Kortárs

 

Dobozi Eszter

San Diegóban Márai…

Édes-sós levegő zúdul a partra és
az árkádok alá. Fel se fogom, hogyan
torlódik, tarajoz, s feltöri végtelen
        óráim fövenyét a víz.

Mert oly végtelen ég a tükör, melyet
hátán éjszaka holdfényben az óceán
hord. Lassan, nehezen mozdul a kéz, a láb:
        súlyos mozdulatokban él

itt mindaz, ki rokon nélküli, s így szabad.
Olvasmányaiban hosszan időz, kihűlt,
száműzött szavakat mondogat. Égetik
        káromlások, imák – belül;

és feltornyosulón pár ige, visszanyelt
főnév – ékezetes – legbelül émelyít.
Végül semmi se kell. Óra se. Száll időm
        méretlen, tova. Senki sem

szólít, senki se hív. Képzeletem se tud
megbirkózni veled, városom. Elfogyott
utcáim, tereim! S otthonom! Elveszejt
        mindent bennem az irgalom.

Még elnézem, ahogy vár bevetésre száz
és száz tengeri jármű, hadigép, ezer
vérszomjas repülő. Énekem elragad,
        s többé meg haragom se tart.

 

vissza