Kortárs

 

Lengyel András

A pszichoanalitikus gyakorlat, a páciens szemszögéből

NÉMETH ANDOR éS RAPAPORT SAMU

 

1.

Németh Andor (1891–1953), akinek a pszichoanalízishez való viszonyáról az alábbiakban szó lesz, a magyar irodalom történetének nehezen leírható, bonyolult intellektuális alkatú szereplője (vö. Déry 1973, Réz 1973, Tverdota 1987). Máról holnapra élő, a külső eseményekkel sodródó, már-már a „kávéházi tarhások” körébe sorolható bizonytalan egzisztencia, akinek írásai közt szép számmal vannak a „szükséges pénzért” (Ady) írott megnyilatkozások (még könyvei egy része is ebbe a csoportba tartozik), valamiféle „főműve” pedig igazában nincs is. (A József Attiláról írott könyvei csak látszólag „főművek”; ezeknek anyaga, a költőre vonatkozó adalékok gazdag tárháza az, ami nagyobb és tartósabb érdeklődést kelt szerzőjük iránt. Gondolatilag azonban esszéi egy része ezeknél fontosabb.) Ugyanakkor sem széles körű irodalmi és kulturális tájékozottsága, nagy műveltsége, sem esztétikai érzékenysége, „műérzéke” nem tagadható. Java kritikái és esszéi tanúsítják, hogy benne a 20. század első felének egyik legjelentősebb, szinte minden újra fogékony, kitűnő kvalitásérzékű irodalmárát kell látnunk, akit legjelentősebb kortársai mindig is nagyra tartottak. Közismert például, hogy József Attila – állítólag – legszívesebben vele íratta volna tele a Szép Szót, s versben is elismerte róla: „Tudja mindazt, mit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én. / Eszét külön, szívét külön szárnyalja be az egyröptű szó” (JAÖV 2:155). A nyitott és empatikus, ám némileg esszéírói pandanjának tekinthető Fejtő Ferenc pedig (esszéírói alkatuk nyilvánvaló különbsége ellenére) szinte glorifikálta: „Még mit mondjak? Egy bölcs ember volt, aki nagyon kevéssé volt politikus, talmudista volt, azaz szent ember, írástudó, fanatikus könyvböngésző, enciklopédikus műveltségű, a szépség, az igazság érdekelte őt, s állandóan, minden találkozás vele újat nyújtott emberileg. Csak egyetlenegy embert ismertem akkor, aki […] ugyanilyen világpolgár volt műveltségében, ez Hamvas Béla volt” (Fejtő 1983. 54.). Hogy Németh Andor életművének java mindezek ellenére nehezen hozzáférhető (még válogatott írásainak gyűjteménye, A szélén behajtva [1973] is ma már könyvritkaság); hogy szerepének kritikatörténeti földolgozása mindmáig nem történt meg a kellő alapossággal; hogy inkább csak a József Attila-kutatók figyelnek rá – mindez nem őt, hanem mai irodalomtörténet-írásunkat minősíti.

Sajnos, röstelkedve vallom be, ez az írás is voltaképpen csak a József Attila-kutatás egyik mellékterméke, s a költő életművének mélyebb megismerése motiválja megszületését. Németh Andor élete (s egyáltalán nem utolsósorban: szellemi kalandozásainak sok-sok ága) ugyanis oly mértékben összefonódott a József Attiláéval, hogy ami őt jellemzi, vagy vele kapcsolatos, az gyakran a költő megértését is segíti (vö. Tverdota 1987). Így, többek között, összeköti őket az is, hogy egy ideig közös analitikusuk volt: Rapaport Samu (1888–1970). Németh Andor személyes tapasztalatokon alapuló Rapaport-képe (s az analízisnek a páciens tudatosult tapasztalatain is túlterjedő története) pedig olyan „adalék”, amellyel a Rapaport-karakterisztikának – s így a József Attila-kutatásnak is – számolnia kell. (Ez egyben, értelemszerűen, a magyar pszichoanalízis történetéhez is érdemi hozzájárulást jelent, hiszen a szokásos értelmezői közösségen kívülről szembesíti az analitikusszakmát saját múltjának némely tapasztalatával.)

 

2.

József Attila valamikor 1931 őszén lett Rapaport Samu páciense (vö. Lengyel 1996, 75.). A költő és analitikusa kapcsolata az első időkben meglehetősen szoros és összetett volt, jóval túlterjedt a szokásos páciens–orvos kapcsolaton: József Attila egyebek közt pszichoanalitikus szakirodalmat is kapott orvosától. Ez a gyakorlat – egészen pontosan az Imago egyik, irodalmárokat is érdeklő száma – hozta össze Rapaportot és Németh Andort. A megismerkedésről önéletrajzában Németh így ír: „Attila jelentette nekem, hogy az Imago nevű pszichoanalitikus folyóiratban megjelent egy közlemény Kafkáról. Az orvosának megvan ez a szám, menjek fel hozzá, és kérjem el tőle. Erre én meglátogattam Attila kezelőorvosát, Rapaport Samut. Előadtam neki a kérelmemet, amit hosszabb beszélgetés követett, amelynek során Rapaport azt mondta, hogy énrám is rám férne egy kis analízis, s ő szívesen elfogad páciensének” (Németh 1973, 649.). A fizetség kérdése ugyan némi gondot okozott, hiszen Némethnek ekkoriban sem volt pénze, de „Rapaport erre azt mondta, hogy rá fogok jönni, hogy ha a beteg valóban meg akar gyógyulni, akkor meg is tudja keresni a kezeléséhez szükséges összegeket. »– Ezen tehát ne gondolkozzam egyelőre.« Hiszen Attila is koldus, gondoltam, és lám, ő is összekaparja valahogy azt a kis pénzt, amit az orvosnak fizet. Így hát belementem az alkuba, és azonnal megkezdtem az analízisbe járást” (Németh 1973, 649.).

Mikor kezdődött ez az analízis? Az időpontot Németh Andor nem adja meg, de amennyire a rendelkezésünkre álló adatokból kikövetkeztethető, az analízis valamikor 1932 tavaszán kezdődhetett. Erre vall legalábbis, hogy: 1. az Imago Kaiser Kafka-tanulmányát is tartalmazó száma 1932 februárjában József Attilánál volt kölcsönben (26-án levélben kérte, hogy küldjék utána Hódmezővásárhelyen maradt könyveit, így a Rapaporttól kölcsönkért Imago-példányt is [Lengyel 1996, 77.]). A költő olvasmányélményéről ezután számolhatott be Némethnek, s az Imago minden bizonnyal ekkor került vissza Rapaporthoz, majd Rapaporttól Németh Andorhoz. 2. Némethnek az a novellája, amelyet az analízis során közösen elemeztek, A kegyszerkereskedő, 1932. március 20-án jelent meg A Tollban. Azt ugyan nem tudjuk, hogy ez a novella az első, analízis során elemzett szöveg volt-e, de valószínűleg nem véletlen, hogy az analízisben önmagával szembesülő Némethben a szembesülésnek ez az élménye maradt meg. Úgy vélem tehát, ez az epizód is az 1932. tavaszi analíziskezdést valószínűsíti.

Sajnos, ahogy a kezdést, az analízis befejezését is csak kikövetkeztetni tudjuk. Maga Németh csak annyit mond, hogy: „Majdnem két évig jártam Rapaport Samuhoz. E két esztendő során sok minden kiderült rólam. Sok mindent megtudtam, amit nem tudtam magamról.” (Németh 1973, 650.) Egy másik alkalommal kb. másfél évnyi analízisről beszél (Németh 1989, 83.). Mindebből, ha az analízis kezdetét jól határoztuk meg, az következik, hogy az analízis 1933 végéig, esetleg 1934 elejéig tarthatott.

Az analízis – legalábbis kezdetben – reggelenként zajlott; Németh egyik emlékezése szerint délelőtt kilenckor kezdődött, „közvetlenül Attila után” (Németh 1973. 650.), s analitikusszokás szerint egyórás volt. Egy másik emlékezésében (Németh 1989. 83.) az időpontot korábbra teszi, eszerint nyolckor kezdtek. Ez a differencia lehet az emlékezet játéka, de az is lehet, hogy menet közben időpontot módosítottak. Az analízis gyakoriságáról Németh nem beszél, így nem tudjuk, heti hány alkalommal került rá sor. De ha csupán heti egy alkalommal számolunk (ami nagyon szerény föltételezés), a csaknem kétéves analízis során így is összejön kb. 100 analitikus óra, amely minden valószínűség szerint inkább több volt; akár háromszorosával is számolhatunk. Ez önmagában is figyelemre méltó fejlemény, s jelzi, hogy gyors és átütő sikert a kezelés nem hozott. (Van analitikus, aki szerint, ha 10-15 „óra” nem hoz eredményt, a hosszan elnyúló analízis már nem is fog. Ugyanakkor tudjuk, hogy az egykorú analitikusgyakorlat hosszú kezeléssel számolt. Rapaport tehát itt csak a szokásos gyakorlatot követte.) A kezelést maga Németh eredménytelennek tartotta: „Az analízis voltaképpeni célját, hogy kedvem legyen dolgozni, mégpedig komolyan dolgozni, nem értük el. Most már azt is értem, hogy miért. Egyszerűen azért, mert az orvosommal […] nem tudtam megértetni, hogy tulajdonképpen mit akarok elérni” (Németh 1973, 650.).

Nagy kérdés, igaza volt-e. S hogy csakugyan Rapaport értetlenségén múlott-e a siker elmaradása.

A válasz (amely József Attila analízisének megítélése szempontjából is oly fontos lenne) meglehetősen nehéz. Amit erről Németh Andor emlékezése elmond, legföljebb kiindulópont lehet. Szerencsére van egy-két olyan szöveg, amely bevonható az elemzésbe, s kiegészíti, egyben ellenőrizhetővé teszi az emlékezést.

A terápia alaphelyzetét Németh így jellemzi: „Az analitikus kezelés titokzatos dolog. Néhányszor összetalálkoztam az előszobában Attilával, aki rendszerint igen zavart volt, könnyes volt a szeme, és nem állt meg velem beszélgetni, hanem elrohant. Engem nem izgattak fel annyira ezek a szeánszok, mint Attilát. Rapaportot persze egészen máshogy láttam most, mint első alkalommal. Akkor feszes volt és távoli. [Most] Megvárta, míg kényelmesen elterülök a díványon, aztán odaült a fejem mögé, és türelmesen hallgatott. Cigarettáznom nem volt szabad ilyenkor. A dolgot sokszor kellemetlennek tartottam, mert előfordult, hogy semmi nem jutott eszembe. Ilyenkor Rapaport türelmesen tovább hallgatott, és eszébe sem jutott, hogy forszírozza a beszélgetést, sőt, nyilván annak örült, ha néha-néha elakad a társalgás, és nyilvánvalóan neki volt igaza, mert általában a páciensek túl sokat locsognak, és magam is azt tettem, hamisan értelmezett társadalmi kényszerből: főképpen pedig azért, hogy másról beszéljek, és ne arról, ami komolyan foglalkoztat, hanem hogy a kellemetlen gondolatokat elhessegessem” (Németh 1973, 650.).

A dolog természete szerint azt lenne jó tudnunk, hogy ezeken a kezeléseken Németh miről beszélt, s e beszédfolyamra Rapaport hogyan reagált: mikor, mit s hogyan értelmezett. Az emlékezés persze erről nem ad, nem adhat fölvilágosítást; minden utólagos leírás már per definitionem értelmezés: interpretáció. Azaz magában hordozza a leíró (értelmező) külső nézőpontját, miközben a leírt a megtörténtnek csak egyik – érdekesnek, fontosnak ítélt – részét tartalmazza. Az utólagos rekonstrukció tehát már-már elvileg is elképzelhetetlen. Ám az elvileg is lehetetlen teljes rekonstrukció helyett, ha szerencsénk van, s ha forrásadottságaink lehetővé teszik, megadható páciens és orvosa dialógusának egynémely csomópontja. S ez nem kevés; ebből is sok minden érthetővé, megítélhetővé válik.

Esetünkben két ilyen csomópont adható meg. 1. Az alapprobléma – az emlékező Németh szerint – az volt, hogy „szenvedélyes olvasását” miért nem alakítja át legalább bizonyos mértékig írássá: alkotássá. Erre a problémára az emlékezés kétféle orvosi reagálásmódot tesz láthatóvá. Egyrészt – s ezt az analízis eredményének tudja be az író – Németh számára nyilvánvalóvá vált az olvasás és az írás eltérő lélektani természete: „az analízis során kiderült, hogy az olvasás szöges ellentéte az írásnak, az olvasás merőben passzív valami, az írás pedig aktív.” S az is „kiderült, hogy én miért olvasok, hogy miért nem megyek el soha könyv nélkül hazulról”. („Azért, mert a könyv a mankóm, mint másnak a sétabot” [Németh 1973, 650.].) Mindez azért érdekes, mert ez a distinkció, amit Németh az analízis – s az analitikus – javára ír, meglehetősen problematikus, legföljebb félig-meddig, mint korspecifikus álláspont fogadható el. A mai hermeneutikai álláspont az olvasásnak éppen aktív, kreatív oldalát hangsúlyozza; az analízisnek ez a vívmánya tehát igazában legalábbis kétséges. S az emlékezés szerint a probléma lényegét Rapaport nem is értette: „De hol voltam az aktivitástól, a nem külső kényszerűségtől hajtott, hanem belső szükségből fakadó aktivitástól? Ez az utóbbi volt az, amit Rapaport már nem értett. Ezt az ő derék, polgári zsidó eszével nem tudta megérteni. […] Láttam, hogy az íróságot foglalkozásnak tekinti: az írókat pedig aszerint becsüli, hogy mennyit keresnek havonta vagy évente a munkájukkal” (Németh 1973, 650.). Ha tehát hiszünk Németh tapasztalatainak, az alkotás speciális problémáinak megértéséhez Rapaport intellektusa, társadalmi beágyazódottságából fakadó előítélet-rendszere nem volt elegendő. E területen az analitikus egysíkú, „egyszerűbb” képletet mutat, mint kreatív páciense. 2. A másik csomópont, amely megadható s viszonylag jól értelmezhető utólag is, Németh érzelmi életének A kegyszerkereskedő című novella alapján adott rapaporti értelmezése. E csomópont szempontunkból azért különösen fontos, mert itt Németh emlékezésén (s az emlékezésben fölidézett rapaporti reagáláson) túl maga az értelmezés alapjául szolgáló szöveg is rendelkezésünkre áll.

A kegyszerkereskedőből levonható tanúságok azonban egy kicsit hosszabb időzést igényelnek.

 

3.

A novella „képbe” kerülését az önéletrajz így idézi föl: „… elmeséltem neki [ti. Rapaportnak] az egész Lili-ügyet, és odaadtam neki egy kis novellát, aminek ez volt a címe: A kegyszerkereskedő, amelyet nagyon jó novellának tartottam. Azt hittem, hogy nagyszerűen megírtam benne P.-t és Lilit. De aztán ugyancsak elszégyelltem magam, mikor Rapaport, a hűvös, józan Rapaport szépen, hűvösen elmagyarázta, hogy én egészen mást képzelek a novellába, mint ami abban van” (Németh 1973, 650–651.).

Az 1932. tavaszi A kegyszerkereskedő, amely A Toll viszonylag kis szedéstükrével szedve is csupán pár nyomtatott oldal (69–76.), voltaképpen két kegyszerkereskedőről szól: Seress úrról, a Seress-féle kegyszerkereskedés tulajdonosáról és Ferenczi Feriről, aki előbb ugratja Seresst, majd maga is alkalmazottja lesz, azaz maga is kegyszerkereskedővé válik. A szöveg nem dönti el teljes bizonyossággal, ki is a címszereplő: kegyszerkereskedőként ugyan a narráció általában Seress urat nevezi meg, de a novella egésze félreérthetetlenné teszi Ferenczi kegyszerkereskedő voltát is. A szerző szövegen kívüli önéletrajzi utalásai arra engednek következtetni, hogy – a fikcionálás keretei közt – Ferenczi a szerző alakmása: ő az a bohém figura, akinek szerelmét, Lillát (az életrajzi realitásban Lilit) az első számú kegyszerkereskedő elhódítja. Az önéletrajzi-szerelmi szálnál azonban szempontunkból érdekesebb, hogy a másodlagos narrátorként mesélő Ferenczi (mint a történeti Németh Andor alteregója) milyen történetet mond el. Pontosabban az, hogy mivel indokolja a menyasszonyából Seress feleségévé „átalakuló” Lilla átalakulását. A kiindulópont e tekintetben az ugratás: Ferenczi bevezeti Seresst saját társaságába, s ott a kaján társaság megtréfálja a – szerintük – komikusan viselkedő kegyszerkereskedőt. A tréfa sikere felülmúlja a várakozást. „A kegyszerkereskedő méltóságteljesen helyet foglalt, szolgálatkészen hajlongott, nem is sejtette, hogy bolondot űznek belőle, s készpénznek vette a hölgyek minden szavát” (Németh 1932, 72.). A kegyszerkereskedő társaságidegen föllépése azonban váratlanul „mélységes átalakulást” indított meg a társaságban: „Hölgyeink eddig kevés megértést mutattak az élet némely valósága iránt. Az ötletességre és a céltalan magasabb-rendűségre való törekvés eltérítette figyelmüket attól, ami ésszerű és praktikus” (Németh 1932, 74.). A kegyszerkereskedő „ésszerű és praktikus” elvei és életvezetése azonban most mindezt megváltoztatták; a társaságra „rideg és erkölcsös atmoszféra […] nehezedett”. S bár ez az új atmoszféra a másodlagos narrátortól, a történetet elbeszélő Ferenczitől teljesen idegen volt, végül ő sem tudta kivonni magát hatása alól: „Rá kellett jönnöm, hogy ami velem történt, az az egész világ tragédiája, az életből minden szépség észrevétlenül elmúlik, a hasznosságok elve mindenütt érvényesül, s ebbe bele kell nyugodni” (Németh 1932, 75.). Az eredmény: Lilla a hasznosságelv képviselőjének, a kegyszerkereskedőnek felesége lesz, a szépségelvét föladó Ferenczi pedig maga is kegyszerkereskedővé válik: „Számlázok, üzleti leveleket írok, nézegetem a vevőket. Az üzletmenet sajnos hanyatlik. Az élet egyre nehezebb. Az embereknek lassanként már kegyszerre sem telik” (Németh 1932, 75.). Az átalakulást illető szerzői álláspont meglehetősen világos; ahogy Ferenczi ki is mondja: „Jött egy kegyszerkereskedő, s mindenkit boldogtalanná tett” (Németh 1932. 75.). S ezt a distanciáló értékítéletet a novella zárlata, ha lehet, még egyértelműbbé teszi, amikor fölveti, lehet, hogy „[m]inden csak tréfa volt” (Németh 1932, 75–76.), azaz kifejezi egy teljesen más finalitású jövő igényét.

Rapaport novellaértelmezésének két elemét ismerjük – Németh legalábbis két elemét vélte megörökítendőnek. 1. „Maga – mondotta Rapaport páciensének – nagyon hamisan képzeli el a novella kegyszerkereskedőjét. Vagy mondjuk ki nyíltan most már: P.-t. Úgy állítja oda, mintha oda volna láncolva az üzlethez, míg maga, akinek nem kell ilyen prózai dolgokkal foglalkoznia, mint a pénzkeresés, szabadon lebeg a világűrben, mint egy meteor” (Németh 1973, 651.). 2. Majd, miután kifaggatta az írót riválisának, P.-nek valóságos életviteléről, napi elfoglaltságáról, a kapott adatok alapján így interpretálta a novellát: „Nem P. ül egész nap az üzletben, hanem maga – mondotta Rapaport. – Maga ül egész nap a kávéházakban, belebújva az újságjaiba. Maga a kegyszerkereskedő” (Németh 1973, 651.). Természetesen nincs semmi bizonyítékunk rá, hogy az önéletrajz híven idézi föl Rapaport szavait, sőt valószínű, hogy ez a két, idézőjelben visszaadott értelmezés – mint minden interpretáció – „félreértés”: az van benne, amit az analitikus véleményében a páciens lényegesnek gondolt. Nem maga a valóságos, „történeti” interpretáció tehát, hanem csak annak „hatása”, a másikban való lecsapódása. Mint ilyen azonban nagyon is tanulságos. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az analitikus a novellában kifejezett szerzői intenciót nem megerősítette, affirmálta, hanem – ellenkezőleg – megkérdőjelezte. A maga szempontjából persze Rapaportnak alighanem igaza is volt; ezt az „igazságát” ismeri el Németh, amikor élete feledésbe merülő múltjából önéletrajzában ezt a „szégyen”-élményt kiemelte s megörökítette. Nem is kétséges: Németh Andor kávéházi életvitele valóban a megkötöttség, a társadalmi determináltság egyik formája volt. A novella elsődleges intenciója azonban nem e síkon mozog; a novella valójában a szépség- és játékelvű öncélúság társadalmi ellehetetlenülését és a hasznosság elvének kizárólagossá válását tematizálta. Azt a problémát, amely – egyebek közt – költő kortársai közül Kosztolányi Dezsőt és József Attilát is erősen foglalkoztatta, s amely – nem lehet nem megjegyezni – magának a pszichoanalitikus elméletnek a genezisét is jócskán befolyásolta. A hasznosság, a technikai hatékonyság mint kizárólagosan érvényesülő civilizációformáló elv, ma már jól tudjuk, nemcsak az egyén lelki háztartását határozza meg, de – ezen keresztül – magát a civilizációt, a civilizáció alakulástörténetét is. (Ennek fölismerése olyan jelentékeny filozófusnál is megvan, mint például Martin Heidegger.) Nem véletlen tehát, hogy Németh Andornak Rapaporttal kapcsolatos alapélménye az volt, hogy az analitikus nem érti őt. Ez az alapélmény különösen élesen jelentkezik akkor, amikor Németh Andor saját – a viszonyokba beletörődő, de attól valamennyire mégis elhatárolódó – magatartása lényegét s Rapaport ehhez való viszonyát idézi föl: „Szóval, azt csináltam, amit később a Carltonban, úgy akartam ott élni, hogy azért ne legyek ott, az ottlétemnek ne legyen jelentősége, súlya, és a legjobban szerettem volna, hogy bizonyos pillanatokban láthatatlanná váljak. Mikor ezeket kifejtettem, a derék Rapaport nagyon csóválta a fejét. Megint nem értett az egészből semmit.” (Németh 1973, 651.)

 

4.

1935. október 25-én – már túl az analízisen s még innen az önéletrajzi számvetés megírásán – Németh Andor Röntgenfelvétel egy orvosról címmel írt A Tollban. Mi ez az írás, nehéz eldönteni; valahol a hagyományos cikk és a novella között helyezkedik el. Leginkább Kosztolányi egyik jellegzetes, átmeneti újságműfajára emlékeztet: történet nélküli fiktív szöveg, amelyben azonban jól érzékelhetően személyes tapasztalatok jelennek meg. Az orvos, akiről ez a „röntgenfelvétel” készül, pszichoanalitikus, ám – a címmel ellentétben – a szöveg legalább annyira a páciensekről is szól. A szöveg, azt lehet mondani, lényegében Némethnek az analízisről s az analízis szereplőiről (orvos, páciens) kialakult tapasztalatait foglalja össze, az egyedi-konkréttól „elemelt”, általánosított formában. A szöveg orvosa tehát Rapaport Samu általánosított, fikcionalizált alakja, a beteg pedig maga a fikcióanalizált szerző (s mindaz, amit analízise során tapasztalt, valamint olvasmányaiból megismert). Az orvosnak Rapaport Samuval, az ideáltipikus páciensnek pedig Németh Andorral való közvetlen azonosítása tehát félrevezető volna, de nem teljesen alaptalan: az orvos s páciense ideáltípusának megalkotása kettejük konkrét, empirikusan érzékelhető személyiségéből és magatartásából, orvos, illetve páciens szerepéből indul ki.

Nem érdektelen tehát szemügyre venni, milyen is a Németh Andor megalkotta ideáltipikus analitikus, s milyen a párja, a páciens.

Az orvosról három részjellemzést kapunk; szerepe három, egymást kiegészítő metszetben jelenik meg. 1. „A pamlag feje mögött ült, naphosszat, hangtalanul és személytelenül, szóval előírás szerint, és hallgatta az óránként váltakozó paciensek zavaros történeteit. Meditált és fülelt. A hanghordozásra, a mimikára, a közlés kísérő tüneteire, amik majdnem fontosabbak, mint a szavak. Mélyebbről jönnek, és többet árulnak el. Sőt, olyan világosan beszélnek, hogy a gyakorlott analitikus már a felvételnél felismeri s beskatulyázza, a páciens habitusa alapján, a kóresetet. Csakhogy ez nem rövidíti meg a kezelés időtartamát. Azt le kell ülni az orvosnak, mint valami büntetést” (Németh 1935, 149.). 2. „Az orvos türelmes volt. Ez e mesterség előfeltétele. Maga is ki lévén analizálva, semmi sem hozta ki a sodrából, és soha nem ragadtatta el annyira magát, hogy szubjektív véleménynyilvánítással – akár csak egy arcrándulás erejéig is – befolyásolni próbálta volna a pácienst. Szenvtelen volt s merev, mint egy Buddha-szobor. Unalmán és emésztési zavaraiból keletkezett elborulásain tökéletes fegyelemmel uralkodott.” (Németh 1935, 149.) 3. „Az orvosnak szíve is volt, nemcsak esze. Mindig azonosította magát a betegeivel. A kínzókamrákban, amiket a betegek képzelete kiizzadt magából, majdnem olyan otthonosan mozgott, mint ők maguk. Természetesen annak a tudatában, hogy kulisszák között mozog, mint a vurstlik együgyűen borzadályos mutatványosbódéiban, vigyorgó viaszszörnyek és mázolótechnikával ábrázolt vérfagyasztó szituációk között – cinikusan talán, de nem érdektelenül, mert ezekbe a dekorációkba ő is sokat invesztált, érdeklődést, türelmet, időt. Hetek, hónapok kellettek hozzá, amíg megtanult eligazodni az értelmetlenül összehordott kellékek között, amíg kitanulta az összefüggéseket. […] Hogy ő csak regisztrálta, amit azok [ti. a páciensek] megéltek, hogy betegeinek félelmetes lidércnyomását józanul rekapitulálgatta magában, az a dolog lényegén nem változtat. Elemében érezte magát, büszke volt a memóriájára, mint aki megtanulta a menetrendet vagy a logaritmustáblát. Benn ült a bódéban, s puszta jelenlétével halványította a szörnyűségeket” (Németh 1935, 151.).

Ha e három orvosjellemzést abból a szempontból mérlegeljük, hogy vajon mennyire a konkrét, „történeti” Rapaport Samu jelenik meg bennük, s mennyire Némethnek olvasmányélményekből kialakuló analitikuseszménye, nehéz dolgunk van. Az 1. és 2. jellemzés nagy valószínűséggel Rapaport Samuról szól, őt mintázza (ezek a jellemzések egyeznek a Rapaportról egyéb forrásból tudottakkal, illetve az emlékezés Rapaport-képével). A 3. idézet modellje azonban csak részben Rapaport; „az orvosnak szíve is volt, nemcsak esze” – ez a minősítés némileg ellentétes az önéletrajz Rapaport-karakterisztikájával, ugyanakkor egybevág Németh Andor első analitikusának, Alfred Adlernek önéletrajzbeli jellemzésével. Adlerről Némethnek kedvező benyomásai voltak. Adler mint modell azonban csak színezhette a szövegbeli orvos karakterisztikumát. Az ideáltipikus analitikus portréjához ő szolgáltatta a „pozitív” vonásokat. Ámde az sem zárható ki, hogy a jellemzés bizonyos mértékig Rapaport Samura is áll; a beteg megismerésébe alighanem ő is „érdeklődést, türelmet, időt” „invesztált”. Sőt, a hetekig-hónapokig tartó megismerési folyamat fölemlegetése Adlerre nem is vonatkozhat, Rapaportra viszont annál inkább.

A szövegbeli orvos modelljének ilyesféle föltérképezésénél azonban érdekesebb a megrajzolt analitikustípus. Ez az analitikus ugyanis, jól érzékelhetően, egy önmagát háttérben tartó, „elzárkózó”, személytelen analitikustípus, mondhatnánk, hogy a kései Ferenczi Sándor előtti analitikustípus (vö. Weimer 1999, 101.). Az a típus, amely tudatosan elzárkózik az analízisbe való érzelmi belebonyolódástól, kivált az analitikus beteg általi „analízisének” kockázatától.

Németh Andor azonban – betegségértelmezése tanúsága szerint – igazában valami mást igényelt. A szimpla „gyógyulás”, a „valóságos nehézségek világába” való visszatérés – minden előzetes várakozásunkra rácáfolva – nemigen vonzza. Szerinte ugyanis a „valóság”, amelyből a páciensek a betegségbe menekülnek, eleve taszító. „Ez a szféra – a valóságos nehézségek világa – mögöttük [ti. a betegek mögött] maradt, ők betegek, kiváltságosak, arisztokraták. Akármilyen szánalmasak is valamilyen általános kötelező szempontból, van a mosolyukban valami titkos fölény, valami alattomos boldogság, amit az ember, ha eltűnődik rajta, szinte irigyelhet is.” „Mit mond ez a mosoly? Azt, hogy a lelkük mélyén egyetértenek magukkal, s a legszívesebben azok maradnának, amik. Állapotuk nem emberhez méltó, ez kétségtelen, de ezt mások hitették el velük, a környezetük, külső tudatuk – mert lám, hogy ragaszkodnak magukhoz, makacsul kapálódzva a gyógyulás ellen. A gyógyulás megvilágosodást jelent, szegényes, szürke, nagyvárosi nappalokat, tülekedéssel, marakodással a koncért, a mindennapiért. Azért, amit nem akarnak látni, amit megtagadtak, mikor állapotukba menekültek volt, szelíd megadással a társadalom jóindulatára bízva magukat. Így hányódnak ügyefogyottan, alvajárón, szelíd részegek módjára a népek szánalmára apellálva, alattomban boldogan!” (Németh 1935, 150.)

Ez a betegségértelmezés közhelyes igazság s mély fölismerés kombinációja. Hogy a betegség menekülés a valóságból, már akkor, 1935-ben is közhely, s mint ilyen: leegyszerűsítés volt. A kortendenciák neurotizáló, „betegségbe” hajszoló szerepének hangsúlyozása azonban itt kiegészül azzal, hogy a betegségállapot „nem emberhez méltó” voltának tudata a betegbe kívülről, a társadalomból jön. Azaz a stigmatizáció egy neurotizáló, beteggé tevő társadalom normál funkciója; valamiféle furcsa visszájára fordítás. Ám a beteg – a neurotizáló társadalom ellenében – valami emberileg értékesnek, az ember önmagával való azonosságának a paradox formában való védelmezője; ezért lehet „valami alattomos boldogság” letéteményese.

Nem kétséges, ez az értelmezés végső soron Németh Andor önapologetikája; életvitelének, „társadalomhoz” való viszonyának indirekt igazolása. Egyben azonban nagyon erős korkritika is: olyan attitűd, amelyet Rapaport Samu egyáltalán nem értett meg, ám József Attila gondolkodásában nagyon is jelen volt.

 

IRODALOM

Déry Tibor: Németh Andorról. In: Németh. 1973. 5–11.

Fejtő Ferenc: [Beszélgetés Huszár Tiborral] In: Huszár Tibor: Beszélgetések. Bp. 1983.

József Attila összes versei 1–2. Kritikai kiadás. Közreadja Stoll Béla. Bp. 1984.

Lengyel András: A modernitás antinómiái. József Attila-tanulmányok. Bp. 1996.

Németh Andor: A kegyszerkereskedő. = A Toll, 1932. márc. 20.

Németh Andor: Röntgenfelvétel egy orvosról. = A Toll, 1935. okt. 25.

Németh Andor: A szélén behajtva. Sajtó alá rend., utószó Réz Pál. Bp. 1973.

Németh Andor: József Attiláról. Sajtó alá rend. Réz Pál. Bp. 1989.

Réz Pál: Utószó. In: Németh. 1973., 745–773.

Tverdota György: József Attila és Németh Andor. In: Ihlet és eszmélet. József Attila, a teremtő gondolkodás költője. Bp. 1987. 182–203, 418–419.

Weimer, Martin: Ferenczi Sándor jelentősége egy pasztorális pszichológia számára. = Thalassa, 1999. 2–3. sz. 83–105.

 

vissza