Kortárs

 

Szepesi Attila

Vidám busók

(Benkő Attilának)

Zörögnek veres mákgubók,
gondolatuk szélgondolat.
Barangolnak boros busók
hétágú varjúfák alatt.

Tökhéjon tört á
ggal dobolnak,
a sípjuk görgő csigahéj.
A nappal köddel lepi őket,
de világít nekik az éj.

Köpönyegük orkán viszi,
talpuk alatt porzik az út.
Előlük minden ordas eb
farka-konyultan tovafut.

Reményük pörge ámulat,
füttyögnek, bár nem hallani,
és eldúdolják szótlanul,
amit a szél tud mondani.

Amit egy kavics kikopog,
az sem kevés – de tudni kell,
hogy partra part, hogy fűre fű,
amit a víz sem hordhat el.

Lámpájuk szentjánosbogár,
berekbe bújt sziporka-fény:
hurcol egyet minden busó
éjfélbe-mártott ujjbegyén.

A holdlakókkal társalog,
bár a csevegés kín neki.
Utódai kandi fabábok,
bálványszobrok az ősei.

Álmában lép a Tejúton,
ódon regékre révedőn
dülöngél, mert mólés kicsit
a sziporkázó Mars-mezőn.

Tudja, hogy múltak mágusa
minden szamárfülű busó.
Orrára koppan gesztenye,
alatta csiszog békasó.

Beszélget bíbicekkel és
válláról röptet baglyokat.
Barátai a nyirkos rögben
búvó veres százlábuak…

Így vonulnak nádasok és
rétek során boros busók.
Valaha voltak hórihorgas
pákászok és aranymosók,

mézgyűjtők meg hurokvetők,
kik barlangkürtőbe hahóztak.
Bárkik voltak, völgy és vadon
naparcú csavargói voltak.

Varsájukba kék potyka gyűlt,
kalapjukba liliktojás,
a berekből som és kökény,
mitől a szemfoguk kivás.

Sityakjuk bár csak lábas és
pipájuk kukoricacső,
ágyuk ciheres bokor alja
s felettük égbolt a tető:

batyujukban fütty és vihánc,
a kedvük néha lángra gyúl,
és elmesélik, amit egy
busó a fáktól eltanul.

 

vissza