Kortárs

 

Kolozsvári Papp László

Kiotói atombomba

Azért az esték bársonyosak, s kimenekülve egy kertbe, egy teraszon több-kevesebb biztonságban elüldögélhetek, s nézhetem az eget – vagy ha épp nem, olvashatom Az idő rövid történetét, amit a professzorként és mozgáskorlátozottként egyaránt világhírű Stephen W. Hawking vetett papírra –, eltűnődhetek, hogy hát honnan hova?! S a viszonylagos elégedettség kebelén ringatózva képtelen gondolataim támadhatnak. Ama bizonyos fekete bársonyos boldogság tölt el, miközben arra gondolok, hogy na, ezt sem érem én már meg! A gondolaton elszörnyedek, ahogy illik, s a folytatás már felfejthetetlenül fonódik, vásik, szakadozik. Inkább már felhőfoszlány. Egy kicsit nevetségesnek is érzem magam: most minek akarsz már megint okos lenni egy szép nyári éjszakán? Jön a nevetségesség magától is!

Nem érem meg – minő szerencse! – azt az egyre mélyebb és baljóslatúbb jövőt, melyben a tengerek megemelkednek, s a sűrűn lakott partokról elmenekülő embermilliók felhabzása egy addig példa nélküli mészárlást gerjeszt. A harcot a talpalatnyi földért és a kulacs ivóvízért. És a történelem legszörnyűbb morális válságát sem érem meg: fújjuk-é el a szárazföldek belseje felé menekülő ürgeöntött milliókat a tűrhetően hatékony tömegpusztító fegyvereinkkel, vagy öleljük őket rongyolt kebelünkre, s ennek fejében hulljon szét civilizációnk, váljék a sorsunk szakadatlan idióta akciófilmmé, melyben a tét az, hogy sikerül-e hazajutnunk a kenyérrel és a tejjel a bezárkózott gyermekeinkhez – akikre, és otthonunkra, úgy vadászik a csúf fekete farkas, mint ugyanő a mesebeli kismalacokra? Nem lesz szép ez az antigenezis, netán biológiai fekete lyuk, bár a mesterséges kiválasztódás kétségkívül nagyszerű egyedeket fog felszínre lökni, ki tudja, tán egy útkaparó vagy egy gomblyukvarrónő lesz korunk – de mit beszélek: korának! – hőse! Szép férfias világ lesz, ha majd elkezdenek megemelkedni a tengerek. Lesz még tán egy történettudományi intézet is, valahol egy eldugott szurdokban, ahol nem vertek kényszertanyát a pária menekülők – jámbor bíborcsigahalászból haramia! –, lesz tehát egy intézet, ahol néhány szőrös értelmiségi, gyökeret rágicsálva, megállapítja, hogy a világfelfordulás azzal kezdődött, hogy W. Bush amerikai elnök felmondta a Kiotói Egyezményt.

Senki sem hinné el, ha azt mondanám, hogy kapcsolatban állok az amerikai elnökcsináló biznisz multimilliárdosaival és klientúra-szaturnuszgyűrűjével (ha már egyszer az eget bámulom!), tegyek hát úgy, mintha gyérülő spekulációs képességemre támaszkodnék. (Be szeretnék Lengyel László lenni, aki meg tud élni félrevert harangjaiból!) Nézem hát a bársonyos sötétséget, a világmindenség évmilliárdokkal ezelőtti állapotát – kicsit félek, ha eszembe jut, hogy azt sohasem tudhatjuk meg, hogy most mi van! –, ezért aztán elkapom a tekintetemet, a tétován leroskadó tüzet nézem, s próbálom összerakni Arany Jánost, hogy is van csak: Este van, este van… a tűz sem világít, / Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit

De már késő! Ez volt hát az ára, hogy W. Bush az Egyesült Államok elnöke lett, egy floridai paraszthajszállal. Immár a földi élet biztonságát kell kockára vetni méretesebb politikai hatalmakért, hogy aztán a trófeát kiszögezvén az ámbituson, elégedetten dőljünk hátra! Nézze csak a világfalu szakadt népe, mekkora bikát lőttünk! A fél világ volt az ára, de megérte. Nekünk. Nekik nem. Sőt, minden valószínűség szerint meg is tudnánk védeni magunkat egy világkatasztrófa-főpróbán (mi!, ők nem!), ami nem a vég volna, hanem annak még csak kandi kezdete. Hiszen már így is egy minden ízében elkerített világban élünk mi, elnökcsinálók (ők nem!), s ebben a világban még a magas falak a legáttörhetőbbek; s akkor még lágyan és természetellenesen – nekünk maga a természetesség! – vesznek körül (őket célba!) a golyószóró függönyök, az elektronikus reteszek, a fűszál sem természetes már, amit a Micsurint megszégyenítő keresztezésekkel előállított harci kutyánk épp lepislant. Csak szólnunk kell, hogy miközben a világ odakint felfalja önmagát, az ember / Önző, falékony húsdarab, / Miképp a hernyó, telhetetlen, / mindég előre mász, s – harap; s ez csak szerény tizenkilencedik századi megfogalmazás az emberről (persze hogy Aranytól), a Kiotó utáni helyzetben csak szólnunk kell, s tökéletesen s óvón borul ránk egy áttörhetetlen héjszerkezet, s élünk (mi élünk!, ők nem!), miként ha rovar élne a sárga borostyánkőben, élne?, végül is ganz egal!, no matter!;* de addig is megtaláltuk a mi emberünket! Az ifjú, a Dabljú Bush a mi emberünk, harci kutyánk kölyke!

 

Legújabb! Legújabb!

kvar-tetthely

avagy

A SKORPIÓ TÁNCA

Előadja Eörsi–Bauer–Lotz–Fodor

jövőre adatik

A HIÉNA BÚCSÚJA

bölcsődal

 

Hogy valaki a legnagyobb kutya legyen egy naphatalomban (így is jó!), annak immár egy majdnem végpusztulást kell beígérnie. Kinek nem tűnt volt fel, hogy a franciák nagy veteménye (grosse légume!), Jacques Chirac közvetlenül a megválasztása után felrobbantott hét atombombát? Alkalmasint radioaktív vízsivataggá változtatva a Csendes-óceán egy részét. (Az ember elvetélt költői hevületében el-elképzeli a robbantást a Vizcayai-öbölben vagy a Ligur-tengeren, a Francia Riviérával szemben.) Merthogy hát az ő francia országa nagyhatalom! Na, ilyenkor szeretném hanyatt vágni magam, s lábaimmal kalimpálva gyöngyöző kacagást hallatni. Nem kell ahhoz közvetlen vonal a CIA-hoz vagy a Deuxièčme vagy Hányadikième Bureau-hoz, hogy rezignáltan megállapítsa az ember: ezeket az elnököket, a kajla Chiracot és a lakaj Busht olyan, még földi mértékkel mérve is irdatlan hatalmak szemelték ki maguknak, és juttatták célba, melyeknek egy lokális katasztrófa bliktri! S az ember, a meleg augusztusi éjszaka fekete bársonyába veszve, immár kezd nem kíváncsi lenni a folytatásra. Hogy az emberiség – ezt csak lusta rutinból írja az elmélkedő, valójában maroknyi emberről van szó –, mely rég elszakadt mindentől, ami emberi, mesterséges vízben fürdik, szintetikus levegőt szív, nejlonételt eszik, műéletet él és -élvezetet érez, semmi sincs, ami ne volna meg neki, már csak önmaga szűkülő újratermelése lökdösi előre egy rettenetes Ember, ne mérgelődj-játéktáblán (s hogy klónoztathassa is magát, az csak idő kérdése az önimádat társadalmában). Na de ott hagytam abba, hogy az emberiség lassan föléli – föléletik vele! – a bolygót, melyről nincs hová mennie; de ezt már – van-é ennél természetellenesebb? – nem kívánja megérni az ember. Ha már pusztulás, legyen az évszázados, sírvirágos, jó nagy kővel a mellünkön, minek ahhoz világtűzijáték?

Alkalmasint van egy határ, amelyen túl a cinizmus öntudatlan. A nagyhatalmi irrealitásban élők nem értik az embertől emberig ható kisipari humánumot, melyben az ember él, már ha él. A chiraci, bushi kiotói atombombával megszeldelt világ – ha óriási tányérnak képzeljük el – a szélein kezdend repedezni, onnan válnak majd le tekintélyes darabok. Nem a kaliforniai luxushegyek, Pasadena és Beverly Hills merül majd a tengerek mélyére (elsőre!), nem azok az elkerített, az emberiség feje fölé emelt mesterséges szigetek foszlanak a semmibe (elsőre!), melyeken még a véletlenül arra repülő legyet is igazoltatják, s ha nem állítják falhoz, mágneskártyát adnak neki, amit fel kell mutatnia, ha megtér jóllakottan valamelyik rothschildi illemhelyéről. Ott nincs valóság abban az értelemben, ahogyan nekünk van, nincs tehát cinizmus sem. A bolygó helyrehozhatatlan pusztulása, az ellenőrizhetetlen folyamatok első mozgatása még végjátékában sem érinti ezeket a mesterséges létszigeteket. Az atombiztos sövény mögül csak a kijelölt bábok, a kiotóiegyezmény-felmondók, az atomgrandeurben fürdőző főemberek kunkorodnak föl. (Még hogy atomdics?!, egyszerűen fel kellett robbantani a régi arzenált, hogy fel lehessen találni, s elő lehessen állítani a következő bombanemzedéket – és ehhez még szociális nyám-nyám is társul, hogy aszongya: emberek százezrei dolgoznak az atomiparban, az ő kenyerükről van szó!, tudós feltalálóktól a bombafényezőkig, hogy megcsillanjon a pajzsukon a napfény, mielőtt egyetlen másodperc alatt elpusztítják egy szigettenger élővilágát. A kísérlet sikerült! Hamarosan hozzátehetik: a Föld halott.)

Nem ismernék magamra (a nyári sötétben nem csoda), ha a világkatasztrófákról a magam nyegleségében nem csapnék át, mint ókori óriásparittya, az ostromlott várra hajítván kősziklámat – az ember még nem tudja, hogy az Óriásországban János vitéz ő, kenyérrel dobigálja az óriásokat, mint Grespik a ballib újságírókat –, csak ámul az ember, hogy ennyire telibe lehetett találni őket ezzel a kacifántos élccel, hisztérikus visításuk már harmadszor kerülte meg a Földet, s cseng az éterben… na most honnan folytassam?… onnan, hogy magam is csodálkoznék magamon, ha nem tűnődnék el: vajon a kishatalmak, s a még azoknál is kisebbek, teszem azt, Magyarország, a maga szerény hatalmi érdekcsöpörtjai (új szó!, szerkesztő úr!, különben elgépelés) füttyszavára milyen kállai kettőst rop el? (Összejött!)

Mert hogy Medgyessy Pétert is kinézte nekünk s magának valaki, az todsicher. Az ember persze úgy szereti elképzelni a dolgot – nem azért, mert hülye, hanem azért, mert szeret nevetni –, hogy beállít a Párthoz a nem szavajátszó Péter, s Itt keresnek miniszterelnököt?! felkiáltással s belső felindulástól meg-megvonagló alsó ajakkal közli, hogy mert akkor rá számíthatnak! Akár így van, akár másképpen – legyen inkább másképpen –, legalábbis perverz ficamlás a Medgyessynek, a rendszerváltás nagy győztesének a kiválasztása abban a pártban, mely egyszerre képviselné a rendszerváltozás nyerteseinek és a rendszerváltozás veszteseinek az érdekeit. Mondhattam volna egyszerűbben is, úgy, hogy egy seggel ül meg két lovat, de nem teszem, épp most akarom megfogadni, hogy amint a választási őrület hangneme kezd végképp elfajulni – ahogy így elhallgatom az augusztusi uborkaszezont, felsajdul bennem: lehet ezt még fokozni? –, jómagam úgy veszem vissza magam, eladdig, hogy 2002-ben már csak a légben szállongó Reviczky-czigarett-füstről fogok lágy bájú elméleteket eregetni a Kortársban – de szép is lesz, szerkesztő úr! Füst az élet; elenyészünk, / Mint a kicsi czigarett.

Na tehát! Bízvást nevezhetjük a perverzitás minősített esetének, a nem evilágon élés magyar változatának, a magyar Wall Street kifinomult genitáliamorzsolgatásának, hogy egy multimilliomos bankárt jelöltek főlegénynek az elesetteknek, a bérből élőknek, a lecsúszottaknak (és a le nem csúszottaknak, azoknak, akiknek már nem volt hová csúszni). Gusztustalan, de van benne rendszer! – mondaná Polonius.

De ha már így lett, próbáljuk meg – elvétésekből, mi másból? – kigobelinvarrni, hogy milyen atombombákat kell felrobbantania Medgyessy Péternek a Csendes-óceá… izé… Alföldön, s milyen kiotói státustörvények hamvait kell szétszórnia a böjti szélben. Nem akarok Balóba költözni (túl tág nekem), igazán csak azért idézem az ő műsorából a nem szavajátszó Pétert, mert Baló csak egy van! – a miniszterelnök úr is így gondolja! –; szóval Baló, a rá jellemző közszolgálatisággal megkérdezi, a dadogó-hebegő Pétert, hogy hát mi lesz a nemzeti érzéssel a honban, és közben szúrósan néz, kikönyököl a képernyőn, olyan, mint a csuporból kifutó kása a mesében, ráfolyik szobára, házra, háziasszonyra, hiába visít tízmillió bűvészinas, hogy le kéne már állítani… És… de hová ragadál? / Oh fölhevülésnek / Gyors talyigája!, ahogy a félig szerb, félig szlovák költő mondja, akinek még a csontváza is egy nőé! Baló tehát merő hangyasav, ám ekkor Medgyessy Péter azt mondja, hogy ő akár még a nemzeti érzést is el tudja képzelni az ő Magyarországán; hogyan? zörren meg Baló, mint sündisznó az avarban, s újabb kásaömlenyt büffent a tájra (én mégis szeretem!, ő a legjobb!). Hát úgy!, fog bele Péter, de igazán csak egy nagyon triviális példát mondana, hát úgy, hogy focimeccseken a magyar biztassa a magyart! Kiabáljon csak, ’sze demokrácia van! Mire Baló újra merő méz, csuprába visszabugyborékol a kása, mint a rajzfilmen; attól fogva heherésző-egyetértő csevegéssé légiesül az interjú.

No lám csak, jut eszembe azóta is, a snájdig Medgyessy országképének egy hiányzó darabja láttán. A dél-amerikaivá fonnyasztott Magyarország, ahol a nagytőke a disznófejű nagyúr, a népesség pedig cifra bérmunkás, kiegészül a cirkusszal; nesztek egy Maracana Stadion, valahová Zuglóba (tervezi az ifj. Rajk irodája), járjatok ki oda üvöltözni a kitenyésztett vagy összevásárolt magyar Peléknek és Maradonáknak, aztán térjetek nyugovóra magyar bádogvárosaitokban, másnap pedig vegyétek fel a melót a Medgyessy-művekben – akár a szó szoros értelemben is, gyáros még nem volt a mi Péterünk, de lehet, hogy később bevezeti a királyságot, s főnemessé ütteti magát. Vagy – miért is ne?! – ő lesz a király! (S a királyné is, és elveszi önmagát.)

Nem egyszerű megülni a két lovat az egy hátsóféllel – ámbátor a Nagy Sándoréval akár hármat is –: jöjjön a teljes piaci liberalizáció, amiből következik, hogy annyi magyar vállalkozás marad talpon, amennyi fűszál az augusztusi hőségben, tűzvész után. A jóléti rendszerváltásnak ez lenne a tőkés oldala, a másik oldalon egy óriási aréna látható, milliók üvöltik azt, hogy hajrá magyarok!, hogy aztán lovas rendőrök és vízágyúk kísérjék őket haza, ahol lenyomtathatják a könnygázt az egy tál lencsével.

Úgy van, úgy! Az ember, augusztusi estékbe öltözötten, kezd valami másra vágyni, mint ami kisvártatva megkezdődik ebben az országban. Sajnálja, hogy alig-alig annyit tud felfogni a fekete lyukakból, amennyit Hawking úr megoszt vele Az idő rövid történetében, azt se könnyen, pedig sej!, micsoda gyönyörűség volna beleborzadni a végtelen sűrűség gondolatába – matematikailag az elmélet áll, mint a cövek! –, mi több, abba, hogy az anyag, a maga összeomlásában, annyira összesűrűsödik, hogy végül eltűnik. Rettenetes, hogy ez nyílegyenesen következik univerzumelméletünkből, s jól vigyázzon, aki azt mondja, mekkora marhaság!, még hogy az anyag a végtelen sűrűsödésben eltűnik!, kacagnunk kell!, vigyázat azzal a széles jókedvvel, az elmélet ugyanis az általános relativitáselméletből következik nyílegyenesen, érzékelhető világunk alaptörvényéből; mi lesz, ha már az sem lesz?, tényleg kirúgjuk magunk alól a bolygót, miként teszi azt a maga szerény képességeivel Dabljú Bush?

Itt vagyunk valamiben, aminek az egyik vége az, hogy augusztusban csöndesek az éjszakák, madár motoz a bokorban, vadászni kelnek az éjszakai állatok, távoli vonatfütty hallatszik, mintha csak öröktől jönne a természetből; a valami másik végén pedig meresztik ránk vak szemüket Hawking fekete lyukai, onnan, ahol véget ér az anyag, és – iszonyatok iszonyata! – nincsen idő!…

Szép színésznő barátném kifakad a minap, hogy hát minek foglalkozom politikával, mire én rácsattanok – cipzárt kéne varrni a számra! –: ahhoz mit szólnál, Ági, ha én viszont arra szólítanálak fel, hogy hagyd ott a színpadot… De meg is bánom a hevességemet, s ezzel már el is indultam a belátás, ha úgy tetszik, az anyag összeomlásának az útján (az út végén fekete lyuk, végtelen sűrűség, a téridő vége). Sze’ már alig-alig tudom kiásni magamat tömegvonzásomból, csak hát nincs más lehetősége az írónak, mint hogy mindenről leválva, vagy fordítva: semmire sem feltapadva, el nem szegődve kalauzhalnak behemót ősdögök mellé, ússza a maga útját. És soha ne lehessen örök igaza; ha a világ igazolja őt egyszer is, azzal egyszersmind meg is kérdőjelezi… Hagyjuk, olyan ez, mint a befele út a fekete lyukban, egyelőre még az eseményhorizonton (szakkifejezés, szerkesztő úr, ne magyarázzuk meg, hátha valaki kedvet kap tőle Hawking könyvéhez). Talán még annyit, félszegen, hogy a történelemben megigazult értelmiségiek története jórészt iszonyatok története – most olvasom Paul Johnson Értelmiségiek című művét, az élvezet, ami eláraszt tőle, emlékeztet ama bizonyos másikra, csak a testem felső végét önti el meghitt forrósággal.

 

Legújabb! Legújabb!

meleg fürdő az Eszmebari kádban

Heller Ágnes és Farkasházy Tivadar

levelezése a demokráciáról

a NÉPSZABADSÁGBAN

A világszellem második inkarnációja,

avagy ah!, már én is unom, hogy mindig nekem van igazam,

kezdve Aczél Györgyön Ausztrálián át Szárszóig!

 

 

Igaz is, értelmiségiek! Függetlenül Paul Johnson művétől, mely külön beszélyt érdemel, mindazonáltal úgy következvén belőle, mint bélből a vakbél. Az embert ebben az eléggé nem helyeselhető nyáresti magányban végül is ragacsos émely fogja el annak a polémiának (?), politikai pengeváltásnak (?) a modorától, mely kibontakozóban van. A hatalom fejében a nagypolitikus félvilág-katasztrófákkal fizet, a mi kis Péterünk a nemzet kiárusításával, eddig stimmel! Na de megvannak az ő prófétái. Újabban már csak őszinte szánalom fog el, ha György Pétert olvasok, van ápoló a közelben, ha cikket ír?

Az őrjöngő Marx, az elmebeteg Rousseau (az Értelmiségiekből) vagy Lenin és Trockij (mindenhonnan) rémlenek föl azonban, amikor például a Tamás Gáspár Miklós-féle tocquevillongó univerzálismosópor-használati utasításokat olvasom, vegyük például azt, amikor kormányzatunk valóban nagyot koppan a román falon a státustörvényével. Kedveltem a széllelbélelt Gazsikát, szülővárosom jellegzetes hajtását, a maga elképesztő arroganciájában és önveszélyességében. Sosem tudtam komolyan venni, amikor pedig a magyar politikai közélet kezdett hallgatni rá, sajnálkozva hümmögtem, ne palizd be őket, Gazsi, te is tudod, hogy nem az vagy, akinek néznek! Előbb-utóbb rájönnek! Hekula az egész, ahogyan Kolozsváron mondanák… De be kell azért ismernem, hogy Gazsi, a maga rokonszenves ripacs módján, együtt haladt a történelemmel. Feledhetetlen volt, amikor Buharinnak öltözve lendült fel a román követség kerítésére (pedig milyen keskeny a párkány!), s tiltakozott a falurombolás ellen. Ámbátor a buharini imágó akkor már egy kicsit véres-clowni! Egy maroknyi posztkominternes ugyan azt harsogta akkoriban, a nyolcvanas évek végén, hogy Buharin, ő volt az igazi!, ha ő életben marad, hej!, csudajól sikerül a szocializmus! Kellett valaki mindig, Lenin persze ebben a fő!, kellett mindig valaki, aki ha életben maradt volna, másképp lett volna itt minden! De azért már tudhatta az, aki utánanézett, hogy Buharin pont olyan eszelős fanatikus volt, az eszme szent nevében!, mint az összes többi, amíg a tömeggyilkosok legrátermettebbike, a nagy Sztálin le nem darálta valamennyit. Mit mondjak, ledarálta! De azt akkor még nem lehetett tudni Buharinról, aki a mi Gazsinknak az imágóját kölcsönadta, hogy gyáva, sírós, gerinctelen féreg volt, mint azokból a levelekből kitetszik (idézi bőven Radzinszkij a Sztálinban), melyeket a jó Kobának írt, érezvén, hogy szorul a hurok, s amelyek írása-irrigálása akkor maradt csak abba, amikor a hurok végképp megszorult (mint Koba-Ozmin énekelte).

Mindamellett Gazsika együtt ment a történelemmel, budapesti klubokban és budai villák tetőteraszos összejövetelein – mindenki ott volt, aki számított, a bejáratnál lakáj kérdezte: „Összeesküvő? Balra!”, mint A gerolsteini kalandban (olyan veszélyes volt, hogy néha magának Aczél elvtársnak kellett segítenie!). Olyan címmel tartott előadásokat, hogy Erd-éj! Szép volt, Gazsi! És… De ki tudná számba venni az elmúlt tíz évednek ökörhugyozásait az eszmék piacán, ahogyan a nem kevésbé kiváló Haraszti Miklós mondaná?! Én meg sem próbálkozom a számbavétellel! De mi volna, ha esetleg – gondold csak el! – késő öregségedben, mint egy Voltaire, két bélcsavarodás között – eszmecsavarok ha visszahatnak! –, szörnyű kínok közepette, ám ezek szüneteiben, eltocquevillognál azon, hogyan lehetett eljutni az erdélyi magyarság képviseletétől ahhoz a cikkhez, amit 2001. június 30-án közölt tőled a Népszabadság?

Nem is a dührohamban írt sorok zagyvasága, a sok összevissza csúsztatás, ez a te charme-od elidegeníthetetlen része! Megértem azt is, hogy utálod Orbán Viktort (nekem úr), hiszen a te pártod árulta el őt és pártját ’94 előtt, ugye, akkor még kotizáltál, Gazsi?, s akit elárulunk, azt a meleg lenini-kominternes tanítás értelmében gyűlölni kell. Megértem. Hogy lefasisztázod a magyar köztársaság kormányát, az magától értetődő, ez a magyar posztkomintern harci chemisette-jéből** való. Az élet pedig harc!, hangoztatta Marx két fürdés között, tehát sokat (lásd bővebben Paul Johnson: Értelmiségiek). Azt már meg sem merném kérdezni, kivel akarnál összefogni a románok közül a magyar kisebbségért. Emlékezetem szerint eredetileg huszonketten voltak, ez egy huszonkétmilliós országban biztató kezdet, ám újabban nem figyeltem oda, hányan lettek időközben azok a nagybecsű románok, akikkel másképpen lehetne megközelíteni a magyar kisebbség státusát Romániában! Tündéri elmeélvillanásnak tartom azt a levezetésedet is, miszerint Európában már nem egy Hitler garázdálkodik, de három (Haider, Stoiber, Berlusconi), s csak azért nem négy, mert Orbán (nekem úr) országa nincs Európában, s megítélésed szerint nem is lesz ott. Sajnálatos, hogy gyűlölködési rohamodban (fájdalom, cikket írsz belőle, viszont sajátszerű, hogy a Népszabi közli – na, az efféle cikkekhez kell kihívni az üzemi orvost, vagy ha nincs, a házit, uraim!) ilyen gondolatok vernek benned hullámot és tamtamot; de ezt is megértem, s ha az állapotodon, úgy érzed, én tudnék segíteni, csak szóljál, rám számíthatsz! Rendben van, Gazsi, csináld, ha neked nem fáj. Én csak egyetlen bíráló szót ejtenék a magam esendőségében. Hogy lehet ilyen csúnyán beszélni, Gazsi?! Hát ezt tanultad otthon? Idejössz Erdélyből, sőt Kolozsvárról, s akkor így beszélsz, hogy – találomra idézve –: „Miután a jobboldali-szélsőjobboldali [ezen, ugye, fasisztát kell érteni, Gazsi, nehogy már eltévedjek] kormánytöbbség gyakorlatilag felszámolta a parlamentarizmust, megszállta (vagy megfélemlítette) a rádiót és a televíziót [Baló félelmében szokta kérdezni a miniszterelnököt?, ugye, Gazsi, már hogy félre ne értselek], defenzívába szorította a szocialista ellenzéket [?], titkosrendőri provokációkkal és propagandablöffökkel foglalkoztatva a médiák megmaradt szabad zugait, a cenzúra és az agitprop füstköde mögött nyugodtan folytathatja mesterkedéseit” [csakúgy, mint a fő mesterkedő, a kapitalizmus, s annak is a legfelső foka, az imperializmus!].

Szóval: propagandablöff és titkosrendőri provokáció, agitprop füstköd és mesterkedés; vagy máshol: fölkapaszkodott senkiháziak pökhendisége, szemben a nehezen kiküzdött regionális egyensúllyal! (melyik Iliescuval van ez kiküzdve, az elsővel vagy a másodikkal?). Na és a jól szervezett kórus, mely téged, Gazsi, hazaárulónak fog nevezni, a szponzorált tévéműsorok rasszizmusának keretében! Gazsi, ez tényleg túlzás! Ugyan ki fog téged hazaárulónak nevezni? Jól jönne, mi?! Hidd el, hogy azok, akik az efféle első indulatban fogant cikkeidet közlik, röhögnek a markukba a hátad mögött. Nekem higgy, én veled vagyok, mint régen te voltál Vietnámmal.

Dehogy vagy te hazaáruló, Gazsi! Ez nem jött be!

De szeretnél egy kicsit az lenni, mi? Na…? Valld be…! Nem biztathatlak, sajnos! Tudod, mi a te bajod, Gazsi? Hogy nem te vagy hatalmon. És hogy a pokol kerek legyen, nincs olyan párt, amiben te hatalmon tudnál lenni. Ámbátor… ki gondolta volna 1917 áprilisában, amikor a zárt vonat Szentpétervár felé közeledett, s utasai, Vlagyimir Iljics és neje és szeretője azt latolgatták, hogy vajon lesz-e még konflis a pályaudvaron, amivel szállásukra hajtathatnak, hogy Lenint várják az állomáson? A történet innen már közismert. És hosszú. Úgyhogy van esély, Gazsi! De siess, meg kellene már kezdeni a tizenhat éves száműzetést, mert még kifutsz az időből!

Így bámulom a sötétséget a nyáresti kismarosi teraszon.

S ha magamat sem, az ön lapját, nagy tekintélyű szerkesztő úr, még kevésbé óhajtom belemártani a szavaknak abba a kulimászába, ami a választási meszes gödrökből fog a képünkbe fröccsenni, eladdig, amíg a politikusaiba belefancsalodott gyalogmagyar megbízza újabb négy esztendőre politikusait, hogy vezessék őt.

Ígérem, szerkesztő úr, hogy ha meg is szólalok e vitában, magam leszek a testet öltött szelídség. Mondhatnám, mint egy Szabolcska Mihály, ha nem csupán egy versét ismerném, A Grand Caféban címűt. Apám szerette, sokszor felolvasta. A vége valahogy így van: Tudja a jó Mindenható, / Mi is azon sírnivaló: / Hogy a ménes ott delelget, / Valahol egy csárda mellett… Ötévesen nem értettem, de már kezdem kapiskálni.

Budapest, 2001. augusztus 2–8.

 

*Angol; nem azt jelenti, hogy el vagyunk anyátlanodva.
**Francia; célszerűtlen ingblúznak fordítani.

 

vissza