Kortárs

 

Csűrös Miklós

Albert Gábor: Királyok könyve

PONT KIADÓ, 2000

A Királyok könyve regénycím mindenekelőtt ótestamentumi kánoni iratokra emlékezteti az olvasót. Dávid utolsó intézkedéseiről, haláláról, majd Salamon uralkodásáról, illetőleg Izrael két részre szakadásáról szólnak. A zsidók szempontjából az a hanyatló korszak ez, amely a babiloni fogságba torkollott, de a vereség, a megaláztatás emlékein kívül a megújhodásvágy, a Messiás-várás képzetei is hozzá társulnak. A zsidó–magyar sorspárhuzam és a vele kapcsolatos időtagolás (nagy múlt az isteni szövetség jegyében – bűnökkel „kiérdemelt” büntetés, alávettetés a jelenben – fölemelkedés a megtisztulás révén a jövőben) irodalmunk régi és szívós toposza, a késő középkorban és a reformáció idején éppoly eleven, mint a reformkorban, Világos után, majd Trianon előérzetében és beteljesedésekor. Más bibliai célzások is beleszövődnek a regénybe, például Absolon és Dávid meghasonlása, az Újszövetségből az apostolok elbocsátása, a legerősebben mégis a nemzeti sors mélységeit-magasságait egységes látomásba foglaló alapképlet jelzi Albert Gábor történelmi víziójának mitikus távlatait.

Öt epizódból áll a regény; a fejezetek elején a színpadi utasításokra emlékeztető datálás és helyszínmegjelölés áll. 1235 a legkorábbi, 1272 a legkésőbbi meghatározott időpont. A tatárjárás előtt és után játszódik tehát a cselekmény, olyan korban, amellyel a magyar történelmi regény hívei többek között Gárdonyi Géza, Makkai Sándor, Kodolányi János műveiben, a modern költészet ismerői Juhász Ferenc eposzában találkozhattak, és amelynek tudományos tényfeltáró és értelmező szakirodalma is számottevő Pauler Gyulától Dümmerth Dezsőig. A modern regénypoétika egyre több kétellyel és megszorítással használja a „történelmi regény” besorolást, és Albert Gábor már a könyv elején elhatárolja magát a műfaj iskolás tradíciójától: „Látszatra a múltat morzsolom, de ujjaim alól a jövő magja pereg ki. Mert furcsán hangzik ugyan, de így igaz: minden csak azáltal van, hogy bennünk van.” A kötet átdolgozott, második kiadásában (a mostaniban, ahol növeli az előrebocsátott magvas aforisztikus mottók számát) a sztoikus Marcus Aureliustól vett idézet nyomatékosítja a történeti idő személyességéről és viszonylagosságáról szóló gondolatot: a lelkedben felidézett múltból kiszámíthatod a jövőt, sugallja, „Mert a jövőben is minden teljesen ugyanígy történik, és lehetetlen kikapcsolódni a mostani folyamat ritmusából”.

Az ószövetségi párhuzam és a magyar történelmiregény-írókéval érintkező tematika már valószínűsíti, hogy a korszakválasztás mégsem volt esetleges. A 13. század közepe táján végveszélylyel fenyeget a tatárjárás, traumája egyszerre döbbent rá belső hibákra, mulasztásokra és nemzetközi elszigeteltségünkre. Néhány nagy személyiségben (IV. Béla, fia, István, Szent Margit) fölfénylenek a középkori magyarság nagy archetípusai, az aszkéta, a lovag, a misztikus. A megjelenített fél évszázad új, sajátos vonásokat tüntet föl a nemzeti-nemzetiségi asszimiláció történetében (lásd a kunok meghonosításának drámaian izgalmas sikertelen kísérletét), de akár abban is, hogy a házassági és rokoni kapcsolatokban addig passzívabb szerepet betöltő nők történelemformáló tényezőkké válnak, végzetes döntéseket motiválnak, tragikus vagy békéltető következményeket idéznek elő meráni Gertrudisztól Kun Erzsébetig, IV. Béla görög feleségéig és lányáig, a Nyulak-szigeti Margitig.

Albert Gábor az alcímben regényként aposztrofálja művét. Ez a megjelölés, ha nem is provokatív, de a műfaji beidegződések lazítására és tágítására vall, hiszen a szöveg a prózaepikán kívül egyszersmind a dráma és az esszé jó néhány kritériumának, a velük kapcsolatos olvasói várakozásoknak is megfelel. Epika? Évtizedeket felölelő cselekmény, történetileg azonosítható hősök konfliktusai, mítoszi-eposzi reminiszcenciák: ezek a rekvizitumok megvannak, de fondorlatosan alkalmazva, egymással viaskodó hősök tudatának verbalizált tartalmaként. A drámaiság is paradox, a hősök között van feszültség vagy ellentét, de közvetlenül nem a Gegenspielerhez beszélnek, és utólag értelmeznek (esszé!) múltbeli konstellációkat, már végbement eseményeket. Maradandó, létező csak az, ami bennük: emlékező tudatukban megőrződik, és makacsul visszatér.

Minden tükör mást mutat, de egyazon tükörbe pillantva is mindenki mást lát. Az ember – hát még ha szakrális szerep van rábízva – mintákat, elődöket választ és imitál, a mítoszi utánzás világában (is) él. A tradícióválasztás születhet megdöbbentő, húsba-vérbe vágó élményből, aztán ez az élmény eszmévé vagy rögeszmévé szilárdul, és következetes cselekvési stratégia alapja lesz. A serdülő Béla bosszúra ingerlő ősképként látja maga előtt anyja, Gertrudisz meggyilkolásának pilisi jelenetét, hozzá társítja II. András tétovaságát a büntetésben, és a szigortalan, engedékeny és hedonisztikus uralkodói stílus ellentétét választja vezérelvül. A nagyapja, III. Béla lesz a példaképe, de kedélytelen puritánsága és hadvezéri erélytelensége miatt meg sem közelíti annak népszerűségét. Fiának, Istvánnak persze más a történelmi és a személyes nézőpontja. Apjában rossz katonát, halogató politikust és a női befolyásnak kiszolgáltatott férfit lát; az ő szemében nagyapja, II. András rossz tulajdonságai is szinte fölmagasztosulnak. Alkat és érdek, hívek és asszonyok intrikája egymás ellen fordítja az idősebb és a kisebbik királyt, párhuzamos vallomásaikban mindketten a maguk szempontját érvényesítik, szubjektív igazságukat domborítják ki. A közös nevező, egyben a mérleg nyelve csak Margit lehet, az a valóságban is létező, de a transzcendens igazságot is képviselő szent, aki gyermekként és testvérként mindkét vetélkedő férfihoz ragaszkodik: imádkozik, hogy apja önigazoló tirádája állja ki az igazság próbáját, de holtan is „meghallgatja” a Margit-szigetre zarándokló öccse, IV. István király monológját.

Margitot a hallgatása, az ítélkezéstől való tartózkodása, több irányba sugárzó elfogulatlan szeretete állítja a regény értékszerkezetének tengelyébe. Kivételes szellemi és morális jelentőségére a feléje mások szavaiból áradó tiszteletből lehet következtetni, abból a mohó vágyból, ahogy egyetértését, megértését, a tőle származó igazolást várják. Nem beszél, de meghallgat másokat, nem ítélkezik, hanem imádkozik. A legszükségesebb információkat néha a szerző zárójelbe tett reflexiója közli viselkedéséről. Margit rápillant a másik emberre, szorong érte, üdvösségéért könyörög; a Királyok könyve ennek a néma lelki koncentrációnak a mozzanata révén próbálja érzékeltetni misztikus szentségét. Ezért a regény akarva-akaratlanul a verbalizmus kritikáját is sugallja, vagy akként is olvasható. A monologizáló hősök „mondják a magukét”, szólamaikban nem kevés az ismétlődés, a redundancia, a visszatérő önigazoló motívum. A „jellemfejlődés” terminust és koncepciót leginkább még István alakjával kapcsolatban lehet föleleveníteni. Ennek fontosabb bizonyítékai közé tartozik a cselekményszövés szintjén, hogy a győztes pozíciójában nem folytatja a háborút apja ellen, lemond a végleges hadi és politikai sikerről, és képes a belátásra, amikor Kun Erzsébet (addig eszményített felesége) szeretőjével szövetkezve elrabolja és félreállítja fiát, az István szerint törvényes trónörököst. Még jobban kitünteti azonban hierarchikus helyét a regényvilágban, közvetlenül a Margité után, az a kompozíciós megoldás, hogy holta után is fölkeresi szent életű testvérét, és a sír mellett mondja el szimbolikus életgyónását, amely az elkövetett tévedések megvallásán túl a jövőre vonatkozó jó remény, a bizalom érzését, gondolatát, akarását is tartalmazza. Ez részben igazságszolgáltatás egy nagy tehetségű, sokra hivatott Árpád-házi királynak, aki ugyan a hivatalos kronológia szerint csak rövid ideig uralkodott, de megsejtette és dinasztikus házasságpolitikájával előkészítette az Árpád-ház fiúágának kihalása utáni Anjou-szövetkezés feltételeit. A mélyponton is hinni akar távolabbi tervei folytatásában és beteljesedésében: „azt szeretném érezni, hogy amit elkezdtem, folytatják mások, és egy ostoba vágytól vezérelt kéz, még ha megpróbálja is, nem döntheti porba hosszú évek szorgos munkáját. […] ugye nem lesznek méltatlanok hozzám, az ügyhöz, még ha most a haszonlesés markában vergődnek is, ha egy tál lencséért eladnák a lelkük üdvösségét?” A látomásos révületében távolodni látszó Margit szellemalakja után a hajó szót kiáltozza mint ultima ratiót, legfontosabb szimbólumot, olyan toposzt, amelynek gazdag jelentésrendszerében a tengerrel megbirkózni akaró, kormányzást és kockázatot vállaló ember szélsőséges lehetőségei sűrűsödnek.

Aki a tág értelemben vett szenzualizmust, emberek, helyszínek, cselekedetek és párbeszédek láthatóan, tapinthatóan elevenné varázsolását szereti a szépprózában, az valószínűleg az első fejezetet élvezi a leginkább, a mezítelenül fürdő király életképét, a nyers és groteszk realizmustól ihletett „bevágásokat”, az asszociációk merész röpködését térben és időben. Aztán az előadásmód folyamatosan elvontabbá válik, az érzéki elemek háttérbe szorulnak, a nyelv retorikai alakzatai (párhuzam, ellentét, ismétlés) kerülnek főszerepbe. A beszélő által megszólított személy spiritualizálódik, a regény esszéizálódik. Első megjelenésekor a Királyok könyve egy reformnemzedék sikeres áttörés előtti kétségeit és válságait világította meg élesen, napjainkban, majdnem húsz évvel később mintha az az üzenete erősödnék föl, hogy az egyszeri győzelem nem elég, a forradalom jogörökösei akár szembe is fordulhatnak az egykori bajnok elődökkel, de a jobb jövő magját el kellett vetni, hogy egyáltalán esély lehessen későbbi kicsírázására és szárba szökkenésére. Az igaz, hogy IV. István szólama narratológiailag csak egyik a szereplőké közül, nem a szerző egyetlen szócsöve ő, de utoljára neki van alkalma megszólalni, s mivel halálra készülve egy halotthoz beszél, végrendeletszerűvé és lapidárissá válik, amit mond. A rövid zárófejezet mottója, mely csak az újabb kiadásban szerepel, Ezékiel Könyvéből való profetikus kinyilatkoztatás: az Embernek fiával megétetnek egy levelet, hogy töltse be vele belső részeit, és szóljon az Izrael házának: „És megevém azt, és lőn az én számban mint az édes méz.”

 

vissza