Kortárs

 

Zászlós Levente

Kalász Márton: A rózsafestő

ISTER, 2000

A költő legújabb verseit olvasva óhatatlanul fölvetődik a kérdés: milyen továbbmozdulás várható még attól a lírikustól, aki belső építkezését arcával a távolodás ellentétes irányába fordulva végzi? Mintha egykori hattyúdalának kísérteties négy sora vált volna mostanra realitássá: „én itt még meg se haltam / már muszáj tartanom tenyeremet / hogy elkaphassak valamit a szétszórt hamumból / mikor évszakonként hullik alá”. Minden költői világ szerzőjének szellemi részecskéiből tevődik össze, s ez Kalász Mártonéra is igaz, azzal a jellegzetességgel, amit szerkezetnélkülisége folytán ez a világ megmutat önmagából. A hamu képzete az összetartó erő, a kohézió hiányára utal. Természetesen ez nem Kalász költői szuverenitásának hiányát jelzi, hanem egy olyan új attitűd megjelenését, amely költészetünkben eddig ismeretlen volt.

Kalász Márton ilyen mértékű irányváltása akkor is meglepő, ha tudjuk, hogy már korábbi verseit se jellemezte az a fajta zárt kötöttség, amelyben a versszöveg erőteljes csattanóval zárul, bár formavilágában még emlékeztetett az elődök hagyományos költői felfogására. Különösen meglepő ez annak ismeretében, ha a prózaíró Kalászra gondolunk. Az új verseket mindössze csak egy évvel megelőző Tizedelőcédulák című prózakötetéből előrajzolódó arc racionális, témájára erőteljesen összpontosító lelki alkatra utal, s a tényadatok matematikai pontosságú rögzítésének hajlamára. A hazai németek kétszáz éves történetének sötét tusrajzai után A rózsafestő költője számára éppen a valós jelenségek szűnnek meg; minden valószínűtlenné, átmenetivé válik, mintha az ókori Démokritosz filozófiáját akarná illusztrálni, mely szerint a jelenségek között nem húzható éles határvonal, mivel mindaz, amit ébren látunk, halál, amit alva, álom. Ugyanegy bennünk az élő és a halott, az éber s az alvó, a fiatal s az öreg. Mert ez innen átérve azzá, az átérve ezzé változik.

A versek mitikus hangulatát a rózsa különböző képzetei adják. Erre figyelmeztet már a kötet címe is, ez a költői világ Kalász Márton személyes mitológiája. Eredetvidéke a magyarországi német népköltészet, amelyből a költő egész kötetnyit fordított le s jelentetett meg 1984-ben. Az egyik balladából világosan kiderül, hogy a rózsafestő maga Jézus, ilyen értelemben válik a rózsa vissza-visszatérő jelképpé, s ez indukálja azt a metafizikai atmoszférát, amely annyira zárttá, egyedivé teszi Kalász versvilágát.

Ebben a költői világban a megfoghatatlanság érzetének élményvilága a vezérmotívum. Gyakori jellegzetessége az éles kontúrokkal előrajzolódó kép, amely körvonalait elveszítve hirtelen létében is kérdésessé válik. Lényegében a dimenzióváltás technikájáról van szó, mint itt is: „Lánggal telik így kis klastromok udvara / – kert minden évben. Szűk kerengők hűvösében / szótlan meghúzódva, hirtelen úgy látjuk, csak jelenés-üres” (A rózsafestő, 2).

Mi a látható, mi a láthatatlan? – voltaképpen ez az alapkérdés mozgatja Kalász Márton költészetét. Ebben a világban semmi sincs lezárva, a történelemből is csak fölvillanások látszanak. Ez a költészet képek, fogalmak felhőjátéka, szabad asszociációk, képtöredékek sorozata. A képeket vibráltató hangulatban mindig a határnélküliség élményét érezni. Ebből az életérzésből nincs hová kitekinteni, mint mondja a költő: „szépítő jövőkép nem rögzik éjenként száraz szívünkön” (Signum pacis 3). A gondolat kozmikus hátterű: „Lent a világ nem tart sehonnan sehova – már csak mozog?” (Elégia a városról)

Jövőkép hiányában ennek a költészetnek a belső idő Krúdy-hangulatú megélése válik alapélményévé, amely a köztes lét állapotaként többnyire a félmúltban időzik. Akkor is a félmúltban él, ha visszahátrál Beethovenig vagy még tovább, akár Keplerig. Így válik virtuálissá ez a költői világ – de vélhetőleg Kalász Márton számára már ihletője, maga a természetes világ is virtuális. Végeredményben ez az életérzékelés teszi lebegtetetté, lezáratlanná e verseket, amelyek mindegyikében további verskezdemények rezegnek, nyiladoznak egymástól távolodva, befejezetlenül.

Ady szimbolizmusa és az utána lezajlott izmusok óta milyen lehetőségeik maradtak a ma költőinek? Két út kínálkozik: továbbhatolni a jelképrendszerek világában, vagy új utat nyitni a frazeológiában. Kalász Márton ez utóbbiban találta meg a maga összetéveszthetetlenül egyéni hangját. Társtalan jelensége a mai magyar lírának, költői rokonait keresve, nagyon távol, Rilke alakja sejlik föl. Jelen kötete persze – épp ezért – nem könnyen emészthető. Verseit olvasva gyakran kikívánkozik a kérdés: mekkora lehet az a távolság költő és olvasója között, amely még áthidalható az értelmezés számára?

 

vissza