Kortárs

 

Lászlóffy Aladár

Gömöri György: Váltott hangokon

KORTÁRS KIADÓ, 2000

A magyar vers (magyar irodalom) immár hervaszthatatlan „sármja”, hogy manapság igazán a világ valamennyi táján keletkezik. Úgyhogy a Hortobágy beüzenhet akár Cambridge-be is, úgysem az a kárhoztatott magyar ugar már a kertje. Előző verseskötete, a „Szivárvány Könyvek 32” eligazító besorolást viselő Őszi magánbeszéd című gyűjtemény már Gömöri György életműve tudatos továbbépülésének kiemelkedő pillére volt. A lelkében, létformájában, érdeklődéseinek irányai tekintetében az egyetemességben ’56 óta mártózó poéta egy Madagaszkárt idéző motívumtól az Angliához (új hazájához) intézett „ódaszerűség” közötti ív mentén szereli fel költemény-orgonasípjait. Beleszól a költésbe a kulturális tudattartalmak számunkra látszólag periférikus (valahol nagyon is központi) motívuma, mint a titokzatosan hangzó tukaina vonipa (a dél-kaliforniai indiánok halálszimbóluma), valamint az olyan virtuális (spekulatív) veszélyárnyalatok, mint a töprengés az erőszakra felbujtó marslakókról egy varsói moziban.

Az új gyűjteményes fellépés, a Váltott hangokon direkt módon mutat rá e Gömörinél felismerhető fenti szerkezetre mindazok számára, akik ismerői és értékelői költészetének. Kedvenc vershelyzete mindig is ez a hangváltás, ez a köntös-próbálgatás, világérzet-váltogatás. Gömöri jellemző vívmánya költői nyelvének könnyed, vállaltan oldott és a kifejezés szabadsága fejében minden cicomáról lemondó puritánsága. Ugyanakkor az összeillesztett motívumok, metaforává csiszolt, felmutatásra méltónak tartott „szemcsék” és eszmék a mívesség magas fokára vallanak. Az építkező elme pozitív értelmű fölényeskedő iróniájának mindenütt megcsillanó, felfénylő felületeivel találkozunk olvasás közben.

mi tette hírhedtté zsigmond fejedelem nevét?
nem túlkürtölt győzelmei a törökön
nem szószegéseinek változatos sora
hanem az első búcsú
mikor erdélyt először három társzekér kinccsel odahagyta
előtte mindent elrontatott
összeszedetett minden aranyat
összetörette a régiségeket
elégette a becses okmányokat
szemétdombra került szkander bég képmása
gyerekek játszottak (a szultáni ajándék) pigmeus koponyával
egy közkatonáé lett mátyás király kardja
– égjen pusztuljon minden ami csak ittmarad!

így van ez ha egy fejedelem impotens
hiába húzatja talján zenészekkel
hiába színészkedik hetven
kedik
attól még vetetlen marad a nászágy

és bár oppelnből van még visszatérés
ami elpocsékolt vissza nem kapható
s martalékul marad az ország

(Glossza Szamosközyhöz)

Gömöri magyar nyelvű versvilágára, mint valami mélabús magán-Krasznahorkára az éj homálya, mindig ráborul valami a megtapasztalt nagyvilág kormából, a szellemileg élvezett Európa tűnő fényeiből és tartós fényességéből.

forr a világ ó nagyon is forr a világ
tengernyi benne a gond de búsulni
ezen nem érdemes inkább segíteni kéne
de hogyan amikor mind ádázabb a föld
lakói közt Erynnis szelleme amikor Boszniában
nőket gyermekeket égetnek elevenen
a nemzeti? a nemtelen törzsi düh bujtogatói…
…forr a világ ó saját levében fő a világ
mi ha lehet maradjunk ki ebből a forrongásból
nehogy halászlé legyen belőlünk bősi üstben
vagy pénzes turisták csípős
(de milyen betyáros!)
gulyáslevese mázas edényben

(Változat egy Berzsenyi-témára)

Annyiszor hallottam ezekben az évtizedekben az egymástól elnevelt, elszoktatott „belmagyarok” és kirekesztett „külmagyarok” korában, amikor a magyar író kegyetlen státusa akár olyasmi is lehetett, hogy „magyar ajkú kisantant-nagyantant (szükség szerint behelyettesíthető) költő”, hogy mégis minden ellenére csak egy magyar irodalom van, egyetlen magyar kultúra létezik, ehhez dolgozik hozzá, aki magyarul ír, akkor is, ha közben akár százfelé figyel és száz más kultúrában keres és talál szövetséget.

S hogyha csak orosz fogságba esik?
De a tiszti mundért nem vetette le,
hiába könyörgött székely embere,
a volt József-huszár. S mert homlokán
sajgott a seb, hát leült, hogy kimossa.
Akkor értek oda a lándzsás emberek,
a segesvári „idegenvezetők!”:
– Du Kossuth Hund! és átdöfték szívét.
Félelmetes, de így is eshetett.
Nemcsak a dal, a förtelem is örök.
A fehéregyházi patakpart felett
a
Der springt noch auf szelleme pörög.

(1849. július 31.)

Azt hallottam leggyakrabban (zsörtölődő, nemegyszer méltatlankodó felhanggal), hogy „én is egy intézmény vagyok”, nemcsak azok, amelyeket emberi jogosan és hangosan védelmezni szoktak, meg hogy Magyarország tulajdonképpen ott van, ahol én vagyok, ahol én írok, ahonnan én érzem át az idő vonulatait. Egyik lehetséges ars poeticának ezért is érzem ezt a könyvet: határon túli Gömöri, státus-Gömöri, angol, lengyel, ukrán, nevadai Gömöri. Hogy akárhova bujdosott el bennünk az angyal, és akárhol maradt, ült meg önként otthon, oda velünk, általunk a magyar költészet érkezik meg, s nem úgy, mint a betyár, kit téli szállásra slattyogva visz egy lihegő ló. Hanem ott ülünk, mint most Gömöri, a nappal szemben, és váltott, minél egyetemesebb hangokon meditálunk a nyelv előtti, nyelv alatti és nyelven túli kihívásokról.

 

vissza