Kortárs

 

Vázlatok egy Szabédi László-portréhoz

(Három beszélgetés)

Vizsgáztam ugyan nála, de tanítványa nem voltam. Nem mintha kevésbé érdekeltek volna színes, igen okos előadásai, eleven szemináriumai, de ezek időpontja sajnos egybeesett szaktárgyam, a román nyelv és irodalom Ferdinand, majd Babeş egyetemen hallgatott valamelyik kollégiumáéval. (Akkoriban – 1946–47 között – a Bolyain nem volt román irodalom katedra, mindössze lektorátus, mi pedig, román szakos bolyaisták a román egyetemen hallgattuk szaktárgyunkat, és ottani kollégáinkkal vizsgáztunk.)

Első éven azonban hallgattam Benedek Marcell Művészi alkotás című kollégiumát is (esztétikából). Ismét csak óra-, illetőleg vizsgarendbeli ütközések miatt a vizsgát őszire halasztottam, noha ez nem ígérkezett nehéznek, hiszen „Marci bácsi” tulajdonképpen nem is annyira „számon kért”, mint inkább „elbeszélgetett” a vizsgán, kivel-kivel szakja szerint. Sajnos azonban 1947 őszén visszament Magyarországra, fiával, a pszichológus Benedek Istvánnal, a kiváló íróval együtt. Benedek Marcell helyére tehát az egyetem Szabédi Lászlót hívta meg az esztétikakatedrára. A nyár folyamán már tudtam, hogy ősszel Szabédinál vizsgázom. Amint egy alkalommal megemlítettem ezt Nagy Imrének (szülőföldem európai rangú festőjének, aki szívesen szóba állt magamfajta fiatalokkal) – egyébként világnézeti és közéleti vonatkozású kételyeimmel együtt –, Nagy Imre arra biztatott, menjek el bátran a gondjaimmal Szabédihoz, mert nemcsak igen tehetséges és tisztán látó ember, de olyan is, akiben megbízhatom. (Addig mindössze annyit tudtam Szabédiról, hogy „valami költő”.) Még azt is hozzátette Imre bácsi, hogy ha netán Szabédi bizalmatlan lenne irányomban, mondjam meg neki, hogy ő – mármint Nagy Imre – küldött hozzá.

Amikor a megbeszélt időben vizsgára jelentkeztem nála, Szabédi éppen sietett. Nem húzta-nyúzta sokáig a vizsgát. Néhány tájékozódó kérdés után kérte az indexemet. – Rendben, kolléga, úgy látom, nincs magával gond – és beírta a jó jegyet. Én azonban azzal álltam elő, hogy kérdezni szeretnék még tőle valamit, és rögtön hivatkoztam nagy földimre, Nagy Imrére. – Most sajnos nem maradhatok, mert szorít az idő – felelte Szabédi –, de ha elkísér, beszélgethetünk az úton.

Elkísértem.

Elmondtam neki, hogy nem értem ezt az egész kialakuló „új világot”. Szakadást érzek elmélet és gyakorlat között, holott épp azzal jönnek az új rend prófétái, hogy a marxizmus–leninizmus harmonikusan egyezteti az elméletet a gyakorlattal. Képtelen vagyok felfogni ezek után, miért kell nemes célok elérése érdekében embertelen eszközökhöz, letartóztatásokhoz, deportálásokhoz (akkor már megkezdődtek!) folyamodni. Nemcsak szavaira, taglejtésére is emlékszem: – Nézze, kérem. A társadalom beteg. Meg kell hát gyógyítani. Hadd mondok egy példát: gyermekkoromban súlyos beteg lett a húgom. Szerencsére jó háziorvosunk volt, felismerte a bajt. Egyik este azzal búcsúzott tőlünk, hogy éjszaka valószínűleg krízis áll be. Meghagyta édesanyánknak, bárhogy kéri is, ne adjon vizet-folyadékot a betegnek, teát-tejet se, mert az életébe kerülhet. Hát – majdnem így lett. Éjszaka a gyermek szívettépőn könyörgött egy korty vízért. Édesanyám megsajnálta, és adott neki egy kanál teát. Amikor reggel jött az orvos, a gyermek állapota válságos volt. A doktor bácsi rögtön tudta, mi történt. Édesanyám sírva mentegetőzött: nem tudta már nézni a gyermek gyötrő szomjúságát. Az orvos ezután egy egész napon és éjszakán át őrizte kis betegét. Szigorú következetességgel sikerült helyrehoznia azt, amit az édesanyai szeretet majdnem végzetesen elrontott. Nos, kérem: én többre tartom az orvos könyörtelen szigorát a kétségtelen nagy szeretetből származó anyai engedékenységnél – a társadalom tekintetében is.

Már a Postakert utcához értünk, lakása közelébe.

– Így van, professzor úr, de sajnos, az orvos is tévedhet – és már szegény Sipos Tibike példájával akartam volna előhozakodni, akit Csíkszeredában éppen akkoriban egy hebehurgya sebész vakbéllel műtött, miközben a fiúnak hastífusza volt, és meg is halt. De nem jutottam példálózásom végére. Szabédi majdnem ingerülten nyújtotta búcsúra a kezét:

– Ja, kérem, ha az ember nem bízik az orvosban, az más. Én bízom benne. Viszontlátásra.

*

Múltak az évek, és államvizsga után kerek egy évvel Kolozsváron vertem gyökeret, ahol az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó magyar szerkesztőségének lettem egyik (elsősorban románból készült fordításokra szakosodott) tagja, majd pedig, miután írni kezdtem, 1956. október elsejétől az akkor alakult Napsugár egyik szerkesztője. Az időközben igencsak megbecsültté, sőt „divatossá” vált Szabédinak azonban nem kerültem a közelébe. Barátságos köszönésen túl hosszú éveken át nem jutottam vele kapcsolatba. Talán mert sohasem szerettem nagy embereket körüldongani. Egyébként Szabédit magam is sokra becsültem. Kiváltképp bátorsága imponált nekem, amellyel minden alkalommal kiállt (valós vagy vélt) igaza mellett, olyan országos és nemzetközi tekintélyekkel szemben is, amilyen például a kiváló román irodalomtörténész, George Cálinescu vagy – ez 1956 nyarán történt – az igencsak nagy tekintélyű Miron Constantinescu is volt, egyike a román pártvezetés vérbeli értelmiségijeinek – amíg hamarosan le nem buktatták.

1958 februárjában megint összetalálkoztam Szabédival. Az istenáldotta tehetségű – egyébként autodidakta – író, Asztalos István, a Napsugár főszerkesztője, Szabédi tisztelője és barátja bővített szerkesztőbizottsági gyűlést hívott össze, hogy megvizsgálja a szerkesztőség első éves munkáját, az első tizenkét számot. Más, jelesnek tudott írók, képézőművészek, nevelők, egyetemi tanárok mellett Szabédit is meghívta. A KISZ Központi Bizottsága, a lap „gazdája” egyik magyar aktivistáját küldte el a gyűlésre, a fiatal, de mérhetetlenül ostoba M. M. elvtársnőt. Gyűlés előtt Asztalos István minden külső meghívottat „bemutatott” titokban M. M. elvtársnőnek. Szabédiról elmondta, hogy nemcsak tehetséges, elkötelezett kommunista költő, de talán a legfelkészültebb marxista egyetemi tanár is Kolozsváron.

Nos, a gyűlés során Szabédi is felszólalt. Hosszan és fölöttébb okosan figyelmeztetett bennünket: nem elég a gügyögést elkerülni egy gyermeklap szerkesztésénél, arra is vigyázni kell, hogy ne tekintsük a gyermeket miniatűr felnőttnek, ne próbáljuk szellemileg (még) csökött felnőttként kezelni, mert ő – a gyűlésen eddig elhangzottak alapján – ilyen veszélyt is lát; vigyázzunk, hogy a gyermek nyiladozó értelmét lehetőleg érzelmein át próbáljuk megközelíteni. Megtapsoltuk. M. M. elvtársnő feltűnően lelkesen verte össze a tenyerét. A gyűlés végén természetesen – mint a KISZ Központi Bizottságának a küldötte – ő is szót kért. Nagyjából mindennel egyetértett, ami előtte elhangzott, bár mihamar kiderült, hogy az egészből semmit sem fogott fel. Különösen Szabédi „professzor elvtárs” magas ideológiai színvonalú, „osztályharcosan marxista” előadását dicsérte és köszönte meg.

Szabédi csak nézett rám (egymás mellett ültünk): „Kérem, ez mi?!” Legyintettem: „Hagyja, professzor úr, hiszen ártatlan szegény.” Utána azonban M. M. elvtársnő arra is áttért, amit a KISZ KB még elvárna tőlünk, a Napsugár szerkesztőitől, akik ideológiailag-politikailag igencsak jól felkészültünk szép hivatásunkra: Biztassuk írásainkban a lap olvasóit (a gyermekeket!), legyenek éberek a kulákmesterkedésekkel szemben, és kiváltképpen a falusiak biztassák a szüleiket, az ő napfényes jövőjük érdekében – lépjenek be mihamarabb a kollektív gazdaságba!

Szabédi elképedten nézett rám:

– Ehhez az ökörséghez mit szól?!

Mosolyogva legyintettem:

– El van intézve!

Felháborodottan suttogta: – Mi az, kérem, hogy „el van intézve”?! Hol él maga?!

Nem kezdhettünk el vitatkozni gyűlés közben, amelyik hamar véget is ért, minekutána Asztalos megköszönte a jelenlétet és a hozzászólásokat, kiváltképp a KISZ Központi Bizottsága M. M. elvtársnő által tolmácsolt igen értékes üzenetét, útbaigazításait.

Szabédi elhűlten nézett barátjára. Karjára tettem a kezem, hunyorítottam. És véget ért a gyűlés, jöttek a szendvicsek, jött a finom csombordi bor.

– Bocsásson meg, professzor úr – fordultam ismét Szabédihoz, aki már-már keresztülnézett rajtam az „el van intézve” óta. – Az elvtársnő – hiszen láthattuk – semmit sem értett abból, amiről itt szó esett. Abból se, amit ön mondott. Pista bácsi nagyon jól tette, hogy megköszönte az értékes üzenetet, útbaigazításokat. Az elvtársnő ugyanis most visszamegy Bukarestbe, és – a maga aktivista nyelvén – jelenti, hogy a bővített szerkesztőbizottsági gyűlés osztályharcos szellemben, pártosan, magas ideológiai-politikai szinten folyt le, az állami díjas kommunista író, a főszerkesztő külön is megköszönte a párt vezette KISZ Központi Bizottsága értékes javaslatait. Mi pedig itt maradunk. És szerkesztjük a lapot a magunk legjobb tudása és meggyőződése szerint.

Szabédi arca felderült:

– Igaza van, kérem: „el van intézve”.

*

Ezerkilencszázötvenkilenc tavaszán – már a hírhedt „egyesítési” nagygyűlés után – a Bolyai egyetem színjátszó csoportjának utolsó előadását néztem meg a sétatéri épület aulájában. Szabédi is ott volt, a közelében ültem. Hazafelé menet elkísértem, mint vizsga után, első beszélgetésünkkor, tizenkét évvel előbb.

– Ott volt a gyűlésen? – kérdezte Szabédi. Nem kérdeztem, melyiken.

– Nem voltam ott, hisz nem vagyok egyetemi ember. De mindent tudok, professzor úr.

– Iszonyú volt. Engem az életben még így meg nem alázott senki. (A Kárpátok harminc év múlva feleségestül kivégzett Géniuszának a viselkedésére célzott.) És mindezt kollégáim, diákjaim előtt. Még csak nem is válaszolhattam kedvemre, sőt, „önkritikám” közben is úgy ripakodott rám, mint egy rossz cselédre!

– Azt hiszi, professzor úr, ezzel valamit is csorbult az ön tekintélye? Szamárbőgés volt, amelyik nem hallszik a… hiszen tetszik tudni.

Legyintett:

– Kérem, amikor Hitler átvette a Humboldt egyetemet, akkor Göbbelst küldte oda, nem egy SA-őrmestert!

Ebben maradtunk volna, de elváláskor, amikor kezét nyújtotta, még ezt mondta nekem:

– Tudja, mi Petőfi legfontosabb tanítása?! Nos, ez: a költő életéhez a halála is hozzátartozik!

Nem egészen értettem, miről jutott ez neki éppen most eszébe.

Egy hét múlva már tudtam.

*

Szegény-szegény Szabédi. Bízott a dilettáns orvosban, és ez az életébe került.

Fodor Sándor

 

vissza