Kortárs

 

Tornai József

Hatalmas, piros sziromcsóvák

ÁGH ISTVÁN: AHOGY A VERS MIBENNÜNK; CSŰRÖS MIKLÓS: INTARZIA; LATOR LÁSZLÓ: KAKASFEJ VAGY FILOZÓFIA?

Az ember hetvenhárom évesen is írja a verseit.

A délelőtt azzal telik el, hogy kicserélek egy-két jelzőt. Délután visszaállítok egy strófát, melyet előző nap fölöslegesnek láttam.

Miért a vers?

Ilyen kérdést sose tesznek föl önmaguknak a költők. Annál inkább a világnak.

Késő éjszaka olvasom, amit a költészetnek, ennek a meghatározhatatlan emberi képességnek és szükségletnek a magyarázatául két költő meg egy irodalomtörténész mond.

Mintha csak a verseim gondjait gondolnák tovább. Minden szavuk belátás és elképzelés. Hogy elődeink és kortársaink, pályatársaink miért úgy dolgoztak a papíron, ahogy a természetük adta.

Hirtelen rájövök, mit kell még javítanom a versemen. De nem kelek föl az ágyból. Lapozok tovább. Jobb olvasni a költészetről, a költőkről.

Ez olyan korszak, amikor a vers visszahúzódóban van.

A költészet szintetikus. A próza analitikus. Mondjuk, durván. Az emberek azt hiszik, könynyebb megérteni, amit szétteregetnek előttük: jöhet a film, a regény, az újságcikk, a tévés műsorok.

Reggel próbálgatom az új jelzőt, az új főnevet. Beírom. Egy óra múlva kihúzom. Lesz jobb: a nyelvben számtalan mélyréteg rejtőzik. Egyik a másik alatt, fölött.

Ezt mondja Lator László is: „Tőzsér most is ki-kipróbálja, ami a levegőben van. Játszik a tipográfiával, a sorvégeken elvágja a szavakat, úgy, ahogy a szövegszerkesztő gép önkénye rendeli. Hülyéskedik a szavakkal, olykor két-három nyelv terepén is, szétszedi, csonkolja őket, új jelentést gondol a szódarabokba. De az efféle kísérleteket hamar abbahagyogatja, még mielőtt a vicc, a játék elfedné a vers tömörebb rétegeit.”

Ágh Istvánnak mindez szigorúan személyes, a legszemélyesebb ügy: kockázat. Roppantul kell vigyáznia: „Találkozásra indulok, közeli hozzám, mégis hosszú utazás, évekig tartó készülődés. Óvakodtam eddig megfogalmazni költészetét, hátha pontatlanul és méltatlanul szólok, mert Fodor András bármennyire egyértelműen közvetlen ember, baráti és magán- és közdolgokban részt vevő, mégis van valami többrétegűség személyében és verseiben, s megtéveszthet, ha netán lényeginek gondolom a felszínt.”

Legalább hatvan-hetven költőről tudom meg a legfontosabbat egy hét alatt.

Csűrös Miklós a leginkább tárgyilagos: érthető is, ő nem boncolgathat-méregethet annyira belülről, mint a két költő.

Neki a mérce a fontos. A T. S. Eliot-féle irodalmiság.

Van-e ma ilyen (egyetemes) mérce?

Magamtól is meg kell kérdeznem, miközben én is valamilyen megfoghatatlan képhez, példához közelítve dolgozom a verseimen.

A mérce. Ennek a dolga a legkaotikusabb.

Három pályatársamnak igaza van. Meg sem kísérlik, hogy rendet teremtsenek benne. Elméletileg semmiképpen.

Tartózkodjunk a teóriáktól!

Csak helyeselni tudok.

Bízzuk rá magunkat az ízlésünkre, irodalmi tapasztalatainkra, a legjobb ösztöneinkre. Ezzel minden előítélet, korlát eleve kikerülhető.

Fölírom magamnak: ellenszenvek és elfogultságok nélkül. Ahogy én is szeretném alakítani a verseim nyelvét, formáját, témáit.

Mégiscsak van értékelés: a választás. Akit kiválasztanak, az értékes. Akiről írnak, az valaki, az megcsinálta, s úgy, ahogy kell.

Érdekesek az eltérések és az egyezések.

Két költőről (Szabó Lőrinc, Fodor András) mind a hárman írnak. Tizenkettőről (Petri György, Rába György, Somlyó György, Bertók László, Tőzsér Árpád, Sinka István, Takács Imre, Csoóri, Orbán Ottó, Csukás István, Tolnai Ottó, Juhász Ferenc) ketten-ketten. Vannak kedvencek (vagy nagyon fontosak?): ezekhez kétszer-háromszor is odafordulnak tanulmánykötetükben (Ratkó József, Takáts Gyula, Csorba Győző, Somlyó György, Takács Imre, Lator László, Füst Milán, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Rakovszky Zsuzsa, Ferencz Győző).

A legeket mégis kerülik. Nem szeretik az elvont kiemeléseket, minősítéseket.

Egy kivétel lep meg. Amikor Csűrös Miklós szabadkozni látszik: „Kortársainkról valami furcsa szégyenérzésből nehezen írjuk le, hogy »nagy« költők, írók. Petri alighanem az, de mitől? Hogy mindig igazat mond?”

Könnyebb egy-egy költő jellegét, színeit, témáit, hajlamait, nyelvezetét megragadni. Hogy mitől nagy, igen nehéz. Ahhoz valami tágasabb időbeli, irodalomtörténeti közmegegyezés is kell. Ha ez megvan, akkor meg fölösleges kimondani.

És a „nagy” (nagy!) versek?

Lator a Nyilas havát, a Valse triste-et, A földvári mólón-t veszi kézbe (többek között), hogy megmutassa nagyságukat. Mint mesterember a széket vagy a hordót, járja körbe-körbe Füst Milán, Weöres Sándor és Szabó Lőrinc versét. Csűrös egy Takáts Gyula-remeket, az Egy vers előtt-et szedi így szét és rakja össze a szemem előtt. Ágh Tóth Bálint Februári ódájával teszi meg ezt.

Nem ezeknek a verseknek a „nagyságáról” van szó: a versértői vállalkozásról. Az előbbit „tudtam”, az utóbbinak örülök. A magyarázás módszerének.

Mi a közös ebben?

A paradigmák és esztétikafilozófiák teljes hiánya.

Az ember hetvenhárom éves korában is boldogan fogadja a paradigmák és esztétikafilozófiák teljes hiányát. Ágh és Csűrös mintha nem is tudna, nem is venne tudomást ezekről a hermeneutikai, posztmodern vagy dekonstruktivista fennköltségekről. Lator beléjük ütközik néha, és remekül mulat rajtuk.

Menyhárt Anna Pókok és háló(i)k című, 1997-es tanulmányából idéz: „Ha elfogadjuk: a szöveget elképzelhetjük pókhálóként, akkor a szöveg szubjektumát pókként kell elképzelnünk. – Rögtön hozzáfűzi: – Figyeljük csak a finom distinkciót: szubjektuma csak a szövegnek van, a költőnek, ha csak egy kicsit is ad magára, nincs.” Ezután töredelmes vallomás következik, Lator bevallja: „Most eszmélek rá, hogy nekem eddig az igazi versértésről úgyszólván fogalmam sem volt. Nemhogy nem értettem, de észre se vettem a Holdfogyatkozás (Szabó Lőrinc verse) problematikáját. Szégyenszemre nem volt olvasatom. Sose jutott eszembe, hogy akár légy, akár kakukk-pók lehetnék. Mi több, azzal áltattam magam, hogy nagyjából azt olvasom a versben, amit Szabó Lőrinc, szándéka szerint, beletett. Rossz beidegzések rabja voltam. Laikus. Csak most kezdem sejteni, mi az a korszerű recepció. Úgy tetszik, a magasrendű szövegelemzéshez szükségeltetik valamelyes, szívós edzéssel elsajátítható frigiditás. És még ha Szabó Lőrinc a túlvilágról rábólintana is az én gyarló olvasatomra, az sem változtatna a helyzeten, mert illik tudni, hogy a mű értelmezésében legkevésbé maga a szerző illetékes.”

Gyilkos irónia.

Mert ki tudhatna többet a mesterségről, mint ő?

Vagy Ágh, aki költők tucatjainak titkát közelíti meg Pilinszkytől Marsall Lászlón át Orbán Ottóig.

Ő is tagadja a vértelen elméleteket?

Vagy csak teljesen egyéni utakat ismer?

Orbánról írja: „Néhány éve az Írószövetségben a párizsi Magyar Műhely munkatársaival találkoztunk. Orbán Ottó ilyesféléket mondott: Én számotokra úgyis ásatag, konzervatív hülye vagyok, hát akkor szabadon elmondhatom a véleményemet a munkátokról.” Fölolvashatta volna versét is magyarázatul:

Sokat beszélek a mesterségről.
Egy szavam sincs a mesterségről.
Ha a mesterségről beszélek, nem a mesterséget értem rajta.
A mesterség kulcs a zárhoz.
Kinyitom az ablakot, beömlik a szobába az ég.
S határtalan világoskékjében, amilyennek az egyszer-élő látja.
Egy izgága madár csapong.
A mesterség kit érdekel.

Szóval a mesterség, melyről én se szeretek beszélni. Főleg írni.

Pedig ebben a három könyvben pontosan erről van szó. Minél több költővel ismertetnek meg, annál biztosabb vagyok abban: a költészet kötelező iránya megszabhatatlan. Ez a kemény tény mégsem a dzsungel burjánzásával azonos. Inkább arra indít, hogy kísérleteket tegyünk az ösvényvágásra. Csűrös is ezt teszi. Rábával kapcsolatban így összegez: „A vers nem a való tükre, nem is (mint az eszményítő esztétikákban) »annak égi mása«, hanem tömény eszszenciája, minden eredeti ízt és zamatot magába sűrítő, megtisztító és fölerősítő párlata. Ugyanígy a művek összessége, Rába költészete is több és más, mint biografikus öndokumentáció: folyvást csiszolódó szobor, szikár emlékmű, jellé sűrített s csak belőle visszasugárzó élet.”

Csak hát akkor még ott van a nyelv. A nyelvezet, amivel, ahogyan…

Ágh nemcsak Marsallban találja meg a nyelv zsonglőrét, matematikusát, hanem Bella Istvánban is: „A költői személyiség föloldódott az elfelejtett és föltámasztott mítoszban. Tudsz-e még világul? A Cantata profana nyelvén és ritmusában kérdezi véreit. Az élő anya nem ad rá választ, nem akar; az apa a sírból nem is tud; az unoka már nem is érti. Azért talán, mert a kérdező is »szanaszét-csontokkal« szólít? A Cantata pofana drámájában a szarvasokká változott fiúk és az apjuk megértették egymást… A Halotti beszéd is erről szól néhai Bella István karpaszományos honvéd sírja fölött. »Gyere, fiam, menjünk el apádhoz! / Te, a hadiárvagyöp és a hadiárvaföld.« S mennek a magyar történelem terhével mindenfelé »világul« élve, mert »Nincs zöld, hol ne füveltünk volna, / föld, hol ne röglöttünk volna«. S akit az árva annyira keresett, elveszítve találja magát a mindenségben.”

Kövessem-e azokat a költőket, akikről olvasok?

Túl sokan vannak ahhoz, hogy…

De tetszik a sűrűn elágazó pályák íve.

Talán Ágh István nyitja ki leginkább a tájat. Csűrös is messze, elfogulatlan szemmel néz. Lator kevesebb magyar költővel beéri, ezt a listát toldja meg versfordítóként egész sor külföldivel.

Mind a kedvenceim: Villon, Rimbaud, Apollinaire, Blok, Mandelstam, Montale, Trakl, Celan.

És most már közvetlenül a költészet műhelyében vagyok. Föltehetek néhány kérdést a mítoszokról, a filozófiáról, a végső dolgokról (a „nagy közhelyekről”, amikről Baudelaire azt vallotta: azokat kell jól megírni).

Emlékszem, az egyetemen Füst Milánnak az volt a gondja: az érzéki, a hallucinatív kifejezőeszközöket alig lehet az elvont fogalmakkal egyeztetni. Igaza volt s van. S mégis, a magyar líra, a világlíra tele van filozófiát is hordozó művekkel.

Nemes Nagy Ágnes Vihar című versét vizsgálva Lator idézi a költőnő szinte fönntartás nélkül elfogadható megállapítását: „Ha a különféle versek dinamikai ívét nézem, már-már hajlok rá, hogy a világon csak egyetlen lírai vers van, és ez az érzelmi intenzitás és az elernyedés (feloldódás) viszonya. A kiáltás és suttogás, az erős és a gyenge, a gyors és a lassú, valamint a közöttük lévő teljes hangtartomány, illetve mozgási energia adja ki a mindenkori vers vázát, s az egyes versek nem (csak) tárgyuk, szándékuk, stílusuk szerint különböznek, hanem főként abban, hogy az intenzitás és az oldottság milyen sorrendben, mennyiségben, elosztásban található bennük.”

D. H. Lawrence kétfajta versszerkezetben: a kristályosban és a plazmatikusban hitt.

És amelyikben a plazmatikusan szétomló-összeálló keveredik a keményen kimetszettel?

De azért az ember, akármilyen öreg, rámereszti a szemét még valamire. A vers jelentésére. Még akkor is, ha – mint most én, a versem befejezéséhez közeledve – csak a megírás munkájával ismerjük meg ezt a jelentést, akár csak valami átsugárzásként is.

Lator ebben a dologban nagyon tartózkodó (s lehet, igaza van!): „Mindenesetre a versek gondolati tartószerkezete nekem inkább csak formai elemnek tűnik. A gondolat, kivált a vitathatatlanul igaz gondolat többnyire ősrégi közhely. De a vers sűrű, eleven anyagába merítve elveszti közhely alakját. A versben (merjem-e mondani?) a vehiculum fontosabb, mint amit hordoz.”

Eszembe villan: és a keresztény, az arab, a brahmanista és buddhista misztikus líra? Angelus Silesius, Keresztelő Szent János, Blake? A szúfi al-Halládzs, al-Gazáli és mások? A Védák himuszai, a Bhagavad-gíta, a buddhista Nágárdzsuna versciklusai, a tantrista költészet, a középkor és újkor japáni zen buddhista költői: Dógen, Mjóe, Rjókan, Ikkju?

Sokan Pilinszkyt is misztikus költőnek tartják.

Weöresnek is vannak misztikus darabjai.

Csűrös Miklós írja Rábával kapcsolatban: „Az üdvözültség állapotát nem lehet racionálisan megfogalmazni, hiszen nem az intellektus élménye, hanem az átélő érzékelésé. Megközelítése a versben olyan stilisztikai eszközök révén válik lehetővé, mint a negatív körülírás, a vallásos és misztikus szimbolika, az ellentéttel való kiemelés.”

Ágh István Kemenes Géfin Lászlóval érvel: „A szavak nem hasznavehetők, és a leíró próza a legnagyobb erőszaktétel, mert a világ és az én nincs bent a nyelvben… igazi töltést csak az Imagináció ködkamrájában kapnak… de mi van akkor, ha az írás sem logikus folyamat, ha nem »szent« az »írás«, de szabad és egyszerre láthatatlan törvényeknek engedelmeskedő, befogadó tevékenység, amely a költői képen alapszik, mert a kép áttör, mert egész, a világot egészben látja és láttatja, ragadja meg, mert metafizikai és empirikus is ugyanakkor, érzéki tapasztalatokból épül fel, nem logikus észérvekből, mert a kép lebonthatatlan-kikezdhetetlen MONÁD…”

Kemenes Géfin versében ez még plasztikusabb:

Legkívül van az üres szó
Azon belül a húsvér kép
S bent a csontvelőn is túl
az Alaktalan Igazság
Megfordul otthontalan otthonában
szomjas árnyéktalanságát nyújtja felétek
formát kér egy korty igaz vonalat hangot nedves lángot
hogy kitörhessen a káoszból és megszülessen

Három költészetéltető könyv.

A versem kész. Helyükön guggolnak képek, jelzők, főnevek, mondatszerkezetek, strófák, rímek. Arról szól, hogy a télen is virágzó, jobbra-balra elnyúlt ágú hibiszkusz egyszerre négy hatalmas, piros sziromcsóvát lobbantott ki. (Széphalom Könyvműhely, 2000; Kráter Műhely Egyesület, 2000; Európa Könyvkiadó, 2000)

 

vissza