Kortárs

 

András Sándor

Nemesvitai elégia

Szentgyörgyhegy Csobánc Gulács Badacsony
és lent a völgy volt-nádas laposa
elszórt fák között fehér őszi köd
alkonyi pára esthajnalhomály
Szentgyörgyhegy Csobánc Gulács Badacsony
Szent György mögött örök titkú nevek
kelta avar szláv pogány-magyar is
jobbra meg az a csak befogadott
várragyás harci emlék Szigliget
az árulás pusztuló emblémája
míg ők ott szemben vitai magasból
hűség hegyei
múlt tüzek őrei
a mindig éppen honos évszakokban
voltak itt elébb mint mi
és lesznek amikor mi nem
egy ősi mozgás pihenő hullámai
időhullámban pihenő hegyek
békésen mint borostyánban bogár
nyakláncon mintha szép tulajdon lenne
holott mi sem az ő tulajdonuk
csak tulajdonságaink keverednek
összeszármazunk

kakukkfű
miért is az illat
kakukkfű
ami szólít itthagy

e légi ama földi sóhaj is
tűz sóhaja a víz sóhaja is
reménnyel akár reménytelen úszunk
magzatvizekből magzatvizekbe
nem magunktól bizony magunktól is
is is tenistenünk csábít
továbbcsábulunk
amíg le nem csatolnak erősebb erők
éget a tűz és űz az értelem
és óvnak a honos hely rejtelmei
várromok túlján víz tükre a Tó
az emlékezet nádasaiban
legendák lengenek
csónak jött egykor Vitára is
ott lenn kötötték ki a jegenyesornál
országút helyén csendes vizek
nádasok mélyén békák madarak
őket is őrizték azok a hegyek
egykori tűzhányók hol a tűz? a borban?
honnan és hová tulajdon tulajdonság
mi őriz mit az érzés tájain

kakukkfű
miért olyan jó itt
kakukkfű
ami itthagy szólít

tocsogók alján egy kevéske víz
bazaltok alján egy kevéske tűz
az éjszakában egy kevéske ég
földek alján egy kevéske föld
és mindenhol mindenkor kevéske értelem
kevés és bizarr és szótlan mint a semmi
a semmi mélyén egy kevéske semmi
meghúzódik csak van nem tetszeleg
a maradvány
maradványok leszünk
érkezünk indulunk kelletjük magunk
„hol-lesz-hol-nem-lesz lesz egyszer egy magyar”
mesélik majd maguknak őseink

kakukkfű
vigasz is az illat
kakukkfű
ami szólít itthagy

 

Balladaszerűség a megszokásról

egykor volt egy kor most korok garmadája
porzó hangulat morajló sugár
főbe ver támolyogsz és amikor az ágyba
kábulsz majd utazol egy másik nap felé

 

Foncsorolvasztó ámulatok

Öthetes fűzfák közt mentem majdani lombjaik árnyékában
keskeny palota virágzó tornya felé
vörös gébicsek érkeztek smaragd felhőből
és szárnyaikra véve elvittek az idő forrásához
ahol bazaltedényben bugyborgó események
gőzverte homályú tükrében
foncsorolvasztó ámulatok zeneszaván át
felderengett egy kék tollú csodamadár
és megnyíló csőréb
ől utasításokat kaptam felzengő hieroglifákban
hogy miként is élhetném túl szerelmesem szörnyű eltüntét
a lélek kábító éjszakájában
csakis a szerelem aranyfonalával lehet kijutni onnan (mondta)
a hűség holdfényében amely az aranyfonal érintésétől ébred
azo
knak akik nem számolják a forró időből
jegecesedett órák és napok kristályait
hanem önfeledten visszadobják őket oda ahonnan előzuhogtak
és lényük önmélyéből üzenő fuvolaszóba merülve
szerelmesük arcára éreznek ahogyan egykor a meghittség óráiban

 

vissza