Csiki László

Három hajszál

Augusztus l4-én, délután elhatároztuk, hogy megöregszünk. Kedd volt, tudom. Négy év telt el azóta. Nem sikerült igazán megöregednünk. Az se könnyű, habár természetes. De erről majd később. Itt, most annyit: tudni kell bánni az idővel, különben az bánik el velünk. Ilyen okoskodásból is sok lesz még ebben a történetben. Át lehet ugorni, majd jelzem a helyet.

Szóval úgy döntöttünk, megöregszünk. Bori a könyvespolc előtt, a karszékében olvasott, én a kandallónál. Szép, verőfényes délután volt. De lehet, hogy erre rosszul emlékszem. Alkonyba hajló késő délután is lehetett, a fények csak súrolták a tárgyakat, hosszú árnyékokat kentek mögéjük. A bronzcsillár mennyezeten elnyújtózó árnyképe azt jelentette, a szemközti házak teteje körül járhat a nap, magasra süt, meglebegteti a súlyos bútorokat. Ezekre a fényekre tisztán emlékszem. A harmadik emeleten laktunk, a nap odaát a másodiknál tarthatott a süllyedése közben.

Bori különben a feleségem, de ma már a Mária névre hallgat.

Azt már nem tudom, kedden miért olvastam, még ha késő délután volt is. Munkában kellett volna lennem. Hat után szoktam hazaérni. Megnyomom a kaputelefon gombját, hadd készülhessen fel az érkezésemre. Gyalog megyek fel a harmadik emeletünkre, kezemben holmi apró ajándékkal. A lépcsőjárás nekem is jót tesz, fáradtságtól pezsgő izmokkal, kipirulva nyitom be az ajtót. És valóban, Bori majd minden délután mosolyogva fogadott. Tiszta ruhát is öltött, feltéve, hogy egész nap nem ilyen tiszta ruhában járt. Az anyjának, a lelkésznének ugyanilyen mosolya volt, bölcsen eltakarta, ami nem fér bele egy mosolyba. Ehhez hagytam mindennap időt Borinak, amíg az ajtóhoz érek.

Az azonban biztos tény, hogy akkor kedd volt, a helyünkön ültünk, a vasárnapi helyünkön, mondhatnám. Általában hétvégeken olvasgattunk csendesen, Bori a régi szakkönyveit, én inkább újságokat, hagytuk, süssön a nap, ha napsütés volt; villanyt gyújtottunk, ha esett odakint. A lámpák is szép árnyékokat vetettek. Én a lámpámra büszke voltam egy kicsit, és nem is amiért ajándékba kaptam az utászoktól, hanem mert szerintem tündökletesebb árnyékokat szórt, mint a Borié. De erről soha nem beszéltem neki, lehet, hogy sértette volna, s talán még vetélkedésbe is kezdünk, kinek a lámpája ragyog szebben, jobban. Az én olvasólámpám ráadásul nem üzleti darab volt, otrombább is egy kicsit azoknál, de valóban szívmelengető. Ilyennek éreztem a világát.

Télen, a hó visszfényében egyöntetű derengés töltötte tele a szobát, a könyvek kék-arany korca, a festmények színe is eltompult. Kint a kertben fehér volt minden, csak a kivágott fák tönkjén olvadt meg enyhüléskor a hó, azok olyankor feketék voltak a nedvességtől.

Azon az augusztusi délutánon viszont biztosan nyári fényben olvastunk. Felnéztem, majd hosszan bámultam az újságom fölött, amelyre addig sem figyeltem. Kórboncnok barátunk egyszer különösen szép epekövet mutatott, egy hajléktalanból metszette ki. Tojásdad, gyöngyházasan fehér darab volt, kék bársonyon tartotta. Bori arca éppen olyannak látszott azon az augusztusi délutánon, a kék könyvek előtt, akár az a zsigermelegben, nyákos sötétségben kifejlődött, rejtélyes kő. Nagyobb persze, de annál tisztább, láthatóbb. Lágy fénnyel világító kemény anyag. Valamiképpen művi, habár természetes környezetben jött létre. És éppen ez a műalkotáshoz, a mesterkéltséghez, már-már idegenséghez vezető folyamat juttatta eszembe a követ, nem is annyira a látvány. Erre szoktuk mondani, hogy „eszembe jutott minden, ami történt”, s aminek során ilyenné vált ez az arc. Jobban szerettem, mint addig bármikor, erősebben, érdek nélkül.

Nem egy ötvenen túli, ápolt, még mindig szőke asszony ült szemközt, a szoba másik felében, hanem egy műtárgy az összes belé zárt történettel, kezdve attól, hogy kifejtették az otromba hegy oldalából, sáros utakon szállították, durva, később finom eszközökkel megművelték, és annál szebb, minél inkább magába rejti az alkotó kínlódásait.

Mária, mondtam.

Mielőtt elmesélném, hogyan emelte fel a fejét, nézett szembe velem és az új nevével, mely persze egy régi emlékem is lehetett volna másvalakiről, azt kell elmondanom, hogy Bori abban a pillanatban, amint elhangozva mintegy testet öltött, elfogadta ezt a Máriát, és azzal együtt az új identitását, mely persze – ismétlem – egy régi emlékkel való azonosulás lehetett volna. De nem az volt. Bizonyság rá, hogy később, a faluban magától értetődően használta, legalábbis engedte, hogy így szólítsák mások, az új szomszédaink, akik számára ő Marika néni lett. Mi több, akkor, azon az augusztusi délutánon, kedden fel sem ébredt benne a gyanú, hogy egy ifjúkori, ne adj’ isten jelen idejű másik szerelmemre gondoltam önfeledten, a délutáni kábulatban, és nem éppen őrá. Fel sem tételezte, hogy „elszóltam magam”, gondolkodás nélkül bizonyos volt benne, hogy a rá illő nevet mondtam ki végre, harminckét év házasság után. Megérintettem vele, sőt gyöngéden telibe találtam.

(Ez egy átugorható eszmefuttatás volt, kihagyhatta volna, aki nem kedveli az effélét. Sajnos azonban csak azután emlékeztethetek rá, miután elhangzott. A Mária névvel is így voltam. Lehet, hogy nem kellett volna kimondanom, utólag azonban nem tudtam törölni. Ami viszont a sohasem létezhető olvasó utólagos figyelmeztetését illeti, jó trükknek tartom, és élvezem, hogy képes vagyok még ilyen kunsztokra, négy év után írásba fogva. Messze még az agylágyulás, Bori!)

Ott tartunk tehát, hogy egy kedd délután, augusztusban, hétvégi szokásunk szerint kényelmes lakásunk nappalijában olvasgattunk a feleségemmel, figyelve is, nem is a szövegre, kint a kertben pedig sütött a nap. Ő ötvenöt éves volt akkor, én hatvanegy, ő nyugdíjas, én majdnem. Ő visszakívánkozott a munkájába, én inkább ki belőle. Ezt később lehet, hogy még részletezem. Három szobánk volt, az egyik több éve üres és változatlan. Ott minden bútordarab, holmi a helyén állt, csak a port törölték le róluk időnként, de soha nem mozdították el őket. Erről a szobáról szívem szerint nem szólnék, habár lehet, hogy elkerülhetetlen. Majd meglátjuk.

Ülünk a könyvespolc, illetve a műkandalló előtt, és még nem történt, nem hangzott el semmi, csak a halványuló nap fényét cseréltük fel az olvasólámpákéval. Feleségem kiemeli fejét a könyvből, sápadt, sima az arca. Kifinomultan vagy feszülten fehér. Bár lehet, hogy csak a lámpafénytől. Mosolyog. Hervadhatatlan ajka van, az ilyen állású szájra mondják: csokros. Sokat tudnék beszélni róla, és a szürkébe hajló világoskék szeméről, mely oly okos, szigorú, nem enged beszélni. Feszes alakján még csak nem is sejlik a bőséges, zaftos gyönyör, olyan mozdulatlan és önálló, mintha soha nem tekeredett volna rám, nem került vagy hajolt volna fölém. Annál tökéletesebb mindmáig, amennyivel zárkózottabb. Elképzelni sem lehet másként, legfennebb emlékezni rá. Nagyon csendes vagyok azon a néma augusztusi alkonyon; mintha a gondolataim is kihallatszhatnának; leállok, talán még az életfunkcióim is megszűnnek egy pillanatra. Neki is csupán a mosolya működik.

Úgy döntöttem, megöregszem, mondja.

Mintha bejelentené, hogy elhagy, elválik tőlem. Elmegy valahova, újrakezdi. Idegen városban próbál szerencsét. Roppant fiatalos gyanú ez részemről, avagy a féltékenység megmaradt képessége. Olyan erős, hogy ő is ráérez, és nyugtatgat máris. Nem, nem, itt lesz, mellettem. De csak mellettem, úgy érzem, és nem velem. Jobb ezt önként elhatározni, vállalni, mondja, ne érezze az ember, hogy ki van szolgáltatva neki, és nem rajta múlik.

Azt mondom végül, nem hagyhatom, hogy egymaga tegye. Alkudozunk egy ideig, ő felszabadultan a döntés után, és szabadultában megszilárdulva a döntésében, én úgy, mintha kézzelfogható veszteségről lenne szó, és rábeszéléssel vagy erővel visszaszerezhetném. Valamit, amiről azt sem tudom, micsoda.

(Őszintén szólva nem emlékszem tisztán, így történt-e, de hogy megtörtént, tudom. Így érzem, és akkor így igaz. Elvont dolog volt, mint minden, ami zárójelbe tehető, fedezetéül azonban ott voltunk mi magunk, mindenestől, megragadhatóan, a korosodás összes, egyelőre enyhe tünetével; úgy beleszoktunk, nem sírtuk vissza a frissebb állapotunkat. Bár lehet, hogy ez is a korral jár, ez a tompaság, akarattalanság. Vergődni, küzdeni kellene, visítani akár, és mégis az ellenkezője a természetes. Nincs időm kifejteni ezt, a magyarázathoz annyi idő kellene, amennyi az élethez. Persze lehet, hogy az életünk is csak magyarázat. Egy időn túl legalábbis. Azt hiszem, ez jó paradoxon volt, megérte nem átugorni.)

Pontosan emlékszem viszont, hogy kedd volt, sütött előbb a nap-, majd a lámpafény, és én szerelmes voltam újra: nem fogadhattam el, hogy elhagy a feleségem. Mérnökember vagyok, gyakorlatiasnak kellett lennem tehát, noha éppen a feleségem vetette szememre, számtalanszor, miközben mosolyogva eltűrte harmincvalahány éven át, hogy hivatásomhoz méltatlanul álmodozok, ami azt jelenti végül is, hogy élhetetlenül élek.

Vagyis, kérdeztem, adjuk el a lakást, kezdjünk új életet valahol?

Jó ötlet, felelte, ez eddig eszembe sem jutott. De te is jössz?

Megérezte, nyilván, hogy szerintem szakítás következik. Elhagyni mindent, hogy magunk maradhassunk. Önmagunk. Ez így kimondva fennkölt némileg, de hát az öregedésben is kell lenni méltóságnak. Főként, ha önkéntes. Nem, nem lemondás az öregedés, hanem szakítás. Egyszer talán még elmagyarázhatom, miért gondoltam így azon az augusztusi napon. De akkor még neki, Borinak sem mondtam el, hogy mire mertem gondolni.

Mielőtt továbbmennénk – a magyarázatban, nyilván –, elmondom, miért választottam, talán idő előtt, ezt a döntést, noha indokaim esetleg kisebbítik a súlyát, és azzal együtt engem. Igencsak kézzelfogható és kézenfekvő okaim voltak (és ez nemde máris sokat levon az elhatározás elvi magasztosságából), éppen csak el kellett jönnie az időnek, az érzékeny alkalomnak, hogy felmerüljenek a többi közül, abból a zavaros tömkelegből, amit még tudatosult részleteiben sem merünk beírni máig a hivatalos életrajzunkba. Magánéletrajzot írni meg minek? Kit érdekelne? A volt-nincs gyerekünket, akinek változatlan az üres szobája?

Elmondom tehát, hogy utakat, hidakat építettem, előbb kemény, durva anyagokból, majd vonalakból, foltokból, papíron. Némelyek szerint ez előrelépést jelentett, vagyis meleg irodát az országúti zimankó helyett. És, nyilván, kevesebb felelősséget. Kevesebb veszekedést a melósokkal, kevesebb sarat és káromkodást. Tervezhetek bármilyen hidat, ha nem én megyek át rajta. Csakhogy én élveztem a káromkodást, a durvának nevezett anyagot, de még az átmeneti szállások savanyú verejtékszagát is. A papír előtt meg egyre „szellemibb”, már-már elvont lettem. Kifinomultam, de talán túlságosan. Felülemelkedtem a dolgokon, de annyira, hogy alig láttam belőlük valamit. Lebegtem, de annyira, hogy el lehetett volna hessenteni. Bizonyára készültek is rá a legkedvesebb munkatársaim. A baj csak az, hogy egyre kevésbé bántam volna, ha megteszik. Az alkalom is készülődött, orvul és történelmien, nagy léptékben, nagy léptekkel. Mifelénk ezt privatizációnak hívták, amikor eljött és többeket elsodort, magyarul magánosításnak, és számomra magányosítás volt. Erről hiábavalónak tartom beszélni, az újságban is átugrom a híreit. Ne szépítsük a dolgot, három kartársam megvásárolta az összes többit, és attól kezdve ők jelölték ki az íróasztalokat, meg ami rájuk kerül, vagy onnan le. Egyre távolabb kerültem még a papírtól is. Hétvégeken azért újságot olvastam a fotelomban, de hovatovább már azt is csak fél szemmel. Meglepett, hogy közben azon sem törtem a fejem, miből maradtam ki, annál többet azon, hogy miért. Lekéstem a vásárt, igaz, nem is tülekedtem érte; de hogy a korom miatt! Nem rejtették véka alá, hogy már nincs bennem annyi… év, tudás, pénz, mi? – nem tudom. Nem is fájt, nem is érdekelt. És ettől megrémültem. Éreznem kellett volna valamit, és megijesztett, hogy nem érzek. Kifinomultam már annyira, hogy félni tudjak, és már ne is féljek a félelemtől. Magyarán, magyarul ezt úgy mondják: tele lett a tököm.

Bori pedig mintha új esélyt kínált volna azon az augusztusi kedden, habár kezdetben megijesztett vele. De jól van, jól. Öregedjünk meg, Bori, Mari! Az is valami. Adjuk el a lakást, annyi haszna lesz legalább, hogy kiüríthetjük azt az üres szobát, melybe belépni se merünk. Most megszabadulunk tőle.

Abban a szobában aludtam szerdára virradóra. Azt reméltem, végigmegyek azoknak az elhallgatott emlékeknek a folyásán a forrásukig, és talán még eltömnöm is sikerül. De úgy aludtam, mint a tej.

(Egyszer lehet, hogy mégis elmesélem, mi történt ott velem hajnaltájban. Annyit már most elmondhatok: nem történt több annál, mint mikor Borit Máriának kereszteltem át. Ő reggel mégis úgy üvöltözött rám, amiért bemerészkedtem oda, és amiért nélküle, mintha megöltem volna valakit. Abban a szobában pedig nem az öregségünk volt. Hanem talán az előzménye. De lehet tudni, hol kezdődik az életünk? Annyira csak, mint azt, hogy mikor ér véget.)

Úgy tudtam, képzeltem legalább, hogy a nők számára fontosabb a fiatalság, mint nekünk, az életük múlik rajta. Testük ápolása, cicomája nem csak hiúság dolga, inkább létszükséglet. Mintha csupán egyetlenegy, lehetőleg eszményi alakjukban lennének képesek létezni. Szépségük tehát nemcsak a férfiakért való, nem a fajfenntartás miatt fontos, hanem főként önmagában. Az a természetes állapotuk. Attól azok, amik. A nő, aki „nem ad magára”, megszegi a szabályt, a teremtés rendjét éppenséggel. Az öregség számukra eszerint egyenlő a halállal. Ha pedig valaki az öregedést választja az ellene folytatott, bármily nevetségesen hiábavaló küzdelem helyett, az mintegy öngyilkos lesz. Van, aki annyira retteg az öregségtől, hogy megöli magát. Egy étterem mosdójában ezért akasztotta fel magát piros selyemsáljára egy gyönyörű telivérnek mondott, sőt tartott barátnőnk. Ki is írta a falra az okot, mentségként talán, lila rúzzsal, egy kissé giccsesen, amilyen az öngyilkosság általában, ha nem eszmék miatt történt, mert akkor visszamenőleg igazolja a romantikus közhiedelem. Az az asszony azonban, mondhatni, nem hirtelen felindulásból, hanem annál több és igazabb hirtelen belátásból vetett véget az életének, mely értelmetlenné vált egyszeriben, csak mert megvetően, vagy ami annál is rémületesebb, közönyösen nézett rá egy férfi az őt körüludvarló társaságban. Az a pillanat az örök érvényűnek érzett létét találta telibe, az időtlenségben rejlő, örök kezdeti pillanatot, és amint egybeesett, ki is oltotta egymást a kettő.

(Meglehet, a fenti bekezdést zárójelbe kellett volna tennem, ígéret szerint jelezve, hogy az átugorható okoskodásaim egyike. Ehelyett alább közlöm a cáfolatot, amitől persze lehet, hogy csak erősebb, legalábbis létező lesz a tétel.)

Először is, felépítettük a falusi házunkat. Pontosabban: átépítettük valaki másét, miután Mari kiszemelte, és hosszú utánajárással megvásárolta. Új életünk helyszíne tehát nem volt vadonatúj. Kitoldottunk, kicsinosítottunk egy szélső épületet az isten zöldellő háta mögött, manzárdot alakítottunk ki a füstös padlástér helyén, kitágítottuk az ablakokat, és boltívekkel helyettesítettük az alacsony ajtónyílásokat, leparkettáztuk a hajópadlót, bevezettük az ivó- és ki a szennyvizet, a végén az a hajdani boltos sem ismert volna rá a szülőházára, akitől megvettük, hogy ő aztán birkákba fektesse a pénzt, mert most azok a menő. Így mondta a hajdani boltos, és mi ketten kacagtunk rajta Marival, akit akkor már Mariska néninek szólítottak a takarítóasszonyok az ünnepi avatáson.

Úgy döntöttünk ugyanis, hogy mi nem nyaralók leszünk itt, hanem igazi lakosok, azaz a szomszédainkat nemcsak napszámba hívjuk, hanem vendégségbe is. Egyedül ők nem értették a különbséget, elmagyarázni pedig kínos lett volna. Ehelyett közhelyeket mondogattunk a koccintások között: büdös a városi levegő; a munkás élet árán kiérdemelt nyugalom; régóta dédelgetett vágyunk a kertészkedés és a madarászat, ilyenek. Úgy tettek, mintha elhinnék, sőt méltányolnák. Aki viszont ennyi pénzt képes beleölni egy vidéki nyaralóba, az ne számítson együttérzésre a napszámosoktól. Bányászok, téesztagok, zöldségtermesztők voltak ők addig, amíg be nem tömték a tárnát, miszlikre nem szedték szét a közös gazdaságot, és be nem dugult a zöldségpiac, azzal aztán megnyaklott egy kicsit a rátartiságuk, egymást jelentgették fel, ha feketemunkára szegődött valaki, nálunk pedig jobbára feketén rakták a falat, ásták a csatornát, és köpködték a port.

Ott álltunk aztán házavatás végeztével Marival a szép fehér, rücskös falak között, mélybarna volt minden párkány és keret, kék-arany a könyvfal, azúr a csempe, nikkelfényes a mosogató, a konyhakályha, a fürdőszobai csap, és én – miközben szemrevételezve azt gondoltam róla, hogy steril egy kissé, de majd csak összekoszoljuk, otthonosra – csak néztem a rendet rakó feleségemet, amint minden mozdulatával rácáfol képzelgéseimre minderről meg a női létről, amelyből öregségében kikerülhetne. Tüsténkedett, bizony. Egyszerűen tüsténkedett. Tette-vette magát. Majd közölte, hogy elfáradt, és mosolygott hozzá. Jólesett neki a fáradtság. Rábízta magát a természetre. Lehet, hogy a maga természetére.

Ez történt. Döntött és megnyugodott. Felszabadult és megszépült. Dolgozott és elfáradt. Ha elfáradt, lefeküdt. Olyannyira valószerűnek hatott az egész, mint minden látszat. Én meg úgy gyanakodtam, mint egy féltékeny szerető. Fel is hánytorgattam magamban a dolgait. Annyi ideje laktunk már itt, emlékeim is lehettek már ebből az életemből; az azelőttitől fogadatlan fogadalom tiltott.

Aznapi volt az első itteni ünneprontó emlékem, amikor először szólították Mariska néninek, és ő kikérte magának. Marika néni vagyok, mondta, és a helyesbítéssel máris jóváhagyta az adományozott nevét. Az pedig az én ajándékom volt, most meg közszemlére, ezáltal „közkinccsé” tette, és ezzel mintegy elvette tőlem. Így nevezhette bárki jöttment, és aztán nevezte is, ha kell, ha nem.

A „néni” különben nem annyira az életkorának szólt, a tisztelet jele volt. Ennek ellenére aznap eltűnt két zsák cement és az egyik kéményajtó. Ilyen ez, mondtam neki kajánul, a régi terepmunkák tapasztalatával. Két nap múlva beszerelték a telefont, és Mari azt mondta egyik városi barátnőjének: ilyen ez. Majd elsorolta a ház körüli teendőket, vesződését a munkásokkal, akik reggel kikövetelték, legalábbis kinézték belőle a kupica pálinkát, délben és fájrontkor a sört, de a célzóvizek ellenére csak a legritkább esetben mérték ki a derékszöget. Beszélt a tetőfedő epilepsziás kislányáról, akinek máris orvost szerzett, a kacska kezű ács bankhiteléről, amivel nem tudott mit kezdeni, legfennebb csodálkozott, hogy egy ácsnak is lehet bankhitele. Ilyen ez. Kacagva ismételgette: ilyen ez. Úgy látszott, tudja is, mi az az ez.

Tartozom annyival neki, hogy elismerem, ő szervezte, vezette az építkezést, merthogy ő akarta, és az akarata olyan erős volt, őt magát is átalakította. Az itteniek nem vehették észre, mert nem hasonlíthatták a változást semmihez, és ő sem figyelt rá, talán nem is tudott róla. Külsőleg megmaradt vidékre öltözött városi asszonynak, a kencéit is a régi módon és rendszerességgel használta, legfennebb lebarnult valamelyest, és a mésztől felmart kezére több krémet kent, mint addig. Az őszes szőke haja kifakult a napon, olyan lett, mintha melírozták volna. (Azt hiszem, ez a helyes kifejezés.) Ruganyosan lengett tojásdad arca kétfelén és az érzékenynek megmaradt tarkóján, az a tojásdad fehérség azonban már nem idézte a keserű nyákban kitermelődött, merev, gyönyörű követ, ami csak attól vált természetellenessé, hogy egy koldusból vágták ki. Bori arca most természetes volt, nyugodt, befelé világított. Magabiztos, ugyanakkor takarékos mozdulattal fogta meg a tárgyakat, nem csak megérintette őket. Mondhatni, tulajdona lett bármi, amit megragadott.

Bevallom, én többnyire csak néztem, őt is, a munkáját is, habár nem karszékből. A városban intéztem a lakásügylet hivatali nyavalyáit, és közben a vételárból titokban kiszakítottam egy garzonra való összeget, hogy ha mégis megkergetnének, legyen hova futnom. Minden útnak két vége van elvégre. De hát léteznek mellékutak is. Az enyémnek Ilona volt a neve. Arra tévedtem. Legjobb lenne, ha elhallgatnám.

Két trógert fogadtam, és kiüríttettem az utolsó, az üres szobát, nem is nagyon néztem oda, tőlem akár lophattak volna, annál jobb. Úgyis senkié volt már ott minden. De azért mintha belém hordták volna át a holmikat, egyre nehezebb lettem, alig bírtam magamat a vége felé. Legszívesebben leültem volna a kapualjba, a cementre, és akkor két térdem közé szorítom a fejem, fülemre kulcsolom a kezemet, nem számít, hogy ki néz, és mit vél rólam. Nagyon döngtek odafent a bútorok, túl hangosan zizzentek a padlóra ejtett papírlapok, és valami illat is áradt, teljesen valószerűtlenül, hiszen nem érhetett el hozzám akkora távolságból. Savanykás-édeskés illat volt, emberszag is, nem is. Talán egy fogságban tartott állat szaga. Szagok nyoma, emléke a levegőben.

Nem tudom, hogyan kerültem össze Ilonával. (Dehogynem tudom, két éve sandítgattam feléje a modernül sivár kávézóban, ahova a sivárul modern irodából lejártunk a cimborának megmaradt, még nem magánosított kollégákkal. ő a szomszéd irodából jött le, az új kolléganőivel, és mindannyiszor valamivel később, mint mi. Az asztalunk mellett haladt el, és ültömből leginkább a csípőjét láttam olyankor. Mikor meg felpillantottam, a mellét, alulnézetből. Húsharangok, mondogattam magamnak, és igyekeztem megfeledkezni róluk. Aztán egyszer csak ott rengtek felettem azon a napon, amikor kiürítettem az üres lakást, és tehetetlenül nehéznek éreztem magam. De azt tényleg nem tudom, mikor és hol találkoztunk össze akkor délben, én nem mentem be abba a kávézóba, a titkos garzonomba készültem, lefeküdni. Őt nem vihettem oda, talán mert annyira az enyém volt az az egy szoba, mint a gyomrom vagy a szívem, hagytam, hogy ő vigyen el egy barátnője lakására. És akkor beleadtam minden harminc év alatt elfojtott dühömet. Elnézést is kértem érte, amint lecsillapodtunk. Nedves fogait mutatva kacagott: te buta! Hiszen jó volt. Olyan gyerek vagy még, Palikám!)

Ez nem zárójelbe való passzus volt, mégis oda utaltam, akár a kétes bölcselmeimet, és ugyanolyan okokból.

Ilona után két napig a városban maradtam, hogy kiszellőztessem magamból. De elkerültem az ismerőseimet, mintha megláthatnák rajtam az idegen asszony nyomát. Azt sem akartam, hogy arról képzelegjenek, búcsúzkodom a várostól, mint ki a Tűzföldre indul, és nincs kellő felszerelése, postacíme. Ki sem mozdultam az egyetlen szobából, nehogy még én is azt higgyem, búcsúzkodom a várost járva. Egyedül söröztem, mint régen, a híd- vagy útépítésekkor valami kültelki, kartonfüggönyös duttyánban vagy lakókocsiban, és le sem zuhanyoztam, hagytam éjszakára bőrömre hűlni a verítéket.

Az egyik józanabb délutánon felhívtam Marit valami mentséggel, ami az alkalom miatt még akkor is hiteltelennek hatott volna, ha véletlenül igaz. Azt mondta, a fészerből szaladt be a csöngetésre, merthogy a fészerre is új tetőt rakat, éppen az áccsal egyezkedik, és hozzak Totál gyomirtót. Tényleg így hívták: Totál. Totál valószerűtlen név volt. Biztosan ilyennel emésztik el magukat a megesett cselédek, ha vannak még ilyenek manapság.

Máskor is bejártam a városba, leginkább jutányos építőanyagért és kedvezményes engedélyekért, de soha a volt kollégákhoz, akik protekciósan megszerezhették volna. A nyugdíjas-búcsúztatómról is hiányoztam, és mókásnak tartottam, hogy éppenséggel a betegségemre hivatkozva, igazoltan, ahogyan az egy nyugdíjashoz illik. A bal felemmel történt valami. Soha nem tudom meg tehát, még mindig kampós botot ajándékoznak-e az ilyen semmibe menőknek, főként ha korengedményesek, mint én. A hangom sem volt még eléggé reszketeg ahhoz, hogy az elvárt módon mondhassak köszönetet. Elmagyarázni meg végképp nem sikerült volna a kiröhögtetés kockázata nélkül. Akkor már inkább a máj- és a szívbaj, mint a magyarázat. Az idegkimerülés a legjobb persze, de azért az túl mély nyomot hagy. Abban, aki bevallja, nem abban, aki hallgatja.

Zárójel bezárva.

De azért még annyit, hogy ha sértettnek tűnök, magam is csodálom. Miért sértene a szabadon választott döntésem, amit amúgy is meghozott volna helyettem a felsőbb hatalom, vagyis az idő? A pár napos idő is sokat jelent, és még többet sejtet, habár nem ígér.

Valahányszor visszatértem épülőfélben lévő végleges otthonunkba, a pár napos időrésen át tisztábban láttam Bori átalakulását, szakaszosan kimerevítve. Ugyanolyan volt, és mégis más. Közhelyes ez így, de mi más az öregség, ha nem közhely? Mindenikben van némi igazság, éppen csak elkopott, mint túl sok használattól a koldusbot feje, de azért ki is fényesedett közben. Mindenki megélte, akinek megadatott, hát hogyne lenne közhely? A hősi halál is az, noha nem annak, aki elszenvedi.

A feleségem, mondhatni, egyre inkább önmaga lett, hovatovább önmagává alakult át. Önmagává sűrűsödött. Vagyis mégsem változás történt vele, csak annak látszott. A régi alakmásai voltak változók és változatosak, sőt változatok. A kemény, céltudatos kedvesnővér. A féktelen szerető. Az alkonyi szobában könyvébe mélyedt nő. És az anya. A nehezen felbosszantható, ám haragtartó asszony. A haragját magába fojtó, türelemmel viselő, a saját tisztátalannak tartott indulataitól szenvedő társ. A fél szájjal, de teljes szívvel kacagó. A bolyhos virágú, sáros gyökerű istenteremtése, lelkes állat.

Most mindez volt, együtt, egyszerre. Pompás volt, és kiismerhetetlenné vált ugyanakkor, mivel nem lehetett szétbontani, külön-külön kikutatva és megértve a részeit. Már-már megérinteni sem lehetett. Ha zárkózott volt eddig, most zárkózottabbá vált, de sugárzott belőle valami tiszta illatú derű, olyan magabiztosan, hogy az már az önzéssel határos, és a döntése csak megerősítette ebben. Néha arra gondoltam, hogy ha a tökély ismérve a zártsága, akkor már csak a teljes, az önemésztő bánat lehet tökéletes. Magam sem értettem ezt pontosan, de biztos voltam benne, hogy igaz.

Közben meg készült a házunk. Az építési vállalkozó napokra eltűnt, nyilván más építkezéseit felügyelte, olyankor én láttam el a tisztét, de nem nagyon fitogtattam a mérnöki tudásomat, úgy képzeltem, feszélyezné a munkásokat, hogy a házigazda netán jobban érti náluk a szakmát. Megmaradtam okvetetlenkedő kontárnak, inkább a meszet, a fal tövébe hullt vakolatot, lécvégeket hordtam-söpörtem kupacba. Magamban kuncogtam közben, hogy többet tudnék a melósoknál, ha akarnék, és élveztem, hogy nem kell akarnom. Különben is, itt nyugdíjas tisztviselőként szerepeltem, ahogyan Bori Marika néni volt. Jó, ártatlan tréfának tartottuk a szerepváltást. Ha, ne adj’ isten, hiszek a tudatalattiban és az ott fortyogó, förtelmeskedő magyarázatokban, azt mondom: mégiscsak nyitva hagytunk magunknak egy viszszautat, ha csak szavakban is – én a valódi szakmám, Bori az igazi neve felé. Ha meggondolom, az öregség mégiscsak álruha, hamis identitás, melyet vállalni kell, mint idegen országba száműzöttnek a megmentő új személyazonosságot. Más kérdés, hogy semmi olyan forradalmi tettet nem követtünk el, amivel kiérdemeltük volna az exiliumot, és országot sem ismerek, amely befogadna. Fennköltebb-önhittebb pillanatainkban számíthatjuk ugyan világhatalmakat kihívó forradalomnak az ifjúságunkat és idegen köztársaságnak az öregséget – csakhogy ez így túl egyszerű; mint bármely fennkölt gondolat.

Tény szerint való viszont a házunk, és leginkább a felépülése. Évek óta áll már a falu mellett az a tömör arányaival megbízhatónak látszó fehér épület, a vörös cserepezés alatt nyíló tág tetőablakokkal, derekas cserefa ajtószárnyakkal a lépcsősor felett, körülötte egészséges és már-már meghatóan zöld a gyep, viaszkos levelekkel nyúlánkoznak a fák, és gyerekfej-kövekkel kirakva a feljáró. A téglapadlatú, oszlopos tornácról a kukorica- és paprikafüzérek között idejében meglátni a közeledőt. A tornác alatt, máztalan agyagedényekben többnyire gyógynövények és persze muskátlitövek. Csupa közhely.

Az pedig, az a kissé görbe, ám deresedőn is mutatós férfi, aki a lejtős kert végéből közeledik: az vagyok én.

A paplan alatt ünnepelek, a manzárdon. Kedd van megint, csak éppen éjszaka. Lehet tehát, hogy már szerda van. A holdfénynél próbálom megnézni az órát, de csak annyit látok belőle, hogy óra. Szerkezet. A hét, az év is ilyen, tetszőlegesen elkeresztelt napokkal, hónapokkal, alkatrészekkel. Csoda, hogy működnek.

Halványzöld paplan alatt fekszem. Lehetne persze kék. Lehetne rózsaszín. Hűvös a felszíne, síkos, és mintha illatosan nedves is volna. Akár egy magashegyi menedékházban. Kint kutyák ugatnak, lehet, hogy a felborogatott szemetesbödönökből marják ki a hulladékot. Akár egy magashegyi menedékház hátsó udvarán. Tátralomnic ez, vagy Bükkszentkereszt?

Félálomban hallom, hogy nyikordul odalent az ajtó. Csak a fiú lehet. Nekem se kedd, se szerda, de neki mindenik vasárnap. Megint hajnalban ért haza, és a reggelinél majd nem kér elnézést érte.

Szívesen elaludnék, ha nem kellene ünnepelnem. A dolog kellőképpen nevetséges ahhoz, hogy komolyan vegyük – mondta valaki, lehet, hogy éppen én, csak régebb. Nem ragaszkodom a szerzőségemhez, és már nem nyitok zárójeleket a gondolataimnak. Azonos a tény és a magyarázata. Augusztus 14-én, délután, kedden eldöntöttük, hogy megöregszünk. Ül két ember az összkomfortos odújában, és jó dolgában a tűzzel játszik. Avagy: ül két ember az összkomfortos odújában, és egymásnak mutogatja, hogy ő milyen bátor. Más hangszerelésben: ül két ember az összkomfortos odújában, és bátran dönt arról, ami felett nincs hatalma, önként indul oda, ahova rabomobilban is megérkezne, csak hát így elegánsabb. Ül két ember az összkomfortos odújában, és vállalkozik valamire, ami olyannyira fölösleges és hiábavaló, hogy összeér benne a kezdet és a vég. Mondhatni: ül két ember az összkomfortos odújában, de nem akar ott ülni. Emigrált az öregségbe, és ott se jobb. Végső soron a kudarcunkat ünnepelem.

De ez még semmi. Mert a kudarc kudarcát ünnepelem. Eldöntöttük, hogy megöregszünk – és nem sikerült. Most is érzem, ahogy itt fekszem a hűvös huzatú paplan alatt, hogy nem történt egyéb, csak kitöltöttem a formámat. Az éppen időszerű forma most tele van velem. Ha zárójelesdit játszanék még, emitt jelezném, nem arról van szó, hogy belakom a testi alakomat, vagy némileg elváltozott fizimiskám öntőformája szerint alakul a bensőm, amin lelket, elmét, ösztönt egyformán értenek a főokosok, akik nem átallanak mindegyre zárójelet nyitni, de sose jut idejük bezárni is. Ünnepi számvetés gyanánt bevallom tehát: lehangolóan feleslegesnek tartom, nem a döntésünket, hanem az azt megelőző és követő lelki vonaglásokat, okoskodásokat, fellengzősségeket, és ha örvendek valaminek, az az, hogy megszabadultam tőlük, fölöslegesnek tudom-merem-bírom tartani őket. Hogy is csak? „A törvény hálóján a gyöngék fennakadnak, az erősek átszakítják.” Valahogy így. Ott vagyunk, ahová különben is eljutottunk volna.

Vagyis ebből elég. Korosodó alakomról még csak annyit, hogy épp az imént jelezte deréktáji ifjonti ágaskodással, hogy mit ér a metafizika, avagy hogy mit tesz a paplanmeleg hajnaltájban egy borjúkötélen tartott férfiemberrel. Ilyenkor Ilona is feltűnik, de nem ám mint emlékkép, hanem mint érzet. Ellep, zsibong a tagjaimban, keserédes a nyelvemen: önmagamat érzem, amikor éppen őt, és éppen emiatt történhet meg, hogy ő látogat, ő száll meg, nem a másik hét titkos kedvesem, akibe házasságom alatt belefutottam. Vele pedig az a feltorlódott düh, melytől sikongva hagyta volna széttépni magát. A düh engem meg, nyilván, az elmulasztott szerelmek, alkalmak miatt fog el mindannyiszor, és egyedül az a vágyszerű képzet csitítja, hogy majd legközelebb, majd egyszer, majd amikor… Egy szép napon, és igazán szép nap lesz az, kihúzom a derekamat, és akkor… Teljes bizonyossággal érzem ezt, habár csak pillanatokra. Felfogom azért: ahhoz, hogy eljussak a jobb elképzeléseim szerint ifjonti, a cinikusabb változat szerint hézagpótló lehetőségemhez, esélyemhez, előbb végére kell járnom ennek az életemnek. Akkor aztán már nem fekete hajam lesz, nem is fehér, hanem szőke. Akkor aztán újraélek mindent, amit elmulasztottam. Olyan bizonyossággal érzem ezt, mint a feltámadást. Tudom, hogy egyszer majd hasznosítani, sőt pazarolni fogom a rengeteg erőt, amit megtakarítottam, magamban tartottam.

Mindez nem álom, hiszen képet sem látok majdani magamról, hanem érzet és gondolat egyszerre, valami behelyettesítő másik állapot, nem is a közhelyes, otromba, megváltó reménység, hanem az elkövetkező tapasztalat bizonyossága. Nem szorul magyarázatra, és hinni sem kell benne, eljön így is, úgy is, még csak ki sem kell várni; a várakozás különben is megkeserítené, az utána való sóvárgás pedig bűntudatot okozna, amiért most, éppen most és éppen itt nem érzem jól magam, ha egyszer elkívánkozom. Márpedig jól vagyok, jól kell lennem a bőrömben, és jó lesz majd akkor is, habár az a „majd”, az az „egyszer”, az az „akkor” nem a jövő, hanem talán egy másik dimenzió, lehetséges tehát, hogy már most létezik, már most létezem odaát. Szoktam is harmadik személyben gondolni magamra. Egyéb kapcsolat ellenben nincs köztünk, sem látomás, sem képzelgés, de még puszta rágondolás sem köt össze kettőnket. Az valaki más, valahol másutt, és mégis én, és mégis helyettem. Csupa fehér fény…

Hallom a tárcsahangot, biztosan a fiú telefonál a hallban. Hajnali három lehet. Olyan a levegő. Érzem, ha nem is magát a harmat illatát, hanem hogy odakint harmatnak kell lennie, és egyik csöppje most csurran alá egy fűszálon. Évfordulós ünnepségem véget ért, az ünnepek természete szerint semmissé tette a tárgyát, négy-fél ötkor majd felkelek. Mióta a bal szemem és a bal kezem miatt nem vezethetek gépkocsit, a korai vonattal járok be a városba „szakérteni” és ifjú ügyintéző meg pénztáros nőkre mosolyogni az irodákban. Mostanában az effélék fémes csillanású, áramvonalas teremtések, akár a harci repülőgépek, mégis mintha hiányozna nekik valami, ki kellene próbálnom talán, hogy azt én megadhatom-e.

Az ilyen napokon, mint ez a szerda máris, jóval vonatindulás előtt lemegyek a vasútállomásra, szeretem nézni a kis indóház mögött az almafákat, beszívni a nedves por szagát. Annyit már elértem az életben, hogy ismer a bakter kutyája. Nézem a töltés mellett a buzogánynádat, és elképzelem, hogy felajánlom: átereszt tervezek, csapolják le a kis mocsarat, mielőtt alámossa a síneket. Szívesen és ingyen elkészíteném a rajzokat, amúgy sem lesz pénzük megépíteni.

A környékre ingázó falusfeleimet elvitte a korábbi vonat, az éhomra felhajtott pálinka is szabadon őrli már a májakat. Ügyintézésre beutazó, eleve megilletődött s az izgalomtól éhes utastársaim végigeszik a harminc kilométert, majd gondosan táskájukba csomagolják vissza a csirkecsontokat, és kihajítják az ablakon a kiszopott üdítőspalackokat. El-eligazítom őket, merre keressék az átkeresztelt utcákban az új hivatalokat. Alkalmanként jogi tanácsot adok, noha a jogról én sem tudok többet, mint hogy létének legfőbb bizonysága a folyamatos változása. Egyszer még szerelmes levelet is fogalmaztam egy férfihoz. Érhálós arcú, duzzadt, középkorú fehérnép nevében írtam, röviden, úgy tizenöt kilométeren át. A fájdalmas visszahívó üdvözletnél már a rendező pályaudvaron jártunk. A szerelvény döcögött a váltókon, és betűim éppoly reszketegre sikerültek, mint egy elhagyott feleség szíve. „Ne idegelj”, írtam stílszerűen távolba szakadt sorstársamnak, akinek lennebb kellett volna engednie a búvárszivattyút az aszály miatt megapadt kútvízbe, ami férfimunka, s azonfelül a hazahívás érthető, ugyanakkor szemérmes indoka.

A város, némileg meglepő módon, a helyén állt, csak a cégtáblái gyarapodtak, és már az első évben rózsaszínre mázolták legénylakásom homlokzati falát valamelyik, földszintre beköltözött keleti vallás szobafestő hívei. Ismeretlen oltárról felszálló, édeskés-csípős füstökben pácolódtam az első emeleten, nyilván eresztett a hajópadló. Nyaranta hosszúra cseréltem a falusi rövidnadrágomat, telente cipőre a bakancsomat, és sötétszürke nagykabátot öltöttem az irhabunda helyett. Szakvéleményeimet ugyanabban a születésnapra kapott marhabőr aktatáskában hordoztam. Egyik rekeszében hazai szendvicsek voltak, alufóliában. Mostanában, amióta nálunk lakott a fiú, megesett, hogy szendvics nélkül indultam el otthonról.

A szendvics ezen a harmatos hajnalon sem volt kikészítve a konyhaasztalra. Hevert viszont alatta egymáson egy pár műgumi papucs. Hogy ekkora lába legyen valakinek!

Volt a nyersfa asztalon egy tál nem hámozott, csak gyökérkefével mosott sárgarépa, egy tálka őrlemény is. Mari nemrégiben tért át az egészségesnek reklámozott biokonyhára, naphosszat sarvalt, kevert és hámozott, több időt töltött az étele elkészítésével, mint a megemésztésével, és mindkettőt folyamatosan dicsérte. Gyanút fogtam: ez meg akarja hosszabbítani az életét! Nem erre szerződtünk, Bori! Öröklétről szó se volt.

A vonatban álmos, a városban már boldog voltam, hogy azt eszem majd, amit akarok. Lehetőleg Ilonkával! Sőt, talán Ilonkánál! Beleadom minden dühömet – ha lehet. Azon kaptam magam, hogy kéjesen kuncogok, és mindegyre kívül marad ajkamon a nyelvem. Ha így megy tovább, talán még hencegni is fogok a férfiasságommal, mint azok az alpári öregek, és éppen annak a nőnek, akinél kudarcot vallanak. Már csak az hiányzik, hogy sejtelmeskedve kacsingassak az irodákban, amikor az álmatlan éjszakámra célozgatok. Igényesebbnek hittem magamat ennél, ha szemérmesnek nem is. Férfiasságomat soha nem tekintettem adománynak, hogy hálásnak kellene lennem érte, vagy amiért megmaradt, túlélte még a szerelmet is.

Nem fogok gondolkodni, bölcselkedni erről, meghagyom annak, ami, s azt is hagyom, hogy elmúljon a maga rendje szerint. A bánat úgyis hiábavaló, vissza se hoz, el se csitít semmit, csak megnehezíti az utat, mint mikor saját lábába botlik az ember.

Miért magyarázok mégis, és mit, a tetejébe egy idegennek? Kiraktam imént szakvéleményeimet egy műanyag fényű íróasztalra, szemközt velem ül valaki, és nem a számoszlopokat kommentálom neki – ne szépítsük, amolyan anyagköltség-kimutatás csak a szakvéleményem, nem egyéb –, hanem áradozok fű-fa-virágról. De tényleg a fűről, a fáról, a virágról, a harmatról, a lelki békéről és egyéb vidéki dolgokról. Azt mondom éppen, hogy még a férfierő is visszatér az egészséges falusi koszton, levegőn. És micsoda csajok! Magányosan epedő tanítónők, akik alig várják… mert még az istenhit sem boldogítja őket, és imádkozva sem bírnak elaludni. Magukra hagyott feleségek, akik férje néha hónapokig az ország másik felében dolgozik feketén… Mondom, mondom, és közben tudom, hogy ezután a korosabb férfiak erényeiről, előnyeiről fogok beszélni, habár nem akarok. Nem kacsintok ugyan, de azért összecsípem a szemem, majd úgy teszek, mintha csak a fénytől hunyorognék – ha netán ízetlennek ítélné talmi vallomásomat az a valaki. Folyik belőlem a szó, az a sok ezer szó, mely mindenre megvan, illik, és elhangzott ezerszer. Közben látom magamat: szánalmasan kiegyengetett – és nem szánalmasan görnyedő – testtel dűlök valaki felé, át a műanyag fényű íróasztalon, észrevehetetlen nyálcsöppöket fröcskölök arcába beszédkor a tökéletes, ám hamis fogaim közül, hadonászok, hogy szinte leverem a számítógépet, és annak szürke képernyőjén is ott tükröződik egy beszélő, hadonászó, vigyorgó alak, nem én, nem én, nem én…

Búcsú nélkül kirohanok.

Lehetne aztán villa helyett kanál a kezemben, ebben a kínai gyorsbüfében, mert mintha a kezem se lenne az enyém. Piros széken ülök, arany cirádákat bámulok, szerda van, egy akaratlagos ünnep másnapja, savanyú-édes íz a számban. Sírnék – de hogy nézne ki egy könnycsorgató öregúr egy idegen étkezdében? Azt hinnék, a feleségemet gyászolom; ilyen korban már ki mást, mi mást lehetne még csak képzelni is rólam? Az ilyennek már nincsen anyja, hacsak nem holmi természeti ritkaság, gyereke, ha volt, rég unja, s ez érthető. Rá kell csak nézni a szerencsétlenre, a szemérmetlen bánatával, a közszemlére kirakott keservével, a divatos nyári vászonruhájával, amitől olyan röhejes lesz, hogy fel sem fogja ésszel.

Ül egy öreg férfi a piros széken, bámulja az arany cirádát, és feszesen mosolyog. Nem látja magát a szemközti tükörben, ahol már eszelős vigyor a mosolya. Addig ül ott a kihűlt étele fölött, amíg hozzálép egy kurta pincér, megrázza a vállát, és aggódó hangon kérdez tőle valamit. A nyelv idegen, és furcsa, hogy nem érti, hiszen ő maga is az.

A fiú a virágos szekeret próbálta odébb húzni az udvaron. A kerekek megsüllyedtek az évek folyamán, felverte rájuk a földet az eső, a fű is benőtte a ráfot, ahol érte. Nem mozdult, csak rengett a kocsi, vasveretes palánkjai közt bókoltak a tölcséres estikék, ingtak a keserű szagú muskátlitövek. A fiú sehogy, az istennek se boldogult, pedig szakadt már az izma az erőlködéstől, törte meztelen bordáit kétfelől a rúd. Talpa elterpedt, feje előremeredt, pengett az ina, az egyenként látható összes rostja, de csak remegett magának mozdulatlanul.

Húsevő, gondolta róla a férfi.

A fiút Marika néni vette a házhoz, aki az ilyen napos délelőttökön nyilván újabb emberbaráti ügyekben bóklászik a környéken, gyógynövényt tépked tehénpalacsintás legelőkön, az esperes úr mosásban összement karingét toldja meg csipkével, és soha nem szól, hogy merre jár, melyik tarlón, dűlőn, putriban, méregraktárban keressék, ha netán rosszul lesz, vagy másvalakinek, orvosi tanácsot kérő cigányasszonynak, egyleti nőnek, kérvényt fogalmazó félanalfabéta bányásznak van rá szüksége, idehaza. A születésnapjára kapott mobiltelefont mostanában ez a fiú használja, aki még mindig a szekeret húzná, ha bírná, guvasztja az izmait, reszket kormos dróthaja a lapos koponyáján, csupa ormó, görcs a tetőtől talpig barna teste, még a kéz- és lábujjai közt is csak sárga a bőr, nem fehér, és biztosan hideg van a hónaljában. Gyapjas a vastag lábszára, a keskeny, csontos melle, és annyi esze nincs, hogy abbahagyja az erőlködést legalább. Egy helyben megmeredve dacoskodik. Az árnyékadó kocsit próbálja elvontatni az öreg olvasószéke elől, hogy abból nézhesse a falut.

A szék könnyebb, gondolja az öregember. Majd másra gondol.

Gyanította egy ideje, hogy a felesége csak az ő nyugalmáért költözködött ki falura, ha megmenteni nem tudta is, ki akarta vonni a hivatali és egyéb nyomás alól, s az elméleti döntéseit álcának használta csupán. Nincs is elv vagy gondolat ma már, amiért a halálnál többet: öregséget vállal az ember. Szép volt és fennkölt volt az a keddi elhatározás, de hazug, ám a hazugság egyszerű igazságot takart, amit egészségnek és nyugalomnak hívnak. Itt, messze és egyedül, teljességgel magáévá tette ugyanakkor a férjét, és ápoló zsarnokságával egyúttal beismerte utólag, hogy harminc éven át attól rettegett, meg kell osztania másvalakikkel. Mindennek több jele volt, és nyomai is kellett hogy legyenek. Az öregember ezen a délelőttön, miközben az asszony máshol járt, és a fiú dermedten feszült a szekérrudak között, száműzetése dokumentumait kereste, akár egy titkos levéltárba beszabadult rab az egykori ítélet szövegét, sejtette mégis, hogy olyasmit művel, mintha gyóntatószékben elhangzott vallomás után nyomozna. Fiókokban kotorászott, szétnyitott könyveket rázott ki, hátha kiesik a lapok közül az a titkos határozat, a röplap, a messzi világkonferenciáknak, -hatalmaknak címzett beadvány. Aztán a füzeteknek esett neki. Felesége az utóbbi négy évben annyit változott és úgy, hogy feltételezni lehetett már róla, naplót vezet, vagyis önmagával társalog, egy másik, talán a jobbik, megértőbb alakmásának vallja be mindazt, amit különben feledni akar. A füzetekben étel- és gyógyfőzetreceptek lettek olvashatók, számoszlopok és többnyire ismeretleneket fedő nevek, lakcímek. Ijesztő, hogy valakinek nincsenek titkai!

Haragos kéjjel turkált, lapozott a dús semmiben, fonákjukra fordította a tárgyakat, felnyitotta a dobozok, szelencék fedelét, és közben mindvégig attól rettegett, nem lesz képes visszaállítani eredeti rendjüket, lelepleződik, mint ki önrablást követett el.

A fiú változatlanul a kocsirudak között állt, előrefeszülve.

Az asszony szobájában porszemet sem talált a fény, a gyér bútor, holmi mintha eleve elrendelt helyén állt volna, rendben és végzetszerűen. Egyedül a hordozható, kis fekete rádiókészülék állt ferdén az éjjeliszekrényen, azt megigazította, majd kilesett az ablakon, nem jön-e a felesége.

A fiú a szekérrudak alatt hevert, a pázsiton, görcsből oldódott, renyhe tagokkal, az ajka azonban zárt volt és feszes. Arca barnáján átütött a fehérség, mintha az lenne az eredeti színe. Elájult az erőlködéstől.

A fiú egy tánckarból maradt rájuk, habár csak idő múltán, előbb elment a fölösleges társaival, majd Mária hívására visszajött, de akkor már a válltáskáját és a nuncsakuját is magával hozta. Királyi, mondta a házra, a tájra vagy valami másra. A ház előtt, a falu felé eső oldalon volt egy térnek is nevezhető tarló, oda érkezett meg először, tavasszal a fiú a truppban. Egyszer csak elkezdtek kirakodni három autóból holmi süvölvények, egy sörtehajú férfi, fekete öltönyben eközben megkérte Marika nénit, vehessenek tőlük egy kis villanyáramot a mikrofonjukba. ő volt a főnök, de olyannyira, hogy nem is segédkezett a kipakolásnál, a színpadi dobogó felállításánál, amire deszkából még feszületet is raktak, középtájon, és fekete meg vörös lepleket aggattak köréje. Időközben összegyülekezett a közönség is, három cigányné öt gyerekkel és három háziasszony meg egy tolókocsis vénember, aki nyilván csodára várt. A sörtehajú kis testületi vezér megkopogtatta a mikrofont, és belekezdett a megváltásba. A fiúk-lányok addigra testre simuló fekete dresszt húztak az emitt túl vékony, amott túl vastag végtagjaikra, mindenféle, többnyire halálfejes maszkot madzagoltak az arcuk elé, láncokkal kötötték össze egymást, és ezeket később fennen csörgették. ők voltak a káros szenvedély és az Isten ellen való vétkek: ki drog, ki szesz, ki paráznaság, kapzsiság, bírvágy és egyéb. Korunk nyavalyái képében táncikáltak körbe-körbe az aszatos tarlón, a sörtehajú meg osztotta a malasztot. Elmondta, hogy előző életében italozott, el-elagyalta a feleségét, és dobozszámra lopta a százas szeget az építkezésről, ahol művezetőként dolgozott, és azt tapasztalta, hogy beosztottjai italoznak, verik a feleségüket, dobozszámra lopják a százas szeget. Megvilágosodása óta viszont csakis a Fennvaló szolgálatán munkálkodik, nem iszik, nem paráználkodik, s ha az elgörbült százas szegeket nem is, visszaadja az emberiségnek a sok jót, ami őt érte a megtérése után. Az ifjak zeneszóra előbb földig kornyadtak bűneik súlya alatt, majd álorcáikat levetve ugyancsak ropták a megváltást, végül összecsomagoltak, és visszautaztak a helyükre, valami lepusztult kültelki kultúrházba, ahol aztán a színfalak mögött elkövetik az összes vétkeket, amiket táncolás közben el nem követhettek. Egyikük, egy vaskos lábú, keskeny, hengeres törzsű fiatalember bement a házba, hogy kihúzza a fali csatlakozót, és ott találta Marika nénit a konyhaasztal mellett, amint horoszkópot böngész, de aztán azt mondja, hogy ő Marika néni, és szívesen tölt egy pohár bodzaszörpöt. A gyásztánctól felhevült ifjú, szerepe szerint a Babonaság, megköszönte és megitta az üdítőt, majd lemosta magáról a megváltás verítékét, mivel időközben amúgy is odébbálltak társai, a vidéken elképzelhető összes bűnök.

Vacsoránál az öregember a kirgiz sámánokról mesélt neki, akik a hómezőben álló kultúrotthon hátsó szobájában petróleumlámpa fényénél vajákoltak, rázták a rongyaikat meg a csörgődobot, másnap viszont, a révületet kialudva, pompás nyomkeresőként vezették őt és vadásztársait a vadcsapásokon, este pedig a lányaikat kínálgatták, de nem akadt rájuk vevő, még ingyen sem kellettek a lapos arcukkal, avas zsírszagukkal. Itthon aztán a belbiztonság minden trófeát elkobozott, és fejenként három igazoló jelentést íratott. Tangó!

Reggelre a fiú eltűnt, de semmit nem vitt magával, ami nem az övé. Maradt utána a gyűrött lepedő, párna és Marika néni bosszúsága az öregember esti hencegő hazugságai vagy a szegény árva világgá menése miatt.

Azért nem lopott, mert akkor nem lenne képe visszajönni még neki se, mondta az öreg, és félig-meddig igaza lett. Egy este a fiú megint ott volt a házban, és megint lezuhanyozott. De még mielőtt visszaérkezett volna, egy másik este azt mondta az öreg a feleségének, hogy ha befogadják, előbb-utóbb úgyis meggyilkolja őket, amilyen. Öt pont van tetoválva a nagyujja bütykére.

Legalább hamarabb véget ér, mondta az asszony, de azt már nem, minek kell véget érnie, mitől szabadulna, és az öregember sem kérdezte tőle. Lefeküdt, és tizenhárom napig várt. Ágyban töltötte a kétszázhetvenkét óra nagyját, de alig egynegyedét alva. Közben tizenhat órán át esett az eső, és az egyik éjjel hallatszott, ahogy huppanva döndül a tornácon az eresz alól egy darab átázott vakolat. Eső után gépek zúgása hallatszott, asszonyi hangok a konyhakertekből. Enyhült az aszály, gyomláláskor már nem szakadt be a gaz gyökere. Jó föld ez, mondta valaki az ablak előtt, a temető felé menet, belenyomod egy ujjadat, és kettőt húzol ki belőle. Kora álom volt, egy hét múlva újra akkora repedések nyíltak a talajon, leharaphatták volna az ember ujját.

Azt a vidéket ellenben, ahonnan a fiú visszajött, kétszázhetvenkettőnél is több órán át verhette a zápor: nedves, sáros volt az egyetlen váltás fehérneműje, a fekete vászondzsekije, de még a műgumi papucsa is a válltáskában és az igazolványai a farzsebében. Lehet ugyan, hogy folyón úszott át, vagy egy tógazdaságban kergették meg, mert rajtakapták, hogy a tápraktárban alszik a poros zsákokon. Most ájultan hevert a virágos kocsiszekér előtt.

Erre játszik, gondolta az öregember: szívszakasztásra. Így akarja megölni. Szeressen engem, Marika néni, én majd olyan bánatot okozok, hogy abba belehal. Bánatot csak, bánatot, Marika néni, nem csalódást, mert akkor kihagyna a végrendeletéből. Elájulok itt magának, ápoljon, dédelgessen. Nem kérek segítséget a vénembertől.

És valóban, a pázsiton hűdötten tátogó fiú egyszer sem mondta, hogy Pali bá! Nem mondott az semmit.

(Én focibíróként honosodtam itt, Zolikám! – kuncogott az öregember. – Én otthon vagyok itt, ha élvezem, ha nem. Ha itthon, ha otthon, de nem egy másik országban. Még a falu címerét is velem rajzoltatták. Te nem vagy benne, öcsi-pöcsi. Te csak magadnak vagy. Te csak élsz, de úgy, ha mellőled mindenki kihal. Ez az ifjúság, öcsi-pöcsi. Magányos trágyarakás a sivatagban, amivel termékennyé lehetne tenni a sziket, csakhogy az ürülék nem engedi szétszórni magát. De majd az eső, a szél, a napsütés…

Lementem vasárnap a focipályára, még az elején, amikor azt se tudták, ki vagyok, csak azt, hogy ott vagyok. A házasok játszottak a legényemberek ellen. Egyéb különbség itt nem is nagyon van a járóképesek között. Bőszen kergették a labdát, mint a veteménybe tévedt idegen kutyát, a nőtlenek piros, a házasok kék műselyem gatyában. Bírónak egy nyugdíjas bányászt választottak, mert a szomszéd falusi sípmester útközben leitta magát. Ez meg sötét zakóban, drapp pantallóban lépett a gyepre, ahogyan a templomból jött. A nyakkendőt azért sikerült leimádkozniuk róla. Síppal a szájában lúdtalpalt ide-oda, s ahogy szuszogott, márpedig egyre inkább kapkodta a levegőt, mindig megszólalt a síp. Amire csak egy kutya vonyított fel. Az is az ő kutyája volt, és inkább csak ebédre hívta haza, mert a felesége nem mert vagy restellt utánajönni. Ez a bíró lett a főszereplő, öcsi-pöcsi, számomra legalábbis, pedig volt ott fáradt bütykű kőműves, városban rendészkedő egykori téesztag meg egyéb, s egy csomó mélylélektani rejtély. Hogy miért ujjong néhány menyecske, ha kicselezi a férjét egy legényember, és hogy melyik csapatba rakják be a katolikus papot: a házasok vagy a legények közé? Tartalékban tartották. Bölcs nép!

A meccs egyszer szinte félbeszakadt. Éppen a bírót kezdték volna lökdösni kétfelől a más-más csapatban esetlenkedő unokái, amikor felkiáltott egy vénasszony, hogy jön a bérlő, fehér Suzukin. Ez a pasi, öcsi-pöcsi, egy városi bádogos vagy cukrász, vette bérbe a futballpályát az önkormányzattól, kaszálónak, s most a meccsnél nagyobb cirkuszt csinálhatott volna, amiért letapossák a tehenei téli kosztját. No de, öcsi-pöcsi, úgy elment a bérlő a fehér Szuzukin, ahogyan egyszer te is elmész innen, gyalog. Még csak ránk se nézett, csak elfordult a kőkeresztnél. A körorvos ült a kocsijában, meg egy rendőr. Lisztet vittek a lakatosnak.

A bírónk meg összeesett. Nem a bérlőtől való félelmében, nem is hogy megelőzze a verést, amit az unokáitól kaphatott volna valami téves ítéletért, hanem mert nem bírt már szuszogni a sípon át. Úgy rogyott össze, olyan lágyan, mintha csak elunta volna a futkározást, vagy begyakorolta volna a bányában. Bevitték gyorsan a kocsma udvarára, egy napernyő alá, és folytatták volna a meccset. Az ilyen fájós lábú szakiknak nincs idejük, alkalmuk vagy erejük, hogy megismételjék máskor egymás rugdosását a térdig érő fűben.

Akkor hívtak meg engem bírónak, öcsi-pöcsi. Az már valami. Láthatták, hogy rossz a bal kezem, de nem tudhatták, hogy rossz a bal szemem. Világot járt, sőt fővárosi ember voltam viszont. Futottam, amennyit bírtam, s amennyit tekintélyvesztés nélkül lehetett. Úgy éreztem néha, hogy szabadon, vagyis egészségesen himbálom közben a bal karom. De ez lehet, hogy csak irodalom. Érzés, túlzás. A tény, hogy kihoztam őket döntetlenre. És a meccs után boldogan söröztünk, amíg meg nem haltunk. Vagy majdnem. Marika nénédbe otthon meg majd beleállt a frász, ez a trágyás vasvilla, hogy hol lehetek. Addig este együtt olvasgattunk az új nappaliban, régi szokás szerint. Feltéve, hogy nem volt szállóvendég.

Sokan megfordultak nálunk hozzád hasonlók, öcsi-pöcsi, de aztán eltakarodtak, mint szar a vécécsészében. Persze, ha túl sok nyomorult gyűlik össze valahol, az már nem muri vagy orgia, hanem karitativitás! Attól még meg lehet szólni, ha másként nem, úgy, hogy „ezek megengedhetik maguknak”. Én valóban restelltem is a nagylelkűségünket, de kisült, hogy más miatt kellett volna szégyenkeznem, nem a koszból kimosottakért, megetetettekért, illetve a jótékonykodásunkért, ezért az erőfitogtatásért. Úgyis én szedtem össze utánuk a papírtányérokat, az üres üvegeket.

Ittuk a meccs utáni sört, némi tömény „gyorsítókkal”, harmattól lucskos volt már az ingünk a kocsmaudvaron, áztunk kívül-belül, mint amaz útépítő szép időkben, amiket csúfnak mondtam akkor, noha nem feltétlenül hittem is annak. Ott tartottunk már, hogy házasok és nőtlenek közfelkiáltással örökös főbírónak választanak, amennyiben az időm és a feleségem engedi, kacsingatva váltottunk egymással efféle vontcsövű sületlenségeket, amikor az egyik kacsintás telibe talált. Nem tudom, ki szólt, pedig megütöttem az illetőt, s nincs annál közelebbi ismeretség. De akkor is csak a saját öklömet éreztem, a nyilallást benne.

Az asszonynak kellő fiatal kanról mondott valamit valaki. Talán még csak nem is az én asszonyomról. Akkor még nem is rólad, öcsi-pöcsi. De azt mondta esetleg, hogy nem Marika néni jótékonykodik a szállóvendégekkel, hanem azok vele, ő kapja meg tőlük, ami jár neki. Én így értettem, noha nem is beszélhetett ennyit az az átkozott pasas, mielőtt szájon vágtam. Nem tudom, a feleségem becsületét védtem-e, vagy a saját büszkeségemet. Az ökölcsapás viszont jólesett, „minden benne volt”, vagyis minden ellen odavágtam, és nem is egyszer, és nem is egynek, élvezettel verekedtem volna, mint régen az út menti szerszámosbódék oldalánál, és biztosan azt üvöltöttem, amit akkor: „Te rohadt kubikos! Ki vagy, kinek hiszed magad, te analfabéta?!” Azok meg nem ütöttek vissza a mérnök úrnak. Itt sem nyúltak hozzám.

Azt hiszem, valójában csápoltam csak az ép karommal a tiszteletteljesen táguló körben, amíg le nem fogtak, haza nem vittek meggyalázott otthonomba, és éppen ők! Ütöttem-vertem a levegőt, azt a harmatosat. Két napig hevertem utána a manzárdon, és azt sem hagytam, nem is tűrtem volna, hogy Mari borogassa a homlokomat. Jobb volt, ha duzzog az iszákosságomért, vagy szánakozva kuncog a másnaposságomon. De aztán azt mondta, amikor már hajlandóságot mutattam meghallgatni: örvend, hogy akár ilyen áron is, de társaságra leltem az új helyünkön.)

Mari néni ekkor már az alélt suhanc fölé hajolt a virágos kocsi mellett, és szakavatott kézzel, gyöngéden paskolta az arcát. Higgadnak látszott, főként hátulról, az ablakból, ahonnan az öreg nézte, két nyitott füzet hevert mellette, gondosan egymásra téve a gyepen. Csak néhány fényes fehér papírlap csúszott ki közülük, nem több, mint másfél centire.

Mi történt?, kérdezte az öreg.

Az asszony meglengette a bal kezét, nyugtatólag, vagy mintha csendre intené, hallatszott kék-fehér, fényes kocogóruhájának halk suhogása. Különben roppant csendes volt a délután.

Történt valami? Hívjak orvost?, kérdezte az öreg készségesen, mintha csak egy általa ismert vétket próbálna jóvátenni. Mezítláb jött ki, állt meg az ajtóban, talán hogy ne zavarja meg a napsütéses némaságot. Az asszony guggoltában feléje fordult.

Fiatalokkal megesik, mondta. Hagyjuk a helyén. Majd magához tér.

Levágattad a hajad, mondta a férfi.

Nem csodálkozott, hanem inkább beletörődött a változásba. Az asszony feje nagyobbnak látszott a kurta frizurával, halántékán sörtésen mutatkoztak ki az ősz szálak. Arca valahogy késznek, befejezettnek hatott. Mosolygott.

Mindig hosszú hajad volt, amióta ismerlek.

Lehet, hogy nem ismersz.

Ez a mondat kacér volt, nem egyéb. Úgy hangzott.

Aznap halat vacsoráztak, és egy-egy pohár vörösbort ittak utána. A fiú elkéredzkedett diszkóba, bár talán csak bejelentette, hogy egy faluval odább megy.

Az öregember a virágos kocsi árnyékában könyvet olvasott. A könyvben valaki visszafelé mesélte az életét. Időskorával kezdte, és a gyerekkoráig, a legelső emlékéig akart visszajutni, onnan már nem tovább. Jó lett volna pedig tudni, milyen a csíralét, milyen hüllőnek, egysejtűnek, a világmindenség szomszédjának, sőt alkatrészének lenni. De azért tanulságos műfogás volt ez a hátrálva mesélés, mert mindennek oka, magyarázata támadt, rendre kiderült azonban, hogy a könyv kizárólag erről a műfogásról szól, és nem az emberről, akinek semmi érdekes nem volt az életében, és az író sem bírt ilyent kitalálni neki, hanem csak célozgatott, utalt valami fordulatra, ami sejthetőleg pusztán attól volt rejtélyes, hogy egyelőre nem fogalmazták meg. Különben igaza volt. Az öregember ezt gondolta, meg azt is, hogy az ő sorsa ugyanilyen: szándéktalanul formás és kerek, utólag. Bármely pontján el lehetne kezdeni a meséjét, ő éppen egy augusztus 14-i délutánon, kedden fogott bele, négy évvel ezelőtt. De nem tudta, mit mondjon el vele. Kellett hogy legyen pedig logikája és tanulsága, több annál, mint hogy elfogy, vagy hirtelen véget ér.

A nap időközben odébb húzódott, csak a gyér estikék, muskátlik szirma, szára vetült reá, köztük gyönge fény. Derűs délutánja volt az öregembernek. Lassúdan jártak a gondolatai, kellemes súllyal, lágyan ülepedett le benne a tudás, anyagszerűen érezte is. Olyan nagyon egy volt minden: a tudott és a vágyott dolgok, az alkonyi fény, a falu, melyet láthatott volna, ha akar, a szekér mögül, az asszony, aki frissre mosdva, mintha ölelkezésre készülne, kék színű fajansztányérokat rak barna abroszra a vacsorához, azokba zöld parajkrémet, majd sárga tükörtojást tálal. Furfangosan, lassan, célzatosan, kihívóan, élvezettel.

Zsongó, zsongító, halk este volt, kevés szóval és némi erotikus sugallattal, amilyent a gyertyafény sugároz, homályban hagyva a szobasarkokat, odafelejtve a szúrós, éles tárgyakat. Az asszony, tapintatosan, nem rakott ki harmadik tányért. Az üressége zavaróan emlékeztetett volna valakire. Úgy ültek vacsorához, ahogyan régen kellett volna, amikor nem volt rá módjuk, majd módjuk kerülve, kedvük. Az elején, szükségükben, eszükbe sem jutott a vacsora feldíszítése, beérték egymással, később egyszerűen megfeledkeztek róla. Most olyan volt, akár egy kellemes olvasmány, amit félre lehet tenni és eloltani a fényt.

Ezzel a frizurával hegyesebbnek látszik az orrod, mondta a férfi, és benne volt hangjában a mosolya.

Eddig egy kicsit turcsi volt, mondta az asszony.

Nekem tetszett.

Ezért aztán fenn hordtam.

Ezen kacagtak egy kicsit, úgy, hogy lássák is egymás száját. Olyan gyorsan nyelték le ehhez a falatot, szinte fájt.

Ugye, kérdezte udvarlón a férfi, azért hagytad volna meghalni a fiút a szekér mellett, hogy nekem kedveskedj vele?

Az asszony némán, gyorsan leszedte az asztalt, háromszor is kiment a konyhába a tányérokkal, evőeszközökkel, negyedszerre a kockás füzetét vitte ki, amit mindig kézügyben tartott.

Hol élsz te?, kérdezte, mielőtt végleg kiment, kis rejtélyekkel teleírni a füzetét.

Mintha más-más történetet meséltek volna egymásnak eddig. Ki-ki más kérdésre válaszolt. Így aztán elégedetlenül, de bántatlanul váltak el, és utóbb azt gondolhattak egymásról, amit akartak.

A betegség, az jó hely volt, gondolta az öregember. Messzi tartomány. Útlevél nélkül, szinte ingyen lehetett odakalandozni. Vámos se kérdezett, és kacagni lehetett, hogy hiába is tenné. Azt se tudta biztosan az ember, mikor lépi át a határt. Már a nevük is csábító, rejtélyes volt azoknak az idegen vidékeknek. Palpitatio cordis. Ulcus duodenalis. Most Tachikardiába utazom. Elmegyek Anginába. Bulémia jó hely. Voltak persze ijesztő országok is, mint Hebefrénia. Belegondolva, nem is a szabad utazásnak örvendett az ember, hanem hogy elmesélheti a barátainak. Hosszú estéken osztották meg egymással az élményt, hogy ki mit érzett, amikor hirtelen felgyorsult a szívverése, mire gondolt, amikor kiverte a verejték, mert alázuhant a cukorszintje, és a bolti kirakat párkányára rogyott. Felfedezés, kaland és titok, veszélyes utazás volt mindenik. Negyven- és ötvenéves koruk között, a valóban létezett szocializmusban többnyire ilyenre tellett. Bármikor belehalhattak volna, és bármikor láthattak káprázatokat, délibábot, melyben fejjel lefelé csüng minden, akár magzat az anyaméhben. Bármikor megrohanhatták őket a nyilallások, görcsök, mint holmi busman horda, dél-amerikai tupamaro banda. Túszul ejthették volna őket az ismeretlen világ bármelyik felén olyan fantázianevű pártütők, segélyezett forradalmárok, mint az osteoporozis. Odaveszhettek volna a felszökő vérnyomás áradatába, tikogtak a forróságtól a titokzatos Influenza sivatagában, és szinte holtra fáztak annak északi felén. Egymásra köszöntötték vasárnap esténként középvezető kollégáikkal a konyakospoharat, és boldogan vigyorogtak, hogy másnap attól csikar a gyomruk, szédül a fejük, sajog a májuk: egy-egy ismeretlen ország jelentkezik be ezáltal. Versengtek szinte, hogy ki jut oda hamarabb. Gyászbeszédet mondtak az elhulltak sírjánál, akik elmerészkedtek a legvégsőkig, el egészen Letargiába vagy éppenséggel Dementiába, Infarktusba, és közben kíváncsi reménnyel kutatták magukban a képességet az utazásra, a kutatásra. Legtöbbjüknek mégis sikerült visszatérnie, és nemegyszer könnyebb, sőt biztonságosabb volt egy kórházi ápolás, mint egy határátkelés. Onnan hazaszabadulva aztán kezdődhetett a mese, mutogathatta ki-ki a sápadtságát, soványságát, átmetszett gégéjét, böködhette a hasát, a mellét, mely mögül hiányzott egy-egy fontos darab, a kaland adója, a megismerés ára, a végsőre menendő áldozat.

Legfontosabb mégis az volt, hogy el lehetett mondani, meg lehetett mutatni valakinek. A betegség a legmagányosabb hely, helyzet és egyúttal állapot a világon, de a meséje mindenkit érdekel. Csodálva, féltve figyelnek a megmenekültre, hogy az már az irigységgel határos. Persze, hiszen ő visszajutott onnan, ahová nekik még el kell menniük. Nagy játék volt mindenesetre, bármennyire szegényes volt is. Mindenki tudta akkor még legalább azt, mit jelent pontosan és valóságosan, hogy valaki „halálra röhögi magát”.

Az öregember most el akarta mesélni a feleségének, mégpedig nevetve, miképpen menekült meg az idegen országok fogságából, de már nem találta otthon. Este fél tíz volt ekkor. Azt is el akarta mondani az öregember, hogy aki elveszíti a humorérzékét, annak már nem marad vesztenivalója. Vagy hogy akiből kivész a humorérzék, azzal bármi megtörténhet. Nagyot kacaghattak volna ezen, úgy képzelte.

Kiült a verandára, hagyta, hogy ráhűljön az ing. Egy ideig a falu gyér fényeit nézte, távolabb a dombok felett a sötétben is világító eget. Mintha beleivódott volna a fű illata, pácolta a csontjait. Minden lélegzetvételkor érezte a tüdejét, és úgy érezte, hogy üres. El is csodálkozott egy kissé, hogy még él. Boldoggá tehette volna, hogy érzi az életét, de egyedül nem akarta kiélvezni, várta a feleségét. Egyszerre volt bágyadt és erős. A zsongító elernyedés mélyén félig ismert energiák örvénylettek benne. Biztosan gát mögött torlódtak fel eddig, gondolta félálomban, és mindegy, minek hívják a természetes vagy mesterséges torlaszokat: önfegyelemnek, lustaságnak, társadalmi vagy erkölcsi szabálynak, kényszernek. De nem volt hova mennie, fogalma sem lehetett, hol keresse ilyenkor a feleségét, túl nagynak tűnt ahhoz a tér. Dacosan aludt el a hidegben.

A nappaliban ébredt, a heverőn, vastagon betakarva, lázasan lüktettek az erek még a zsibbadt bal karjában, érzéketlenné vált szemében is. Jó lett volna így, ha nem alázza meg, hogy nem a saját lábán jutott a fekhelyéig, hanem ölben cipelték, öntudatlanul, kiszolgáltatva, és akár még szánhatták is közben.

Miért hoztatok be?, kérdezte.

Miért maradtál kint?, kérdezett vissza az asszony. Mi akartál bizonyítani?

Csak el akartam mesélni valamit. Roppant mulatságos volt.

Jó, de előbb hozok neked egy teát.

Már nem akarom.

Tudta, hogy most újra egy másik birodalomban van, talán egy délszaki szigeten, más éghajlat hevíti, fázlalja, és senki nem juthat el hozzá, hosszú szabadságra ment, és akkor tér vissza, amikor neki tetszik. Vennem kell egy szalmakalapot, mondta magának, különben nagyon megsüt a nap. Ezzel újra elaludt. Többször felímedett, de aztán mindegyre visszacsúszott az álomba. Nem haladok, mondta magának egy ízben, helyben járok. Pedig elég tiszta fejjel és bátor szívvel kellett volna ébrednie, hogy megkérdezze végre, hol a fiú. ő látta-e, amint magatehetetlenül elnyaklik karszékében az éjszakai verandán, és az egyik oszlopnak dönti a fejét, s ha látta, vigyorgott-e a lila ajkaival.

Estefelé úgy érezte, haladt valamennyit: mintha hosszú, fagyos úton döcögött volna vele a szán, rázta a hideg. Jól van, jól van, mormogta, és az ablakot nézte a sötétben. Olyan volt, akár összeboruló fák alagútjának a világosabb vége. De azon túl nem volt semmi se.

Utánamentél, ugye, a rendőrségre?, kérdezte a feleségétől, amikor az egyszer benyitott hozzá. Rabolt vagy gyilkolt?

Holnapra hazajön, mondta az asszony. Villanyt gyújtott, és akkor az öreg meglátta, milyen sápadt, gyűrött az arca. A szeme valamiképpen kicsi lett, de lehet, hogy csak a fénytől húzta össze.

Rosszul érzed magad?, kérdezte az öreg.

Csak fáradt vagyok. Nagyon, nagyon fáradt.

Leült a heverő végébe, öregasszonyosan egymásba kulcsolta ölében a két kezét, és csak nézett az összeszűkült szemével.

Mondjad, kérte az öreget.

Igen, mondta az öreg. Igen, megöl majd a szeretet, az aggódás. Ezt találta ki.

Az asszony hirtelen felállt, mint kibe beleszúrtak, elindult az ajtó felé, de megtántorodott, talán csak megcsúszott a fényes parkettán, aztán egyensúlyát visszanyerve, mozdulatlanul állt, átölelte, szorította magát a keresztbe tett karjaival, és hátát marta a két görcsbe rándult tenyere. Az öreg egyszeriben felrugaszkodott a takaró alól, átszaladt a szobán, és megfogta az asszony könyökét. Merev, hűdött, már-már idegen volt az egész teste, alig bírta odább mozdítani.

Gyere, mondta a férfi, és döbbenten érezte, milyen nyűtt, sovány, könnyű az asszonya, gyere, felkísérlek.

Hagyjatok, jaj, hagyjatok, nyögött fel az asszony.

De aztán mégis engedte magát, egyszeriben ellazult, szinte összecsuklott, úgy kellett feltámogatni a lépcsőn, a szobájába. Engedelmesen tűrte, hogy végignyújtóztassák az ágyon, csak akkor rándult össze tiltakozva, amikor férje le akarta vetni róla a ruhát.

Ne, ezt ne, mondta. Majd én, egyedül.

De Bori !…

Nem, mondta az asszony. Fordulj el. Vagy inkább hozz egy csésze teát.

Az öreg késő estig főzte a teát, a különféle gyógyító magvakat, pépeket, járta fel-alá a lépcsőket a konyha és a hálószoba között, betakargatta a feleségét, és egy szót sem szólt közben. Amikor úgy vélte, elaludt, lement, bezárta a kaput, a pincében beindította a gázkazánt, és a nappaliban várt, amíg átmelegednek a fűtőtestek. Majd újra lement, egy ideig a verandáról kémlelte a falut, aztán kulcsra zárta az ajtót, és sorra behúzta, beriglizte a földszinti spalettákat. Sokáig ült a régi olvasólámpája fényében, és igyekezett érzékelni az erejét. Jól van, jól van, mondta magának. Igen.

(Hosszú szél fúj a Dunáról. Besüvít a nyitott ablakon, rázza a kilincset, szinte léggömbbé dagasztja a kis lakást. Lebegnek a papírjaim, néhány a falig sodródik a dohányzóasztalról. A falon duzzadoznak, verdesnek a plakátok. Az egyiken a kinyújtott nyelvű, öreg Einstein. Kamaszszobába illenek ilyenek, tudom, de nem bánom. Tele úgyis a szoba szakszerű kimutatásokkal, tervrajzokkal, Ilona helyét is ellepik az ágyon. Mi lenne, ha cigarettára gyújtanék?

De inkább pisilek. Lehet, hogy a szél kelti fel az ingert. A talpalatnyi fürdőszobában megpillantom Ilona három hosszú hajszálát a mosdókagyló alján. Sokáig, túl sokáig kapirgálom, sodorgatom ki őket a fajansz szélére, teljesen fölöslegesen, hiszen rajtam kívül senki nem látja majd, csak én látom közben magamat a fali tükörben. Ez valóban én vagyok, még mindig. Csupán az orrom lett hosszabb valamivel, az állam nagyobb, a szemem kisebb, a megnőtt, kókadó fülem viszont nem látszik a hosszúra hagyott frizurám alól. Művészhajam lett, bizony. Megszoktam azt is a többivel. Lehet, hogy ettől bamba egy kissé az arcom?

Egy kissé bamba az arcom, és tudom, miért, hiszen már-már szándékoltan ilyen. Mögötte jól megvagyok magamnak.

Jobb vagy, mint új korodban lehettél, mondta Ilona, mielőtt elment.

Jó vagyok, mondom a tükörképemnek. Hangosan mondom, úgyis csak én hallom. Fakó a hangom, ha rádióbemondó lettem volna, már régen elbocsátanak. Ez, a hangom nem tetszik, mostanában ezért is beszélek keveset, vagy csak magamban.

Figyelj, mondtam Ilonának, másnapra a srác előkerült, odaette a fekete fene. Megint ott volt, de nagyon. Megint azzal a fekete válltáskájával, amit a bezárt ajtó elé kitettem neki akkor éjjel. Bekopogott, én meg beengedtem, mintha nem tudnám, ki jön. Éppen olyan volt, mint mikor először érkezett vissza hozzánk, fekete, borzas, csapott vállú és elszánt. Marika nénit keresem, mondta. Beteg, mondtam neki, fel sem bír kelni az ágyból. Á!, mondta. Ezt mondta: á! Azzal felment az emeletre.

Nem sok pénzt tartottam otthon, de azt zsebre tettem, és a takarékkönyvet is. Aztán tépelődtem egy kicsit, és a takarékkönyvet visszaraktam a fiókba. Lesz, ami lesz, rajtam ne múljék semmi se. Legyetek boldogok. Akkor már jöttek le ketten az emeletről. Nem sütsz ki néhány pulykafilét Zolinak?, kérdezte a feleségem. Még gyenge vagyok egy kissé.

Nem kellett volna kisütnöm azt a sajtos pulykahúst. De kisütöttem. És miközben Zolika benyomta magába a lila ajkain át a potyát, szép csendesen összepakoltam. Jó, hogy jöttél, mondtam neki, legalább vigyázol a Marika nénidre. Nekem be kell vinnem a terveket. Azzal máris indultam az állomásra. Másfél órán át vártam a vonatot, közben nagyon megsütött a nap. Mindig is akartam venni egy szalmakalapot, de mindig megfeledkeztem róla.

Kapsz tőlem egyet ajándékba, mondta Ilona.

Karácsonyra?, kérdeztem, és ezen nevettünk egy sort. Én közben az ágyéka tájékára loptam a kezemet. Elég vagy te nekem ajándéknak, mondtam, télre is, nyárra is.

Mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak, mondta ő, és ezzel eszembe juttatott valamit.

Te férjnél vagy?, kérdeztem.

Én sem kérdeztem tőled soha, hogy nős vagy-e, mondta.

Szinte elromlott ettől a következő félóra, de aztán helyrehoztuk. Utána annyit beszéltünk még, amennyit én már évek óta nem, senkivel. Úgy belém szorultak a szavak, akár az erőm. Az elmondhatatlan erőm. De akkor csak mondtuk-mondtuk a magunkét ketten Ilonával, talán oda se figyelve, se egymásra, se magunkra, bele a vakvilágba. Mindegy volt, jó volt, már-már igazi. De Ilona este nyolcra hazament, mintha vacsorát kellene főznie valakinek, és én éjfélig abban reménykedtem, hogy a fia az, nem más.

Most meg a három hajszálát nézem a mosdókagyló szélén, majd néhány szál szeméremszőrzetét a kád lefolyójának szűrőjében. Fehér az egyik.)

Az öreg másnap délután érkezett vissza a falujába, aztán alkonyatig ült egy dombon. Megmászták lába szárát a hangyák, de napszentüléskor önként eltakarodtak. Alig néhányuk fészkelte be magát az aktatáskába, és nem talált ki belőle, hogy hazajusson a bolyba. Olyanok voltak a táskában, mint egy mindent átfogó test parányi morzsái. Az öreg, ha nem más köti le a figyelmét, már csak a hangyákból is megérthette volna, hogy ő jó ideje egyre inkább a részleteket látja, szálazza, és ama világnagy összefüggések elméleti magyarázzatok csupán a millió konkrétumhoz, ami az élete, azokban kellene megkapaszkodnia. Élvezhette volna a részleteket, úgy, ahogyan a bátrabb gyerekek kiszívják a darazsak potroha végéből az édes mézet. De úgy látszik, ha észrevette is, még mindig nem fogadta el, hogy darabjaira esett szét az ideje. Valami egyirányú folytonosság részesének, alkatrészének tartotta magát, és ennek így is kellett volna lennie.

Csakhogy most délutántól sötétedésig leskelődött, akár egy kamasz, és közben valódi életkorához illően sajgott minden íze. Úgy ült ott fenn a dombon, akár egy kis kupac. Étlen-szomjan várakozott, mint ki előre vezekel a bűnéért, amit a mások boldogságának kikémlelésével követ el. Olyannyira bizonytalan volt, már-már megszámolta az ujjait, hogy megvannak-e. Aztán jelzésszerűen kigyúltak odalent az út menti lámpák, és ő lopózva elindult. A kertjük végéből közelítette meg a házát. Mindhiába ismert minden göröngyöt, gyakran megbotlott. Egyszer egy nuncsakuban. Bokájára akadt a lánc, a két keményfadarab egy ideig ijesztően csattogott utána, míg végül sikerült lerúgnia. Aztán már bánta. Lehet, hogy zajt ütött vele. Kézbe kellett volna vennie inkább, hogy legyen fegyvere. Vaklangyolt utána a sötétben egy ideig, de csak a tenyerét sebezték fel a fűtorsok. Végül megbújt a bukszusok mögött, az első udvar végében. Balra tapogatott, amerre egy két nap óta kint hagyott kapának kellett volna hevernie, de nem találta. Jobboldalt semmi sem volt, csak a sötétség. Valami idegen rend terpeszkedett el a saját háza táján.

A ház maga mozdulatlan volt, olyan természetszerűen, amilyen egy idegen ház lehet. Fénye se látszott. Senki nem ment be, nem jött ki. Ha ezt elrendeztem, veszek magamnak egy kutyát, mondta magának az öregember. Gazdinak keresztelem. Fogd meg, Gazdi!, mondom neki, és füttyentek. Nézem aztán, hogy rohan a semmiért. De szép legalább.

Az öregember ekkor már nagyon álmos volt, közel tíz méterre az ágyától, és kezdte elszégyellni magát. Ki fogom bírni, biztatta magát, a guggolást is, a szégyent is. Végig kell csinálnom, ha egyszer belekezdtem és itt vagyok, még ha tévedtem is. Az életen nincs mit szégyellni. Most bepótolom. Fiatalon soha nem lestem meg a szeretőmet, most megteszem. Lehet, hogy még meg is gyilkolom.

Nem, mondta aztán, azt nem. Neki is kijár. Lehet, hogy nem voltam elég jó hozzá, az is lehet, hogy nem voltam elég jó neki. De akkor miért hazudott? Miért nem mondta, hogy kevés vagyok, hogy nem vagyok elég? Miért fogadta el naponta a kis ajándékaimat, a bonbonokat, talán valami más helyett? Miért olvasott velem, békésen, csendesen? Elbújt a könyve mögé? Mutatta-e magát nekem valaha is teljesen, könyvlapon, lepedőn? Édes Jézusom! És igen, miért lett vallásos időskorára, miközben azelőtt nemcsak az istenhez nem volt érzéke, hanem semmilyen más eszményhez sem? Csak önmagához. Ápolta, gondozta magát, és ügyet sem vetett arra, hogy valahol, valahol odafent vagy mindenütt létezik más is, mint ami mi vagyunk. Valami, amihez el kell jutnunk, mert onnan eredünk.

Apró neszezés hallatszott a hátsó kertből. Görény sündörgött a száradó fűben a tyúkól felé, vagy szél lebbentette meg az egresbokrokat, és tompán csilingeltek az apró gyümölcsök.

Én meg ide jutottam, mondta magának az öreg, és már-már kuncogott. A saját kertem végébe. Még jó, hogy ki tudom röhögni magamat.

Lehet, hogy a fáradtság oldotta szét annyira, hogy nevetni bírt, akár a tiszta szesztől. Ettől a kis nevetéstől végre elszánta magát arra, amire különben is készült és amit el nem kerülhetett: felegyenesedett a bukszus mögül, és öles léptekkel indult volna a házba, ha nem áll görcs a horgasinába. Kacagva masszírozta, élvezte, hogy érzi, hogy megvan egyáltalán. Még mindig egyben vagyok, mondta hangosan. Elég hangosan ahhoz, hogy odabent is meghallhassák. Majd kiáltott is: Jövök! Hazajöttem.

És tényleg, minden kéznél volt, még az elkallódott kapa is, rámarkolt a nyelére a sötétben. Egyik kezében a hangyás aktatáskájával, másikban az egyelőkapával, harmattól átvizült cipőben tört az ajtó felé, de ott meg kellett torpannia. Az ajtó nyitva állt, és az előszobából kisütött a fény. Az asszony kék bársony háziköntösben fogadta, de csak mint egy árnyalak.

Hol a nyavalyában voltál?, kérdezte. Már a fél országot összetelefonáltam miattad.

Jól van, Bori, jól van, mondta az öreg. Elvégre megjöttem.

Csendes, szép napok következtek, mondhatnám, nyugodalmasak, de azért nem mondom. Kitakarítottam a gázkazánt, végigvizsgáltam a padláson a cserepezést, hiszen nemsokára megérkeznek az őszi esők a hegy mögül. Minden nagyon elérhetőnek tetszett, a maga helyén, rendjén volt. A kerti veteményt is elkezdtük behordani, bár ezt többnyire Bori végezte, én nem is értettem az ijesztő nevű gyógynövényekhez, amelyekből ő tinktúrákat főzött, gyökereket, leveleket szárított, és barna üvegekbe rakta. Fél napon át kavartam a szilvaízet az üstben, és félóráig mostam magamról a ragacsát. Bori este korán lefeküdt, én bekecset terítettem a hátamra, és sokáig néztem az éjszakát. Mondhatnám, hallgattam a csendet, de nincs kinek elmondani. Napközben is csend volt, kezdtem elfelejteni, milyen a hangom. De aztán meghallottam. Úgy üvöltöttem, mint kinek a hangján kívül semmije nincs.

Szombaton megjelent a ház előtt a kerek fejű kis hittérítő, aki még a nyáron melldöngetve, nyilvánosan vezekelt, amiért egykor halomra lopta a százas szeget, aztán könnyű kézzel osztotta a malasztot. Lementem a két hete bezárt kapuhoz, de nem kulcsoltam ki neki. A megváltás pillanatnyilag nem érdekel, mondtam a palánk fölött. Nem is azért jött. A tánckar egyik tagját kereste, a Babonát. Pontosabban a Babona dresszét. Babona eltűnt, és nem adta le a mezt, pedig az leltárban van, úgyhogy az utódja most fürdőnadrágban kénytelen eltáncolni, milyen kárt okoz a néplélekben. Én legalábbis így értettem vagy képzeltem a dolgot. Akkor aztán üvöltöttem, azt sem tudom, mit, de biztosan szerepelt benne az Isten és egy strici.

Kár, hogy Bori nem volt otthon, vagy nem jött le a szobájából, hogy hallja, nem vagyok olyan tajdag, mint hiszi. Úgy kiabáltam ott, mint egy, az igazság birtokába jutott próféta. A hittérítő állta a sarat a kapu előtt, nyilván hozzászokott. Halkan megismételte, hogy neki csak a mez kell, a többi nyugodtan az én lelkemen száradhat. Pogány volt az, üvöltöttem én, vagy népitáncos. Csak illegette, mutogatta magát. Egy állat, amelyik csak az ösztöneire hallgat. Egy ragadozó.

Szóval a dresszt nem tetszik ideadni?, kérdezte a hittérítő.

Megkapott itt mindent, kiáltottam én, de még annál is több kellett volna neki.

Árvagyerek, mondta a hittérítő csendesen.

És akkor?, kérdeztem. Mindannyian árvák vagyunk. Húszéves koromban én…

Ezt már nem hallgatta tovább, én pedig ott álltam egyedül a kapunál, és nem tudtam, mit is csináltam húszéves koromban. Egyszerűen nem emlékeztem rá. Az biztos, hogy nem voltam annyira szőrös és fekete, mint ez a Babona. Nem tettem ennyire közszemlére magamat, szemérmetlenül. Nem voltam…

Nem tudtam, mi nem voltam. Nem tudtam semmit. A jelen idő létezett csupán, és abban én, zihálva. Félórán át ástam a kertet, hogy megnyugodjak, minden erőmet beleadtam. De félóránál nem bírtam tovább, leültem a paradicsomágyás szélére, és egyszerre csak kívülről láttam magamat. Valahol fent lebegtem, és néztem, amint egy görnyedt férfi, fülére lógó hajjal, egy másik embert, saját fiatal alakmását próbálja látni, de nem sikerül neki. Csak ül magának, elsatnyult vállát felhúzza, két ványadt karjával átfogja a térdét, és reszket a nyár végi melegben. Mi lesz velem?, kérdezné, ha merné.

Ebéd!, kiáltotta Bori az ajtóból.

Mindjárt!

Rájöttem, mit kell tennem, csak még át kellett gondolnom. Ez nem lesz túl nehéz, hiszen már évek óta a szabadulásomon gondolkodtam. Légneműnél hígabb elméletekkel töltöttem ki mindent, talán még a semmibe vesző tájat is, ahol az emlékművek is laposak, a földdel egyenlőek, azokkal bútoroztam be a lakásomat, és mindegy, hogy szeretet vagy félelem, aggódás vagy gyöngédség azoknak az elméleteknek a neve. Hadd próbáljam ki végre! Meg tudom csinálni. Technikailag, hogy úgy mondjam, nem nagy ügy. Az elszánás a nehezebb, a szükségszerűség elfogadása, belátása legalább. Megkeresem ezt az arcátlanul ifjú stricit – és emlékművet állítok magamnak, ha másnak nem, a saját jelentéktelenségemnek. Anyátlan-apátlan, de biztosan van iskolatársa, ismerőse, és én is bőviben vagyok efféléknek, még ha régiek, távoliak is. Meg aztán a helyszínelők, a rendőrök, ügyvédek, bírák, tanúk, szájtáti népek: mind-mind emlékezni fognak, és annál erősebben, minél értelmetlenebb lesz a tettem. A tettre emlékeznek inkább, és nem reám. Az mindenkinek eszébe jut majd, valahányszor nem tudnak valamit megérteni, vagy megmagyarázni legalább. Onnan majd, attól a tettől aztán kiszámolhatom az életemet, előre vagy vissza, mindegy. Lesz az a tett annyira fontos, lesz az annyira végzetes, mint a születésünk.

Ittál?, kérdezte Bori. Úgy nézel ki.

Á, csak támadt végre egy jó gondolatom, mondtam neki. Magamnak meg azt mondtam: Na és ha eszelős az ötlet? Megengedhetem magamnak. Nincs ahogyan elítéljenek. Hiszen akkor már átjutottam. Odaát vagyok, Dementia Praecoxban, onnan hozzatok vissza, ha bírtok, azzal a birodalommal nincs kiadatási egyezményetek.

Min mosolyogsz?, kérdezte Bori.

Rajtad, mondtam. Jó, hogy itt vagy. Jó, hogy ketten vagyunk.

Most udvarolsz?

Átnyúltam az asztal fölött, és megfogtam a kezét. Pontosabb volt ez bármely párbeszédnél. Mintha olvastuk volna egymást, betűről betűre. Sajgott közben a vállam, de jólesett. Éreztem bennünk az elnyugodott szerelmet és a titkolt, mélybe süllyesztett közös gyászt. Úgy hiányzott nekünk valaki, mint mi egymásnak. Sóvárgunk – ez jutott eszembe. Olyan nagyon kitárulkozunk, vagy akarództuk azt tenni, mintha a teljes bőrfelületünket kiterítenénk, és az van akkora, hogy ellepi egész vidéki birtokunkat. Ez tudományosan bizonyított tény.

Senkik sem voltunk abban a tíz percben, tehát szabadok voltunk. Valami nagy-nagy változásnak kellett volna elkövetkeznie ebben a meleg űrben, hasonlónak a szüzesség elvesztéséhez. Nem egymással éltük át azt a végtelen pillanatot, ezért lehetett most bennünk némi szándék a kölcsönös bocsánatkérésre. Hacsak nem a harminc év alatt egymás ellen elkövetett észrevétlen vétkekért. Éreztem Bori örömét, amiért megérintem, és a félelmét, hogy nem azt tapintom a bőrén, amire vágyik, vagy amire készül. Éreztem, hogy ő az enyém, ugyanakkor azt, hogy bármely pillanatban összecsukódhat, akár egy igazi könyv, ha kiveszem lapjai közül az ujjamat, és aztán soha többé nem találom meg a legfontosabb bekezdést, mely fölött elmélázva önkéntelenül is visszavontam a testjelemet, csak mert meg akarom törölni a szememet. Éreztem benne magamat és az óvatos kíváncsiságot, hogy olyan vagyok-e még, amilyennek harminc éven át képzelt. Hogy talán hazudok-e. Én pedig úgy hazudtam, olyan készségesen, mintha éppen azt kívánta volna.

Be kell mennem holnap a városba, mondtam.

Kivette kezemből a kezét, és az egyszeriben idegen tárggyá vált. Két tenyér kulcsolódott egymásba az asztal semmibe vesző túloldalán. A szeme pedig, a megőrzött szeme hirtelen szürkére váltott.

Te fasz!, rikácsolta. Te csaló! De még csalónak sem vagy igazi.

(Itt egy kis szünetet kell tartanom, mielőtt tovább mesélném a történetünket. A szünet a múltban van. 1983-ban bejött Bori az irodámba, délelőtt. Akkor még volt külön irodám, de ő soha nem használta ki a szabad bejárást. Te csaló, mondta akkor, április 21-én. Csinálsz egy gyereket, és nem vállalod? De még csak nem is csinálsz gyereket, csak megígéred a szeretődnek. Aztán, még mielőtt megcsinálnád, otthagyod. ő meg azt reméli, nagy házba költözhettek, mint egy igazi család. Lehet így bánni egy nővel?

Mit mondhattam volna? Csak hogy az az Éva csupán a kurvám. Mától még annyi sem. De még tegnapelőttől sem, mert amint bejelentette igényét a szaporodásra, és ti, nők mindannyian erre játszotok, azóta egyedül vagyok, s ha sokat izélgettek, végül onanizálni fogok. Mert éppen se ő, se te. Biztosan elment hozzád a bánatával, és egymás vállán sírtatok. Akkor aztán éreztétek, hogy nők vagytok mind a ketten. De hát mi vagyok én? Maga a Teremtő, vagy csak egy vibrátor a vaginában?

Te csalsz, mondta akkor Bori, mert te egy igazi fasz vagy.)

Ültem nyugdíjasan a konyhaasztalnál, vidéken, és kedvem lett volna mosolyogni a refrénszerű szitkon, de már nem maradt erőm efféle mutatványhoz. És még csak ezután jött a java.

Bemegyek holnap a városba, ismételtem meg az iménti, történelemelőtti mondatomat.

Hiába, mondta Bori.

Ne legyél már ilyen, kérleltem az előbbi gyöngéd hangomon. Leadom a tervrajzokat, felveszem a gázsit, s hozok neked két kiló müzlit meg egy szál orchideát.

Utálom a vágott virágot, közölte Bori, a kaját meg három éve én keverem magamnak. Csak te nem jöttél rá egyedül. Ennyire figyeltél rám!

Zoli persze odafigyelt, mondtam én, pedig nagyon nem akartam, és főként nem kellett volna.

Vett ekkor Bori egy mély lélegzetet – utólag, ha tudom, mire készül, ezt megvontam volna tőle –, és háromkötetnyi rémséget sűrített egy mondatba.

Odaadtam a titkos legénylakásodat Zolinak.

A mondat kicsiszolt volt, betanult, valószerűtlen. Ember így nem beszél. Tudta hát, hogy fenntartottam magamnak egy rejtekutat, egy odút, menekülési lehetőséget, és nem szólt. Iszonytató az volt, hogy évek óta magában tartotta a tudását, és halkan, észrevétlenül zsarolt vele. Minden tettem, mozdulatom, távollétem, érkezésem más megítélés alá esett, mint képzeltem, és emiatt az ő minden gyöngédsége, szava és hallgatása éppoly álnok volt, mint az én városi menedékem. Négy évet kellett volna átértékelnem, az azalatt elhangzott összes mondatokkal együtt, és ez lehetetlen volt, még ha szavanként emlékeznék is rájuk. A maradék időm sem volt elég hozzá, és már rég letettem arról, hogy magyarázatokat keressek, azokkal helyettesítsem a tényeket. A négy év kölcsönös, sőt cinkos titkolózáshoz képest az én Ilonával melegített garzonom éppen olyan jelentéktelennek hatott, mint bármely tárgyszerűség az azt felhasználó szándékhoz, mint akármilyen rút szociológiai tény a belőle következtetett elmélethez képest. Én megpróbáltam élni. ő meg nem akart. És éreztem, hogy ezért rám, életfontosságú rejtélyemre hárítja a felelősséget. De mi, mennyi volt az a menedék? Semmi, semennyi sem.

Csak annyit mondj meg, kérlek, a fiú kémlelte ki?

Szinte azt mondtam: a fiúd. Nem válaszolt, csak ült magának, moccanatlanul, készen, véglegesen, akár egy tárgy. És akkor megértettem, hol követte el a hibát. Elhitte, hogy csak úgy, ingyen megöregedhet. Mindennek ára van pedig, még a szeretetnek is. Egyedül a csalán, a gyermekláncfű nő Isten számába, újra meg újra. Isten csessze meg a gyógynövényeket!

Földhöz is vágtam egy csalánlevéllel teli barna üveget.

Aznapra vége volt.

Kopogtattam az ajtómon. Az öregember kopogtatott egy kis lakás ajtaján. A kulcsomat valamikor, amikor nem figyeltem rá, sem magamra, elvette Bori. Az öregembernek nem volt kulcsa. Idejövet, a vonatban olyan dühödt energiát éreztem magamban, szinte boldog lettem tőle. Tudtam, mit kell tennem, és minél kegyetlenebbnek ígérkezett az, annál jobban ajzott. Ez pontos, tehát végzetes cselekedet lesz, amilyeneket létezésünkhöz hűen minden pillanatunkban el kellene követnünk, de sose jut rá kellő alkalom vagy elég bátorság, hogy egy gesztusban vagy mondatban megfogalmazzuk, kik vagyunk, visszavonhatatlanul, hogy a Teremtőnek is tessék. Képtelenek vagyunk teljességgel feladni és a tetteinkre bízni magunkat.

Az öregember a vonatban harminc kilométeren át arra gondolt, hogy kizsebelték, még azt is elvették tőle, amit kicsalnia, lopnia sikerült az életében. Valami baj van, tata?, kérdezte a jegyvizsgáló. Gondolj bele, fiam, mondta az öregember, hogy éveken át tudják, hogy rejtegetsz valamit, tehát még egy akkora kis titkod sincsen, amibe úgy kapaszkodhatsz, akár a lakáskulcsodba, miközben elsodor az árvíz. És jegyezd meg: a szeretet öl.

Hagyom magának, tata, mondta a jegyvizsgáló, és valami addig ismeretlen rémülettel az arcán rántotta félre a fejét. Mint ki nem akarja, hogy megfertőzzék.

Akkor aztán ott, az ajtó előtt, a félhomályos folyosón az jutott eszembe, csengetnem kell, nem kopogtatnom. Majd az, hogy én kapcsoltam ki a csengőt, nehogy mégis rám és Ilonára törjön Bori, és ezért kell most kopogtatnom. Döngettem is. Először a szomszéd lakás ajtaja nyílt ki, és egy fürdőköpenyes fehérnép azt kérdezte, valami baj van, tata? Illatos párák áramlottak ki mögüle és a frissen mosott hajából. A szomszédja vagyok, mondtam neki. Ja, a Péter bácsi, mondta ő. Nem, én Pali bácsi vagyok, feleltem, a fürdővizes nő pedig elkacagta magát, és becsapta az ajtót.

Az öregember jó ideig tétovázott az ajtó előtt, találgatta, ugyan miért nevetett az a nő. Aztán rájött, hogy mi zavarja igazán. A lábtörlő. Valaki kicserélte a lábtörlőt. Neki egy spárgából font lábtörlője volt, most pedig undorító, bolyhos kék négyszög hevert a csempén, akár egy fürdőkád előtt. Mintha kiszívta volna belőle a boldog erőt, meglágyultak a lábai. Odább lépett róla, megvárta, amíg visszatér az energiája, ami elszánásnál nem is volt egyéb, aztán újra kopogtatott.

Nem tudom, hogyan jutottam be végül, de bent voltam. Lezöttyentettem bőrtáskámat az előszobában, megkerültem a fekete fiatalembert, és máris ott ültem a kagylófotelomban.

Na, Zolikám, mondtam, szedd a cókmókodat.

Egy szál gatyában állt előttem, rezgett a boglyas sötét haja, de még a gyapja is a beesett mellén. Mutatta a rengeteg fehér fogát a vékony pofájában. Csak most láttam, hogy a keskeny törzséhez képest milyen vaskos a lába szára, otromba a bokája. Háta mögül tört be a fény a szobába, és tömörnek mutatta, pedig feloldania kellett volna, és akkor talán elvégzi helyettem a munkát. Hadd foszlott volna szét! Hadd vetítette volna a semmibe, szórta volna a Duna csillogó felszínére a napvilág, az a víz biztosan tudja, mihez kezdjen vele. Okos, rejtélyes folyó a Duna, lágy fényekkel segít vallani a szerelmeseknek, és keményen alább sodorja a halottakat.

Alszik, Pali bá?, kérdezte a fekete-barna jelenés az öregembertől. Itt nálam ma pihenhet egyet, ha nagyon elfáradt. De aztán ne jöjjön már vissza. El van rendezve minden. Ne strapálja magát a bíróságnál. Magának megvan a helye, jobb, ha odamegy, amíg még várják. Igyekezzen, Pali bá, mert még a szerelem is elfogy.

Ezt mondta, nekem, aki mindent tudtam már erről, és ezzel máris előbbre járt nálam, de még annál is, mint ami illett volna. Neki ezt még nem kellett, nem is lehetett tudnia. Boritól tanulhatta. Nem töltött még elég időt ezen a földön ahhoz, hogy megismerhette volna az érzelmeket, a mélyükre ülepedett salakot, sem a szavakat, melyekkel elmondhatja valakinek az érzelmekkel együtt zsigereibe ivódott tapasztalatait. És miképpen is lehetne szerezni valakit, aki meghallgatja az embert?

Várj egy kicsit, mondtam. Kikászálódtam a fotelból, mentem a táskám felé, ki az előszobába. Láttam ám közben, hogy az irataim gondosan egyberendezve, elvitelre készítve hevernek a kisasztalon, és hogy a heverőn a falnak gyűrt ágyneműn kicserélték a huzatot. Én csak a fehéret szerettem, legfennebb a halványzöldet, de itt barna és kék virágos volt a minta, már-már szemérmetlenül. Egy női papucsot is láttam a szoba sarkában, éppen sütötte a nap. Az meg piros volt. Kivettem táskámból a kést a szendvics mellől. Várj még egy kicsit, mondtam közben. Benyitottam a fürdőszobába, és tudtam, hogy bármi történt is, meg fogom találni a három hosszú hajszálat. Ott voltak a helyükön, megtapadva a mosdókagyló káváján, szárazon. Ujjamra csavartam őket, majd lesodortam, és a félig-meddig béna bal tenyerembe tettem az így keletkezett gyűrűt. Nem is sejtettem eddig, hogy ennyire poétikus lehetek. De amint rájöttem, nem szégyelltem. Most már ezt is megengedhetem magamnak. Nem volt, aki kikacagjon, és ezután senki nem kacag, ha lát. Ott álltam pedig nevetségesen abban a szűk, illatos ketrecben, és nem tudtam mit kezdeni a visszahódított szerzeményemmel. Végül beraktam az ingem mellzsebébe, mert mindkét kezemre szükség volt. Kétkezi munka ez, bizony, és el is kell végezni. Azt is tudni kell, mivel jár, nagy az ára, de önmagunkat becsüljük meg vele. Boldogak lehetünk akár, ha eljutottunk eddig, vagy belátjuk legalább, hogy szükségszerű bejárni ezt az utat a végig, önmagunkhoz. Ki-ki maga a végső cél.

A fiatalember az ágy szélén ült, amikor az idősebb visszajutott a szobába. Erős volt, és védtelen. Előregörnyedve ült mégis, feje már-már a két térde közé lógott, és bárminek felkínálkozott a tarkója. A napfény is árthatott volna neki, de az éppen nem sütött, úgyhogy csak maguknak dudorodtak ki a csigolyái, mint akárhol, folyóparton, edzőteremben, zöldségeskertben. Úgy ült pedig, mint aki otthon ül.

Az öreg bal hóna alatt az aktatáskájával, jobbjában fehér műanyag nyelű késsel toporgott a padlószőnyegen, az ajtó között.

Csak azt akartam mondani, szólalt meg a fiatalember, hogy le kellene vetnie a cipőjét. Itt ezután tisztaság lesz. Igaz, maga, Pali bá, többé már nem jön ide. Menjen vissza szépen a cipőjében oda, ahová való.

Te állat, ordította az öreg, de nagyobb volt benne a hang, mint a szobában.

És?, kérdezte a fiatalember, s a fejét sem emelte fel hozzá. És akkor mi van? Egy otthontalan állat, az tuti. S hát akkor?

Az én lakásomban dőzsölsz.

Mitől a magáé?

Én vettem.

Nekem meg kell. Szükségem van rá. Nincs hova menjek.

Az jutott eszembe, hogy ezt a lakást ugyanúgy Boritól kapta ez a mindjárt rám támadó fekete állat, akár a fonák tudását, ami már-már bölcsességszámba megy. Bori szólt a szájából, önzőn, mégis másvalaki által. Neki kellett minden, még ha csak azért is, hogy büszkén odaadja másnak, lemondjon róla, és ezzel kimutassa, mennyire gazdag és szabad. Vagyis hogy fütyül rám. Aki meg gazdag és szabad, annak már minden mindegy. Akárcsak nekem, a szegénynek. De ő ugyan minek az árát adta meg így? Vagy csak fizetett? Ez volt a kérdés, de ez is kettős.

Ne izéljen már, Pali bá, mondta a fiatalember, tegye el azt a kést. Rühellem én magát, de azért nem szeretném pofán vágni érte. Menjen haza! Menjen a bús francba, tata!

Akkor megértettem végre, mégpedig szavanként, ennek az otromba közhelyes kiszólásnak a jelentését, ha az értelmét nem is. A francot mint a messzi idegenből behurcolt betegséget, a búst mint a számomra kiutalt jövőt; mégis az a „tata” sértett leginkább, szinte szúrt a balfelemen. Egy tata valami aszályos kiskertben kapálgat ünnepi pantallóból megkurtított bermudában, és a két ujja közt kifújt taknyát suhintja be a salátaágyásba. De lehet, hogy az egy almafa ágára szottyan. Ott áll akkor a tata az elsatnyult lábain, és nem tudja, mire nézzen: a kapára vagy a taknyára-e. Nem tudja, miképpen tévesztette el a nagy dobást, hiszen még jónak tartja a karját, a teniszen edzett csuklóját. Az a belőle kijött trutymó pedig ott lógázza magát, enyvesen csurogva a ribiszkebokron vagy az almafán.

Menjen haza, amíg várják, mondta a fiatalember.

Még mindig lógott a feje ennek a kiszolgáltatott fiatalembernek. Ült magának, egyedül.

Történt közben s ezután egy és más, de csupán szavakban, ám szó, ami szó, végül az öregember elindult hazafelé. Egyetlen mondatot vitt magával: Nekem innen nincs hova mennem. Ezt se ő mondta. Az a fiatalember mondta, aki fel sem emelte a fejét, még azért sem, hogy kivegye a kés alól. És ez a szólása volt jogcíme az ottlakásra.

Keresheti majd a fejét a saját ágya alatt, kuncogott az öreg a vonatban, harminchárom kilométeren át. A három hajszálat sodorgatta, simogatta közben a duzzadt gyűrűsujján, és újra kuncogott. Észreveszi-e vajon Bori, hogy nem az ő haja az? Mert ha nem, élete végéig viselheti, mi több, hozzá még a hálás mosolygásokat is elfogadhatja, amiért annyira hűséges volt, hogy az ő, egy öregedő asszony hajából kötött magának mágikus gyűrűt.

És akkor hazaérek, és élek, élek, amíg meg nem halunk.

Akkor éppen nyár volt. Súlyosan ült törzsén a meggyfa lombja, és arany köd szállt a rút aratógépek nyomában a búzatábla közepében. Esténként halk csillagok pislogtak fel az alvó égi magasságban, próbálták átjuttatni fényüket a szennyezett légkörön, hozzánk. Csodásan anakronisztikus volt minden. Mint bármely szépség. Nocsak, egy más világ! Az első nyári zivatartól beázott a házfedél, a padlástérben nedvesség gyöngyözött ki a lambérián. A pincébe is beszivárgott, sötétebb foltok látszottak a betonon, a kazán körül.

Bori azt mondta, hívjunk szerelőt, kőművest, mielőtt egy véletlen rövidzárlattól felrobbanunk. Megcsinálom én, mondtam neki. Te csak rendeld meg a cementet, a sódert, és ha már úgyis bemész a városba, hozz egy szakkönyvet is, amiből kitanulhatom a szigeteléstechnikát meg egyebeket. Fűmagot is vegyél.