Kortárs

 

Nagy Gábor

Egy irodalmi műhely könyve és könyvei

NEMZETISÉGI MAGYAR IRODALMAK AZ EZREDVÉGEN

 

(Mióta)

Mióta a XIX–XX. század egyes gondolkodói, megrettenve a lehetséges világmagyarázatok részlegességétől és az egzakt tudományos elméletek nyilvánvaló korlátaitól (hogy csak két jellemző okot említsek, melyek nem is biztos, hogy a legfontosabbak), lemondva az ember közösségi függőségeiről, szép sorjában lebontva azt az épületet, melyet élet- és gondolkodásmódunk folyamatos módosulása emelt menedékül – más értelmezésben: börtönül – a kiszolgáltatottságtól, magánytól rettegő ember köré;

mióta a lélek forradalmárai szerint az individuum szabadságvágya nem csupán a korlátozatlan szellemi építkezést, de a hagyományul kapott örökség lerombolását is jelenti: vagyis az egyén hitközösségtől, nemzettől, családtól függetlenül valósítja meg önmagát, s aztán megriadván saját semmiségétől és semmisségétől, új Teremtőt, a nyelvet helyezve maga fölé próbálja saját létezését igazolni, tökéletlenségét magyarázni, magányát orvosolni;

mióta a XX. század egyes esztétái, sajátságos módon az emberi tevékenységek közül egyetlenként, kiemelték a művészetet a közösségi cselekvési formák közül, megszabadítván azt nemzeti-közösségi, szociális, politikai összetevőitől, elszakítván szerzőjétől, földrajzi-történelmi meghatározottságaitól;

mióta a XX. század egyes irodalomtudósai az emberi tevékenységek közül, fölöttébb sajátságos módon, egyetlenként az irodalmat puszta nyelvi automatizmusként, önelvű, cél nélküli játékként értelmezik, melynek tulajdonképpen egyetlen alkotója, megvalósítója, játéktere és közege a csak önmaga iránt érdeklődő, önmaga bűvkörébe zárt olvasó, aki csak akkor lehet elégedett, ha az irodalom közösségi, nemzeti, történelmi, szociológiai, politikai rétegei – már ha volnának ilyenek – sem szolgálnak más célt, mint az ő intellektuális (infantilis?) játék utáni vágyának kielégítését, illetve afölötti meggyőződésének megerősítését, hogy lám, a nyelv mindent ural, és mindent maga alá kényszerít, hogy más nem is marad, mint a nyelv önmozgása, önmaga körüli forgása;

mióta a posztmodern irodalomelmélet, nem függetlenül az említett előzményektől, az irodalom trónfosztása, funkcióinak megnyirbálása, rétegezettségének megtagadása, a nyelv fetisizálása, a szövegelés piedesztálra emelése mellett érvel;

mióta – némelyek szerint – az irodalom nem éthosz, csak nyelvöltögetés; nem mimézis, csak önreflexió; nem etikai, történelmi, nemzeti, regionális, személyes-emberi ügy, csak az értelmező számára adódó ürügy a szenvtelen-leltározó, személytelen-gépies átírásra-újraírásra;

azóta óhatatlan (?), hogy egy olyan tanulmánykötet bevezetője, mint a Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen, kénytelen a cím kulcsszavait újra legitimálni, magyarázni, körülírni, sőt a szótárba (szóhasználatba) visszavezetni.

 

(Nemzetiségi és magyar)

Idehaza gyakran hallani azt az „evidenciát”, hogy a magyar irodalom (legnagyobb része) elsősorban azért kevésbé kelendő külföldön, mert nem eléggé egyetemes, regionalitása hozzáférhetetlen, nemzeti jellege túlzottan idegen még a hozzánk talán legközelebb álló német nyelvű kultúra számára is. E kijelentés hamisságát eleve cáfolják a világirodalom olyan jellegzetesen regionális, mi több, egzotikusan egyedülálló társadalmi szférát megelevenítő könyveinek sikerei, melyeket Gabriel García Márquez, Carlos Fuentes és kortársaik óta vég nélkül sorolhatunk, olyan mai könyvekre gondolva, mint Edwidge Danticat Vér és cukornádja, Toni Morrison Salamon-éneke és Paradicsoma, Amin Maalouf Taniosz sziklája vagy Szamarkand című regénye, vagy éppen a magyar viszonyokban lábjegyzetek nélkül is érthető A Madame című regény, Antoni Libera műve. A globalizáció korában a nyugati olvasó is egyediségre, eredetiségre vágyik, mint bevezető tanulmányában Görömbei András fogalmaz: „Antropológiai és szociológiai tény, hogy a semmilyenség, a jellegtelenség fölismert veszedelmeivel csak akkor tud ép lélekkel szembenézni a személyiség és a közösség egyaránt, ha fölerősíti magában a személyiséget és a közösséget megtartó értékeket, ha a globálissá vált világgal szemben legalább a maga szűkebb környezetében kiélheti otthonosságigényét, ha közelvilágának ismerete és szeretete megóvja őt a semmilyenség állapotától, személyiségporlasztó, közösségfelszámoló veszedelmeitől.”

A kötet másik bevezető-összefoglaló tanulmányában Szirák Péter a posztmodern felől vizsgálja regionalitás, nemzetiségi és magyar irodalom problematikáját. A különböző térségi kánonokat, regionális irodalmi beszédmódokat mint a posztmodern előkészítőit tartja vizsgálatra érdemesnek: „…a hatvanas–hetvenes évek bizonyos […] attitűdjei, rekanonizációs törekvései úgy is elgondolhatók, mint a posztmodern diszkurzus előzményei”. Szirák értelmezésében minden folyamat egyetlen irányba tartott, az „»új globális«, posztmodern” kánon felé. A posztmodern globalitása azonban pusztán hatalmi törekvések keltette illúzió: ma már világos, hogy a magyar irodalom sem uniformizálódott, a posztmodern tagadhatatlanul erős hatása dacára sem. Hiszen, hogy az új globalitás eszméjével feleseltessem Görömbei András tanulmányának egyik sarokpontját, az „irodalom értelmezéséből, a nemzeti irodalom kánonképzéséből nem hagyhatjuk ki ezeket a [nemzetiségi-regionális] külön változatokat, melyeknek nem a lényegük, de némely sajátos jegyük, színük az alkotó kisebbségi léthelyzetéből származik” [kiemelés tőlem – N. G.]. A Trianon utáni magyar irodalomnak ez a térségi tagozódása teszi szükségessé a különböző nemzetiségi magyar irodalmak külön vizsgálatát, amely vizsgálat hozzájárul ahhoz, hogy az össznemzeti magyar irodalomról is gazdagabb képet kapjunk.

 

(Súlypontok és hangsúlyok, módszerek és nézőpontok)

A kötet négy fejezetben tárgyalja az erdélyi, felvidéki, vajdasági és kárpátaljai magyar irodalmat. Az egy-egy térség irodalmának szentelt terjedelem – és a sorrend – pontosan megfelel annak a képnek, amit ez idáig az egyes nemzetiségek irodalmának súlyáról, gazdagságáról az irodalomtörténet kialakított. A kötetnek nem célja, hogy új kánont építsen fel, mint ahogy az sem, hogy összefoglaló képet adjon az egyes nemzetiségi irodalmak történetéről. Mindegyik fejezet különböző szerzőktől származó tanulmányok gyűjteménye; az egyes tanulmányok többnyire egy-egy alkotót, az alkotó valamely pályaszakaszát vagy egyetlen művét mutatják be. Ez a szabadon alakított szerkezet, a rendszeresség elvetése a kötet igazi erényévé válik: különféle irodalmi nézőpontok nyilatkozhatnak meg a hasonló tárgyban, példát adva arról is, mily sokan és sokféleképpen foglalkoznak a nemzetiségi irodalmakkal hazánkban. Hazánkban, hiszen a kötetben többnyire az anyaországban élő irodalmárok kaptak szót; a Kárpátalján élő Penckófer János is Debrecenben végzi tudományos munkáját. A „messziről jött ember” nézőpontja sok haszonnal jár: a kívülálló többnyire kevesebb elfogultsággal és indulattal képes szemlélni a szomszéd országok kisebbségi magyar irodalmát, sokszor tárgyilagosabb és lényegretörőbb. Lehet, hogy nem lát meg néhány árnyalatot vizsgálata tárgyában, ám benne élve az anyaországi irodalmi és intézményes folyamatokban talán több módja nyílik az egyedi jelenségekben is meglátni azt a közöset, ami őket szorosan az anyaországi, az összmagyar irodalomhoz fűzi.

Minden fejezet élére egy átfogó, általános tárgyú tanulmány került, ám ezek sem törekszenek terjességre: Bertha Zoltán az erdélyi irodalomról szólván ezúttal csak a mai jelenségekre összpontosít, páratlan részletességgel sorolva a különböző törekvéseket, szerzőket, műveket, egészen a legfiatalabb alkotók legújabb írásaiig. Tóth László is a kilencvenes évekre korlátozza figyelmét a felföldi irodalomról szólván. A vajdasági irodalmat elsősorban mentalitástörténeti szempontból (irónia, nosztalgia) bemutató Márkus Béla kérlelhetetlen szigorral mutat rá a nemzetiségi irodalmak többségét jellemző törekvésre: „a kisebbségi magyar irodalmak kezdeteire emlékeztet: szóhoz juttatni, megbecsülni a dilettánsokat is” – jegyzi meg a Versek éve, 1995 gyűjtemény kapcsán. Márkus Béla szigorával kevésbé tudok egyetérteni a Gion Nándor regénytrilógiájának harmadik darabját értelmező írásában, amikor az Ez a nap a miénk stilizált-polarizált környezetrajzát és társadalomrajzát sematikusnak érzékeli, a narrátori pozíciót pedig rögzítetlennek-eldöntetlennek, s hiányolja a reflexiót, a magyarázatokat. Szerintem Gion Nándor regénye olyan mágikus realista alkotás, amelyben a narrátor afféle közös emlékezet megszólaltatója, a társadalmi-történelmi rajz pedig a mese, a mitikus felnagyítás-megsokszorozás eljárásai miatt, azok javára válik háttérszerűvé, kevésbé kidolgozottá, s a meseivé-mitikussá stilizált figurák sorsában sűrűsödik össze az igazi történelemértelmezés. Az a gyanúm, hogy Gion Nándor regénytrilógiája egyike – vagy egyedüli példája? – azoknak a kivételeknek, amik erősítik a szabályt, miszerint a regénytrilógiák második-harmadik darabja nem szokott sikerülni. Az Ez a nap a miénk méltó lezárása a Latroknak is játszott két kötetének, a Virágos katona és Rózsaméz című regényeknek, s jó példa arra is, hogy a manapság olyannyira sürgetett történelmi-nemzeti számvetés nem okvetlenül válik hátrányára a regénynek. Való igaz, hogy e számvetést Gion nem esszébetétekre vagy reflexiókra bízza, de eleven, hús-vér figurákban testesíti meg.

Az értelmezői szigor másutt is tetten érhető: Görömbei András sem szépíti a kárpátaljai irodalomról adható képet, amikor egyoldalúságaira, lassú kibontakozására, a kevés meggyőző mű tényére világít rá (nem elhallgatva persze a kényszerítő társadalmi-politikai okokat).

Miként a vajdasági irodalomban elsősorban Gion Nándor, az erdélyi irodalomban számos alkotó (Sütő András, Bálint Tibor, Szilágyi István), a szlovákiai magyar irodalomban pedig elsősorban Dobos László, Duba Gyula, Grendel Lajos regényei jellegadóak, Kárpátaljának is megvannak a maga kultikus nagyprózai alkotásai. Kovács Vilmos Holnap is élünk című, hányatott sorsú regénye mintaadó volt Nagy Zoltán Mihály számára is. Regényciklusa két darabjának összevetésekor csak egyetérthetünk Márkus Bélával, amikor azt reméli, „ha a regény két részének lesz folytatása, akkor ez nem a Tölgyek alkonya gyarlóságait ismétli meg, hanem A sátán fattya értékeit írja újra”. Valóban, a ciklus első darabja, A sátán fattya megrendítő erejű, nagy lélektani hitelű, narrációjában pontosan felépített, remekmíves alkotás, a magyar irodalom nagy értéke, amely méltán jelent meg újólag hazánkban is, a Magyar Napló Kiadó gondozásában.

Erdély emblematikus értékű alkotásainak vizsgálatakor a szerkesztő, Görömbei András láthatólag arra törekedett, hogy az eddig kevéssé méltatott vagy ismert művek kapjanak helyet a kötetben. S bár Bertha Zoltán Bálint Tibor teljes alkotói pályáját mutatja be nagy erudícióval, nála is kiemelt hangsúlyú az eddig méltatlanul kevés figyelmet kapott 1996-os regény, a Bábel toronyháza. G. Kiss Valéria a Kő hull apadó kútba szerzője, Szilágyi István alkotói módszerét az Agancsbozót felől mutatja be. Nyelvi-retorikai-stilisztikai, narratív-szituatív szempontú, világirodalmi párhuzamokat is bőven fölvető elemzése a regényt a maga páratlan gazdagságában hozza közel az olvasóhoz, elfogulatlanul mutatva rá azonban a hiányosságokra is: „Elsősorban a filozófiai, gondolati asszociációkkal kapcsolatban vetődhet fel, hogy néha mintha csak a lexikonok szócikkeiből emelődtek volna át, nem mindig tagolódnak organikusan, gondolkodásban szervesült tudásként a szövegbe. […] …több olyan történelmi vonatkozású analógiát társít a könyv, amelyek […] hordalékelemek maradnak, könnyed és gyakran fölényeskedő idézésük inkább zavar az eligazodásban a dekoratív kitérő folytán, mintsem a történelmi folyamatban az adott civilizációpillanat koordinátapontjait adnák meg.”

Cs. Nagy Ibolya sem az oly sokszor elemzett korábbi Sütő-drámákat állítja vizsgálata középpontjába, hanem a legújabbat, a Balkáni gerlét; az alapos elemzés azonban az egész Sütő-életműre rálátást nyit, elhelyezve vizsgálata tárgyát a Sütő-drámák sorában. Figyelemre méltó – s e kötetben egyáltalán nem meglepő –, hogy a szerző az irodalmi mű elemzéséből általános közösségi-emberi tanulságokat von le, a jövőre nézvést is: „A diktatúra pszichés gyilkosságai – a jellem, a gerinc megtöretése, az önbecsüléshez való jog elorozása – valódi gyilkossággal érnek fel. A Balkáni gerle az író drámaéletművében talán a legfigyelmeztetőbb mű. Csipkerózsika-álmát alussza benne a sajátosság méltósága.”

Hasonló megfontolásból kerülhetett a kötetbe, mondjuk drámai és prózai életműve vizsgálata helyett, Székely János költészetének bemutatása. Elek Tibor nehéz feladatát jól oldotta meg: egy nagy epikus – a Soó Péter bánata, A nyugati hadtest, A másik torony remekírója – és kiváló drámaíró műhelyének legvitatottabb és legesendőbb darabjait, verseit értelmezi, kellő mértéktartással mutatva rá, mi az, ami maradandó e költészetből.

Király László és Markó Béla talán az első teljességigényű tanulmányban részesültek Papp Endre figyelme folytán. Pályájuk alakulástörténetét nyomon követve Papp Endre vizsgálata nem csupán a szélesebb irodalomtörténeti vonatkozásokra terjed ki, de a kor meghatározta etikai-politikai kérdésekre is, az egyéni pálya és sors rajza mögött fölvázolva a közösségi-nemzeti sorsképleteket. Ugyanígy teljes pályaképet ad Görömbei András Gál Sándor munkásságáról, meggyőzően érvelve amellett, hogy a különböző műfajok együttolvasása új tanulságokhoz vezethet. Mert bár Gál Sándor „könyveinek egyik felét nem az irodalomtörténet, hanem a kisebbségvédelem, az emberi jogok védelmének története fogja megőrizni”, e „két rész mégis találkozik, szépirodalmi műveiben is az az ethosz, az a nemes emberi magatartás nyilatkozik meg, amelyik Gál Sándor mindennapi küzdelmeinek, cselekvő történelmi jelenlétének ösztönzője és erőforrása”. Penckófer János is pályaképre vállakozik Vári Fábián László költészete kapcsán, jól érzékelhetővé téve a költő korszerűségét: „az állandóan ironikusra váltó hangszín az, ami segíti a beszélőt”, az „emléklüktetés” és a hűség megszólaltatóját, „hogy hangja ne váljon banálissá. Ezért egyéni a közös, és ezért közös az egyéni itt, valamint kortalanul mai (is) ez a lírai beszédmód.”

A tanulmányok többsége azonban inkább pillanatképekre, valamely értelmezői szempont kiemelésére szorítkozik. Érthető ez Kányádi Sándor lírája esetén, amely régen monográfiát érdemelne; ezért is vetődhet föl, miért nem került be a kötetbe az első Kányádi-monográfián dolgozó Pécsi Györgyi valamelyik tanulmánya; Ködöböcz Gábor hivatkozik is rájuk többször. Az ok talán az, hogy e könyv nem „pusztán” a nemzetiségi irodalmak (töredékes, mégis páratlanul gazdag) enciklopédiája, hanem egy irodalmi műhely nagy erejű jelentkezése: a szerzők többségükben Görömbei András közvetlen munkatársai vagy tanítványai, egy következetes, korábbi önmagát megtagadni soha nem kényszerülő, módszeresen gondolkodó és dolgozó irodalomtudós körül kialakult szellemi műhely munkája.

A „töredékes” pályaképek és műértelmezések nem kevésbé jelentősek és érdekesek. Ekler Andrea az alkotói szerep módosulásait-jellegzetességeit vizsgálva vezeti be az olvasót Visky András költészetének rejtelmeibe, a szűkített nézőpont cserepeiben is hűen villantva fel az egészet. Gerliczki András a könyv mint használati és kultikus tárgy szempontjából metsz ki egy darabot Kovács András Ferenc lírájából, vagy éppen egyetlen vers kapcsán – Domonkos István: Kormányeltörésben – jut, a domonkosi intenció legfőbb paradoxonára rámutatva, a következtetésre: „Bármi is történjék, a költészet létezik.” Bertha Zoltán széles irodalomtudományos hátteret vázol választott szempontjához, az újabb erdélyi líra vallásélményeit és transzcendenciaképzeteit bemutatva. Cs. Nagy Ibolya egyetlen műfajról, a szociográfiáról ad ezredvégi látleletet, már a tárgyalt művek számával is rácáfolva arra a posztmodern előítéletre, hogy az irodalom autonómiája eleve hitelteleníti már a műfajt is.

 

(Amikor)

Amikor először kézbe vettem e kötetet, bele-belelapozgatva, már akkor tudtam, hogy újra és újra elő fogom venni, s amikor már-már úgy érzi az ember, hogy rongyosra-unalmasra olvasta, akkor jön az igazi kihívás – hiszen minden könyv könyvek sokaságát rejti magában, s ha a Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen című kötetet helyére tettük a könyespolcon, előbb-utóbb könyvek tucatjaiért nyúlunk, amelyekhez innen kaptunk kedvet, útmutatást, ösztönzést.

Amikor az olvasó először veszi kezébe ezt a könyvet, bízvást számíthat rá, hogy számára való nyelven szólnak hozzá, s a tudományos alaposság ellenére is könnyed és izgalmas szellemi kalandozásra indulhat.

Amikor az olvasó elolvassa ezt a könyvet, azt kapja, amit az már címével ígér, sőt többet is. Új könyvek tucatjait, amelyekhez kedvet csinál. Elvégre ez az irodalomtörténet-írás legfőbb feladata. (Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2000)

 

vissza