Kortárs

 

Cukor György

Kert fehérben

Ő azt gondolja:
legyen hó

Zeniten áll a téli nap
És nyomban minden kör pokol
nyű a lélek elevenje
ott kel ki az angyal
írvan van az angyalok legyek
Döglött fényemlő pete-dús potroh
angyali tor

S a patak esztelen kukorékolással
elkaparja a sövényt

Valaha a sövényt patak kaparta el
a kert alját elöblögette
beomlott kertvég homokos meder

Mintha láng inna
iszik a kakas a patakból kiissza
halpénz a szilícium-ágyon: a nap
lencse-szilánkja fölparázslik
és visszareppen a ragyogó tollas begybe
visszaút a Nap

Itt járt?
bakancsa nyári pára lett
ment a Semmi-időben
a föld köldökéből kicsapott
sarkához az örvény
tekergő virág-zóna fogta meg
sóvárgását zápor este be
s mint az újbor démonja
fülébe locsogott
és hulldogált jeszenyini ázott széna-világ
fecske-csiripes falu piros cserepes ház
Vagy súlyosan maga gondolta ki
Hallga: nóta dallik eb ugat
és kihabzik a tar lugasból
végig az udvaron a rózsa

Tétován dönög
fölgallyaz megül:
saját skolasztikája tetején
dermedt angyal-imágó gubbaszt
hány szárnyas fér el a tű hegyén

A magasztos űrből még alásüt a nap
mintha Dante járt volna itt
a poshadt iszapot ige-hordalékot
ujjbegyre véve ízlelte s vaksin motyogott:
az égi pokol-karimán művi arány van
fellángolandó tény tehát
az angyalok szárnya
s hogy egyszerűbb legyen
hozsannázva önnön agyvelejébe a Glóbus
legközepébe fagyasztotta a Sátánt
A hűvösség giccse: arány

Ekkor a csőr vadul a fagy
édeskés-bűnös szívébe vágott
s a lombtalan ág madarán
szétömölt a nap-sárga
és szél támadt ekkor
s a tárt ablakon át a hó
mint vacogtató dús szirom-eső
hullt a szobába
s a nyári párkányon a vánkosból arany
párállott mint a méhraj
s a csupasz jeges falakon
a pogány istenek megremegtek
barna képkeretben

Most minden fehér és üres
A fény egyetlen tükör-kerek
szem-tócsájában sötéten rohad
és belefagy a ragyogás
és a halálos látvány beteljesül:
elhullt lények tolakszanak vissza
vissza szülőhelyükre
a szem-víz színéről lomb-hajladozást inni
rácsapnak s feltörik
kampós fehér nyakak tuszkolódnak vissza
vissza mint az anyai sötét sebbe
csatakosan a fény vakfoltjának esnek
csipkedik a háncsos-jegeces eget
vissza az ég szemevilágába
A Nap jéghártyáján
karmok nyoma hegek szakadék
halottai után bukdosó havas erdő

És minden kihűl
hogy szellem ne járjon
és kihull térből a tér télből az idő
kik e Semmiben laknak
havas kertalj az ingük
szikár derűvel késő
kikericseket tűzögetnek földjükbe
szomorkás lila színt

Metsző steril fényben a roncsok –
Odafönt vékonyka füst ered:
Ő most Ábelre gondol

 

vissza