négy fiú közül három egymás után esett el az első világháborúban, alig másfél év leforgása alatt. A nagyasszony összeomlott és elcsöndesedett, a tudóst malária okozta idegbaj döntötte ágyba, elhunytáig. Besötétedett. Megszállás, menekülés, közeledett a vég, mint az az első óriás, fölülről megnyomott, téglalap alakú, acél harckocsi, amelyet hét sisakos katonával vetettek be az yperni gáztámadásban. Azt el lehet képzelni. Jött, és mindent szétdúlt, elsöpört, míg maga is fölfordult, s megdöglött tovább csörömpölő hernyótalpakkal… Vajon mi volt a nevük Petőfi „kedvencz” növényeinek? A válasz várat magára… S azóta Erdély. Ha csakugyan van szerelmes földrajz, ez beszél róla a kisfiúnak, aki 1926-ban született Olga s Zoltán gyermekeként. Kis történetek szálldostak körülötte arról a földről, melyet sosem látott. Kis, igaz történetek. A fiú figyelt és elraktározott. Hogy a hegyi mócok évenként leereszkedtek a hegyből, beszámoltak a főtisztnek, letérdeltek előtte, s kezet csókoltak neki. A halinát a térdükig fonta keresztekbe a kecskebőr pánt, a lábfejükön, mint valami brutális balettcipővel egybeszabott bakancs, a bocskor. Nagyapa nem volt olyan álszent, mint ma a félművelt vagy zavartalanul egészen műveletlen agymosottak, hogy azt hitte volna, nem kell, sőt nem szabad megtisztelni azokat, akik tiszteletet adnak. Ezek a mócok az iskoláról csak véletlenül hallottak. De az ükapáiktól megtanulták s továbbadták unokáiknak, hogy a kenyér, a bor, a méz, a tej, a liszt, a gyümölcs, kosárkában a búzamag, az asztag szent dolog, s ebben a szentségben részesedik az az emberi kéz is, amely adja s előteremti, bárki emberfia legyen az. És tisztelni kell a tiszteletadás módját. Nagyapám nem kezdte áltolsztojánus igyekezettel fölrángatni a földről a Dincut meg a Popát, hogy ugyan már, gyerekek, előbb-utóbb megérkezik a demokrácia, ne csacsiskodjatok. Nem is nyomták bele a kiegyenesített kaszát a hasába, szerették őt, ami annyit tesz ama tájon, hogy tisztelik. Láttam, amint egy ifjú móc ugyanígy térdel az öreg móc előtt, s csókolja a hártyabőrű keze fejét, miközben átveszi tőle a bubát, az aratásidőt jelző szalmabábut, kisbölcsőben.

*

Közöm van hozzád, Transsylvania, de nem nagyon merek szólni rólad. Akiről szólok (igen, akiről), szólnék, az, olyan nincs. Amilyen van, olyan (lehet), mint a Kovács András Ferenc versei: holnapi és klasszikus, ősi és kihívó, ragaszkodó s ironikus. Engem meg húz lefelé ez a szívbe temetett föld. Mit mondhat az a szerelemről, aki sosem ölelte szeretőjét? Kit dédelget magában (csakugyan egymagában), aki akár egy vágyakozó, szkizofrén mizantróp, elhúzódik a tények szabdalta valóságtól, félve, hogy lelepleződik? De mi élesíti mégis a hallását minden szóra, hangsúlyra, szó- és hangejtésre, énekre, miben a szomorúságtól átjárt életvágy suhog, mint gyöngéd szél, a két mondat között elvállalt csöndre, ami afelől érkezik? Miért égeti mégis a szemét az elszánt figyelem, ha – képen – láthatja faluban a hullámzó, földutas utcákat, házsarokba épített öreg erkélyt, a vaskos támfalat, lefelé, a völgybe vonuló fenyők sokaságát, a hatalmas balta csapta sziklahasadékot, a magas hegyek határolta táj esti nyugalmát, a hosszú szekér nyomán zörgő szegénységet, ami onnan jön? Miféle vágyakozás ez? Mintha betegség volna. Gyűlöletes dolog elromantikázni a valóságot, ha az él, kemény, számot vet, bölcs, haragszik, küzd magáért, okos, biztos a keze, tudja, hogy megmarad, ütöttek s ütnek bár rajta sebet épp eleget. Méltatlan dolog, ha lirizálva akarják gyógyítgatni egy nép jogos és hosszan tartó keserűségét, vagy a tények fölsorolása helyett körülményeskedő keresettséggel; nem az érzelmekre kell hatni, hanem a viszonyokra.

Erdélyt a saját története avatta nemessé, nem királyi bullák, ha netán azok is. Ebbe a történetbe beletartoznak a bűnei is, az esztelen pazarlás emberben, kincsben, szellemben, de beletartozik a nagylelkűsége, az eszes, önvédő, örökös latolgatása, a ma is élő tehetsége önállóságának megőrzésére. Nemessége teremtett polgárt a lakosból, tudóst a kalandorból, szentet a magányosból, jószomszédot az ellenségből. Mert történetének szerves része egyházainak története is, s ez azt bizonyítja, hogy nem piszkálgatták szét magukban fanyalogva a vallást a hittől, a hitet az élettől, életüket a szülőföldtől. Nem a vallási türelmi rendeletre gondolok, hanem a szív bőségére, melyből telik a bátor megvallásra, a szó erejére, a kitartó okosságra. Ettől oly hihetetlenül változatos, északi és déli, erdővel borított és füves-dombos, lankás és hasogatott, lélegzetelállítóan szép, sőt gyönyörű az a táj, mely nemcsak befogadja, hanem magához is hasonítja az embert, és viszont; azért titokzatos ez a szépség, mert az ott lakó népek formálták szellemükkel ilyenné. Erdély szépsége szellemi természetű. Ami pedig szellemi természetű, az egyetemes. Ez az egyetemesség minden kötődés oka és veleje, békességének, türelmének alapja, sőt fejlődésének, továbbélésének iránya is. Erdély ezért a szerelem földje. Benne a világért ki nem mondott, csöndes szerelem uralkodik, a föld, a lélek, az ember hármassága, s ez, mint egy láthatatlan gyűjtőmedencében, az Isten iránti szerelemben fürdik. Ahol pedig szerelem, ott ármány is van. S nem akármilyen: kegyetlen, vérbe-táncba fojtó, balladai. Ha tehát szívben temettetett el az a föld, éppen a helyén fekszik.

*

Budapesten születtem. Újpesten éltem, ott jártam iskolába. Ma sem lakom sokkal meszszebb, Rákospalotán. A munkások lakta kerület, Újpest „kommunista fészek”, legyintettek a félgömb-kalapos, szivarszagú, gyomros urak a gyakorta csöngető, vascsörgésű 55-ös villamoson. Elzötykölődtek a villanegyedig, ahol kertes házak zöld cserépkályhái mellett kortyolva a zöldszilvánit s a kávét, méltóságozták egymást, s koccintottak a főméltóságú kormányzó úr – valóban időtálló – egészségére. Szüleim is el-eljártak vendégeskedni a sokágú csillárok alá, sötét ruhába csomagolt, fehér galléros három fiukkal. Édesapám nyakán, a parolin arany alapon két ezüst csillag díszelgett. Otthon rendesen megkaptam az instrukciókat: Akkor beszélj, ha kérdeznek. Miért csak akkor? Mert az úgy illik, kisfiam. És ha szeretnék mondani valamit? Te csak ne szeressél mondani semmit. Abból mindig baj van. Amilyen csöndes vagy, kisfiam, olyan szemtelen. Elég legyen a szájalásból… Sosem volt kommunista fészek. Munkásváros volt. És ez nem ugyanaz. De fölkelt, ha eljött annak az ideje. Éppen a latin nyelvtant magoltam a Kolozsvár utcai házunkban, amikor lópatkócsattogást hallottam, kiabálást, futkosást az István útról. Mi lehet ez, anyu? Jaj, nem tudom, Pipikém, majd csak vége lesz. Bekopogott hozzánk a Kobelka bácsi, tényleg kommunista volt, magas, sovány, beesett arcú cipész, gép mellett dolgozott a Wolfner bőrgyárban, igen tisztelettudó, szívesen beszélt nekem a gyárról (tíz év múlva már nem élt, elvitte a gümőkór, de akkor én dolgoztam abban a gyárban, sózott, ménkű nehéz marhabőröket teregetve), szóval bekopogott: Itthon van az alezredes úr? Nincsen, Kobelka úr. Sztrájk van, nagyságos asszony, kardlapoznak a rendőrök, tessék bezárkózni, nem lesz semmi baj… Harmadnap apám csákóban, karddal az oldalán állt a szoba-konyhás Kobelkáék ajtajában, tisztelgett, és megköszönte a segítséget.

Sok úr fordult meg nálunk. Egyeseket kedveltem, másokat kevésbé. Jókedvűek voltak, hangosak, csipkelődtek, szellemeskedtek, politizáltak. Nem voltak bonyolultak. Hittek a csodafegyverekben, a második világháború idején ápolgatták a végső győzelembe vetett reményüket. A gyerekszobából figyeltem ezt a sima magabiztosságot, és hogy elég mohó pillantásokkal méregették az Olt-vidéki Sinka Anna mellét-farát, mikor hozta be a megrakott tálakat, s nyúlt át a vállak fölött az asztal közepéig. Hallgatag lány volt az Anna, sokat mosolygott. Ha büntetésből kiparancsoltak a konyhába ebédelni, elővette a megmentett süteményt, adott mellé tejeskávét, s így kezdte a székely meséit: Tudja, fiatalúr, az nálunk úgy vó’t, hogy… s halkan dúdolgatott is. Azt szerettem, amikor Aranka a szombat délutáni kávé után kézen fogott, s elvitt az utcánkban álló Munkásotthonba, ahol zöld üvegernyős lámpakörte alatt Lehotay Árpád meg Tímár József magyar verseket mondott. Ültem az Aranka ölében, főttem a dohány- s izzadságszagban, mely a prolilét konyhafüstös, kimoshatatlan kelkáposztaszagával keveredett. Félelmetes csöndre s feszült figyelemre emlékszem. Kiskorom óta éreztem, itt nagyon vége van valaminek. Ma azt érzem, még ma sincs eléggé vége, de már jön az új, úgy ér ide halk léptekkel, szinte settenkedve, mint a tolvaj, átkel minden barbárságon, megkerüli az éjjel-nappal bűzlő mocsarakat, kibontogatja a sporttáskáknak álcázott pokolgépeket, eljön az új, amiben ma az sem hisz kellőképpen, akinek pedig hivatalból kellene. Létünk legmélyéről fog előtörni az embert egyedül megmentő misztikus mélységmérés és mélységkutatás, vagy hogy az ilyesmi az annyira süket elitfüleknek elviselhetőbben hangozzék: a misztikus lét(föl)-ismeret, akár tetszik ez a nagytiszteletű intelligencia szószólóinak, akár nem. Ha azok, akiknek Ady Endre csorog le a szájuk szélén, valóban tudnák, hitetlenül is mit jövendölt ez az ugyanúgy magyar próféta, ahogyan Hamvas Béla az, csak ő a „másik” oldalról érkezett, értenék, miről beszélek. Miért kell franciának (A. Malraux) vagy németnek (K. Rahner) lennie annak, aki bele mer nézni a jövőbe, s egyszerre mondja: a III. évezred vagy misztikus lesz, vagy nem lesz? Nem azt jósolják, hogy vallásos. Ez csak minimum, tehát kevés. Ady Endre, aki minden volt, csak misztikus nem, ezt rikoltotta világgá a maga forradalmi rejtjeleivel, piros rózsásan. Jön, jön a lassú vonat, énekli Bob Dylan, állhatatosan. Tessék fölkészülni, hölgyeim és uraim, ha ugyan már nincs nagyon késő.

*

Az ötvenes évek elején, éjféltájt megyek hazafelé az 55-ösön, afféle kis éji összeesküvésről, itt-ott falra dextrineztünk papírlapokat ilyesféle, luttorírásos mondatokkal: „Nem vagy vörös? Gondolkozz. Hogy élsz? Hogyan élhetnél? Mit vesznek el tőled? Ki vagy bélelve hazugságokkal. Ne higgy nekik. Magadra hallgass.” Ami nem is olyan veszélytelen ügyködés akkoriban még annak sem, aki bőrkereskedő-inasként munkáskáder, egyébként – a Színművészeti Főiskoláról is – kirúgott egyetemista volt. Megkönnyebbülve zökkentem le az egyszemélyes barna-drapp csíkos fapadra, s néztem kifelé a sötét Váci útra. Velem szemben leül egy bakancsos, hasas, bibircsókos arcú-orrú ember, fején ázott, meggyűrt karimás kalapfélével, kivesz a hátizsákjából egy csatos üveget, egy bádogbögrét, bort tölt bele, s megkínálja a kalauzt. Az iszik, megköszöni. Most engem kínál az utas: Iszol, fiam?… Szívesen, köszönöm… Berda József volt. Bögrét ürítek, ő is, böffent egyet, keze fejével megtörli a száját: Ide figyelj, mondok egy verset. Szereted a verset?… Szeretem. Írom is… Afenébe. Mondjad… Mondani nem tudom, itt van nálam… Ide vele… Olvassa. Még egyet böffent… Nem is rossz. Tudod, ki vagyok?… Tudom (egész nap kortyolgatott, kicsit kásás, de józan, vagy sosem az, inkább az utóbbi)… Itt és itt keress föl… A kocsiszín megállójánál kászálódik lefelé, a vasvázas ajtóból visszaszól: Ne hagyd abba. Elkezdik sokan, de kevesen folytatják. Aki abbahagyja, le van szarva, annyi, mintha el se kezdte volna… Int, leszáll, lentről visszanéz, húsosan mosolyog. Többé nem láttam. Két hét múlva kórházba kerültem, jött a tél, mire fölkereshettem volna, tavasz lett, s valahol másutt lakott. Az újpesti szűcsök adtak egy-két címet, ezeken nem ismerték, mondogatták a Zöld Diófát, a Kis Horváthot, Budán a Talpas Pohárt, a Koccintókat; szétszóródott Berda József az én egemen. A verseskönyveiben aztán igazán diadalmasan tért vissza, majd végképp eltűnt egy abaligeti ösvényen.

*

Az élet valóban gyanús anyag. Hallgatással lehet fölébe kerekedni. Fölötte szemlélődni, alatta írni. Mintha valami vízszintesen, sötéten gyűrűző s meg-megcsillanó bélrendszer volna, riasztóan anyagszerű, kígyómozgású, szélesen elterülő végtelen. Tudnod kell róla – s őt magát – pontosan, de nem szabad belekeveredned, mert leránt, s egykettőre végez veled. Nagy erő kell ahhoz, hogy ne türemkedjék a derekad fölé. Ám lebegni se nem lehet, se nem okos. Benne kell megmaradnod türelemmel, csukott szájjal, semmit sem tévesztve szem elől. S mikor eljön a megszólalás ideje, nincs kímélet: ki kell mondanod, ami belülről feszít, bármi legyen az. S ehhez szavak kellenek. Igazságszeretet, bölcsesség, megértés. Csak a szükséges szavak. Nagy levegő, a testben-elmében elrejtett motorok és szabadság, szabadság, szabadság. Nem a kihirdetett, nem a divatos, az innen-onnan megfüstölt, tömjénezett, megluggatott kötetlenség, amely szaglik, olyan becsapós, állott, kiagyalt, hanem a szellem szabadsága. Hamar megismertem őt, szívom is befelé napról napra, óráról órára, akár érzem, akár nem. Mert nem az a fontos, érezzem, hanem hogy tudjam: van, ez a lényege. S ha van, akkor nem lehet másmilyen, mint adakozó, határtalan és ingyenes. Isteni. S ha az, embernek való. S hogy van, onnan tudom, ha máshonnan nem tudnám: naggyá tett kicsiket, nagyokat nagyobbá, és ellenállhatatlanul sugárzik tájból, emberből, műből.

Ahogy a vörös rulett megforgatott, akár egy acélgolyócskát, számról számra, munkahelyről munkahelyre lökdösött. Az ’56-os forradalom és szabadságharc után a hatalom – ezért, azért – úgy akart satuba fogni, hogy fölfelé buktatott. Én, megneszelve a szellemi halált, gyorsan fejest ugrottam egy egyházi hetilap – nem túl mély – tavacskájába. Hamarosan rájöttem, tengerszem az. A barátaim, az ismerősök, a rokonaim közül néhányan kapkodtak a fejükhöz: Te egy közveszélyes bolond vagy, azt cserélni erre, ma? (1967-et írtunk.) S jöttek az utazások, a nagy gyaloglások, a tájak, a falvak, az udvarok, az emberek, az élmények, a beszélgetések; a szabadság fölfedte igazi arcát. S mint egy önfényű, föld alatti cseppkőbarlang-rendszer, az Egyház. Mikor megkérdeztem Pilinszkyt, mi lehet, mi lesz itt velem, ezt válaszolta: Nézd, ez kétismeretlenes egyenlet. Az egyik megoldhatatlan, Jézusra gondolok, a másik te vagy. De hogy te ki vagy, az itt ki fog derülni. Nekünk most nincs más helyünk, ide befogadtak, ez tehát az. Érted?

… Ha kötelezően külföldre tévedtem, ott csak a nagyhangú vagy alamuszi hadovák elől szöktem vissza a szállásra, s minél előbb haza. Lassú, nyugodt, magányos, többnapos vagy egyhetes látogatásokra hívtak meg vagy küldtek el, s rám bízták, milyen írás születik belőlük; kezdtem tempósan megismerni az országot.

Megtanultam belül élni, ami kint van, bevésni, jegyzetelni. Hogy mindennek, mi az irodalomtól – látszólag – oly messze esik, mekkora haszna van az írásban. Hogy szeretet nélkül az irodalmat sem lehet megismerni. Hogy más az írás, más az irodalom, és más a mű. Becsben kell tartani az időt, a világ jelenidejét, ezt a pillanatot, magát a létezést, mely bennem kapcsolja össze az én jelenidőmet a világ jelenidejével. Az utat, amelyen éppen járok, a sarat, amelyet dagasztok, az embert, akivel beszélek, hallgatni ezt az asszonyt, aki mintha gyónna, a termet, amelyben előadok valamit, az esőt, amelyben érthetetlen ujjongással ázom, az ágyat, amelyen egyszer alszom, a jóságot, amely átkarol, biztat, fönntart és gondoskodik rólam, a művet, aztán a másikat, a következőt, és újra egyet, és ezt a sort én nem fogom soha lezárni. De az egyik biztosan utolsó lesz. Nem az kellett nekem, amelyiket szerettem, hanem amelyik jött. Vagy mindazt, ami jött, szerettem. Amit szeretnék, mindig kisebb és kevesebb annál, mint amit kapok. Találomra éltem. Ösztönből, nem célból. Kiszemelve, nem akaratból. Olvastam éjjel és nappal, álltomban és utaztamban, árokparton és fogadószobában, nádasban csónakon és szállodában, püspöki palotában és a töltésőr nádtetős menedékében. Összeverődtek s kibontakoztak mindenféle homályból azok a feledhetetlenek, akik közt jól éreztem magam. Egyiknek lúdtoll a kezében, másiknak szablya az oldalán, a harmadikuk szavakat körmöl a papiruszra, csuklyában, verssel, prózával, eszmékkel a szívükben. A szellemek nagy, nemzetközi táborában egy elég népes magyar csapat, ahogy ragyog a fényeskedők között. Írók, szentek, gondolkodók, papok, katonák, jelek, hitek, irányok.

Az erős belső vonzódások és a nagy el- és belefeledkezések keresztezési pontjába kerültek a helyek, amelyeken megfordultam, Szigetköztől Boldogkőváraljáig, Bükkszentkereszttől Homokkomáromig. Mindenütt ugyanaz a gyönyörűség, végtelenül sok változatban. Ki tud jellemezni egy mezőt, egy rétet? Mi a különbség köztük? Miért, hogy csak nézni lehet őket, leírni nem? Mindegyik önmaga. Nincs semmi fölösleges a természetben, még az ártalmas gaz sem; az, hogy irtani kell, kényszerítő föladat. Mitől szép egy domboldal? Mintha valakinek az arcáról beszélnék. Egy erdőszéle? A megtépázott, arcvonalbéli fáival? Be kell lopózni a gödöllői vadásztelepre, s le kell heveredni a folyton neszező fűben a kocsányos tölgy alatt. Karokat a fej alá, és semmi, nagy szent semmi, csak távoli traktorpöfögés. Erre mondhatta – volna – Ottlik Géza: (most) minden megvan. Elszunnyad az ember ilyenkor. Lódobogásra riad, ott áll fölötte a ló vadásszal a nyergében. Türelmes okosság a ló fejtartásában. Látott ő már ilyet. Leszól a vadász: Nem jó helyen pihenget, barátom, lőhetnek itt bármikor, menjen csak szépen arra (mutatja) kifelé, s azzal elléptet… Milyen jó kifelé is menni. Milyen jó menni. Át a nyírfakerítésen, be a galagonyabokor-sor mentén a fenyőerdőbe, föl a hegyre, egy másikra; lent a völgyben Zengővárkony. Bükkábrány. Zalalövő. Mészégető füstölög. Dél van. Megszólal a harang valahol. Leül az ember egy farönkre, lángost sütöttek (süttek…) a meszesek, nyújtanak egyet, melléje paprikát, fasírozottat, nagyfröccsöt. No, ez elíg lész a vasútállomásig, mondja az egyikük, Edeváron már sikít a vonat, idehallik.

Sűrű hó esik Salgótarjánra. Megáll a távolsági busz a főtéren. A kopasz, fürge, kék szemű plébános kiabál be az utastérbe: Itt van az újságíró úr? Na, jöjjön… Félóra múlva hozza a maga készítette gulyáslevest nagy vörös fazékban, micsoda illata-színe van, szeli a fehér kenyeret, az arca elmélyül a teli tányér fölött, erős kezének ellentmondó, finom mozdulattal lassan vet keresztet, mondja az imádságot (Bálint Sándor bácsi: Ima nincs, drágám, csak imádság van); rám se néz, én mormolom-e. Borral tölti tele a poharat: Jönnek ám az emberek három órára, lesznek sokan, mondja neki a mi Urunkat!… Széphalom. Kazinczy. Hévíz, Csokonai, Berzsenyi, Móricz. Szeged, Petőfi, Rilke, Babits. S még vagy huszonöt félszer, családi ház, hittanterem, előcsarnok, templomrom, nagysátor, füves udvar, és nevek, művek, beszédek, megbeszélések, zene és csönd, szó és öröm. Egyetemisták zsúfolódnak a barokk sekrestyében, éjfélig együtt vagyunk. Versek utáni fáradt szemlélődés. Nézek a fiatal papra. Egerben már találkoztunk, fordul felém, művészettörténész vagyok, föláll. Tisztán, értőn ejti ki az egyik leghosszabb versem szavait. Kettőkor megyünk aludni. Mikor ébredek, ott van az éjjeliszekrényen egy tálca, rajta tej, kávé, méz, vaj, zsömlék, s egy cédula: Mennem kellett a betegeimhez, áldjon meg az Isten… Vasvár. Celldömölk. Máriapócs. Sümegcsehiben Kisboldogasszony-búcsú, néhány nap múlva a betegek búcsúja Pócson. Reggel öt óra. Azt mondják, vannak vagy ötvenezren. Amerre a szem ellát, emberek és autóbuszok. Itt aludt a templomban, a királyi ajtószárnyak előtt a Káli Pista bácsi, a bőrdíszműves, hogy idejében állhasson be a bicegők közé. Két bottal jár, kéri, karoljak bele. Hatalmas por száll, tele van zászlókkal s énekkel, lépegetünk előre. Hova is?… Kisüt a nap, eláll a szemerkélő eső. Kendős asszonyok ezrei. Csörögnek a rózsafüzérek. Imbolyog a baldachin a gyöngyös selyembe burkolt Krisztus-szobor fölött. Viszik a Fiút az Anyjához. Tegyen csodát. Segítsenek egymásnak csodákat tenni. Bekanyarodunk aztán a temetőhöz vezető útra. Ott várnak a férfiak nagy kosarakban pogácsával, a lábuk mellett borosdemizsonokkal. Sokan ülnek a fűvel benőtt sírhantokon, templom körül a sírköveken, vörösbarna arcukat megkomolyítja az áhítat. Pascal szerette a búcsúsokat. És eljárt közéjük.

*

Ha van hazám, éljek a rezzenéseiben is. Tudnom kell a rezzenéseiről. Mi a haza? A hivatásom és a talentumom. Haza az, hogy a talentumom egybeesik, essék egybe a hivatásommal. A kényszermunka, a munka kényszere, hát még a kényszerített munkanélküliség az emberből kiöli a hazaszeretetet. Mert haza az is, ha jól ehetsz, ihatsz, ölelhetsz, alhatsz. Ha éhezésre vagy ítélve, s ami még ennél is rosszabb, ha éhezésre te ítéled embertársadat, kiszakítod őt a hazájából, és a hazátlanság láthatatlan, de nagyon is valóságos koncentrációs táborába lököd, s rázárod a pusztulást. Olyan mélyen van a hazaszeretet az ember szívében, mint az imádság. Befészkeli magát a szemekbe és a látásba, a fülekbe és a hangokba, be a kiáltásba, amikor tiltakozol a hazugságok ellen, az akaratba, hogy tehesd a jót, a követelésbe, hogy tiszteljék emberi méltóságodat, a csöndedet, a nyelvet, amelyen beszélsz, az egészségedet, az örömödet, amely megillet téged. A haza csak akkor lehet a magasban, ha a haza szeretete ebből a mélyből áramlik fölfelé, s fönt megsűrűsödik. Hazád a hosszú, szótlan és gondolattalan szemlélődés s a vaskos valóság megtapintása is. Hogy fölemelheted, körbejárhatod, megfoghatod, mint egy keményfa széket vagy egy vekni kenyeret, egy vasrudat, és beletúrhatsz, mint a gyalupad mellett fölhalmozódott faforgácsba. Hazád az, hogy élsz. A hazaszeretet tehát az életösztönöd.

Hazám a járda. A légellenállás. Az ember testmelege. A fény, amely megkeres, és rajtam marad. Hazám az útszéli kereszt. A levegő, vagyis a hazám nagyobb annál az országnál, amelynek polgára vagyok. Hazám a szél. A virágillat. A szélcsönd, amelyben a fenyőlomb mozdulatlan. A születésem ténye, őseim tisztessége és bűnei, mindaz a jó, mit a génjeimbe rejtettek, s mindaz a rossz, amellyel fenyegetnek vagy figyelmeztetnek. A mentegetőzés, a rókaszimatú ügyeskedés, a sánta érvek, az estélyi ruhás butaság, a megvetés hazátlanság, nem haza. Hazám mások jósága, az újra és újra kivirágzó szerelmük, hogy halálukig ölelik egymást, s úgy öregszenek meg, nem is tudnak róla. Hazám minden magzat, csecsemő és halott. Hazaszeretetem az, hogy mindenkiért énekelek és imádkozom. Én, aki Isten kegyelméből lettem magyar költő, zsidó vagyok Jézusban, arab vagyok a pápában, katolikus Lutherben, ferences a hitteleneknek. Hazám az emberek reménye. A sírásuk. A figyelmük. Hazám azok a tiszta tekintetek, amelyekben állhatatosan csillog a megtalált igazság. És hazám Attila Mamájának sürgölődése a fekete sparhelt körül, és Attila végső komorsága. Hazám a nyomorultak megdicsőülése. És hazaszeretetem, hogy nem átallok könyörögni értük. Hazám az Atyaisten, és az ő országa.

Az acsargások, a puha és ravasz hiteltelenítések, az országos szegfűillatú nagymosoda árajánlatai, a mélykékbe simuló, hideg mindentudás ellenére is jogotok van szeretni, amit a szívetekbe zártok, Magyarországot.

 

vissza