Kortárs

 

Németh László feketelistán

Az alábbiakban a Horthy-korszak „feketelistájáról” lesz szó – a Rákosi- meg Kádár-rezsim még veszélyesebb (vagy annak tartott) üldöztetése más téma.

Az első eset eléggé rekonstruálható a Tanú-évek emlékezéséből, az életműkiadás Homályból homályba kötetében. (Ezt megelőzőleg csak a jugoszláviai Kalangyában volt olvasható.)

Németh László kedves tanítványa, eszméi legfőbb letéteményese 1932-ben Gál István volt. Némethéknél lakott. Együtt tervezgették a közép-európai népeket egymáshoz közelítő folyóirat programját. És akkor – derült égből a villám – házkutatás. Gál az Eötvös-kollégium kommunista sejtjével volt kapcsolatban, amibe persze házigazdáját sem avatta be, de őt is veszélybe sodorta, „kompromittálta”. Sose bocsátotta meg neki, pedig Gál később is hű maradt hozzá.

A Gálék lebukása közvetlenül nem sokat ártott Némethnek, de hogy a rendőrségi nyilvántartásba bekerült, az nyilvánvaló volt, és ezen Kozma belügyminiszter rokonszenve sem változtatott, az ő halála s a nácizmus (és nyilas bérencei) általános előretörése pedig a konkrét veszélyt is megnövelte. A szélsőjobbhoz egy időben olyan hajdani jó barát is csatlakozott, mint a szép költői nevet választott Marconnay Tibor, akiről második regénye, az Aurél a Kékesre megy főhősét mintázta. (Az első regény az akkor meg nem jelent s máig hiányosan közzétett Akasztófavirág volt.) Marconnay a nyilas Magyarság című napilap főszerkesztő laptulajdonosának, virtsologi Rupprecht Olivérnek a testvére volt, s e lap hasábjain támadta Némethet. Egy-egy ilyen cikk, a nyilas hatalomátvétel lehetőségére tekintettel, halálos fenyegetés lehetett. Németh László szorongása tehát nem csupán egy érzékeny idegrendszer rémlátása volt. Jorga meggyilkoltatását éppenséggel saját jövőbeli sorsának tekintette.

Szerette Erdélyt, történelmi s modern szellemét, népiségét és demokratizmusát. De nem voltak illúziói a tekintetben, hogy Erdély „visszacsatolása” hosszú életű lesz, hiszen sosem hitt a németek háborús győzelmében. Különösen taszította a magyarországi tobzódás: a hivatalból szított ízléstelen lelkesültség, a törtetők, sőt kalandorok Erdélybe áramlása és a többi. A leggusztustalanabb ilyen megnyilvánulás volt az Erdélyi induló, ez a szöveg- s dallamszörnyszülött, ami az egész országot elborította: áradt a rádióból, mást alig is lehetett hallani vendéglőben, az utcán, a fiatalság, a masírozó leventék, katonák ajkáról. Szabó Dezső egy szóval ítélte meg: „Fertelmes!” Ami a rádiót illeti, ennek a kormányzóhoz (anyagilag is) közel álló intézménynek a feje, Horthy kegyence, vitéz Náray Antal altábornagy volt az induló szerzője. Bár azt is rebesgették, hogy – a nagy pénzekre tekintettel – csak a nevét adta, a tulajdonképpeni szerző a rádió zenei mindenese, Polgár Tibor. Náray eszerint közönséges stróman-szerepet vállalt… Németh, aki Kozma Miklós rádióelnöksége idején egy ideig próbált valami jót kihozni az irodalmi osztály élén, különös undorral figyelte ezt a legmagasabb helyről jövő ízlésrombolást. És szívesen hallgatta az érzelmeinek és ízlésének megfelelő kritikai észrevételeket.

Ilyennel állított be hozzá 1940 végén az a Vas István Ákos, akit ez év tavaszán még mint hódmezővásárhelyi diákot ismert meg. Vas idős szülei szintén a Rózsadombon laktak, s ő, noha a vásárhelyi gimnáziumba járt, a szünetekben eddig is többször meglátogatta Némethet, aki első vásárhelyi útja alkalmával meg is kedvelte, és – mint a vásárhelyieket általában – szívesen látta. Vas – ekkor már a Zeneakadémia növendéke – nemcsak arról pletykált, hogy az Erdélyi indulót állítólag Polgár Tibor szerezte, hanem hogy – mintegy névjegyül, s talán hogy kompromittálja Náray kegyelmes urat – egy ősi zsidó vallásos ének motívumaiból formálta a soviniszta induló dallamát. A plágium határán lévő dallamegyezésre Antal Zoltán, egy félig-meddig arisztokrata zenész barátja hívta fel a figyelmét, s észrevételét egy izraelita énekeskönyv kottájával is alátámasztotta. Vas elkérte ezt a kottát, s Némethéknél eljátszotta a héber dallamot meg az Erdélyi indulót.

A hasonlatosság meghökkentő volt. A jelen lévő kis társaság két tagja pedig máris továbbvitte, sőt pár nap múlva, más-más módon, a nyilvánosság előtt teregette ki a „plágium”-ügyet. Fitos Vilmos – mint a Turul Szövetség új, népi vonalának feje, ekkor még „országos vezér” – egy győri „táborozás” alkalmából katonatisztek jelenlétében vádolta meg az altábornagyot azzal, hogy ízléstelen fércművel rontja a közízlést, és ehhez a dallamot zsidó énekeskönyvből veszi; a rádió, melynek Náray főtisztviselője, folyvást ezt a kifacsart slágerdallamot sugározza, holott a rádió feladata a magyar népdalkincs terjesztése volna. Ebből a nagyon is valós elemeket tartalmazó, de alpári demagógiával, sőt antiszemitizmussal kevert kirohanásból óriási botrány lett. Fitost provokálták, följelentették, a magas rangú tiszt és közéleti személy megrágalmazását egyenesen lázításnak tekintették, és a katonai elhárító szervek vették kezükbe az ügyet.

De Németh egy másik jelen volt vendége is lépett egyet. Árkay Bertalan, a régi jó barát, Németh házának tervezője, politikai tekintetben eléggé kelekótya figura, akit kispolgári álradikalizmusa a nyilasok hívévé tett: ottani kapcsolatai révén, hogy a rezsimnek kellemetlenkedjék (s talán hogy Fitoson segítsen?), az egyik nyilas képviselővel a Parlamentben interpelláltatott, és megismételtette a plágiumvádat. Még Némethéknél kölcsönkérte volt Vastól a kottát, és a képviselő letette azt a T. Ház asztalára. Így ez a dokumentum a Parlament védelme alá került – nem lehetett hozzáférni, de eltüntetni sem.

A Horthy-rezsim elhárító szerveit nem hatotta meg, hogy jobbról, a Turul és a nyilasok felől támadták a kormányzó köréhez tartozó rádiós altábornagyot. Nemcsak azért nem, mert az ügy a rezsim embereinek közvetlen érdekeit sértette, hanem azért sem, mert ez a história végül is a baloldal malmára hajtotta a vizet. Sőt, hátha eleve baloldali akcióról van szó? Beidézték a más ügyekből is gyanús, volt Eötvös-kollégista Fitost a Vezérkari Főnökség hírhedt VI. osztályára, Fitos pedig rögtön megmondta, hogy Vas István zeneakadémistától Németh Lászlónál hallotta a dolgot; aztán értesítette Némethet és Vast arról, hogy mi történt, ne lepődjenek meg, ha őket is beidézik.

Vas a barátjához fordult, Antal Zoltán pedig azt mondta: nyugodtan hivatkozzék rá, egyrészt mert igazuk van, a bizonyíték az Országgyűlés irattárába, jó helyre került; másrészt neki különben sem árthatnak, mert az ő személyét illető ügyekben csak a Főudvarnagyi Bíróság illetékes (ő valamelyik főherceg – „törvénytelen?” – leszármazottja). Igen ám, de az utóbbival minden vegzatúra is Vas és Németh nyakába szakadt.

Mindkettejüket a Hadik laktanyába idézték: Vast reggel fél nyolcra, s persze citerázó térdekkel vonult be a „kémelhárításra”, ahol először jól ráijesztettek, majd azt firtatták, hogy a kotta miféle zsidó (szociáldemokrata? kommunista?) forrásból származik. Vas Antalra hivatkozott. Így nem mentek vele semmire, s minthogy semmi titokban nem maradt, nem is bántották, hanem kellő dörgedelemmel elengedték.

Amikor sápadtan, mégis megkönnyebbülve távozott, nem messze a laktanyától találkozott a még sápadtabb Németh Lászlóval, aki fél tizenegyre volt idézve, s ez volt az első kérdése: „Megvertek?” A nemleges válasz sem nyugtatta meg, mint ahogy a rövid kihallgatását követő elbocsáttatása sem. Fitossal pedig soha többé szóba sem állt. Az Erdélyi induló ügyét közben már eltussolta egy előkelő „szakbizottság” semmitmondó állásfoglalása.

Így kompromittálták a Horthy-rezsim erőszakszervezete előtt Németh Lászlót – jobbról. De persze nem ezek az ügyek okozták az igazi ütközést a „keresztény-nemzeti” államhatalommal. Voltaképpen sose bocsátották meg a Tanúba írt kegyetlen és bátor cikkeit, mindazt, amit Bethlenről, majd Gömbösről s a magyar középosztályról írt, még kevésbé a Romániai naplót s megannyi más kiállását, ami egy ilyen szorongó alkattól valóban hősiességet kívánt. Ez volt az igazi ok, amiért a hazai jobboldal ferde szemmel nézte akkor is, amikor az uralkodó réteg felsőbb – és valamivel ravaszul-okosabb – körei a potenciális ideológiai szövetségest látták benne: a vesztésre álló németekkel és a fenyegető marxizmussal szemben egyaránt.

De még rá kell térnem a következő, kémelhárítás által történt kihallgatására, amely – már csak azért is, mert nem sokkal a Náray-ügy után került rá sor – szintén veszélyt rejtett magában. Arról volt szó, hogy az emigrált és az angol titkosszolgálat kötelékébe lépett Pálóczi-Horváth György polgári radikális újságíró, a Pesti Napló s más lapok tehetséges volt munkatársa Isztambulból levelet küldött haza egy török ügynök útján, akinek különben sokkal fontosabb megbízása is lett volna, s dühöngött, mivel egy ilyen piti ügyből kifolyólag kellett lebuknia. (Pálóczi-Horváth angol érdeket szolgáló törökországi tevékenységéről, saját beszervezése kapcsán, érdekesen számolt be egy Stössel Nándor nevű sportújságíró tudtommal máig is kiadatlan emlékirataiban.) A töröknél megtalálták a levelet, amelyben Pálóczi-Horváth a magyar értelmiség antifasiszta megszervezésére biztatta barátját, Kovács Imrét, egy kisebb névsort figyelmébe ajánlva, rajta a Németh László nevével is. Így konspiráltak, s így hoztak veszélyt némely felelőtlen anglofil emigránsok az itthoniakra. (A török ügynök hosszú hónapokat töltött a Margit körúti fegyházban, később Horthyék, hogy jó pontot szerezzenek az angoloknál, Nyugatra szöktették.) Az ügyből kifolyólag Némethet is újból beidézték, de persze nem lehetett felelősségre vonni azért, mert mások másokat arra biztattak, hogy őt is nyerjék meg az ellenállásnak. Mint M. Kiss Sándor kiderítette, ez az akció kapcsolódott volna az angolok komolyabb, Békefi-féle budapest–győri és Szent-Györgyi-féle akcióihoz. (A győri ellenállási csoport ügyében halálos ítélet[ek?] is születtek.) De ez a levélhistória csak arra volt jó, hogy Németh Lászlót újból aggodalommal töltse el, s egyszer s mindenkorra szembeállítsa a felelőtlennek tartott Kovács Imrével, aminek aztán az 1943-as szárszói konferencián is volt valamelyes folytatása.

Nem csoda, hogy a német megszállás után (erről épp tőlem értesült) Németh Illyéssel a (fél)illegalitást választotta. Illyés azt mondta egyszer róla: „Németh László üldözési mániás, akit – valóban üldöznek…” Egész életében ez volt a sorsa.

Kristó Nagy István

 

vissza