Kortárs

 

Fekete J. József

Mohás Lívia: Jusztinianusz

PONT KIADÓ, 2000

Amennyiben minden éginek valóban létezik földi mása, akkor Mohás Lívia a legfontosabb eredetik és lehetséges másolataik nyomába eredt könyvében. A Szentháromság – és a vezérlő elvek hármas fogalomköréből méltatlanul kiutasított, életadó, ápoló és bölcs princípium, a Nő földi leképzését keresi Jusztinianuszban, a testében hímnemű és haláláig potens, lelkében azonban mohón ravasz-nőies császárban; a gigantomán építkezéseihez – egyebek közt a konstantinápolyi Hagia Sophia székesegyház felépítéséhez – szükséges pénzt gátlástalanul és kímélet nélkül előteremtő, adószedő Kappadokkiai Jánosban; az uralkodás során elkerülhetetlen piszkos munka másik felét, a hódításokat vezető, nagyra hivatott, Karthágótól Rómáig hódító Belizár hadvezérben, akinek taktikai tökélye és kiszámított óvatossága mögött ügyesen leplezett gyávaság lapul; valamint a cirkuszi kurtizánból Bizánc aranytrónusára emelt Theodora császárnőben. Ha ehhez még hozzáfűzzük, hogy a kettős fókuszú mű főalakjainak egyike, a bizánci császárság történetét forrásmunkákból, a mindennapok eseményeiből és képzeletből rekonstruáló „szárított fügefejű”, nyugalmazott ügyvéd és műkedvelő regényíró, a szövegteremtő Edward a névrokonságon túlmenően szimpatizál Edward Gibbonnal (1737–1794), a The History of the Decline and Fall of the Roman Empire szerzőjével, azon túl a bilokációs sétákra képes, a nagyszerű építkezéseket vezető, a hadi szerencse által pártfogolt, a lényegében a Bizánctól való függetlenség hirdetőjévé váló eretnek monofizita vallási felekezetet támogató, az athéni bölcseleti iskolát bezárató, a kereszténység zászlaja alatt az antik világ szellemi értékei ellen harcoló, a Corpus Juris civilist megalkotó Jusztinianusszal is hosszú gondolatokon át képes azonosulni; a másik fókuszpontot rögzítő barátnője, Sára pedig egyenesen arra ébred, hogy ő a látnoki képességekkel is megáldott Theodora harmincadik reinkarnációja: világos lesz, a könyv a puszta történelmi rekonstrukciónál sokkal nagyobb ívet fog át, a bizánci uralkodópár csak ürügye a maszkokat öltő és váltogató szerző munkájának, tulajdonképpen az írás folyamatának. Az pedig csupán a véletlenen múlhatott, hogy mivé alakul a világ dolgai fölötti tépelődés – regény lesz-e belőle, egy regény munkanaplója, esszé, vagy elsüllyed az egész a műhelymunkák pokolmély, sötét fiókjában.

Az alig százharminc oldalas kötetben fölvonultatott párhuzamok, összefonódások, egymásra való leképzések arra utalnak, hogy Mohás Lívia – Szentkuthy feltételezhető megtermékenyítő hatása nyomán vagy teljesen autonóm genezisből, egyre megy – az írásban megvalósuló világharmonizálás kísérletének ősformája felé vonzódik, amelyben együtt és azonos hőfokra hevítve jelenik meg a fikció, a nagy mitológiák tárgyiasulása és a hétköznapok piszlicsáré efemeriáinak lejegyzése. Célja az olyan műalkotás létrehozása, amelyben nem válik külön a szépirodalmi szándékú próza a szerző magánlevelezésétől és naplójától, az önelemzés a kommentártól, a zöldségestől kapott számla a lírai vallomástól; és aminek végső célja nem az írás produktuma, hanem az írás mint cselekedet, az írás mint folyamat. (Szentkuthy mégis benne lehet a dologban, a stílusára jellemző jelzős szerkezetek és fordulatok a véletlen egybeesés lehetőségénél gyakrabban köszönnek vissza a szövegből.) Azt idejekorán felmérte Mohás Lívia, hogy a vakvágányok vagy a giccsbe bukás elkerülésével a hagyományos műfaji kódoknak megfelelő történelmi regényt írni kivételes feladat, ráadásul az olvasó sem kedveli feltétlenül a megcsócsált történeteket. „Képtelenség az eddigi módszer, ez a bizonyos egy kis lassú, egy kis gyors, egy kis vér, rá a pápa selyemtiarája és némi építészet, azután a Bazileusz hadiflottája és a császárnő fürdőzése, majd megint egy kis lassú, egy kis gyors, egy kis country-zene, ami ideszáll a rádióból, míg ő a komputerénél dolgozik. És megint tovább egy büdös hun vitéz leírása, jókat röhöghettek rajta Bizáncban, faggyúzott varkocsa megavasodott a melegben, a rafinált trákok amúgy is csak hülyíthették” – fakad ki a szerző a regényírásra készülő Edward álarca mögül.

Mostani munkájának előzménye, a Theodora (Magvető, 1995) is jószerével a készülődés jegyében íródott, saját szövegének megteremtésével foglalkozott, a történelmi eseményekből csupán epizódokat dolgozott ki. Ott még elkülönült a regény és a metaregény vonulata, a Hunyadi Páncélosokhoz bevonultatott Edward és a haláltáborba hurcolt Sarolta, az időskori, állandó polarizációban izzó, különleges kapcsolatával párhuzamos szálakon futó Bizánc-kori történelmi regény és a mű prae-jét, megírásának előkészületeit taglaló metaregény szálai között kapcsolatot tartó finom anakronizmusok három színpadra: a másfél ezer éves történelmi múltban vagy az ötven éve történt eseményekhez, illetve a regényírás jelenének történései mellé sorakoznak fel. A Jusztinianuszban az önreflektív szálak jobbára beleolvadnak a gáláns kapcsolatot sejtető, de lényegében a nem- és princípiumbeli dualizmus öntükrözőjévé emelt (szerző)páros, Sára és Edward önvizsgálataiba és értelemkereső analíziseibe, amelyeknek sarkalatos pontjai az istenkereső hit, a katolicizmus, majd a kereszténység és az antiszemitizmus archetipikus motivációi, valamint jelenkori vonzatuknak a párhuzama. A szövegben a metatextuális és önreflektív részek nem határolódnak el, nem maradnak betétek, hanem csápokként, nyúlványokként fogják egybe a szöveget.

Mohás Lívia egyik lélektani és regénykonstrukciós meggyőződése, hogy az időben nem csupán visszafelé lehetnek információink, és ez a feltevése határozza meg munkájának idő- és térkezelését. Rámutat, „hogy a valóság mögött van még egy valóság, a másik valóság, és ezek közönségesen láthatatlan hálószerkezetek, és az események párhuzamosan futnak, egyszerre vannak, egy időben, olykor áttűnnek egymáson, átüt egyik a másikon. Amint futnak az események, a látható egyed sorsával szimultán fut a másik, előzetesen eltervezetten beleszőve, csak a legfelső látható, pedig ott van mind.” Az olvasó áttételtől áttételig halad a szövegben, ugyanis a szerző olyannyira szabad a spaciotemporális kapcsolatok fellazításában, hogy beszélői gyakorta szinte észrevétlenül cserélnek pozíciót, és ezáltal a szerző lebegteti az elbeszélés ideje mellett annak topográfiáját is.

Mohás Lívia egyfelől történelmi hitelességre törekvő részletekbe bocsátkozik, másfelől hősei cselekedeteinek lelki dimenzióit elemezve az ezotéria köreibe tesz tanulságos kirándulásokat – magához a történelmi történetmondáshoz azonban történelmi sorozatának ebben a fejezetében nincs elegendő levegője. A végtelenül rokonszenves és a prózaírás gyakorlati szempontjából fontos regényírói koncepció megvalósításának buktatója nem a sorozat első részében, a Theodorában, hanem a folytatásban, a Jusztinianuszban mutatkozott meg: Mohás Lívia nem mindig tud mit kezdeni sem a régmúlt, sem a jelen tényeivel. Az adatok bősége akasztja meg empatikus készségét, analitikus adottságának lombosodását. Nem hagyja ugyanis a szövegbe épülni a történelmi faktográfiát, sem a demiurgikus mítoszok költői bonyodalmait, hanem külön, leginkább csak jelzésszerű tereket alakít ki számukra, csupán vázlatozza őket egy leendő nagy kompozícióhoz, amelynek előkészületei során mintha ide-oda mozgatná egymáson az áttetsző fóliákra vetett skicceket. Másfelől a regényírás jelenének toposzai olykor hívatlanul, feleslegesen és durván vonulnak be a műbe, ám a szöveg kiveti őket. Az említett fogyatékosságokat többé-kevésbé ellensúlyozzák az olyan remekbe szabott illuminációs pillanatok, amelyek során például (ismét csak feltételezhetően) Gaál József fallikus orrú, bőrrel bevont, szegecsekkel kivert koponyaszobrai az ókort idéző szövegrészben egy munka híján szobrászkodó (ember)nyúzó művész vezeklő passziójának termékévé transzponálódnak. Az ehhez hasonlatos, a regény érdekében történő transzfigurációkat tudjuk igazán értékelni ebben a műben, szemben a szándékosan széttartó erővonalakat sarkításig banalizáló kiszólásokkal.

Nem tetszik majd mindenkinek, az biztos; ám tény, hogy figyelmet érdemlő munka a Jusztinianusz. Önmaga lehetőségeit és a regényírás értelmét megkérdőjelezve, a regényig (sem a műig, sem a műfajig) el nem jutva, mégis tágasságot nyit az olvasói továbbgondolás számára. Az ókori témához ókori hasonlat dukál. Az antikvitásban az ilyen munkáról tarthatták, hogy akkor is hasznára van az olvasónak, ha nem tárgyi tudását és gyakorlati igényű ismereteit gyarapítja. Vagyis: irodalom.

 

vissza