Kortárs

 

Márkus Béla

Hej, élet…!

VATHY ZSUZSA: KALANDREGÉNY; GÖRDESZKÁK ÉS ŰRDESZKÁK

Még a múlt évezred eseményei: tavalyelőtt, könyvhétre a Kalandregény jelent meg; tavaly a Gördeszkák és űrdeszkák, e vékonykára válogatott novelláskönyv. Mondhatnánk Vathy Zsuzsáról, elismerően, amit egykor Németh László szemébe vágtak (Horváth Márton talán): ott folytatja, ahol abba sem hagyta. Ahogy több novella – példák: A kert, Legyek talált tárgy? – elbeszélője is értelmezi, magyarázza önnön tevékenységét: nem tudni, mi okból, de a történetei megszakadnak, majd valami miatt mégis folytatódnak. A töredékesség benyomását keltik, holott a szándék, az igyekezet nem más, mint „megpróbálni a részeken, a reáliákon túl az egészről is elmondani valamit”. A „létegészről” vagy a kötetcímadó novellában szerepeltetett páros rendről, az élet és a világ rendjéről felvillantani egy olyan látomást, amely a létezés csak általa leírható tapasztalásán alapszik – ez az a feladat, ez az a cél, ami teljesíthetetlen, elérhetetlen az önkifejezés, az én megteremtése nélkül. „A történet: összefüggés” – tömörít az élet mint talált tárgy szóképével József Attilára és Tandori Dezsőre is visszautaló, vallomásnak is beillő prózájában, ahol a személyes érintettség, közvetlen érdekeltség megnyilvánulásainak azzal is iparkodik gátat vetni, hogy mint egy kivonatolt értekezésben, széljegyzettel teletűzdelt feljegyzésben, kipontozással és zárójelbe tett észrevételekkel idegeníti el magától a mondottakat. De a római számokkal való fejezetekre tagolás is ugyanerre hivatott. Annak a tágabb összefüggésnek a jelzésére, amelyik nem a szövegírás, illetve a történetmondás poétikai eltéréseiben érzékeli az elbeszélő irodalomra (is) szinte gondolatfelügyelői buzgósággal leselkedő veszélyeket, hanem amelyik minden erőszakos szembeállításban régi (diktatórikus) eljárások és (sematikus) módszerek újbóli lábra kapását kénytelen észlelni. „És miért ez a sok indulat? Miért ilyen agresszív az »új«?” – kérdezi, minekutána csendes, kesernyés gúnnyal kéri: „Ha lehet, ne legyen kötelező semmi”, s minekelőtte Nemes Nagy Ágnes nevezetes töprengéseire emlékeztetően vetett számot azzal, ami megnevezhetetlen, de legalábbis nehezen mondható, az önmagát minden pillanatban ismétlő és megújító látvány elemeivel, az azonosság és a másság megfoghatatlan tüneményével. Mintha a sokféle színben játszó alkony példája nemcsak arra bátorította volna, hogy újrakérdezze a kortárs lírikussal, hányféle kék van, hanem hogy merje ismételni a régibb költői kijelentést: tündér változatok műhelye a világ. És amiképp a „miniatúrás megfigyelés” elválaszthatatlan az észlelő emlékeitől, tudásától, vízióitól, mindattól, amit a „világlátás plusz valami más” jelent, akképpen Vathy Zsuzsa két könyvének történetei is összefüggenek egymással. Egy futó pillantás is felszíni azonosságok garmadáját rögzítheti. Alakok nevei térnek vissza, idők és terek jutnak meghatározó szerephez, többnyire a gyermekkori kiszolgáltatottság távlatából, de a mai kiszolgáltatottak, a hajléktalanok, a csövesek aluljárói nézőpontjából is. A két legsűrűbben ismétlődő elbeszélői eljárást, a kérdezést és a felsorolást mint kitüntetett retorikai alakzatokat is számításba véve a regény és a novellaválogatás minden eddiginél élesebb, jellegzetesebb képet rajzol a szerzőről. Ráadásul a kérdések sorjáztatása és a felsorolások szaporasága nemcsak az önmagukkal viaskodó, a történetek meggyőző és színes előadásán töprengő narrátorok helyzetére nézve árulkodó, hanem a valószerűség esztétikája, a „megkerülhetetlen realizmus” (Mieke Bal) szempontjából is. Hiszen mind a regény, mind a novellák világában egy-egy tárgy, jelenség, esemény összetevőinek olyan felsorolása, olyan referenciális, szócikkszerű leírása uralkodik, ami a „lexikális megjósolhatóság” törvényének engedelmeskedve a felsorolások indokoltságát zömmel nem a szöveg, nem is a fabula, hanem a történet szintjén jeleníti meg; a szereplők tekintete vagy nézőpontja szolgál indokul az elbeszélőnek, hogy szinte leltárszerűen vegye számba a mindennapi lét dolgait, vagy ahogy ugyancsak a regény hősével kapcsolatban mondja: a „dübörgő valóságot”. Jelentést tulajdonítani a történetnek és hozzá még valóságot emlegetni, a világ felfedezésének vágyát, mint ami a Kalandregény főhősét is mozgatja – már e két tényező untig elegendő ahhoz, hogy az elbeszélők folyvást a korszerűtlenhez való vonzódásukról beszéltessék vagy magukat, vagy a szereplőiket. Akáciusz, a regényhős is idejétmúlt felfogásúnak, szemléletűnek látja magát; ilyennek a lényegében azonos nevű Fehér Sólyom is (az „ak-kus” török szó jelenti ezt az elbeszélő fordításában); a Gördeszkák és űrdeszkák íróember narrátora hasonlóképpen hiszi, hogy „egy elmúlt kor kövülete”, csak mert el nem múló kíváncsiságot érez az iránt, aminek bevallása is annyira restellni való, hogy elakad a hangja: „kikutatni a föld, az élet…” A Levél az Örökkévalóság gátjára címzettjének, Hrabal „Mester”-nek is mint titkolni való szégyent adja elő, hogy a „dolgok nekem átkozottul egyértelműek”. A legtovább e tekintetben is a Legyek talált tárgy? beszélője jut, határozottan kijelentve, nem tetszik neki „a sok mű-élvezet, mű-kaland, mű-játék”, sem az, hogy „kötelező a rontott beszéd, az esetlegesség, a művészetmentes tárgyilagosság és a megszerkesztetlenség”, nem szólva a személyiség „dezintegrációjáról”, a „három-négy majdnem összefüggéstelen én” kánon követelte felléptetéséről. „Ha irtóztok a bizonyosságtól, a ti dolgotok” – szólítaná meg a párbeszédre nem annyira resteket, mint inkább gőgösöket, tartózkodva az egynémely kortárs szerző által annyi fölénnyel emlegetett névsor hézagos leírásától, alkotók és alkotások említésétől, ám hangsúlyozva, hogy az esztétikai minőség dolgában cseppet sem lehet(né)nek mérvadóak a lét- és életszemléleti különbségek. Miért volna értékesebb a személyiség széteséséről, a lét kaotikusságáról és értelmetlenségéről szóló szöveg, mint a bizonyosságok és összefüggések létezésének hitén nyugvó elbeszélések? Az efféle minősítés végső soron ugyanahhoz az ideológiai alapú osztályozáshoz, kategorizáláshoz vezet, amit a különböző kinyilatkoztatások nem csupán az elkerülendő, de az elítélendő, megvetendő dolgok közé szoktak sorolni. A korszerűségen morfondírozó Vathy-elbeszélők tehát a vallott, vállalt, hirdetett, megkövetelt és követett nézetek szembesítésére is serkentenének. Az emlegetett, a katekizmus kérdés-felelet formáját is felidéző epikai eljárások ugyanezt szolgálhatják, ahol a kérdés-felsorolás kettősében az előbbi az elbeszélőnek nem annyira a bizonytalanságát, mint inkább a közvetlen párbeszédre, a másik (legyen ez egy műbeli figura vagy a feltételezett olvasó) megszólítására való képességét emeli ki, az utóbbi pedig, a játékosságán túl, a beleélő képességét és segítőkészségét: ajánlatai, javaslatai révén könnyebben kitalálhatóak a lehetséges válaszok. Már ha vannak ilyenek, vagyis ha a felsorolások a kérdésekre utalnak vissza egyáltalán, és nem környezetrajzi vagy közérzetjelző szerepük van. Ám hogy kinek-kinek – szereplőnek, regényfigurának vagy novellabeli alaknak – magának kell megtalálnia a választ, a számára elfogadható feleletet, azaz hogy az elbeszélő nem az igazságosztó szerepében, nem a biztos tudás birtokában lép fel, arra a történetmondást kísérő megjegyzések nagyon is figyelmeztetnek. „Talán tudja, hogy”, „az sem kizárt”, „ki tudja, miért” – ilyen és ezekhez hasonló betoldások szakítják meg a mesélés folyamatosságát, teszik életszerűvé, elevenné az előadást. A kérdések még ennél is többet tesznek: derűt lopnak a leírások, szócikkszerű felsorolások közé. Azzal kapcsolatban például, hogy Akáciuszt miért fogja el harci izgalom a vásárlásokkor, a mesélő a következő lehetséges okokra szűkíti le a kört: „Talán kereskedőnépből valók az ősei? Görögök, akik fügét, olajat, bort szállítottak? Borostyánkövet, viaszt áruló etruszkok? Elefántcsonttal kereskedő indiaiak?” Majd a kalandok kellős közepén hirtelen, mintha a tanácstalanságát akarná megosztani, maga hozakodik elő azzal, hogy: „Tényleg, ki ez az Akáciusz? Közéleti ember, akinek a világ a családja? Műkedvelő filozófus? Amatőr esztéta? Könyvmoly? Elhivatott igazságügyi döntnök? Közhivatalnok? Taláros bohóc? Közönséges bolond, aki azt hiszi, hogy Justitia az ő szerelmese? Ulysses Újpestről? Soha meg nem született fia apja? Kocsmatöltelék? Pénelopéja megszomorítója? (…) Öregség felé baktató Don Quijote? Hajléktalanok, utcán lakók ivócimborája? Fehér Sólyom, vagy inkább Szürke Varjú? Ki ő? Ki Akáciusz?”

Látni való, hogy mind a magyarázatok, fejtegetések, mind pedig a kérdések vagy a kérdésekbe foglalt felsorolások a történet helyett a történetmondás elemei, az elbeszélőhöz tartoznak, őt jellemzik s nem a sztorit vagy fabulát. Éppen ezért alkalmasak arra, hogy hol visszafogottabb humorral, hol meg csípősebb, epésebb iróniával érzékeltessék azt a távolságot, amely a regény narrátorának magatartása, felfogása és az úgynevezett, mostanság is unos-untig hivatkozott mindentudó elbeszélőé között van. Az eltérés akkora, hogy talán nem túlzás feltételezni: a végleteket tekintve egy semmit sem tudó elbeszélő mutatkozik itt meg, torzított formában. Az enyhe parodisztikusság nem tagadható meg a jellegadó cím választásától sem: a Kalandregény egy műfajra utalva vissza azt a pikareszket, amelyik egyszerre tudott realisztikus, de gunyoros is lenni, nem egyszerűen csak folytatja, hanem egyenesen „benne áll” a hagyományában – ahogy a metaforikus beszédet egyébként fölényesen elutasító kritikusok írni szokták. Egy, az Ulysses és Don Quijote nevével is jelzett örökség vállalt részese; „benne áll” tehát a hagyományban, ám nem mint egy cövek, mereven és mozdíthatatlanul, hanem inkább mint egy kapatos kamasz, ide-oda billegve, dülöngélve. A regény elbeszélője nem véletlenül kísérletezik oximoronok változataiban fogalmazni meg ugyanazt az életfelfogást, viselkedésmódot: „higgadt eufória”, „derűs depresszió”, mondja Akáciusz magatartását jellemzendő, ám saját magáról sem állíthatna jellemzőbbet. Valami ahhoz hasonló derű járja át mindkettőjüket, mint amilyent az igen ifjú Kormos István fejezett ki a fekete jövendőjük felé sorban menőkről, vagyis igazában a halálba tartókról. A Dülöngélünk zárószakasza akár a Kalandregény mottója is lehetne: „Dülöngélünk forgó jövőnk / felé sorban. / Oda is érünk: vagy élve, / vagy csak holtan.” Hogy mennyire az elmúlás közelsége – vagy ahogy az elbeszélő mondja: a „véletlenül útjába került halál” – ad új távlatot a majdnem ötvenéves Akáciusz, máskülönben kötelességtudó bíró bolyongásainak, szabad kalandozásainak, ez a temetési szertartásokon különös ismeretlenként, szemlélődő idegenként való részvételétől, a temetők felfedezésének szándékától is nyomatékot kap. Utólag szabadsága tíz napját egyszerűen csak „szépnek” találja. Szépnek a temetőt a kocsmával, a bevásárlóközpontban töltött fél napot; a Hunyadi piacot, a Király utcát. Szépnek egykori osztálytársait az érettségi találkozón, aztán a váratlanul útjába akadó barátait, kollégáit. És szépnek persze a nőket, alkalmi és állandó szeretőit. De a koldusok, hajléktalanok vagy a régiségárusok, vak talpmasszőrök, ősz hajú ismeretlenek alakjai is ebben a szinte váratlanul eléje rajzolódó távlatban bukkannak fel. Kétszeresen is átírva, módosítva azért a pikareszk regény itthon ismerős, megszokott hagyományát. Egyfelől hogy kószáljon a hős bármennyit is, a moralizálást mindig elkerüli, eszébe sem jut erkölcsi ítéletet hozni mások felett, beleértve saját magát is. Másfelől hogy szó sincs itt különböző társadalmi szintek, életformák és -módok szembesítéséről, kiváltképp ütköztetéséről – az amúgy magas beosztású, jómódú „kalandor” nem alvilági izgalmakat hajszol, nem siet megmerítkezni az olcsó örömökben: nincs eseményformáló szerepe sem a származásnak, sem a társadalmi rangnak. Közömbös számára, gazdag avagy szegény-e valaki. Ám nem a halál horizontja miatt. Tompító fásultság helyett a szeretet árad túl benne. Öröm járja át, nem az atra cura, a sötét gond. A csüggesztő világfájdalmat, az életuntságot hírből sem ismeri. Az életéről számadást sem készít, nemhogy leszámolni akarna vele. Maga sem tudja, miért, boldog – állítja róla az elbeszélő, s ha okát, magyarázatát keresi mégis, akkor valami olyasmit talál mondani, hogy az számít, tud-e örülni „annak, hogy él, hogy most él”. És úgy tud, hogy szeretne kurjantani örömében. És: „Kurjant is: hu-húú, ju-húúú!” – mintha dülöngélve, mintha hajnali részegségében föl-fölkiabálna, hogy „az égbe bál van, minden este bál van”.

Mint aki az ég óriásának, az ismeretlen Úrnak köszönné meg az égi s földi csodákat. Koboldok, jókedvű ördögök táncolnak körülötte; örömét találja egy szállingózó pihében, eljátszik azzal, hogy „anyag-e a fény” – de ez már a válogatott novellák címadó darabja íróember főszereplőjének hangulatát sugallja. Ahol az űrdeszka is mintha az égi bál kelléktárából kerülne elő, a földtől való el-elrugaszkodás eszközeként. Nem kockázatos, vad kalandok csábítják erre, hanem az apa és az anya nélküli élet kényszere – kurta fejezeteként annak a családtörténetnek, amelyik bár töredékesen, de mégis összeáll a lazán egybekapcsolódó, az időbeli folytonosságot tartó elbeszélések végére. Ennek az „olykor az elviselhetetlenségig meghitt” családi életnek a történetei nem annyira a külső történelmi, társadalmi naptárhoz igazodnak, így időtlenítve a letartóztatások, rendőri felügyelet alatt állások korát, mint inkább ahhoz a belső hangulathoz, életszemlélethez, ami a nyomorúságok fölött mindenkor játékkal, derűvel igyekszik győzedelmeskedni. A többnyire emlékező szerepű elbeszélő csupa olyan helyzetet ragad ki, amikor hősei „kivételes tisztelettel” közelítenek az élethez, tisztán és boldogan érzik, hogy milliárdnyi más élettel együtt benne élnek a világmindenségben, össze vannak kötve, „fenyőfa, csiga, ember és másik ember”, egymásra vannak utalva, akár akarják, akár nem (Kivel találkoztam?). Mindennek a belátásától – miként Akáciusszal és a Szomorú keringő tanáralakjával is történt – könnyes lesz a szemük. Meghatódnak, és nem bánják meg. „Hej, élet…!” – kiáltanak fel, rikkantanak, mint A kert hősnője; „mindenféle apróságon” elérzékenyülnek, mint a Kifulladásig elbeszélője vagy a Medárd nyugdíjas tanítója, aki a számítógép előtt a meggyvágó madár énekétől kezd könnyezni. „Vén bolond, mondja magának. Csak nem sírsz, vén bolond?” – ezzel, így búcsúzik. „Bőgőmajom, mondja magának, akkor most sírunk, vagy nevetünk?” – ha emlékezünk, hogy Akáciusz meg így vetett véget a kalandjainak, akkor valóban nem férhet kétség hozzá, hogy Vathy Zsuzsa, az elbeszélő ott folytatja mindig a történeteit, ahol abba sem hagyta őket, vagy ha igen, csak azért, mert a megszólalás módja izgatta. A megfelelő hangot akarta eltalálni, s a két könyv bizonyítja, hogy sikerült neki. (Palatinus, 1999; 2000)

 

vissza