Kortárs

 

Petőcz András

A kis Gödri

Azt beszéltük meg, hogy tízre mindenképp otthon leszünk.

Mikor az esti gyors befut. Az a jel. Akkor kell elindulni haza, és nincs semmi gond.

Ezt mindenki elfogadta.

Működött is a dolog, elég rendesen. Kint ültünk a réten, csillagos ég alatt, aztán valaki megszólalt:

– Halljátok? Itt a gyors. Haza kell menni.

És akkor előbb-utóbb elindult mindenki hazafelé.

Az is előfordult persze, hogy nem hallottuk meg az esti gyors hangját. Olyankor aztán megjelent valakinek az anyja vagy az apja, és ránk szólt.

Hiába könyörögtünk, hogy maradhassunk, nem nagyon lehetett az érvekre mit mondani. Persze mindig könyörögtünk, de tudtuk, nincs sok értelme. Mégis, mondtuk a magunkét.

– Naaa, még egy kicsit…

– Tegnap is tovább maradtunk…

– Olyan jó itt.

Még a könyörgés is jó volt. Tudtuk, hogy nem sokat ér, de mégis. Nyafogni kicsit. Jó volt. Aztán hazamenni.

Mindenkiért kijöttek a rétre olykor-olykor. Nem volt ebben semmi szégyellnivaló. Legtöbbször a Husiért meg a húgáért jöttek ki, őket nagyon szigorúan tartotta a mamájuk, és elég messze is laktak. A Fazekas testvérekért alig jöttek ki, kétháznyira laktak a réttől, nem volt problémájuk a hazamenetellel, és ha már nagyon várták őket, olyankor csak az udvarról, a második szomszéd kerítése mellől kiáltottak ki nekik, hogy ideje volna már a lefekvésnek. A többiek pedig, Ruszki Pityu, Czigler Pali meg a Radovics lányok, ha szigorúan voltak is tartva, az esti gyors érkezéséig biztosan maradhattak. Természetes volt az a kis nyári lazaság. És jó is volt, nagyon.

Ha kijöttek a szülők a rétre, néha ők is ott ragadtak. Nagy-nagy beszélgetések alakultak ki olyankor, puha, meleg nyári éjszakákon.

Csak a kis Gödriért nem aggódott senki.

A kis Gödri egyedül volt a papája házában. Tízévesen már egyedül lakott. És pénzt keresett.

Irigyeltük ezért. Azért, hogy ilyen önálló. És hogy tud pénzt keresni.

Kevesen tudtak nála jobban pénzt keresni. Szinte hihetetlennek tűnt. A kis Gödri! Ahogy az csinálja a pénzt!

Mert a kis Gödri horgász volt. Nem is horgász, inkább halász. Volt neki mindene, botja, hálója, orsója, sőt csónakja is volt, meg horgászstége. Oda járt ki, horgászni. Először beetetni járt, aztán horgászni. Ügyes gyerek volt a kis Gödri.

Utálta is a többi horgász.

Kezdetben még nem utálták annyira, inkább csak csodálkoztak, hogy a kis Gödri milyen ügyes. Merthogy akkor is fogja a halat, amikor senki nem fog. Az is furcsa volt, még nekünk, gyerekeknek is, hogy a kis Gödri nem szeret játszani, strandra se megy, a rétre se jár ki esténként, hanem csak horgászik. Minden este meg nappal, sőt éjjel is horgászik.

Éjjel a strand végébe járt horgászni. Vitt magával pokrócot, kabátot, kisszéket, lámpást, aztán csak figyelte a botja végét meg a kapásjelzőt. Körülbelül éjfélig horgászott, akkor összeszedelőzködött, bement a közeli vasútállomás várótermébe, ott aludt vagy három órát, és hajnalban folytatta. Reggel aztán teli szákkal ment haza, gyakran nyolc-kilenc gyönyörű ponttyal, süllővel, harcsával, keszeggel. Disznó szerencséje volt.

– Disznó szerencséje van – mondta nem egy féltékeny horgász, olyanok is, akik már húsz-harminc éve majd naponta fogták a bot végét. – A kis Gödrinek szemét szerencséje van.

Aztán ez a furcsa gyerek, aki az öreg horgászok elől sorra fogta a szebbnél szebb halakat, ez a különös kissrác, ez kezdte mindenkinek bántani a szemét. Nem szerették.

Mi se szerettük.

Nem szerettük, mert nem jött közénk. Furcsálltuk, hogy mindig külön utakon jár. Hogy nem olyan, mint mi vagyunk. Hogy nem szeret focizni. Hogy nem jön a rétre. Hogy nem kedveli a strandot. Hogy mindig egyedül van. És irigyeltük, hogy mindig van pénze.

Mert mindig volt pénze.

A kis Gödri ugyanis nagyüzemi horgász volt. Nem magának fogta a halat, hanem másnak. Kezdetben csak a kifogott halakat értékesítette, aztán már „rendelésre” is dolgozott. Még meg se fogta a halat, de már el is adta.

Nagy volt a respektje a kis Gödrinek.

Eladta a halakat a falu két éttermének, a nagyobbik rendszeresen vásárolt tőle, a kisebbik csak akkor, ha főszezonban sok volt a vendég.

Persze házaknál is adott el a kis Gödri. Mi is vettünk tőle. Emlékszem, anyám húsz forintot adott neki egy kiló pontyért. Húsz forint jó pénz volt akkoriban. És nekünk még kedvezménnyel is adta. Mert jóban voltunk vele.

Egészen misztikus alak lett a kis Gödri a faluban. Suttogtak róla. Hogy valami nem stimmel vele. Hogy hatalma van a halak felett.

És voltak, akik féltek is tőle.

Tizennégy éves korára a kis Gödrit már az összes idős horgász gyűlölte. Jószerivel szóba sem álltak vele. Nem nagyon értették, hogy mitől más a kis Gödri, mint ők. De nagyon azt kívánták, hogy takarodjon el a faluból.

Pedig a kis Gödri csak egy szorgalmas kissrác volt, semmi több. Táplálta a halakat, hogy szeressék. És azok szerették is. Hálásak voltak neki. Önként mentek hozzá meghalni.

A kis Gödrinek az volt a módszere, hogy nagyon beetetett. Mindig az etetéssel foglalatoskodott. Száraz kenyérért járt az éttermekbe, meg mindenféle ételmaradékért, és azt beszórta horgászás előtt. És mindig ugyanazokon a helyeken szórta be. Azt mondta, megszokják a halak, és várják az ételt. Mert kényeztetni kell a halakat is. Így mondta: kényeztetni.

Megőrjítette az embereket a kis Gödri ezzel az etetéssel.

Persze a többi horgász is etetett, de valahogy azoknak nem jött be a dolog. Talán ők kevesebbet etettek. Vagy kevesebbet ültek a bot mellett. Nem tudom. Az biztos, a kis Gödrinek akkor is disznó szerencséje volt, amikor senki más nem fogott semmit.

Mondom, nem szerettük a kis Gödrit, mert mindig külön utakon járt, de valahogy hozzánk tartozott még a leginkább.

Velünk volt egykorú, talán ezért.

Szóval a faluban sokan azt hitték, velünk kell neki üzengetniük, ha akarnak valamit, vagy ha bajuk van vele.

Volt vele bajuk bőven.

Aztán egy nap elkapott az öreg Döbrögi.

Nem ez volt az igazi neve, csak mi, gyerekek hívtuk Döbröginek, mert valahogy úgy nézett ki.

Kövér volt és nagydarab.

Félni lehetett tőle.

Az öreg Döbrögi volt a falu párttitkára. Igazi hatalom volt, és tudta is, hogy igazi hatalom.

Nem volt buta ember.

Persze azt is tudta, hogy nem nagyon tud velünk mit kezdeni, mert nem függünk tőle.

De ez nem zavarta.

– Baj lesz, ha nem hagyja abba – mondta nekem ezen a napon. – Mondd meg neki, hogy horgásszon rendesen, mint mások, mert ez így nem mehet tovább. Nagyon haragszanak rá az emberek.

Csak megvontam a vállam. Ugyan! Nem érdekel. Velem ne üzengessen.

Azért elmondtam a kis Gödrinek.

Ő meg csak nevetett.

Nem hitte, hogy bármi baja lehet.

Tizennégy éves volt ekkor a kis Gödri. Tizennégy évesen nevet az ember az ilyesmin. Nyár volt, augusztus közepe.

Néhány nappal később egyik este a szokottnál is tovább voltunk kint a réten. Már régen elment az esti gyors, és mi még kint ültünk, igaz, szülői felügyelet mellett, mert a Husi mamája meg a Fazekas testvérek szülei is kijöttek, beszélgetni.

Beszélgetés közben gyorsan megy az idő.

A kisebbik Fazekas testvér mondta először:

– Mintha valahol égetnének…

Aztán már mi is éreztük a füst szagát a meleg augusztusi nyárban.

És akkor hirtelen nagyon sok füstöt hozott a szél. És a széllel együtt a kiabálást is hallani lehetett.

– Tűz van! Ide, ide! Tűz van!

Rohantunk a hang irányába.

Láng csapott ki a Gödriék nyaralójának ablakából, mikorra odaértünk.

Már voltak ott néhányan a faluból.

Arra emlékszem csupán, hogy pillanatok alatt láncba álltunk, és adtuk a vödröket egymásnak, oltottuk a tüzet.

Csak a kis Gödri nem csinált semmit. Jó néhány méterre tőlünk egy fának támaszkodva állt, és figyelte, hogy mi történik.

Akkor este láttam őt utoljára.

Sok mindent mondanak az emberek.

Mondják, hogy a faluban a horgászok három évig semmit nem fogtak a tűzeset után.

Mondják azt is, hogy az öreg Döbrögivel egy halszálka végzett, attól fulladt meg.

De a kis Gödriről senki nem beszél.

 

vissza