Kortárs

 

Hegyi Gyula

Na és?! – de ki mondja?

Szomorúan és rosszkedvűen kezdek bele ebbe az írásba. Jobban éreztem magam akkor, amikor verseim jelentek meg a Kortársban, s ha e folyóirat kritikát közölt volna például legutóbbi, 1998-ban megjelent verseskötetemről, természetesen eszem ágába sem jutott volna, hogy válaszoljak az esetleges bírálatra. Olvasóként és a Magyar Írószövetség tagjaként azonban felháborít, hogy a Kortárs (impresszuma szerint „a Magyar Írószövetség irodalmi és kritikai folyóirata”) 2000. október–novemberi összevont számában Kolozsvári Papp László Na és?! című publicisztikájában dühödten gyalázkodó támadást intéz személyem és a magyar ellenzék ellen. Ha a Magyar Írószövetség nem kíván a Magyarok Világszövetsége dicsőnek aligha nevezhető nyomdokaiba lépni, akkor a direkt politikai vitákat helyesebb lenne a szövetség orgánumain kívül megvívni. De ha már Kolozsvári Papp László belekényszerített abba, hogy magam is politikai vitákkal untassam a Kortárs olvasóit, akkor röviden válaszolok rágalmaira és bántóan egyoldalú állításaira.

Kolozsvári Papp László állítása szerint végignézte a Magyar Országgyűlés úgynevezett olajvitáját. Ennek kapcsán a személyére jellemző stílusban (melyet nem kívánok viszonozni) azért ró meg, mert azt kértem, hogy a Magyar Televízió végig közvetítse a nagy érdeklődést kiváltott ülést. Sőt, szerinte „törvényellenes felszólamlást” tettem a parlamentben. Ez egyértelműen nem igaz. Egyrészt egy képviselőnek még a meglevő törvények megváltoztatását is joga van kezdeményeznie, sőt, a jelenlegi kormánypártok képviselői az 1997-es agrárválság kapcsán a törvények tömeges megszegését is lelkesen ünnepelték a parlamenti széksorokból. Másrészt nem azt kértem, hogy a parlament tisztikara utasítsa a Magyar Televízió vezetőit a közvetítésre. Pusztán azt javasoltam, hogy a házvezetés „érje el” a közvetítés folytatását a vita végéig. A parlamenti közvetítések időtartamára általában a parlament illetékesei tesznek javaslatot az MTV vezetőinek. Ezeken a megbeszéléseken a parlament vezetői jelzik, hogy a vita mely szakaszát tartják közfigyelemre különösen érdemesnek. Nem tudok arról, hogy Kolozsvári Papp az elmúlt években valaha is kifogásolta volna ezt a gyakorlatot. Sajnos, az olajvita esetében csak az első néhány órára kértek tévéközvetítést. Magam Áder János házelnök ezen döntését kifogásoltam, szó szerint azt hangsúlyozva, hogy „ha a Magyar Televízió vezetőiben van közéleti felelősség, ezt a kérést (mármint a közvetítés meghosszabbítását) teljesíteni is fogják”. Kérésem ellen egyetlen frakció sem tiltakozott, s a levezető elnök hamarosan bejelentette, hogy a közvetítést a televízió vezetői valóban meghosszabbították a vita végéig. Bármilyen mulatságos, Kolozsvári Papp László is közvetve nekem köszönhetően nézte végig a vitát. Lehet, hogy utólag sajnálja a tévé előtt elfecsérelt időt, s ebben talán igaza is van. De elképesztő, hogy ezért ellenem intéz bárdolatlan kirohanást. Politikusként és publicistaként sok kemény kritika célpontja voltam, az elmúlt hat évben jó néhány parlamenti és sajtóvitában igyekeztem helytállni, de ilyen lapos és mondvacsinált kötözködést még sohasem tapasztaltam. Parlamenti képviselőként egy nagy vihart kavaró parlamenti vita nyilvánosságáért emeltem szót – amit amúgy még kormánypárti képviselőtársaim sem kifogásoltak.

Egyébként egyetértek Kolozsvári Papp Lászlóval abban, hogy a magyar közélet egyik rákfenéje a „na és?!” mentalitás. Tehát az, hogy a nyilvánvaló visszaélések és botrányok rendre következmények nélkül maradnak. Szerzőnk azonban egyoldalú módon kizárólag a két ellenzéki pártot, az MSZP-t és az SZDSZ-t hibáztatja mindezért. Lehet, hogy Kolozsvári Papp László boldogabb lenne, ha megszűnne az ellenzék, s kizárólag a bölcs és tévedhetetlen kormánypártok (plusz MIÉP) maradnának a színen. Remélhetőleg vannak, akik ezt másképp gondolják. A Kolozsvári Papp-féle ellenzékellenes publicisztikát minden ténybeli csúsztatásán túl azért kell visszautasítani, mert ellenzék nélkül nincs demokrácia. A kormánypárti Na és?!-ek, tehát a következmények nélkül maradó botrányok végtelen sorozatára a Kaya Ibrahim-ügytől az éveken át folyó kisgazda korrupciós esetekig nem akarok kitérni. A Kortárs olvasóira való tekintettel csak azokat a példákat idézem, amelyek közvetlenül kapcsolódnak Kolozsvári Papp kirohanásához.

Magam egyetlen érdemi hozzászólást tettem a parlamenti olajvita során. Ebben azt vetettem fel, hogy Pallag László kisgazda, tehát kormánypárti képviselő gyilkossággal vádolta meg Pintér Sándort, a Magyar Köztársaság belügyminiszterét. Jól értsük: egy kormánypárti frakció helyettes vezetője nevezte gyilkosnak saját kabinetje miniszterét! Ilyen súlyos vád esetén, fogalmaztam, „vagy a megvádoltnak, vagy a rágalmazónak előbb-utóbb fel kell állnia a helyéről”. Mint tudjuk, ez azóta sem történt meg. A kormánypártok – s a jelek szerint Kolozsvári Papp is – valahogy így gondolkodnak: gyilkossággal vádolták a belügyminisztert? Na és?! Egy kormánypárti frakcióvezető-helyettes alaptalanul rágalmaz valakit a legsúlyosabb bűn elkövetésével? Na és?! Esetleg igaz a vád, és Pintér Sándor belügyminiszter sötét dolgok részese? Na és?! Egy a fontos, maradjon miénk a hatalom minél tovább. Szerintem ez a lehető legcinikusabb magatartás, s aki ezt mentegeti, annak aligha lehet erkölcsi joga másokat s legkevésbé az ilyesfajta cinizmust szóvá tevő ellenzéki képviselőt megítélni. Jó lenne tudni, hogy a vitát szorgalmasan végignéző Kolozsvári Papp Pallagot tartja rágalmazónak, vagy Pintért gyilkosnak. Vagy ez a kérdés nem érdekli, lévén, hogy mindkét politikus kormánypárti, akiknek kijár az elnéző na és?! Mivel magam ellenzékiként is felelősséget érzek a Magyar Köztársaság tekintélyéért, szó szerint így fogalmaztam: „amíg ilyen vád nem kerül bebizonyításra, addig a Magyar Köztársaság minden tisztességes állampolgárának azt kell feltételeznie, hogy a belügyminiszter ártatlan”. Igen sajátos gondolkodásra vall, ha valaki ezt destruktív ellenzékiségnek minősíti, a belügyminisztert gyilkosnak nevező kormánypárti politikusról viszont egy rossz szava sincs. Hiába, ilyen a második legnagyobb kormánypárt, nélkülük kevesek vagyunk a hatalomhoz, na és?!.

Ami pedig szerzőnk sűrű kommunistázását illeti, a parlamentben egyszer nagy vihart kiváltó felszólalásban soroltam fel, hogy mely miniszterek (nagyjából a kormány fele) voltak tagjai az egykori MSZMP-nek. A válasz nagyjából a na és?! gesztusa volt. Azt is megemlítettem (senki sem cáfolta, nehéz is lenne, mert kőkemény tény), hogy az egyik miniszter aktív munkásőrként ténykedett a munkahelyén. Na és?! Göbbels állítólag úgy fogalmazott a környezetében átmentett zsidókra célozva, „azt, hogy ki a zsidó, én mondom meg”. Azt, hogy ki a kommunista, nyilván a kormány és a kormánypárti pártkatonák mondják meg. Ha egy volt munkásőr vagy kommunista rendőrtiszt az Orbán-kormány minisztere, akkor az ő múltja egyszer s mindenkorra eltörölve. Az MSZP vagy az SZDSZ tagjai viszont, ha jól értem szerzőnk ellenzékellenes kirohanását, visszamenően még Sztálin bűneiért is felelősek. Jó lenne tudnom, miért felelek inkább a Munkásőrség tetteiért mondjuk én, aki soha a közelében sem jártam, mint az a ma jobboldali miniszter, aki hosszú évekig tagja volt a testületnek. Valóban ennyire gyűlöli az ellenzéket Kolozsvári Papp László, vagy csak indulatai ragadták el?

Kolozsvári Papp azt is szóvá teszi, hogy „Nagy Sándor VIP-hiteles képviselő nem vonja le a következtetést, s nem vonul vissza gördülékenyen az aktív politizálástól”. Szerzőnk természetesen ugyanúgy tudja, mint én és sokan mások, hogy a Miniszterelnöki Hivatal két, jelenleg is aktív államtitkára ugyancsak felvett úgynevezett „VIP-hitelt”. Más kérdés, hogy az ellenzék nem kérődzik nap mint nap azon, hogy a kilencvenes évek elején (amúgy az MDF kormányzása alatt…) otthonuk megvásárlásához e két államtitkár élt ezzel az etikailag vitatható, de nem törvénytelen kedvezménnyel. Kaptak az Orbán-kormány államtitkárai VIP-hitelt? Na és?!, válaszolja közvetve Kolozsvári Papp. De lehet, hogy tévedek, s egészen más okok miatt egyoldalú. Ha úgy gondolja, hogy az MSZP képviselőivel szemben magasabb erkölcsi norma állítandó, mint egy jobboldali kormány államtitkáraival, akkor köszönöm figyelmeztetését. Reméljük, hogy ilyesmi többet nem fog előfordulni. Kolozsvári Papp Lászlónak azt a gondolatát viszont, hogy a Magyar Szocialista Pártnak kellene megkövetnie valamiért is Torgyán Józsefet, 2001 tavaszán már a magyar jobboldalon is felszabadult nevetés fogadná. Ez is azt mutatja, hogy dühödten aktuálpolitizáló publicisztikákat nem érdemes irodalmi folyóiratokban közreadni, mert a belpolitikai események viharos gyorsasággal változnak, s a „keresztény-nemzeti egység” mai jelképe hamarosan a jobboldali sajtó céltáblája lehet. Emlékszem, egy volt költőtársam a Magyar Nemzetben szánalmas cikkecskét írt ellenem azért, mert bírálni merészeltem Pepó Pál környezetvédelmi minisztert. Különös módon Pepó leváltása után nem tiltakozott az általa néhány hónappal előbb még nagyszerűnek tartott miniszter menesztése ellen. Nem baj, ha egy értelmiséginek van politikai elkötelezettsége, de nagy baj, ha nem eszmékhez hűséges, hanem pitiáner kormányzati ügyekhez lojális.

Nem tagadom, alapvetően tehetetlen és kiszolgáltatott vagyok azon kénköves gyűlölettel szemben, amely Kolozsvári Papp László írásából fröcsög felém és elvbarátaim felé. Szerzőként és politikusként, a magyar parlament és a strasbourgi Európa Tanács tagjaként, baloldali, egyházi és jobbközép körökben egyaránt megforduló értelmiségiként sok vita részese vagyok, de a gátlástalanul áradó gyűlölködéssel nemigen tudok mit kezdeni. Elég sok vitacikket írtam életemben, de sohasem személyeskedtem ellenfeleimmel, s a Kolozsvári Papp színvonalára jellemző jelzőket (menyétképű, surmó, szar stb.) sem használtam eddig. Mivel neveltetésem okán van némi közöm a polgári kultúrához, szerényen megkockáztatom, hogy egyetlen úgynevezett „balliberális” újságíró sem árthat annyit a magyar jobbközépnek, mint egynémely, alpári ellenzékellenességében tobzódó jobboldali gyűlölet-publicista. Szeretném hangsúlyozni: természetesnek tartom, ha valaki keserű ítéletet mond a jelenlegi magyar közéletről s azon belül a következmények nélkül maradó botrányok végtelen sorozatáról. Bár magam az egyik politikai párt tagja vagyok, elfogadom, hogy valamilyen szinten minden parlamenti erő felelős a „na és?!” mentalitás elterjedéséért. De igen szerencsétlennek tartom, ha valaki – „irodalmi publicisztika” ürügyén – kizárólag a két ellenzéki pártot ócsárolja, cinikusan elhallgatva mindazokat a kormányzati visszaéléseket, amelyek a másik oldalon történtek. (Mint mondjuk maga az olajszőkítés, melynek főszezonja az MDF-időkre esett; vagy az agrártárca botrányait, amelyre hosszadalmas na és?! után hirtelen igen érzékeny lett a legnagyobb kormánypárt.)

Végezetül egy szerény észrevételemet szeretném megosztani a Kortárs olvasóival. Elég sok ismerősöm van a jobboldali pártok politikusai között, többségükkel normális hangon szoktunk beszélgetni, olykor egy sört is megiszunk együtt, s a parlamenti bizottságokban számos esetben együttműködünk a szakmai kérdések megoldásában. Európai demokráciákban ez így szokás. A jobboldali lapok munkatársai és a magamfajta baloldali publicista között kevésbé jó a viszony, de a heveny gyűlölködés a rendszerváltozás hőskora óta szerencsére már alábbhagyott. Úgy tapasztalom, hogy a jobboldalon a szellemi holdudvar irodalmi indíttatású tagjai ütik meg a legádázabb hangot, és ragaszkodnak legkitartóbban a szellemi polgárháború fenntartásához. Mivel valamilyen szinten jó két évtizede része vagyok az irodalmi közéletnek, őszintén szeretném tudni, hogy ez miért alakult így.

 

vissza