Kortárs

 

Szepesi Attila

Egy mogul miniatúrára

A FESTMÉNYT, a XVIII. századból való mogul miniatúrát keresztszüleimtől örököltem. Éjszakai jelenetet festett meg az ismeretlen indiai mester. Az előtérben lugas látható, szőnyegen kuporgó alakokkal. Egyikük, sejthetően a főúr, a rádzsa kanapén gubbaszt és pipázik. Előtte három muzsikus. Pengetős, fuvolás és dobos. Oldalt egy zöld ruhás, kopasz fiú: szolgaféle kuporog. A kép kettős fényben áll. Fönn, az üvegszerű hegyekre súlyosuló, ezüstös felhők közt a telihold. A hegyélen, erdő karéjában meseszerű éjszakai város. Tornyos paloták. Alul, a gubbasztó muzsikusok lábánál karos gyertyatartóban páros gyertya világít.

A pasztellszínekkel megfestett képet, melyen a kék, a mohazöld meg az ezüstszürke különféle árnyalatai dominálnak, a zene hangulata hatja át. Van benne valami félálomi. A földön néhány apró, fehér galacsin is látható. Alighanem összefügghet a rádzsa pipázószenvedélyével. Hasis lehet, vagy valami egyéb kábítószer, aminek keleten mindig is kultusza volt…

Keresztszüleim, akiknek halála után, 1962-ben a festmény rám testálódott, már igencsak az emberélet útjának felén túl házasodtak össze.

A ház, ahol éltek, és ahol gyakori vendég voltam gyerekkoromban, a baljós ötvenes években, a mai Határőr, a korábbi Hieronymi úton állt. Ma a dán nagykövet rezidenciája. Úgy emlékszem vissza erre a kertes, egyemeletes épületre, mint a bőség és a derű szigetére.

Keresztanyám, a beregszászi születésű Báthy Anna operaénekes volt. Drámai szoprán, aki főként Wagner- és Mozart-alakításairól volt ismert. Wagner-szerepei annyira hozzánőttek, hogy – maga mesélte – egy alkalommal, még a negyvenes évek elején, amikor belépett egy bécsi kerthelyiségbe, egy népes helyi asztaltársaság „Vivat Elsa von Brabant!” felkiáltással üdvözölte. De oratóriuménekesként is számon tartották. Fogalom volt valaha a Basilides–Báthy–Rösler–Székely négyes. Fontos szerepe volt ugyanakkor Bartók és Kodály dalainak népszerűsítésében is. Kodály neki ajánlotta egyik népdalfeldolgozását. Egy csoportképen együtt láthatók: a Székelyfonó bemutatója után, melynek szoprán szerepét keresztanyám énekelte.

Valamikor az ötvenes évek elején keresztanyám megkapta a kiváló művész cím mellé a Kossuth-díjat is, bár erre nem volt túlságosan büszke: pironkodva emlegette, hogy a díjátadó ceremónián kezet kellett fognia Rákosi Mátyással, akit családi körben csak az Első Magyar Fárajóként emlegettek…

Keresztanyám, akinek eredeti neve Stampf Anette, Erzsébet nagyanyám húga volt. A Báthy nevet, mely édesanyjuk (dédanyám) családneve, akkor vette fel, amikor a harmincas évek végén, negyvenes évek elején a német expanzió a magyar kultúrát is megcélozta. Keresztanyám rossz néven vette, hogy német származását túl sokat firtatják. Előfordult, hogy vendégül hívták Salzburgba, Grácba, Bécsbe, ahol Toscanini, Furtwängler, Bruno Walter és mások dirigálásával lépett fel, s a helyi újságok konzekvensen német énekesnőként ünnepelték. Ezt megelégelve lett Stampf Anette-ből Báthy Anna.

A STAMPF CSALÁD a XIX. század elejétől élt Sopronban. Egy hajdani német nyelvű feljegyzés a legrégebbi nyom, mely fennmaradt róluk, pontosabban e család „ősanyai ágáról”: „Francisca Romana Elisabetha Schindlert, a nagyrabecsült Joseph Schindler úrnak, a hajdani uradalmi intézőnek és Francisca, született Dévényi asszonynak, Schindler úr feleségének házasságából született leányát 1787. november 18-án a Szent Lőrinc mártír plébániatemplomban Groppau V. O. M. B.-ben tisztelendő Lorenz Mayer plébános úr a keresztény katolikus szertartás szerint megkeresztelte, s Franz Dévényi várnagy úr, a morvaországi Krumau várura tartotta keresztvíz alá…” Krumau mai neve yesky Krumlov…

A família a hagyomány szerint bajor-osztrák. Egy megsárgult fotóalbum tanúsága szerint, mely szintén hozzám került, a XIX–XX. század fordulóján még rokonaink éltek Grácban, Salzburgban, Bécsben, de Pozsonyban és Zsolnán is. Az albumban láthatók némelyikét felismerem, legtöbbjüket azonban már nem. Sajnos, többnyire semmi aláírás nem szerepel a képek hátoldalán. A fotográfusműhelyek neve fennmaradt (L. Faust – Pressburg, Ferd. Dürr – Wien, Dunsky fivérek – Kolozsvár, Grünbaum – Beregszász, M. Rupprecht – Oedenburg stb.), ám az ábrázoltaké nem, vagy alig. Itt-ott csak ilyen kurta-furcsa megjegyzések, mint például: „Miska botcsi”. Ami – sejtésem szerint – Miska bácsit akar jelenteni. De hogy ki lehetett ez a bajszos, markáns öregúr, sejtelmem sincs róla. Egy másik felvételen ennyi áll: Carl Stampf jun. Fiatalembert ábrázol a Pozsonyból datált kép, aki alighanem dédapám öccse. Megint egy másik kép – szintén fiatalember néz vissza róla –, aláírása: Zámbori Ferdinand. Ezt a családnevet még csak nem is hallottam.

Van aztán az albumban egy egészen meghökkentő felvétel is. Szép, álmatag tekintetű és igencsak választékosan öltözött fiatalasszonyt ábrázol. De nem ettől meghökkentő a fotográfia. Hanem a hátlapján olvasható felirattól. Itt ugyanis nyomtatott cirill betűkkel róva ez áll: Szlavjanszkaja fotografija K. Simanovszkogo Uletrovszkih Vorot protyiv Petrovszkogo Monasztirja Moszkva. Ami nyilván a hajdani fotográfusműhely címére utal. Ám hogy ki lehet ez a merengő orosz asszony, akinek a neve, sajnos, rejtve marad, s főként: hogyan kerül képe a családi albumunkba a XIX–XX. század fordulója táján, nem tudom.

Némelyik fénykép az említett albumban olyan, hogy tűnődnöm kell rajta, valóban családi felvétel-e, vagy épp egy korabeli operett vagy alpesi népszínmű jelenete. Tiroli nadrágok, hegymászóbotok és pörge kalapok. Más felvételeken a pitykés köntösök, napernyők, hímzett blúzok, tollas süvegek és egyéb színpadias kellékek mellett még a hősi és pipiskedő pózok, égre vetett vagy épp heroikus pillantások is inkább utalhatnának egy édesbús Johann Strauss-opus zárófelvonására vagy Millöcker-operettre, semmint alkalmi családi fényképfelvételre. A képek hátterében havas bércek és hegyi rétek, ám gyaníthatóan nem eredeti helyszínek, inkább a fotográfusműhelyek kulisszái.

A família bécsi, gráci és egyéb messze futó szálai aztán az idő múlásával elszakadtak…

A BÁTHY FAMÍLIA, dédanyám családja, lévai illetőségű. Nem kétséges, hogy a hajdani Bars megyei város közvetlen környékéről valók, hisz a névadó Bát falucska is itt található, Léva közelében.

Dédanyámról, Báthy Ilonáról több fénykép fennmaradt. Még egy furcsa, bő lére eresztett „örököslevél” is, ami szól gyurcsinai (?) házról meg birtokról, zsolnai ingatlanokról, pesti takarékpénztári könyvről és „italmérési jog adómentes kártalanítási kötvényéről”. Az aláíró, akinek a nevét nem ismerem: Vitolay József. Talán dédanyám egyik nagybátyja lehetett az örökhagyó. „Kelt Gyurcsinán, 1902 Januar 24. Gabriel Rosenzweig sk. Matus Lajos sk. tanú Baltay Géza sk. Vandlicsek Matus sk…”

Ükapám, Báthy József Zsigmond, akiről egy szép, bár megfakult fénykép maradt hátra – veres bársonyra kasírozva, ezüst keretben –, az Eszterházy hercegek tiszttartója volt. Igencsak parádésan kiöltözött a fényképezkedéshez. Vitézkötéses mente, szattyáncsizma. A mentéhez kard is dukál. Előtte kisasztalon kunkorodó tollú süveg. Érdekes ezt a képet összevetnem másik ükapám, a soproni illetőségű idősebb Stampf Mihályéval, aki szintén díszmagyarban fotografáltatta le magát. Rajta is vitézkötéses mente, dísztőrrel meg karddal kiegészítve. A két öregúr nem is ismerhette egymást, az ancúgjuk mégis – nyilván a kor divatja miatt – hasonló. Ami különbség kettejük között lehetett: soproni ükapám, díszmagyar ide vagy oda, nemigen beszélt magyarul – az ő fotográfiáján Sopron városának neve is Oedenburg változatban szerepel –, míg Báthy ükapámról ilyesmit nem tételezek fel.

Ami ükanyámat, az említett lévai tiszttartó feleségét illeti, róla fénykép nem maradt fenn. Horváthy Zsuzsannának hívták, és a korábban Disznóshorvátnak nevezett faluból származott. Azért mondom, hogy korábban, mert ez a Borsod megyei falucska később – neves szülöttje, a szobrász Izsó Miklós előtti tisztelgésül – felvette a zengzetes Izsófalva nevet. Ám ükanyám születésekor még a rusztikus Disznóshorvát névvel illetik.

Ami viszont a Stampfokat illeti, mint jeleztem, soproniakká lényegében csak a XIX. század elején lettek. Találtam egy XVIII. század közepéről datált adatot egyszer, ami arra utalt, hogy egy ilyen nevű szélhámos garázdálkodik Kőszeg és Sopron környékén. Még börtönbe is került ez a lókötő elődöm (sem a vétkét, sem a keresztnevét nem jegyezte fel a krónikás), ami pedig később már nem volt divatban a családunkban, egészen Rákosi Mátyás dicstelen országlásáig, amikor több nagybátyám is végiglakta Kistarcsát, a Fő utcát meg a Mártírok útjára átkeresztelt Margit körutat.

Családunknak ez az ága, a Stampf meg a Báthy família is, katolikus. Előbbiek a soproni Szent Mihály-templom temetőjében, utóbbiak Léván nyugosznak. Egy Báthy László kanonok viszont, alighanem dédanyám bátyja, az esztergomi székesegyház alagsorában van eltemetve. Ugyancsak egy Báthy László, nagy valószínűséggel a kanonok apja, feltűnik a szintén lévai illetőségű Kittenberger Kálmán életrajzában. Tudni kell, hogy a későbbi nagy Afrika-vadász és író Léván ugyancsak elhanyagolta gimnazista korában a tanulmányait, főképp az iskola mellé járt. Madarászott, lepkéket meg rovarokat gyűjtött, figyelte a természetet. Ami, mármint az iskolakerülés ténye, feltűnt a zordon iskolaigazgatónak, aki ráadásul a lévai templom tornyából (!) egy alkalommal távcsővel kileste, amint tanítási óra helyett a berket bújja renitens diákja. Ezután magához kérette Kittenbergert, és kirúgta a gimnáziumból. És itt kap szerepet a konkurens középiskola igazgatója, Báthy László, aki maga is természetjáró ember volt, és a kicsapott diákot nemcsak átvette a katolikus középiskolába (Kittenberger, tudomásom szerint, lutheránus volt), hanem erdei-mezei barangolásain társául is fogadta.

Dédapám, a soproni illetőségű Stampf Mihály Zsolnán vette el dédanyámat, a Léva melletti Alsózsemberen született Báthy Ilonát. Zsolnán nyomtatott szép „eljegyzési kártyájuk” fennmaradt. Anyám úgy emlékszik vissza alsózsemberi nagyanyjára, hogy az ő halk szavú, mosolygós lénye tartotta össze a famíliát. Másik nagyanyja, Linner Vilma dédanyám viszont már kevésbé volt népszerű az unokái körében. Olyan bigott katolikus volt, hogy református unokáit – márpedig jó részüket kálvinista hitre keresztelték – másodrendű családtagként kezelte. „Miről is beszélhetnék veled, kisunokám, hiszen te református vagy!” – ezzel fogadta rendre nagybátyámat, a gyermek Benda Kálmánt, a későbbi történészt, Marci bácsit, aki öregkorában is hárpiaként emlegette Vilma nagyanyját, s ha azt firtattuk, Benda-dédapánknak (szintén Kálmán) miért volt iszákos híre, azt felelte: „Inkább azon csodálkozom, hogy Vilma dédanyátok mellett csak ennyit ivott és nem többet…”

Báthy dédanyám – ugyancsak édesanyám mesélte – szívesen énekelt szlovák dalokat. Nos, egy alkalommal egyiket anyám felidézte szlovák társaságban, mire érdeklődve azt mondták: nagyon régi bars megyei dal lehet, sosem hallották, és egy mára megfakult, különös szláv dialektust őriz.

Az ifjú házas Stampf Gyula és Báthy Ilona csak rövid ideig élhettek a Stampfok frissen felépített, soproni Jókai utcai házában, mert dédapámat, aki jogász volt, előbb a Vág völgyében fekvő Illava hírhedt börtönerődjének ügyészévé, később a beregszászi törvényszék bírájává nevezték ki. Igaz, soproni házát megtartotta, s nyugdíjaséveire ide vonult vissza. Ez a ház ma is áll Sopronban: Jókai utca 20. Hosszú, kékesszürkére festett, földszintes épület, zárt kerttel. Közel a Lövérekhez. Az ötvenes évek elején többször is nyaraltam itt. A két idősebb Stampf lány, Mária és Ilona Zsolnán született, nagyanyám viszont a trencsén megyei Illaván, a hajdani templomos lovagvár, a későbbi börtönerőd tőszomszédságában, ám Anette húga, a későbbi Báthy Anna már Beregszászon.

Néha eltűnődöm azon, hogy ez a sok-sok település, név és színes adat, melyet a különféle albumokból, nagyanyám elbeszéléseiből, hátramaradt keresztlevelekből, szóval innen-onnan bogarásztam össze, a gyerekeimnek mennyire nem mond semmit. A történelem mintha nemcsak folyam volna, hanem kalitkák sora is, melyekben megszorulva nem látni vissza az időben. Magam is csak sejtem sokszor a régi lelkek és tájak örvénylését, arcok és sorsok lobogását és elhamvadását, férfiakét meg asszonyokét, akik bennem folytatódnak. Próbálgatok emlékezetük hullámhosszára hangolódni, egyrészt a tájak üdvözletét firtatva, másrészt magamban keresve azokat a félálomi hangokat és emlékképeket, amik évszázadok mélyéből kondulnak és fénylenek föl az éjszakában. Fakuló szavakat ízlelgetve, ódon történeteket hallva, melyek beleépültek az arcomba, beleivódtak a sejtjeimbe. Régi indulatokról, hitekről és bolondériákról hallva felismerni vélem a magam ábrándjait és álomképeit. Beleborzongva a sejtelembe, hogy száz és száz lélek folytatódik bennem. Sopron vagy a budai Hieronymi út még hagyján, de Zsolna, Illava, Léva és Pozsony, netán Beregszász már csak adat, betűhalmaz pesti illetőségű gyerekeim számára. Nem szemrehányásul mondom, inkább sajnálkozva azon, hogy nincs tudomásuk olyan kincsekről, melyek őket is megilletnék…

BÁTHY ANNA (még Stampf Anette-ként) Beregszászon serdült fel, és semmi jele nem volt, hogy operaénekes lesz belőle. Talán jobb is, mert amikor ez kiderült, lett nagy ribillió. Tudni kell, hogy „jobb körökben” még a XX. század elején is igencsak lenézett dolog a színészi mesterség. A korabeli kisvárosoknak, így a Vérke-parti Beregszásznak sincs állandó színháza. Kétes hírű vándortársulatok jönnek-mennek, s ezeknek főleg a szubrettjei és táncosnőcskéi vívtak ki rossz hírt maguknak. Durvábban szólva: többségük nemcsak a kultúrát, a vérbajt is terjesztette. Hogy ez nem csupán mendemonda, adalékul álljon itt, hogy a szintén beregszászi illetőségű Pálóczi Horváth Lajos Álompákász című családregényének egyik legemlékezetesebb fejezete épp azt mondja el: hogyan kapott vérbajt az író (még diákkorú) nagybátyja egy vörös szubrettől, viszonzásul a briliánsgyűrűért, melyet a színésznő éjszakai szolgálataiért díjul kiszabott.

Nem csoda, hogy ilyen körülmények között amúgy is zordon természetű, lányait állítólag néha ostorral is eltángáló (!) dédapám kevéssé lelkesedett az operaénekesi pályáért. Addig azonban még hosszú az út. És a Stampf lányok, nagyanyámék vígan élnek a Vérke-parti városkában. Csónakáznak a Vérke nádasaiban. Télen korcsolyáznak. És – zongorázni-énekelgetni tanulnak. Nem túl magas fokon persze, csak ahogy az a kisvárosi, középosztálybeli leányokhoz illik. Ilyen-olyan kuplékat meg divatos operettslágereket, de Schubert, Brahms és Hugo Wolf egy-egy dalát is. Viharfelhőket csak a világháború meg az utána következő tanácsuralom lebegtet föléjük. Ekkor dédapámat a vörösök letartóztatják, és – több „úri társával” egyetemben – kötél általi halálra ítélik. Ám az ítélet végrehajtását egy filmbe illő, tragikomikus jelenet hiúsítja meg. A kivégzendők ott állnak az akasztófa tövében, amikor lovas futár érkezik, és elkiáltja: „Megbukott a kommün!” Az elítéltek fellélegezhetnek, a hóhérok viszont futnak, ki merre lát…

Nem lehetett igazán beregszászi polgárrá, akinek nem volt szőlője. Legalább egy nadrágszíjparcellányi a Sárok-hegyen vagy a Nagy-hegy lankáin. A város a szőlő- és borkultúra jegyében állt. Ez a kultúrateremtő, bacchusi növény a Szent László király öccse, Lampert herceg által alapított település címerében is feltűnik. A hal mellett. Igaz, ami igaz, a szőlő tovább tartott, mint a hal. Mert a környező láp- és mocsárvilágot, mindenekelőtt a Szernyét, melynek mesés vad- és madárvilágát, csíkhalászatát és táncoló darvait már Herman Ottó sem láthatta, a XIX. század hetvenes éveiben lecsapolták.

Dédapám, gondolom, jól érezte magát a Vérke-parti városban, melyet a szőlészet mellett a hajdani arany- és a kevésbé régi kaolinbányászat is fémjelez. Ám sejthetően nem kívánt végleg beregszászivá lenni. Erre utal, hogy sosem lett szőlősgazda. Ott élt és tevékenykedett a Sárok-hegy alatti városkában, élvezte a verőfényt, a szüreti dínomdánomot, elnézte a ruszin görög katolikusok festői Mária-menetét, ám amikor nyugdíjba vonult, visszatért Sopronba…

LAKOTT BEREGSZÁSZON EGY CSEH FÉRFIÚ, bizonyos Max Bacsinszky tanár. A gimnáziumot igazgatta, de zongoraművészként is ismerték, felesége pedig – akinek a nevét nem tudom – hajdan a bécsi Staatsoper művésznője volt. Ő fedezte fel Báthy Anna énekesi tehetségét. Az utcáról hallotta meg egy alkalommal, hogy keresztanyám Schubertet énekel. Dédapámat azonban hosszasan kellett győzködni ahhoz, hogy legifjabbik lányát elengedje a Pesti Zenedébe, ahol végül Maleczky Bianka növendékeként diplomázott. Innen előbb a Városi Színházhoz, majd 1930-tól az Operaházhoz került…

A Hieronymi út 27-ben, ahol az említett mogul miniatúra függött – más képek társaságában – a zongora felett, 1950 nyarán jártam először. Nem sokkal korábban repatriáltunk Beregszászból Budapestre. A Vérke-parti városka 1946-tól a Szovjetunióhoz tartozott. Keresztanyám 1941-ben, a szüleim esküvőjén járt utoljára szülővárosában, soha többé nem tért oda vissza. Még a keresztelőmre sem tudott eljönni 1942 tavaszán a háborús események miatt, így más tartott helyette a keresztvíz alá.

A Hieronymi úti ház története több mint regényes. El kell hozzá mondanom, hogy keresztanyám 1928-ban férjez ment Rimaszéky Richter Béla építészmérnökhöz. Tudni kell azonban azt is, hogy volt már egy titkos imádója, későbbi keresztapám: Szaszovszky Ottó.

Báthy Anna, kezdő operaénekesként, egy Hieronymi úti lakást bérelt nővérével, a Zeneakadémia zongora szakán tanuló Stampf Ilonával – aki később Sopronban lett zongoratanárnő – és barátnőjével, Kaán Erzsébettel, aki a magyar természetvédelem alapító atyjának, a mendemonda szerint meglehetősen bakafántos természetű Kaán Károlynak volt a lánya. Kaán Erzsébet, vagy ahogy hívtuk: Bözse néni szintén operaénekesnek készült, és szintén Maleczky Bianka növendéke volt, de a pályafutása félbemaradt. Barátsága viszont keresztanyámmal nem szakadt meg.

Tudni kell, hogy a Hieronymi úti ház szomszédságában, ahol keresztanyám a nénjével és Bözse nénivel albérlősködött, állt egy kisebb családi ház, a Szaszovszkyéké. Keresztapám pedig, aki szívós volt, leleményes és konzekvens, ide építtette szülőháza helyére azt a nagy épületet, melyben később oly sokat vendégeskedtünk. Így közvetlen közel lehetett keresztanyámhoz, akinek éneklését immár nemcsak az operaházban hallgathatta esténként, hanem gyakorlás közben a Hieronymi úton is…

Richter Béla jóvágású, nagyhangú és kellő önbizalommal felvértezett férfiú volt, akinek rabiátus természete sehogy sem illett tűnődésre, derűre hajlamos keresztanyáméhoz.

Hamar el is váltak. Szaszovszky Ottó viszont, későbbi keresztapám, ekkoriban Indiában élt és dolgozott mint elektromérnök. Nem csak a messzi táj, a mesés Kelet vonzása okán vágott neki Indiának. Lelki sebeit is gyógyítani kívánta. Mert amikor megtudta, hogy keresztanyám hozzámegy Richter Bélához, magába roskadt. A házat addig húga, Elvira néni lakta a férjével, Fidy Györggyel. Elvira néni, derűs és eleven asszony, magas kort ért meg. A férje viszont, aki jogászként a Területi Takarékpénztárat igazgatta, a háború áldozatául esett. Mesélik, hogy egyszer kikukkantott a légópincéből, és a közelében felrobbant egy gránát. A légnyomás letépte a bunker ajtaját, nekicsapódott Fidy Györgynek, és szabályosan lefejezte. A fejét meg a törzsét egymástól távol találták meg…

Keresztapám hét esztendeig élt Indiában. Sokat mesélt később az ottani csodavilágról. A fakírokról meg a bundermajmokról. Tűzönjárókról, kardnyelőkről, kígyóbűvölőkről és egyéb keleti nevezetességekről. Az áthatolhatatlan dzsungelről – amit angolosan dzsanglnak ejtett –, melyben tigrisek és elefántok tenyésznek, romvárosok és mesés kincsek rejtőznek. Mesélt a vándor saddhukról, a koldus remetékről, akik a népi hiedelem szerint varázsolni is tudnak. Engedelmeskednek nekik a madarak meg a négylábúak. Maguk pedig tetszés szerint ölthetik szárnyas és tollas lények alakját. Mesélt a nagy zarándoklatokról is, melyeken milliók és milliók kelnek útra, hogy megfürödjenek a Gangesz szent vizében.

Amikor ezeket az indiai történeteket hallgattam, ott függött felettünk a mogul miniatúra. A felhők között bujkáló telihold, alatta a rádzsa meg a három muzsikus. A háttérben pedig az erdő benőtte hegyoldal meg a tornyos meseváros, mely titkokat rejtett. Ha odanéztem, s ha odapillantok ma is, elképzelem a végtelen dzsungelt, melyben mesebeli romvárosok rejtőznek a liánfonadék alatt. Templomok, melyek falát csipkés kőfaragványok tízezrei borítják. Táncosnők, muzsikusok és orchideafüzérek között bundermajmok, kígyók és kolibrik fonódnak össze az emléktelen időben…

A Szaszovszky famíliáról keveset tudok. Állítólag a lengyelek nagy királya, Báthori István hozta őket Magyarországra, pontosabban szólva Erdélybe. Keresztapám apja mesélte, hogy az első világháborúban katonatisztként lengyel földön járt, s egy ottani (Sasovska nevű?) falu lakosai mint sok száz év után „hazatért” földesurukat köszöntötték. Szaszovszkyak ma is élnek Magyaroszág-szerte, a fővároson kívül Diósdon és Dunabogdányban…

Valamikor a harmincas évek közepe táján kaphatta itthonról a hírt keresztapám, hogy Báthy Anna és Richter Béla válófélben vannak. Hirtelen elhatározással hazatért. És ettől kezdve újra mindennaposakká váltak a veres rózsacsokrok, melyeket korábban is átadott keresztanyámnak egy-egy operaházi produkció végeztével.

Báthy Annának imponálhatott hódolója kitartása és szerény kedvessége. Pontosan nem tudom, mi játszódhatott le benne. Tudni kell, hogy a fess Richter Bélával ellentétben keresztapám apró, köpcös férfiú volt. Csaknem fejjel alacsonyabb, mint szíve választottja. Ráadásul pösze is – papagájnyelvű, ahogy mondták. Ugyanakkor intelligens, kedves és mélyen érző. Keresztanyám negyvenéves, ő hatvan. Az Elektromos Művek nagy tekintélyű helyettes vezérigazgatója. Világot látott férfiú.

1939-ben házasodtak össze. Esküvői képükön keresztanyám ül, Ottó bácsi áll. Így is csaknem egyforma magasak. És ettől fogva derűben, szeretetben élnek a Hieronymi úti házban. Egyetlen, bár ritkán említett tragédia árnyékolta csak be nyugalmukat: 1941-ben született gyermekük halála. Aki mindössze néhány óráig élt.

A házat a háborúban egy orosz generális lakta. Keresztszüleim a szomszédban, Lépeséknél húzódtak meg. Az oroszok a szobákba bekötötték a lovakat. A perzsaszőnyegeket a paták összekaszabolták. Keresztanyám mosta ki utóbb, ami még menthető volt közülük. Mindet vastagon ellepte a lótrágya. Azt viszont utólag elismerték, hogy az oroszok a tárgyakhoz nem nyúltak. Semmi sem hiányzott. A tábornok vigyázhatott népe – a háborúban igencsak megtépázott – „jó hírére”.

Keresztapámat, aki az Elektromos Művek vezérigazgatói székének várományosa volt, Rákosiék 1948-ban kényszernyugdíjazták. Helyére egy megbízható, ám a betűvetéssel is hadilábon álló „káder” került. Szaszovszky Ottó – úgy tudtam – nyakas konzervatív volt világéletében, és ez az esemény a világtól való csökönyös elzárkózását csak erősítette. Semmit sem fogadott el, ami orosz. Saljapinról az volt a rövid és sommás véleménye: vodkaszagú a hangja…

A HIERONYMI ÚTI HÁZ sziklakertjével, meghitt félhomályával, borostyán lepte lugasaival, ezüstfenyőivel és gyümölcsfáival a béke, a bőség szigete volt a baljós esztendőkben. Csaknem minden vasárnap itt vendégeskedtünk. Keresztanyám szívesen és remekül sütött-főzött, és bár módja lett volna rá, senkinek sem engedte át a konyháját. A Maros utca meg a Csaba utca sarkán álló Titteldorf-féle szatócsüzletbe járt bevásárolni. A mindig fehérben pompázó Titteldorf ritka kivételként még a Rákosi-korban is működtethette patinás üzletét, melynek trópusi fűszerillatát ma is fel tudom idézni.

Ilona dédanyám, míg élt – én már nem találkoztam vele, hiszen a harmincas évek végén meghalt –, Sopronból rendre ősszel látogatta meg opera-énekesnő lányát a Hieronymi úton. Itteni vendégeskedései arról voltak nevezetesek, hogy narancslikőrt készített, meg vargányát szárított. A vargányát családunkban tinórinak mondták. Mesélik, hogy a házba betoppanó vendégek a levegőben összefonódott narancs- meg vargányaillatról tudták meg, hogy Báthy Ilona újra itt vendégeskedik…

Említettem, hogy 1950 nyarán költöztünk Beregszászból Budapestre. Nyolcéves voltam. Apám, aki Budapestre tért haza orosz hadifogságból 1948-ban, így három évig (fogsága esztendeit beszámítva teljes hat évig) távol volt tőlünk, a Rózsadombon élt egy öreg házban. Ez a rozoga, még a XIX. század közepén épült kastély (a Trautmann-ház, ahogy a környéken eredeti gazdájáról hívták) jobb napokat láthatott valaha. Vadászkastély volt állítólag. Ám a XX. század közepére a házak sokasodásával a vadak elfogytak a környékről, s a hajdani építmény, melynek fabordás homlokzata jól mutathatott boldogabb időkben, ekkorra már kósza lelkek menedéke. Rajtunk kívül egy alkoholista ácsmester kiterjedt családja és két, jobb sorsra érdemes, korába és a rettegés korához némult özvegyasszony lakott itt.

Apám ekkor már vasgyári munkásként tengődik. A pénzügyminisztériumból, melyet ekkor az ingtolvajként elhíresült Kossa István vezetett – állítólag ahány inget csak fölvett, annyiféle monogram volt azokba belehímezve –, főszolgabírói múltja miatt kirúgták. A későbbiekben csak fizikai munkát vállalhatott.

Beregszászból való repatriálásunk megviselt. Nehezen szoktam hozzá Budapesthez. Az itteni nyelv fordulataihoz éppúgy, mint a véget érni nem akaró, romos kőrengeteghez. Ki nem állhattam az Áldás utcai iskolát, ahol a második elemit végeznem kellett, és ahol a tanítónő, Dobiné – nem is titkolva ellenszenvét – gyakran megalázott mint „polgári csemetét”.

A szűk, inkább lomtárra emlékeztető Eszter utcai lakás, ahol nem sokkal korábban meghalt apai nagyszüleim számolatlan holmija (cipszer faragott bútorok, poros vadásztrófeák és egyéb kacatok) állt plafonig halmozva, minden volt, csak otthon nem. Anyám, tűzhely híján, petrofóron főzött. Ez a szörnyű hevítőalkalmatosság egy máriaüveg ablakkal ellátott pléhkasztni, melyben petróleum lángja ég, többnyire vastag, fekete füstöt okádva. Petróleumszagú volt minden limlomunk. Ráadásul szüleim válófélben voltak. Az egymástól távol eltöltött hat esztendő nem használt a házasságuknak. Sokat betegeskedtem is ekkoriban. Hol a kanyaró, hol a skarlát, hol a középfülgyulladás gyötört meg. Ilyenkor vagy kórházba kerültem, vagy keresztanyám Hieronymi úti házába, mivel anyám – aki időközben munkát vállalt a Zoltán utcai Orvostudományi Dokumentációs Központban mint könyvtáros és fordító – nem tudott napközben velem és szintén gyakran ágynak eső húgommal foglalkozni.

A Hieronymi úti ház tágas, napsugaras derűje éles ellentéte volt az Eszter utcai lomtárnak. Külön szobám volt itt, indiai műtárgyakkal, festményekkel és meisseni porcelánokkal díszítve. Keresztanyámék az épület emeleti részét lakták. A ház úgy épült meg, hogy csak az utcai frontja volt emeletes, a hátsó traktuson, mely a meredek hegyhez illeszkedett, a konyhából ki lehetett lépni a kertbe.

Kilenc-tíz évesen sok időt töltöttem itt, a sziklakert, a cseresznye-, őszibarack- meg a diófák közt bóklászva. Tulipánok, nárciszok, kövirózsák tenyésztek az ágyásokban. Fönn, ahol egy üres telek állt, a málló sziklafalban őskori csigahéjak, legyezőkagylók és gömbölyű, napsugárrovátkás tengerisünök mészvázai porladoztak.

Keresztanyám kétlaki életet élt. Nappal főzött-mosott, esténként pedig útra kelt, hogy az Operaházban elénekelje valamelyik aktuális szerepét, Donna Annát Mozart Don Giovannijából, Strauss Rózsalovagjának tábornagynéját, Verdi Othellójából Desdemonát vagy épp a császárnét Kodály Háryjából. Többnyire keresztapám is elkísérte, így magamra maradtam az előadás idejére a tágas lakásban meg a kertben. Elvira néni, keresztapám húga nézett néha rám, aki a földszinten lakott. És társam volt ezeken a magányos órákon keresztszüleim pulikutyája, Cuki. A derék pásztorkutya igencsak túlkoros volt már. Többnyire a konyha hűvös padlóján heverészett, míg én a kertben barangoltam, vagy néztem alkonyatkor a szárnyra kelő denevéreket. Amúgy elkényeztetett jószág volt. Gazdái nyalánkságokkal traktálták, süteménnyel meg szaloncukorral.

Ilyenkor fedeztem fel igazán a kertet meg a tágas lakást. Az ezüstfenyőn rigók fészkeltek, türkizkék tojásaikat megcsodáltam. A cseresznyefa csúcsán piroslott még néhány szem, ezekért felkapaszkodtam a magasba. Keresztanyám nem engedte volna, hogy ilyen nyaktörő mutatványba bonyolódjak. A kert zugának orgonabokrai között aztán kevésbé szívderítő limlomokat is találtam. Töltényhüvelyeket meg egyéb háborús emlékeket. Ezekhez nem mertem nyúlni, hisz anyám gyakran emlegette azt a legénykét, Áts Lórit, aki a háború alatt előszeretettel gyűjtögette az ilyesféle hadi szuveníreket. Szegénynek először az akna csak a fél karját tépte le, de mivel ebből sem okult, másodszorra már – felépülése után – egy szörnyű gránát úgy szerteszaggatta a testét, hogy nem volt mit eltemetni utána.

MINDIG VONZÓDTAM A TÁRGYAKHOZ. Apám egy-egy faragott cigarettásdobozára, nagyapám bekeretezett szarvasvadász-fotográfiájára ma is jól emlékszem. Egy „japános” állólámpára, melyen körös-körül napernyős gésák pipiskedtek. Nos, a Hieronymi úti ház valóságos múzeum volt. Órákat töltöttem el a műtárgyak és egyéb csecsebecsék számbavételével.

Keresztapám sok műtárgyat hozott Indiából. Mandaladíszes faliszőnyegeket, sárga függönyöket és bronz lámpatartókat. Szobrokat. Némelyik tarka kövekből, mások bronzból meg elefántcsontból készültek. Buddhák, elefántcsontból faragott táncosok, szantálfüstölők, csontnyelű kések – melyeken tigrisek és pávák ékeskedtek – lepték el a vitrineket. Meglehetősen rendszertelenül. Közéjük keveredtek azok az apróbb műtárgyak, melyeket keresztanyám hozott haza egy-egy salzburgi vagy bécsi fellépéséről. Mert a tiszteletdíjait többnyire osztrák műkereskedőknél hagyta. Voltak szép kínai szelencéi. Egyik, a sárkányfonadékkal karéjozott, ma is a polcomon áll. Veres, kék és aranycirádákkal sárkányok fonódnak össze körben a zománcos szelence oldalán. És ezek a „szent vadak” összekeverednek a felhők, a fák meg a felröppenő madarak füzéreivel. Egy rózsaszín levéllel cirkalmazott, karcsú nyakú japán imariváza társaságában egy rézmetszet állott arany keretben: a Mozart család. Wolfgang, kislegény még, ül a zongoránál, nénje, Nannerl társaságában. Négykezest játszhatnak. A nyájas atya, Leopold a hangszerre támaszkodik. A mama viszont, Pertl asszony, már csak egy falikép formájában tekint le gyermekeire.

Az 1802-ből való orosz templomi csengő a soproni Rosenstiengl-antikváriumból került keresztanyámhoz. Felirata: Kolokol. Az ebédet meg a vacsorát jelezte a kerti lugasban ücsörgőknek. Keresztapám Indiából hozott elefántos asztalát is sokszor megcsodáltam. Alacsony, kerek bútordarab volt, fából kifaragva, melynek négy lába négy – ormányán az asztal lapját emelő – elefántot ábrázolt.

Keresztanyám halála után a zongorája meg a hozzá tartozó gobelindíszes karosszék Füst Milánhoz került. Milán bácsi, a nagy zenebarát néha megfordult a Hieronymi úti házban, és megszerette az öreg hangszert, de legalább ennyire a virágmintás ülőkét is…

Vonzottak a különféle lakkozott fadobozok meg paradicsommadarakkal pingált szelencék is. Egyik-másik selyemmel volt borítva, rajta virágfüzér. És ezekben a dobozokban ezerféle limlom lapult. Gyűszű és szantálrúd, karácsonyfacsengő, csontgomb meg a második világháborúra emlékeztető millpengő, rajta Erzsébet császárné és számolatlan nulla. Egy-egy apró jadefaragvány, teknősbéka és majomtriász társaságában törött gyűrű, kokárda meg rézsíp, amiben egy golyó rezgett fel-alá, ha belefújt az ember. Volt aztán egy ereklye is: lapos ezüstdobozkában, melynek üveg volt a fedele, egy „segítő szent” csontjának szilánkja. És persze kisebb-nagyobb feszületek, zsírkőből meg fából faragva vagy épp bronzból öntve. Egy salzkammerguti feszület: parasztbarokk munka. És fedeles poharak a XVI–XVII. századból: köztük egy veres augsburgi, meg egy „Kotgasser”-darab. Továbbá halicsi bokályok és ónkupakos edények. Egy ananászdíszes reneszánsz ezüstserleg – ezt gyakran elnézegettem: a hatalmas gyümölcsöt egy görbedt rabszolga emeli a vállán.

A falon metszetek és olajfestények választékos kuszaságban. Szúrós bajszú Stampf dédapám. Richter Aladár (keresztanyám első férjének öccse) szép pasztellportréja az ifjú Báthy Annáról, meg egy szépiarajza: Léda és a hattyú. Egy Murillo-madonna kópiája. Palóc népviseletbe öltözött leányka mellett Franz Schubert portréja. Beethoven-sziluett egy óriási violinkulcsba belekomponálva. Megsárgult, század eleji fotográfián a négy Stampf lány, keresztanyám, Erzsébet nagyanyám, továbbá Ilus és Mária néni, akik ez idő tájt Sopronban laktak, a Jókai utcában. A fénykép hátterében a beregszászi ház, és a lányok mögött dédszüleim, továbbá Mili tanti, Stampf Emília, dédapám pártában maradt, apró termetű nénje, aki nagy „házi intrikus” hírében állott. Többnyire dédanyám ellen áskálódott, akinek szelídsége soha el nem fogyott. Mesélik, ha végképp elfutotta a méreg, ezt mondta: A kakas csípje meg! Dédapám sem tolerálta nénje áskálódásait, s rendre ezzel torkolta le: Milikém, végre megtanulhatnál magyarul…! Merthogy Mili tanti évtizedek után is csak törte a magyart, és valami furcsa, németből meg magyarból tákolt makaróninyelven fejezte ki magát…

ZÁRKÓZOTT ÉS VAD voltam. Hiányzott Beregszász, de szüleim válása sem tett jót. Szegény keresztanyám néha megpróbált „társaságot szervezni” körém. Ezek a próbálkozásai többnyire balul ütöttek ki. Mert olyan szomszéd vagy rokon gyerekeket verbuvált, akikkel én nemigen tudtam mit kezdeni. A fiúk fehér zoknit hordtak a pántos saruhoz, a lányok meg csipkegallérokat meg mindenféle maslit. Némelyikükről szinte azt sem tudtam, hol az eleje meg a hátulja. És csak arról tudtak beszélni, milyen jegyük van számtanból vagy szépírásból, és hányas lett a fogalmazásdolgozatuk.

Én ezekre a kérdésekre fütyültem. Jó tanuló voltam, „éltanuló”, ahogy akkoriban mondták, de a foci, a verekedés meg egyéb csibészségek sokkal jobban érdekeltek, mint a számtanpéldák. Hétköznap én a belvárosi utcakölykök életét éltem. Jobban vonzottak a káromkodó, enyveskezű játszótéri csibészek, mint ezek a mintagyerekek. Néha még a Hold utcai csarnokba is elkísértem őket, ahová „cufizni” jártak. Magyarul: lopni. Kiflit, szőlőt, ezt-azt. Nem mintha hiányzott volna a sóskifli vagy a fürt szőlő, de vonzott a kaland. A vége persze többnyire az lett, hogy csibész cimboráim idejében kereket oldottak, ha valaki észrevette a kalózakciót, én viszont rendre későn kapcsoltam, s a pofonok nekem jutottak, aki pedig csak kibic voltam a tolvajlásoknál.

A keresztanyám előállította Hieronymi úti legényeknek-leánykáknak viszont hiába tartottam a kertben szemléltetéssel egybekötött kiselőadást az átlépős cselekről, a stukkolás meg a dekázás művészetéről vagy a balegyenesek és „dupla nelzonok” rejtelmeiről, nem fogott rajtuk a lecke. Ha megmutattam nekik egyik-másik rigófészket, amiben tágra nyitják csőrüket a pállott képű fiókák, még csak-csak megnézték, ám amikor a sziklafal őskori csigahéjaiból válogattam össze néhányat számukra, azzal utasították vissza: poros lesz a ruhájuk. A fára mászástól irtóztak, amikor pedig az orgonabokorban néhány avar rejtette töltényhüvelyre hívtam fel a figyelmüket, hangosan sivalkodva elfutottak.

KOROS ROKONOK-ISMERŐSÖK és keresztapám népes családjának tagjai voltak a ház rendszeres vasárnapi vendégei. Némelyikükről azt sem tudtam pontosan, rokon-e, barát-e. Az Ébner házaspár, Bözse néni és Jenő bácsi sosem hiányzott. A közeli Tóth Lőrinc utcában laktak. Jenő bácsi, akinek kedélye és eleven szelleme meghatározója volt a társalgásnak, Besztercebányáról származott. A felvidéki városban, a hajdani Alsómagyarországi Bányavárosok legszebbikében ma is fogalom az Ébner-ház. A város büszkesége, cifra műemléke, melyet a hajdani Fuggerektől vásároltak meg Jenő bácsi felmenői. Igaz, Trianon baljós árnyékában a család Magyarországra költözött, így aztán az ékes épület immár névadói nélkül maradt magára a város szívében.

Jenő bácsi nagybátyja jeles festőművész volt, Deák Ébner Lajos. A „Deák” nevet baráber élete miatt választotta. Sorsa is és műve is, mely a művészettörténészek előtt ma is nagy becsben áll, szemléltetheti, hogy a Felvidék utóbb szétzilált polgárságának milyen aranytartalékai voltak. Deák Ébner patinás polgárcsaládból való származása dacára lett a modern magyar piktúra egyik kezdeményezője.

Jenő bácsi, aki ekkoriban mezőgazdászként dolgozott, szállította rendre a legújabb Sztálin- és Rákosi-vicceket. Ezek nélkül elképzelhetetlen lett volna a vasárnap esti szeánsz. Rideg szelek fújtak odakinn a világban, ismerősöket-rokonokat nyeltek el az internálótáborok meg a börtönök, ám itt, a Hieronymi úti falak védelmében derűs hahota nyugtázott egy-egy újabb Arisztid és Tasziló-, Kohn meg Grün- s főképp a mindegyiknél aktuálisabb postarabló-viccet.

Kedves idős hölgyek, Ickó, Jel és Luli néni, a húszas–harmincas évek csipkeblúzaiban, megmaradt aranykösöntyűkkel és boglárokkal felcicomázva ültek a vacsorai asztal körül. A halk szavú Macóka néni, rangrejtett Podmaniczky bárónő. Takáts Marianne néni, az operaházi zenekar csellistája. Némelyikük a magyar nyelvvel is hadilábon állt. Időnként németre váltott a társalgás. Was sagt, was sagt – egy-egy viccet többször is meg kellett ismételni.

Artúr papa, Fritsche Artúr hajdanidők lovagja olyan volt, mint egy kiszáradt kóró. Csokornyakkendős Don Quijote. Úgy tudom, Stampf dédapám barátja volt, ám a futó idő elfeledkezett róla. Túlélt mindenkit, daliás időket és hadakat, túlélte önmagát is. Kopott választékossága, raccsolása komikus volt és szánandó, akárcsak kétes tisztaságú inge, kifakult felöltője. „Éhezik a szerencsétlen – mondta keresztanyám –, pedig láttad volna, fijjjacskám, micsoda dúsgazdag ember volt valaha! A Bakta melletti Hedzepusztán földbirtokai, ménesei voltak. Mára semmije sem maradt! És a szemei valósággal kopognak az éhségtől.”

Igaz, ami igaz, Artúr papa, aki semmit sem értett a világból, valósággal falt. Keresztanyám pedig titokban leporolta a felöltőjét, felvarrt hiányzó gombja helyére egy „hasonlót”, a zsebeit pedig jó falatokkal tömte ki. A belső zsebébe meg odacsempészett egy kis zsebpénzt. Néhány forintot. Mert Fritsche papának nem volt nyugdíja sem. A nyomorúságos lakáshoz, ahol tengődött valahol a város végén, tartozott egy kis kert, itt termesztett paprikát-paradicsomot. Időnként eladott egy-két kilót a piacon. Erre büszke volt: „Képzelje, kedves Ánett, csináltam paradicsomból egy kis pénzecskét, és megittam egy pikoló sert…!”

KERESZTANYÁM, aki a vasárnap esti társalgásokban nemigen vett részt, hiszen ő maga tálalta és kínálta remek főztjeit, sültjeit és krémes béleseit, mandulatortáit, Ferdinánd-tésztáját, darázsfészkeit meg szilvás és barackos gombócait – Ne mondd, fijjacskám!, Ugyan már! és ehhez hasonló kommentárokkal kísérve az elhangzottakat, amiből látszott, sejtelme sincsen, miről is van szó –, fellépett jótékony hangversenyeken is. Egyszer magával vitt egy ilyen koncertjére a Zsidó Leányárvaházba. Taxival mentünk. Ekkor már nehézkesen járt, mert egyre jobban elhatalmasodott rajta az elefantiázis. Az árvaház épülete valahol a Városliget környékén állt, pontosan nem tudom felidézni, hol. Arra viszont jól emlékszem, mennyire meghökkentett az ott élő kislányok halksága. Úgy mozogtak, mint az árnyékok. Mindegyikük szürke kötényt viselt, türkizkék blúzt és hozzá kontyot. Soha ennyi ébenfekete kontyot nem láttam még. És volt a leánykák szemében valami kíváncsisággal elegy szomorúság. Hallgatták keresztanyám előadásában a Brahms-, Richard Strauss- és Kodály-dalokat – a zongorakísérő, szokás szerint, Hajdú István volt –, aztán kitört a taps, a leánykák mosolyogtak, egyikük nagy csokor rózsával köszöntötte fel „a művésznőt”. Aztán elvonultak halkan, szolidan. Szürke árnyékuk úgy vetült a falakra, mint az idők kísértete. Nem tudtam, csak sejtettem, kik ezek a csöndjükbe hőkölt kisleánykák, akiknek kormos szemében néha felfénylik egy-egy rubin szikra, aztán távolodva kialszik…

Ahogy múltak az esztendők, úgy vált számomra egyre terhesebbé a vasárnap esti vacsorákat követő csevegés a Hieronymi úti házban. A történetek örökké ismétlődtek. A társalgás körbe-körbe járt, mint a nyomtató ló. Tudtam előre a poénokat, a mondatok indázását, a hüledezés meg a felcsattanó kacagás helyét. Utólag azt kell mondjam, igazi „második rendbéli” purparlék voltak ezek. Tiszták, de nem túl mélyek. A jelenségvilágra tártak, de a lélek örvényeibe sosem alápillantók. Láttatóak és sokszor felháborodottak, ám az álom hiányzott belőlük. Ha ma felidézem keresztanyám idővel egyre mélyülő drámai szopránját, úgy látom, a mélyen átélt dalok és operaszerepek a lélek olyan bugyrait is megérintik, melyekről aligha lehetett sejtelme bárkinek is a vasárnapi vendégseregből. Nem szerepek voltak ezek már, hanem sorsok. Kétlem, hogy keresztanyám érzelmeit és látomásait szavakba tudta volna foglalni. Az átélés volt az erőssége, megsejtése valami olyan tartománynak, ahol a lélek szellemmé, a hang pedig szakrális áldozattá tűnik át…

Az elunt csevegések elől többnyire kiszöktem keresztapám szobájába. Levettem egy-egy könyvet a polcáról. Utólag is meghökkenek, milyen művek sorakoztak ott. Babitstól a Hatholdas rózsakert. Cholnoky Viktor bizarr novellagyűjteménye, a Tammuz. Vojnics Oszkár Indiája. Olvastam a díványon. Elbolyongtam Babits rózsalugasaiban és alkonyi varázslatai közt, ahol a hangok a fényen túli tartományokban szólalnak meg. Vagy Cholnoky keleti mesevilágában. Vojnics könyve keresztapámnak szóló dedikációval volt ellátva: Ottónak az indiai út előtt. Valamit ekkor sejtettem meg abból, hogy ókonzervatív keresztapám fiatalon eleven szellem lehetett. A külső meg a belső világra egyaránt nyitott lélek, akinek nyugodtan fénylő, öreges szemére messzi tájak és álmok titkai tapadtak. Fakuló emlékek, melyek ugyanúgy lengik körül a lelkét, mint a szobákat elborító tárgyakat, füstölőket és imaszőnyegeket a messzeség fényudvara.

Sajnos, mesélni nem igazán tudott. Ha mégis mesélt, rendre Indiát idézte fel. Az ottani mindennapok furcsaságait. Azt például, hogy a háziszolgája brahmin kasztbeli férfiú volt, s keresztapámnak vigyáznia kellett arra, hogy az árnyéka nehogy keresztezze a derék hinduét. Mert az idegen, ha gazdag európai is, csak érinthetetlennek minősül, s ez esetben hosszas ceremóniával lehetett csak úrrá lenni a rontáson. Felidézte a városok forgatagát, ahol hangyaként nyüzsög a tömeg, a szent tehenek közt kézikocsik és teherhordó elefántok, hason csúszó zarándokok meg szurtos útszéli kóklerek. Nyakukban csengővel kolduló, kezük csonkját rongyaikba rejtő leprások. Saddhuk, akikben egy antik bölcs a ravasz élősdivel keveredik. Felidézte az éjszakai városok meg az ünnepek lampion- és virágsziromtengerét, amikor a harsány síp-dob-muzsikaszóban száz- és százezrek keverednek össze az utcákon meg a tereken, s ez a forgatag mégis valami felfoghatatlan tömegvonzásnak engedelmeskedik.

Tulajdonképpen nem is mesék voltak ezek, inkább emlékező monológok. Keresztapám leült, és messzire nézve, olyan messzire, mintha az ódon idők homályát fürkészné, halk, kopott szavakkal igézte fel ifjúkora mesevilágát. A gyerekkorát soha nem emlegette. Ma már bánom, hogy nem kérdeztem néha. A kígyó marásába belepusztult fakír meg a kert gyümölcseit dézsmáló langúrmajmok esetét százszor is hallottam, ám keresztapám gyerekkora homályban maradt.

Csendes humora ritkán nyilvánult meg. Kifigurázta az előkelősködőket, Frónerékat például, akik Madelaine-ként emlegették Magdus lányukat. Keresztanyámnak meg azt mondta néha, amikor vendégségbe készültek: Angyalkám, hozd magaddal a Kossuth-díjas retikült! Amivel arra célzott, hogy a díjból – miután szétosztották a rokonok-ismerősök között – csak egy bőrtáskára futotta…

Keresztapám gyermekkora még a XIX. századra esett. Most viszont, ahogy e sorokat körmölöm, már a XXI. század elején járunk. Szavak és simítások, intelmek és megsárgult fotográfiák fogják át az említett időszakot. Magam, aki 1942-ben születtem, gyerekkoromban Deák és Kossuth kortársaival találkozhattam. Titkos ívek és sugallatok hatják át az időt, s ezek tán hangokká meg képekké válhatnak, ha figyelemmel kísérjük őket…

Ha lehet szépen megöregedni, keresztszüleim ebben példát mutattak. Derű volt minden szavukban. Halk, rejtőzködő tisztaság és szeretet. Nem emlékszem egyetlen zokszóra vagy felcsattanásra sem. Elmondani is hosszú volna, ki mindenkit segítettek. Rokonokat és ismerősöket, ám bárki hozzájuk forduló elesett idegent is. Mint említettem, két idős hölgy is lakott az emelet egy-egy valahai cselédszobájában. Szolid, elesett asszonyok, akik méltósággal viselték nincstelenségüket. Úgy emlékszem, mindketten Erdélyből vetődtek ide a zivataros negyvenes években. Jucika és Piroska néni. Segítettek a házban meg a ház körül, amiben csak tudtak. Néha az volt az érzésem: évtizedek óta ki sem mozdultak az utcára az épület napsugaras derűjéből és megtartó szeretetéből. Talán valóban így is volt.

KERESZTANYÁM SÚLYOS BETEGSÉGE, az elefantiázis az ötvenes évek közepétől már-már lehetetlenné tette számára a színpadi mozgást. Örökké befáslizott, oszlopszerű lábai nehezen tartották meg hatalmas testét. A hangja letisztult, az alt tónusok felé mélyült, és egyre sejtelmesebbé vált, ám az Operaházban a rá szabott szerepeknek egyre statikusabban tudott csak megfelelni. Minden mozdulat fájt neki. Ülve vagy helyben állva énekelt.

Egyre gyakrabban hívták dalokat énekelni a rádióba, ahol a hangja tökéletesen érvényesült, és mozognia nem kellett. Legkedvesebb dalaiból állította össze a műsorokat: Schubert és Brahms, Hugo Wolf, Richard Strauss, Kodály és Debussy műveiből. Szívesen énekelt kortárs mesterektől, Szervánszky Endrétől, Farkas Ferenctől például.

Véletlenül tudta meg, egy rádióműsor alkalmával, amikor valamelyik régi és kedves Wagner-szerepét kívánta felidézni, hogy az archívumból számtalan korábbi opera- és oratóriumfelvételt – raktározási gondokra hivatkozva – megsemmisítettek. Lényegében egy egész tüneményes korszak hangkultúráját összezúzták. Jól emlékszem kétségbeesésére. Meg kellett éreznie, hogy munkája jórészt levegőbe foszlott. Igaz, ami igaz, az előadóművészeknek sosem volt más a sorsuk, hangjuk és álmaik arany szálai az idő múlásával egyre fakulóbban szőtték át meg át az emlékezést, de ekkor, a múlt évszázad közepe táján felrémlett már a konzerv-örökkévalóság ígérete is.

Nehezen tudta feldolgozni a veszteséget. Már-már személyes vereségét. Hozzá kellett pedig szoknia a gondolathoz, hogy alakításait ezentúl csak azok tudják felidézni, akik hallották, meg az a számolatlan fénykép őrzi, ami fiókjait ellepte. Fidelio és Arabella. Desdemona és Erzsébet. Senta, aki az Északi-Jeges-tenger ködét fürkészi, meg a bécsi császárné, amint a kétfejű sasnak magot szór. A forradalom vérbe fojtása is meggyötörte. Életében immár harmadszor láthatta romok tengerének a fővárost. Igazi tragédiája azonban 1958-ban következett be. Nem könnyű erről szólnom. Keresztanyám elbeszéléséből idézem fel a történteket. Tudni kell, hogy a forradalom után Palló Imrét nevezték ki az Operaház igazgatójává. A régi, kitűnő kolléga énekelt és rendezett is. Nos, egy alkalommal, talán a Háryt újították fel, már nem tudom, Palló rendezte a darabot, melyben keresztanyám is szerepelt. Egy próbán történt: Palló Imre – aki maga is énekelt a műben –, miután instruálta a szereplőket, bizonytalankodva „állt be a képbe” egy áriájához. „Miért nem oda áll, Imruska?” – kérdezte keresztanyám a szokott közvetlenségével, mire Pallóból kirobbant az indulat. „Maga ne tanítson engem! Nem vagyok gyerek!” – üvöltötte magából kikelve. Keresztanyám elfehéredett. Aztán nehézkesen megfordult, és elhagyta a színpadot. Elhagyta az Operaházat. Soha többé még a „Sugár-úti palota” környékére sem ment.

Ekkoriban megritkultak a vasárnap esti vendégeskedések is. Keresztszüleim mintha szégyellték volna elesettségüket. Köréjük záródtak a falak. A teraszra kiülve nézték a város tornyait és tetőit. Négy év múlva, 1962 tavaszán meghalt a keresztapám. Meglassulva, a szobájához kötve élte le utolsó esztendeit. Keresztanyám mindössze két héttel élte túl. Férje temetésekor ágynak esett, és kórházba került. „Csak még egyszer jussak ki az erdőbe!” – ez volt lehajló élete utolsó ábrándja. A soproni erdőkre gondolhatott, vagy a Beregszász környékiekre. Hallgatni akarta a szelek, a lombok zúgását. A szárnyak neszét meg a futó vizekét.

A Farkasréti temetőben Palló Imre mondta a búcsúbeszédet, az Operaház férfikara pedig elénekelte Wagner Tannhäuseréből a zarándokkórust…

Keresztanyám hirtelen halála után a családban azt rebesgették: orvosi műhiba végzett vele. Embóliát kapott egy hibásan beadott injekciótól. Nem tudom. Anyámék egy darabig firtatták a dolgot, aztán beletörődtek a változtathatatlanba. Az orvosi kaszt kényesen vigyáz a titkaira. Ezúttal sem történt másként…

Az ágyam felett függő mogul miniatúra éjszakai erdeje, fönn, a hegyélen alvó város hátterében, mindig felidézi bennem keresztanyám utolsó álmát. Az erdő szólítását. A lombokét meg a levegőbe font neszekét. És az a hegy üvegszerű, holdfényben álló szirtjeivel és vízmosásaival nemcsak az ismeretlen indiai tájrészletet takarja el, ami mögötte zúgatja lombjait és folyamóriásait, a Gangeszt meg a Brahmaputrát, tigris járta vadonjait és egzotikus muzsikáját, hanem az elveszett időt is. És ez az idő egyetlen titkos tartomány. Maga az emlékezet. Osztatlan birodalom, melyet nem kaszabolnak szét a tovatűnt korszakok rekeszei. Benne összefér hindu romváros és beregszászi kert. Soproni sikátor, megsárgult lévai fotográfia, Wagner-szerep és a Hieronymi úti ház, ahol az ezüstfenyők árnyékában ma a dán nagykövet lakik…

Amikor a közelmúltban, 2001 júliusában, keresztanyám századik születésnapján emléktábla került az épületre, a nagykövet és a kedves, fiatal és eleven titkárasszony meginvitált bennünket az öreg épületbe, egy kis emlékezéssel egybekötött sétára. Kérdezgettek is erről-arról, és kíváncsisággal elegy meghökkenéssel konstatálták, amit korábban is sejthettek: az öreg kontinensnek ezen a fertályán minden kőnek, rózsalugasnak, lépcsőfordulónak és ezüstfenyőnek hosszú a története. És fekete az árnyéka.

 

vissza